Belépés
kohlinka.blog.xfree.hu
Lehet, hogy fentről többet látni, de a jajszó már nem hallatszik olyan élesen. Szendrei Klaudia
1958.03.07
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/4 oldal   Bejegyzések száma: 30 
Ringasd el magad - Presser Gábor politikája
  2012-08-25 08:03:55, szombat
 
  Születésemkor állították be az Omegát a Szentháromság egyik tagjaként Benkővel, aki Pszichografológiai adven fordított Ízisz-jeles fülbevalóját viselte, ott folytatták Benkő Dánielékkel a túlélésért folyó küzdelmet Sárospatakról felvett egykori család, anyám apjának a nevével. A Benkők a börtönnel együtt kerültek apa családjához, azóta történik fertelmes népük emelkedése, a pszichografológiai fogyatékosok, sánták, nyomorékok, elmebetegek emelése egykori Nagy-Pán népeként megírva magukat.
Kóbor Jánossal a BI Aranyketreces pusztai honfoglalók bolondjai kerültek emelésre, Adamis Annával a Vörös Oroszlán karmikus szülöttjei, köztük az 1958-as augusztusi szülöttek világhírnévvel, mint Madonna, Friderikusz Sándor.

Presser Gábor Ringasd el magad rock-játékát politikainak mondják, mint Koncz Zsuzsa számait, amin a média egyesével haladt végig, hajtotta végres embereken.
A Pszichografológia része a Keresztöltés termékenységi népe a pókkal, feltételezés szerint a politika éppen a fogtalanító, Rákóczi térieknél megszületett pók népeit emelte, iskolázta. Bodor költőjük nyíreregyházi Téltakarító könyvében megjelentek szerint a Kelet 1989-ben hosszabbítást rendezett, jött hozzájuk a felmentő sereg, 1990-től így ismételték a világ történelmét, mint ahogyan tették ezt 1995-ben és 1998-ban is.

Milyen politika az, hogy Magyarországon megjelent összes könyvön végighaladtak, a könyvekben megírtakat felemelték, híressé tették, az embereket támadva végig például gondolkozásuk lassúsága miatt, mint Gábor Zsazsa esetében?
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Kohut Katalin: Az apokalipszis szenvedője
  2012-08-25 06:59:02, szombat
 
 
Az apokalipszis szenvedője

Nem tartottam magam sohasem költőnek, még akkor sem, amikor naponta írtam a magyar történelmi korokról szóló verseket, gyermekverseket, dalokat, novellákat, meséket.
Kétfajta költő lehet: aki tanult, művelte magát tudatosan, őt tisztelik, akinek tehetsége van hozzá, őt szeretik az emberek. Talán a másodikhoz tartoztam félresikerült zenei tehetségem kiaknázása híján, miután álmomban megmutatták nekem a könyveket, melyeket majd én fogok megírni, akkor megkaptam hozzá a tehetséget is. A miskolci művészek nem engedték megjelentetni gyermekverseimet, eltitkoltak a világ előtt, így nem is szerethettek tehetségemért. Csak azok az írások, fordítások jelenhettek meg az apokaliptikus illusztrációkkal, amelyek általam nem ismert ,,szerepeimről" szóltak, mint Nyika Turbina Kék csillaga, mely megjelent a Délszigetben is.
Könyvanyagaim odalettek, a családi ház, melynek udvarán naponta ültettem a növényeket, örömmel locsoltam esténként forrásvízzel szétzúzásra került felettem rövid idő alatt, mindenem tönkrement, odaveszett a költői ajándékkal együtt. Még pár évnyi ének maradt, Főnixként daloltam el búcsúdalom, úgy múlik az életem, hogy soha senki sem fog emlékezni sem arra, éltem, alkottam, értékeket hoztam létre.
Mennyi félelem, ami ért az elmúlt húsz esztendő alatt! Se éjjelem, se nyugodt nappalom nem akadt. Hatalmas erők, melyek fogságba ejtették a szívemet, vették el hangomat, szépségemet, mondták régen, irigységből, mert szép voltam. Nem értettem, a szépség és harmónia természetes volt, s minden szép, amit természettől fogva adott. Miért is kellett mindenütt mindenben tökéletességre törekedni? Én vártam el magamtól, valahogy úgy voltam vele: vagy tudok, vagy nem. Én mindent megkaptam az élettől: magyar nyelvi időmértékes beszédet, tiszta hangú éneket, kedvességet, bájosságot, segítőkészséget. Mennyire rossz, ha az ember már arra sem képes, hogy megvendégeljen bárkit, vagy titokban odahelyezze ajtaja elé, amire éppen szüksége van. Már nincs kivel jótékonykodni. Tavaly Karácsony viliáján a bérházban lakó rosszindulatú, irigy, pletykás asszony ajtaja elé tettem egy papucsot, mert az övének levált a talpa. Vártam a meglepetés hatását, titokban arra számítottam, jobb emberré válik. Csalódtam, mint ahogyan a megyeszékhelyen való tartózkodásom óta egyfolytában mindenkiben. Itt üzlet az ember, kiárulták az emberi tisztaságot, mint az emberi testet is.

Az én világom egy kihalt világ lett, szívemben őrzött nagybetűs emberekkel. Az én kedvenc öregeim már a történelmem részét képezik, csak bízni tudok abban, hogy ha egyszer meg tudom írni életem történetét, ezzel nekik is örök tisztességet adok.
Egy orosz bioenergetikus természetgyógyász professzor szerint azóta követ az irigység egészségem megkárosítása mellett, amióta a kisebbik gyermekem megszületett. Én ezt megcáfolom, mert Karcsán az esküvőnk előtt már azt híresztelték, hogy mi vagyunk a Kukó cigányok, vagyis a Szepes Mária Pszichografológiában leírtak szerint kelet népei és a cigányság emelése történt egy hatalmas közös áldozással. Pár éve figyeltem fel arra, hogy a Kukó cigányság Romániában kastélyt vásárolt. Öcsémet a cigányság és karmikus népek emelése közben mostohaapám naponként leköpdöste és cigányozta, valamint éhezett egész életében egészen haláláig. Értelmetlen élete és halála csupán pár emberből váltott ki felkiáltást: - Embert nem szabad megölni! Sokan abban reménykednek születésem óta, valamilyen segítség érkezik, el sem hiszik, hogy büntetlenül meg lehetett úszni az ember deformálást, szerepük, sorsuk, fogyatékosságaik miatti támadást.

Azt mondták, figyeljem meg a részleteket. Máté Krisztinától megtudtam, ő volt a nyanya, ahogyan volt férjem engem szólított, s neki már volt itt előző élete is. Jakubcsek elmondta a mondatot, amit nekem mondtak a miskolciak, mikor ideköltöztem, hogy nekem az a bajom, hogy mindig férfira van szükségem. Amikor Nagy Annát mutatta be Bárdos András a Mit szól hozzá? műsorában azzal, hogy a lányának kellett volna eltartania, ők is ott hagyták a féktelen médiát, megkérdezve, mi a média. Tizennyolc éves koromban kaptam a lányomat születésnapomra ajándékba azzal, hogy majd ő fog engem eltartani iszonyatos életem után. Már nem érdekelnek a részletek, bár folyamatosan kapom az információkat, melyek életemmel függnek össze, hogy mennyi karmikus szülött van a megyében és mindet megmentették, ránk terhelve sorsukat, úgy érzem, ennek soha nem lesz vége. Már nem nézem a médiát. Miért kellett Müller Péter Sziámi verségetései miatt az én életemről szóló írásokat bezúzni, tönkre tenni, ismételni? Kobold Tamás volt miskolci polgármester megkérdezte nyilvánosan Müllertől, mit csinálnak? Nevetséges és szánalmas leplezés ez, egyetlen vágyam az, hogy örökké elmúljak, hogy véget érjenek a fájdalmaim. Már nekem minden mindegy, én már mindent ki fogok bírni, mondta az Idegosztály vezetője Nacsa sorsát nekem kommunikációs bénulásom idején. Csak kommunikációra ruházzak be, írták nekem Mária Duval asztrológus nevében a kilencvenes években, abból leszek sikeres, meg a szerelem nálam nagybetűvel íródik. Kommunikációra már rég a börtön ruház be, a szerelmekről pedig, amik olyanok, mint keletes ismerősömé volt, egy életnyi szenvedéssel járnak, mert karjára feszített Húsvét Nagypéntek rozsdaszín egén - írja -, s közben a túlélés volt egyetlen hajtóereje, meg a Kelet könyveivel a népszerűség megszerzése. Senki sem fogja egyesével verseiket elolvasni és ha meg is tenné valaki, a családom életét már visszaadni nem lehet. Életem utolsó időszakát az elmúlásom, deformációm miatti fájdalmam és szégyenem mellett értelmesen szeretném eltölteni, nem gondolva mindarra, ami történt, ami ellenkezik az ésszerűséggel.

A sok balesetem sem volt véletlen. Még a termékenységi népek nemi vesszős jele is rám került, amikor ráestem egy férfi kerékpár rúdjára és szabályszerűen kettérepedtem, ez is a kommunista népéhez tartozók egyike volt, mint a Fejezetek a szexualitás történetéből című könyv valamennyi egykori történelmének megfelelő mai népcsoport. 1995-ben azt mondta nekem a szomszéd fiú: - Kati néni hidegháborút vívott.

Amikor gyors-gépíróba jártam és én voltam a legjobb, bár iskolába menni csak vizsgákra tudtam a gyerekeket beültetve a leghátsó padba, szívemet dolgozat írás közben apró szurkálások érték, ilyenkor odakaptam és összerándultam. Nem értettem, mi történik velem. Pedig mindenkihez kedves voltam, a gyengébb tanulók gyorsírási feladatát megírtam, a gépírási áttetet lediktáltam vizsgakor is, mégis gyűlölet sugárzott a szemükből rám, amivel szemben tehetetlen voltam.
Gimnáziumban albérleti lakásomra meghívtam a rossz helyesírású tanulókat, segítettem nekik felkészülni az elméleti vizsgára. Ott legalább szerettek, nem találkoztam közöttük ok nélkül gyűlölködővel. A matematika tanárommal versenyeztem, melyikünk hogyan oldja meg az adott feladatot. Azt mondják, akinek jó a logikai készsége, annak jó a problémamegoldó képessége is. Ennek így kell lennie, de önbizalomhiánnyal és állandó lenézettséggel, ami házasságom alatt jelentkezett ellenkezik a logika. A logika azt diktálja, ami rossz, azt meg kell szüntetni.

Egyszer írtam a politikai gazdaságtan előadását volt férjemnek, melyet a pártgyűlésen kellett előadnia. Hazajött másnap, gátlástalanul a szemembe nézett és közölte, milyen sikere volt, visszatapsolták. Ekkor a még tiszta zöld szemeimbe nézett és közölte velem, mintha állandóan össze akarna zúzni:
-De te olyan hülye vagy, hogy még elő sem tudtad volna adni!
A szívem ilyenkor mindig görcsbe rándult, mikor ilyen jutalmat kaptam segítségemért, s a félelem anyám óta követett, egyedül akkor és addig szűnt meg, ameddig a gyerekekkel játszottam, vagy házi munka végzése közben énekeltem. Akihez matekozni jártam, azt mondta a válásomkor, már nekem minden mindegy. Kétszer hangzott el ez a mondat. Miskolci első kommunikációs bénulásomkor a megyei kórházban egyetlen éjszaka alatt, ahol másnapra nem jött ki hang a torkomon, kezeim ütemesen rángatóztak fel, s alá, közölte a főorvosnő öccsével: már belőlem sohasem lesz ember. Úgy jöttek vizitelni az orvosok, mint a Vágtázó halottkémek, viháncolva és vigyorogva, miközben a számat csak vinnyogó hangok hagyták el. Az egyik miskolci költő azt írta előtte: aki oda belép az Idegosztályra, hagyjon fel minden reménnyel.A főorvosnő közölte, kezdjem el vezetni az álmaimat, melyek egész addigi életem eseményeiről vallottak.

Ekkor már ismertem a keleteseket és Új Bekezdés alapító tag is voltam, ahol kinevettek és közölték velem, ne énekeljek Bródy dalokat és megrajzoltak magyar kislányos óvodai farsangi pöttyös szoknyámban az Időjelek játszóterének főszereplőjeként, melyet Bródy énekelt meg Mákostésztájában. A borsodi költők versei szerint eladták a lelküket túlélésük érdekében.
Már hét hónapos fotóm hátuljára azt írta öcsém, Bagoly Katalin. Pár éves koromban Medúza helyett bújtam el a diófa asztal alá, hogy ne köszöntsenek fel, ha nem szeretnek engem. Már akkor mindenkinek azt mondtam, az én nevem Gina Lolobrigida, egészen hat éves koromig nem tudtam saját nevemet.
Keletes ismerősöm a kórházi kommunikációs képtelenség kialakulása után betette fotómat a helyi újságba, Tovább című versem utolsó sorát átjavította, hogy hegyre fel tartok, ahol a végzet tündöklő, Krisztusi vég lesz, de nem mert bejönni a kórházba meglátogatni, féltek akkor még az egészségügytől.

Keletes ismerősöm előtte leveleket írogatott nekem: aki ilyen hattyúdal tisztaságúan énekel, nem veszhet el mindörökké, s olyan vagyok, mint Veronika keszkenőn Krisztus arcképe. Mindezekből én egy szót nem értettem, két hétig sikeresen levett a lábamról szegfűjeivel. Annyi idő elég volt, hogy rájöjjek: valami nagyon rossz dolog, amivel foglalkozik. 1991. augusztus 26-án, első szerelmes együttlétünkkor megírta nekem címezve a Csillaghullást, mely szerint szisszenve ébredek, apokalipszis ért el engem. Természetesen az apokalipszist megelőzte az Időjelek kötetben kiadottak megmentése a testenyészeteknél. A költő állandóan kapkodott a fejem körül, hadonászott, mintha törte volna össze az aurámat, pár hét múlva már a kórházban kötöttem ki. Majd rájövök arra, miket írnak, közölte. A magyaroknak kell szégyellniük magukat - mondta -, nem nekem.

Első három könyvanyagom illusztrációit keletes ismerőse készítette. A Szívdobbanások című könyvanyag Dorothy Livesay Új Évás mellékletének engem rajzolt meg szemüvegben, mert mondtam neki telefonban, hogy már szemüveget kell felvennem, tört lett a pillantásom. Az illusztráció szerint egy orvost leplezek éppen. Nem értettem, mibe kerültem, innen kivezető utam nekem már nem lehet, s a húsz éve kezdődött folyamatnak véget vetni lehetetlennek tűnik. Az Új Évás figura csak egyetlen volt a politikai színtér sakk-kártyáján vörös ruhás hölgyként, abban a Táncfalfesztivállal kezdődő sakkban, melynek zöld asszonyos figurája Sophia Loren volt, a kék asszonyos Marlen Ditrich.

Kértem segítséget, de semmi sem történik évek óta, csak egészségem kerül egyre siralmasabb állapotba. Egyedül a szabadköműves Busch közölte, hogy ők embereket nem áldoztak. Tartom magam életben, csodában reménykedve. Segítségemre sietők tönkre mentek, ismerőseim, barátaim, rokonaim meghaltak, már a negyedik generáció került összezúzásra érthetetlenül. Nekünk még tanulni is tilos volt, a diplomát a párt nem engedélyezte, mert nem voltam sem paraszt, sem gyári munkás, sem problémás család leszármazottja, sem kiválasztott.

Megalázásom koldulással folytatódott, tízezer forintból éltem, méltóságom odalett, emberségemből csak az emlékeim maradtak fenn. Már valóban sohasem leszek ember.
Régi munkatársaim, akik még élnek, s szerettek, tiszteltek pszichiátriai kezeltek lettek. Ők angyalnak szólítottak, mert mindenkinek a gondját azonnal megoldottam, munkában is a tökéletességre törekedtem. Nem tudtam lejjebb adni annál, amit a legjobb tudásom szerint végezhetek. Ez olyan, mint egykor volt a gitár tanulás. Első naptól kezdve órákat gyakoroltam, fél év gitár tanulás után már színpadra lehetett állítani német gitárkottából akkordokat játszva, s énekemmel kísértem saját hangomat. Gitárral tanultam meg az összes régi slágert, a Kedvencek kotta dalait, operetteket, hajlított magyar népdalokat, melyek a kedvenceim voltak. Mennyi csalódást okoztam tanáraimnak, akik a legjobbnak tartottak. Ott hagytam a gitárt, mert anyám a tanáromat szórakoztatta, s szégyelltem magam miatta. Országos népdalversenyen bejelentette a tanárnő, hogy a legjobb ének tanuló következik, nem jött ki hang a torkomon. 1971-et írtunk, ott kezdődött, vagy talán 1967-es nyomorulttá válásunkkor, vagy születésemkor? Mindhárom válasz igaz, mindegyik dátummal elkezdődött valami, ami összetörte a szépnek ígérkező életemet.

Nem vagyok költő, mert a költő tanít, nevel és szórakoztat. Nem beszéltem magamról egészen négy évvel ezelőttig, amikor búcsúzni kezdtem a világtól, sirattam azokat, akiket elveszítettem, s ilyenkor is csak a fájdalom szólaltat meg, magamtól soha nem tettem volna. Hallgató tipusnak születtem, az ember nem beszél sem szégyenéről, sem az őt ért fájdalmakról, mert odalesz az emberi méltósága, ugyanis az emberek az embereket nem értik, nem tisztelik. Itt kezdődik a probléma, a tisztelet hiányával. Ha magunkat nem tiszteljük, mások sem fognak minket. Elég annyi, hogy elmondom valakinek, beteg lettem, s máris oda a tisztelet. Minek is mondja el? Azt akarja, hogy sajnálják? Mert kimondatja a fájdalom, az, hogy én már nem lehetek többé ember.

Azt mondta egy született nyomorék férfi: ha egyszer beteg, miért foglalkozik most is irodalommal?
Beszélgetek magammal, biztatom magam, életben tartom magamat és erre senki sem kiváncsi.
Ha világrengető dolgokat találnék ki, arra a világmegváltó készségűek vevők lennének, megdicsérnének, de a világot megváltani soha sem sikerülne, még akkor sem, ha magam lennék a békesség virága.
Kezet tudnék-e nyújtani azoknak, akik vétettek ellenem? Meg lehet-e bocsátani ennyi értelmetlen szenvedést, gátat, hogy az én arcom nem lesz ismerős, s hogy mennyi minden nem lehettem? Meg lehet-e bocsátani a családom összezúzását, a gyerekeim szívének kihűlését? Még az az orvos is meghalt, aki azt mondta, legyünk barátnők. A sorsukat változtatók jól élnek, nagy házakban, gazdagon, világot járva, egészségüket megtartva karmikus sorsuk, végzetük helyett.

Néha elsimítanám az ellentéteket, de mikor nagy a fájdalmam, üvölteném, hogy elég volt, hagyjanak ki emberként a fertelmesek játékaiból, nem vagyok kiváncsi semmire, ami ellenkezik egykori belsőmmel, de kiáltásom csak örömöt okoz és még nagyobb féktelenséget.

A legtöbb ember nem érdemli meg a közléseket, mert visszaél vele. Úgy barátkozom, hogy hallgatok, nekem kötelességem őket napi gondjaikkal együtt végig hallgatni, ha kell, segíteni.

Nem vagyok költő, egy darabig azzá váltam, az irigység nem engedett megismertetni magamat. Egyszer akartam gyermekeknek műsort szervezni egy kiállításon, tudták, hogy cserép árulás mellett énekelni fogok, hangszórót tettek a fejem fölé, üvöltött fölöttem egész nap. Mire kiplakátoltak Egerben, hogy előadom ott egyik daljátékomat, fellépés napján a kórházban kötöttem ki, miután eldicsekedtem a keletben azzal, hogy ambició terápiára fogok járni egy orvoshoz.
Nyolc éve agyi defectje után az egyik megváltottnak diszlexiás lettem, nem tudtam írni, a hangom elment véglegesen. Karmikus mélységbe süllyedt életem vége négy esztendeje a betegségek diagnosztizálása. Régebben megjelent álmomban egy orvos lelke egy szikla felett, alatta álltak gyermekeim és kérdezték: ha most segítünk anyának, akkor meggyógyulhat? A válasz az volt, hogy szeretetet és tiszteletet nem lehet utólag átadni, mint egy szál virágot. Az álom leplezés orvosa ismeretlen, nyilván nem én voltam, aki szellem alakban tud repkedni, mint ahogyan nem apa adta nekem a tehetséget, hogy megírjam a könyveket, nem ő vezetett álmomban egy szőke, lófarkos nővel, akitől féltem egy régi kihalt raktárban.

Örökre megszűnt az emberi tisztelet, a tisztaság. A tisztaság ellenkezik a karmikus betegségekkel, a tisztaság bűntelenség, s én minden elkövetett véletlen tettemért jócskán megfizettem, nem maradtam adósa senkinek.


2012. augusztus 21.


 
 
0 komment , kategória:  Kohut Katalin  
Kohut Katalin: Az élet zenéje
  2012-08-24 09:42:43, péntek
 
  Kohut Katalin:Az élet zenéje

A kedélyállapotunkat tükrözi a hangunk. Elég egy mosoly, figyelmesség, vagy szerelmi mámor varázsa, hangunk skálája legfelül rezegteti hangszálainkat, szavunk tisztán cseng és kedélyes, testünk könnyűvé válik, lábunk táncot lejt, pulzusunk emelkedik, szemünk csillogóvá válik, arcunkra kiül a boldogság számtalan jele, megmutatkozik az elégedettség, az öröm. Egyszer megírtam mások járását, hogyan árulkodnak lépteink mindenkori hangulatunkról. Másképpen jár a lomha, lusta ember, másképpen a Szorgos úr, lépte sietős, s a végén a tolvaj osonásával zártam versemet, aki halk neszezéssel oson.

Jó pszichológus könnyen kikövetkeztet arcunkról, hangunkról, járásunkról bármit, de egy zeneszerző előtt nyitott könyvvé válunk. Neki adottsága van, hetedik érzéke, intuíciója az emberi viselkedések elemzéséhez, lekottázásához. Az akusztikai tehetség észrevesz minden apróságot, nem kerüli el a figyelmét egyetlen torz jellemvonás az arcon, a hallott hangból megismeri a szív titkait. Ha a természet zenéjét is meg tudja komponálni, hallatlan művésszé válik, ez az akusztikai tehetség kevés embernek adatott meg eddig a Földön.

A szomorú ember hangja monoton, teste meggörbül a szív súlya alatt, léptei lassúak, vontatottak, arca szobormerev. A hang nem táncol a hangszálakon, nem cseng belőle a tisztaság, árnyék fedi el a tiszta érzelmeket, végtelen teher, amitől másoknak kötelessége megszabadítani, vagy enyhíteni rajta.

Időnként érdeklődöm rég látott ismerőseim felől. Tavaly írtam levelet egyiküknek, akiről már rég hallottam. A válasz az volt, hogy nagyon szomorú, maga alatt van, s hogy a levelem visszahozta az életkedvét.
Néha ennyi is elég, vagy a már ismerős mosoly, melyet küldhetünk a magányosak, szomorúak felé.

Az én életem szopránból indult, a hangszálaim minden részét kihasználva hangsúlyoztam, énekeltem semmit sem tudva az emberi anatómiáról, csak örültem a tiszta hangnak, gyönyörködtem benne, mint másokéban is, akik hasonló adottságokkal rendelkeztek. Mai napig kedvenceim a gyermekhangokra felépített kórusművek, ilyenkor olyan, mintha angyalok énekét hallanám a mennyországból.

Házasságom alatt és után mezora váltottam. Már mandulatályogom lett, bár egészséges mandulám volt, éppen jó méretű, soha nem voltam beteg, mégis kivették. Két év múlva Csernobilkor bedagadt a nyakam, nyakörvem lett, strumának diagnosztizálták. Négy akkordos hangom ekkor hárommá változott, már hangomban nem gyönyörködtem, ijedtté és félénkké váltam, akit sodorni kezdett az élet, s nem mertem beszélni sem annyi év elfojtás után. Megnémultam, csak a legfontosabb hivatalos ügyek intézésekor beszéltem.
Nem táncolt a lábam, sem a testem.

Szívem összerezzent a parancsoló, gátlástalanul öblös és gúnyos hangokra.

Majd a zene ismét megtalált, alkottam, énekeltem, de már csak időnként vettem észre a régi csengést hangomban, ilyenkor emlékeztem.

Végső soron az élet nem röpke dallamokból áll, hosszú időszakokból, melynek hangszínei folyamatosan változnak a színekkel együtt.
Kedvencem a fehér, a tisztaság színe, Pirosat, bordót nem szeretem, sem a mintás hétköznapi színeket. Ha életemet színekkel ábrázolnám, hosszú húsz éves szürkeség jellemezné az eltelt utolsó éveket, s a fekete, a gyász színe helyett sárgát festenék, mert az életem vegetál, de a remény, mint Napsugár éltet, azt utolsó leheletemig fel nem adom.

Úgy érzem, életem zenei hangok sokasága volt, s én egy hang voltam a kottán, melyet odahelyezett valaki a vonalakra, ahová éppen akarta. Időnként áthágtam, ellenkeztem, hogy játék baba nem lehetek, röpke dallam helyett egy végtelen fekete szimfónia basszusban írva, ami elért engem. A basszust nem szeretem, meg sem akartam tanulni. Míg a kereszt módosítójel felemel, a bé lefelé félhanggal, a basszus inkább templomi orgonára hasonlít, a temetésre emlékeztet, a mélységet és titokzatosságot jelenti.

Mai napig o betűim hangjegyek, annak ellenére, hogy rengeteg idő eltelt azóta, amióta kezdetleges dalaimat kitaláltam, amikor kottáztam naponta.
,,Minden ember életét, az ősök emlékét egy sóhajtással elfújja a szél, s ahogy újra kél a fény, újra éled a remény, ezer apró gyermek zengi énekét."

Nem engedem, hogy az őseim emlékét elfújja a szél, sem a vihar, sem a hó, sem eső, melynek koppanása gyermekkoromban zene volt füleimnek, s olyankor áhitatossá váltam, megilletődötten hallgattam a tetőről, semmi nem törölheti le többé életem kottajelét.

2012. augusztus 23.
 
 
0 komment , kategória:  Kohut Katalin  
Kohut Katalin: Pszichikai amnézia
  2012-08-23 08:04:32, csütörtök
 
  Pszichikai amnézia

Az amnéziának többféle változata ismert. Én a pszichikai amnéziák közül a kevésbé ismert hipnózisos állapotot szeretném bemutatni.

Többen többféleképpen mesélték el parajelenségek jelentkezését, földönkívüliek közelében történő amnéziájukat.

Végeztem egy kis kutatást ez ügyben. Egyik páciensem ezt mesélte:

,,Furcsa édeskés illatot éreztem, mozogni kezdtek a tárgyak a lakásban. Oda akartam menni megnézni, de a lábaim nem engedelmeskedtek, megdermedtek, majd órák múlva eszméltem fel, csupán utólag tudtam visszaemlékezni arra, hogy eközben kitágult szemmel figyeltem egy pontra. Az a pár óra teljesen kiesett az emlékezetemből."

Másik páciensemet is hasonló élmények érték:
,,Arra emlékeztem időnként feleszmélve az évekig tartó amnéziából, hipnózisos állapotból, hogy mezítelenül ültem az ágyon, fejem felett néztem meredtem egy hatalmas fényt és azt mondogattam: Istenem, szeretlek. Elcsodálkoztam, mert soha nem voltam vallásos, hogyan történhetett ilyen meg? Majd naponta órákat áztattam magam a fürdőkádban, időnként telefoncsörgésre végigtotyogtam vizes lábbal az előszobán. A fürdőszoba plafonja alatt több fénykört fedeztem fel, ezekből áradt a hő, birizgálták mezítelen testemet. Néha így teltek el a napjaim egyedül, mire feleszméltem, már besötétedett."

Harmadik páciensem hipnotikus erőről számolt be, de érdekes módon ez alatt az idő alatt beszélni képes volt, járni is, de olyan volt, mintha álomvilágban történnének vele az események. Több esetben előfordult hipnotikusan az is, hogy szexuális kalandba bocsátkozott, amit utólag visszagondolva szégyellt és hatalmas gyönyörérzettel élt meg. Ebben az esetben nem esett végleges amnéziába, bár nem tudta hol van és mit művel, csak jóval később, miután feleszmélt, vagyis hipnózist is amnéziák közé lehet sorolni.

Egy férfi betegem éveken keresztül bántalmazta az angyali tekintetű, jóságos feleségét szinte első percétől a nagyobbik gyermekük megszületésének, különféle gúnynevekkel illette. Általában másnapos, vagy részeg állapotban volt, az asszony csak nézte, nem tudta mivel magyarázni viselkedését. Később a férj egyáltalán nem emlékezett a szavaira, a tetteire sem. Ezt is hipnózisos időleges amnéziának neveztem el, bár lehet, hogy mások mást mondanának az alkoholos állapotban elkövetett tettekre.

Egy tehetséges, fiatal írónőt kiközösítettek az irodalmi közösségben, ahová járt. Összeállította könyveit, pályázott a városban, ahol élt. Miután ismét kudarcba fulladt bemutatkozási kísérlete, elment a polgármesteri hivatalba, bár furcsán, eltévedve, álomvilágban járt, később csak halványan emlékezett arra, hogy hol is volt. Egy férfi vállalkozott arra, hogy elkíséri őt. A szemeire egyáltalán nem látott, csak nézett maga elé, mint Belphegor a filmben, akit vezetni kellett. Visszakérte pályázati könyvanyagait ebben a megmagyarázhatatlan állapotban.

Egy másik fiatal asszony este elindult egy jogász munkahelyi ismerőséhez szexuális kaland miatt. Gyalog indult a nagy útnak, s hipnózisban, mintha vezették volna, pontosan odatalált a bérházhoz, megtalálta az ajtót is, bár egy szót sem szólt, még csak nem is köszönt. Később halványan rémlettek neki az események, melyek megtörténtek vele.

Többen beszámoltak a földönkívüliekkel való találkozások idején amnéziáról, vagyis teljes emlékezet vesztésről. Volt,akiket elvittek, űrhajón vizsgálták őket, csak a lyukak maradtak vissza a testükön mély fájdalmat okozva.

Egyik páciensem folyamatosan álmodott földönkívüliekről. Hol szőke lófarkos nővel utazott, hol fehér ruhában ült az űrhajón, volt, amikor menekült. Ekkoriban éjjelente arra ébredt az álmok végén, hogy megfullad, valami fojtogatja, s csak az ébredés vetett végett az álom-amnéziának, amikor az agya kikapcsol, s testével vesz jelen a történésekben, szívével érzékelve a rettenetes félelmeket.

Egy fiatalasszony amnéziás állapotban mezítelenül jógázott a földön, miközben a láthatatlan világból egy láthatatlan lény megerőszakolta, belehatolt szellemtestével, amire később jól emlékezett.

Egy fiatal fiú nem volt vallásos, soha nem tanult idegen nyelvet és éveken keresztül ismerőseinek Biblia-i idézeteket küldözgetett latin nyelven, mintha egyházi személy lett volna. Fel is figyeltek sokan arra, hogy itt valami nincs rendben, de legtöbben elkönyvelték bolondnak. Megszállottsággal egybekötött hipnózisról lehetett szó az adott esetben, mellyel keveset foglalkozik az orvostudomány. A fiatalember teste hatalmasra dagadt, majd négy kivizsgálatlan szívinfarktus után érthetetlen szenvedései miatt az ötödik infarktus el is vitte. Senki nem akart rajta segíteni, bár több helyre írt levelet, néha úgy érzi az ember, sokan tudják, mi történik ilyenkor, de ez az eset is örök-feledésbe merül, lehet játszani emberek életével halálba taszítva őket.

Érdekes történések ezek, ami azt bizonyítja, hogy nemcsak földönkívüli lények jelentkezésekor áll meg az idő, dermed meg a gondolkodás, hanem hipnózisban ugyanúgy. Ki tudja, hányan foglalkoznak a hipnózis tudományával, hány ember kerülhetett már hasonló helyzetbe akaratán kívül? Hatalmas erők birtokosai a parajelenségek létrehozói, olyan kutatási terület ez, mely még mindig gyermekcípőben jár, tény, hogy alaposan megváltoztatják az amnéziával az emberek sorsát, befolyásolva tetteiket, beszédüket, de az agyuk ilyenkor meg van dermesztve, emlékezetük is kitörölve, vagyis nem képesek gondolkozásra. A furcsa szögletes mozgás, a maga elé nézés már a hipnózis jele. Ilyenkor fordul elő, hogy odateszik a kávét, majd elfelejtkeznek róla, vagy fő az ebéd, s a szomszéd már a tűzoltókat akarja hívni, mert füstöl a konyha, de csak ülnek a szobákban az áldozatok maguk elé meredve. A parajelenségek általi amnézia hasonló az időskori amnéziához, a mindent elfelejtéshez azzal a különbséggel, hogy később feleszmél az ember, vissza tudja pörgetni az eseményeket, vagyis a gondolat és akarat kerül megbénításra.

Egy közös van a földönkívüli és parajelenségek áldozatainál, mind gonoszak kezébe kerültek, akik visszaéltek emberfeletti tudományukkal.

2012. június 4.




 
 
0 komment , kategória:  Kohut Katalin  
Kohut Katalin: Az apokalipszis szenvedője
  2012-08-22 09:46:47, szerda
 
  Az apokalipszis szenvedője

Nem tartottam magam sohasem költőnek, még akkor sem, amikor naponta írtam a magyar történelmi korokról szóló verseket, gyermekverseket.
Kétfajta költő lehet: aki tanult, művelte magát tudatosan, őt tisztelik, akinek tehetsége van hozzá, őt szeretik az emberek. Talán a másodikhoz tartoztam félresikerült zenei tehetségem kiaknázása híján, miután álmomban megmutatták nekem a könyveket, melyeket majd én fogok megírni, akkor megkaptam hozzá a tehetséget is. A miskolci művészek nem engedték megjelentetni gyermekverseimet, eltitkoltak a világ előtt, így nem is szerethettek tehetségemért.
Könyvanyagaim odalettek, a családi ház, melynek udvarán naponta ültettem a növényeket, örömmel locsoltam esténként forrásvízzel szétzúzásra került felettem rövid idő alatt, mindenem tönkrement, odaveszett a költői ajándékkal együtt. Még pár évnyi ének maradt, Főnixként daloltam el búcsúdalom, úgy múlik az életem, hogy soha senki sem fog emlékezni sem arra, éltem, alkottam, értékeket hoztam létre.
Mennyi félelem, ami ért az elmúlt húsz esztendő alatt! Se éjjelem, se nyugodt nappalom nem akadt. Hatalmas erők, melyek fogságba ejtették a szívemet, vették el hangomat, szépségemet, mondták régen, irigységből, mert szép voltam. Nem értettem, a szépség és harmónia természetes volt, s minden szép, amit természettől fogva adott. Miért is kellett mindenütt mindenben tökéletességre törekedni? Én vártam el magamtól, valahogy úgy voltam vele: vagy tudok, vagy nem. Én mindent akartam az élettől: magyar nyelvi időmértékes beszédet, tiszta hangú éneket, kedvességet, bájosságot, segítőkészséget. Mennyire rossz, ha az ember már arra sem képes, hogy megvendégeljen bárkit, vagy titokban odahelyezze ajtaja elé, amire éppen szüksége van. Már nincs kivel jótékonykodni. Tavaly Karácsony viliáján a bérházban lakó rosszindulatú, irigy, pletykás asszony ajtaja elé tettem egy papucsot, mert az övének levált a talpa. Vártam a meglepetés hatását, titokban arra számítottam, jobb emberré válik. Csalódtam, mint ahogyan a megyeszékhelyen való tartózkodásom óta egyfolytában mindenkiben. Itt üzlet az ember, kiárulták az emberi tisztaságot, mint az emberi testet is.

Az én világom egy kihalt világ lett, szívemben őrzött nagybetűs emberekkel. Az én kedvenc öregeim már a történelmem részét képezik, csak bízni tudok abban, hogy ha egyszer meg tudom írni életem történetét, ezzel nekik is örök tisztességet adok.
Egy orosz bioenergetikus természetgyógyász professzor szerint azóta követ az irigység egészségem megkárosítása mellett, amióta a kisebbik gyermekem megszületett.
Amikor gyors-gépíróba jártam és én voltam a legjobb, bár iskolába menni csak vizsgákra tudtam a gyerekeket beültetve a leghátsó padba, szívemet dolgozat írás közben apró szurkálások érték, ilyenkor odakaptam és összerándultam. Nem értettem, mi történik velem. Pedig mindenkihez kedves voltam, a gyengébb tanulók gyorsírási feladatát megírtam, a gépírási áttetet lediktáltam vizsgakor is, mégis gyűlölet sugárzott a szemükből rám, amivel szemben tehetetlen voltam.
Gimnáziumban albérleti lakásomra meghívtam a rossz helyesírású tanulókat, segítettem nekik felkészülni az elméleti vizsgára. Ott legalább szerettek, nem találkoztam közöttük ok nélkül gyűlölködővel. A matematika tanárommal versenyeztem, melyikünk hogyan oldja meg az adott feladatot. Azt mondják, akinek jó a logikai készsége, annak jó a problémamegoldó képessége is. Ennek így kell lennie, de önbizalomhiánnyal és állandó lenézettséggel, ami házasságom alatt jelentkezett ellenkezik a logika. A logika azt diktálja, ami rossz, azt meg kell szüntetni.

Egyszer írtam a politikai gazdaságtan előadását volt férjemnek, melyet a pártgyűlésen kellett előadnia. Hazajött másnap, gátlástalanul a szemembe nézett és közölte, milyen sikere volt, visszatapsolták. Ekkor a még tiszta zöld szemeimbe nézett és közölte velem, mintha állandóan össze akarna zúzni:
-De te olyan hülye vagy, hogy még elő sem tudtad volna adni!
A szívem ilyenkor mindig görcsbe rándult, mikor ilyen jutalmat kaptam segítségemért, s a félelem anyám óta követett, egyedül akkor és addig szűnt meg, ameddig a gyerekekkel játszottam, vagy házi munka végzése közben énekeltem. Akihez matekozni jártam, azt mondta a válásomkor, már nekem minden mindegy. Kétszer hangzott el ez a mondat. Miskolci első kommunikációs bénulásomkor a megyei kórházban egyetlen éjszaka alatt, ahol másnapra nem jött ki hang a torkomon, kezeim ütemesen rángatóztak fel, s alá, közölte a főorvosnő öccsével: már belőlem sohasem lesz ember. Úgy jöttek vizitelni az orvosok, mint a Vágtázó halottkémek, viháncolva és vigyorogva, miközben a számat csak vinnyogó hangok hagyták el. Az egyik miskolci költő azt írta előtte: aki oda belép az Idegosztályra, hagyjon fel minden reménnyel.A főorvosnő közölte, kezdjem el vezetni az álmaimat, melyek egész addigi életem eseményeiről vallottak.

Ekkor már ismertem a keleteseket és Új Bekezdés alapító tag is voltam, ahol kinevettek és közölték velem, ne énekeljek Bródy dalokat. Keletes ismerősöm betette fotómat a helyi újságba, Tovább című versem utolsó sorát átjavította, hogy hegyre fel tartok, ahol a végzet tündöklő, Krisztusi vég lesz, de nem mert bejönni a kórházba meglátogatni, féltek akkor még az egészségügytől.
Keletes ismerősöm előtte leveleket írogatott nekem: aki ilyen hattyúdal tisztaságúan énekel, nem veszhet el mindörökké, s olyan vagyok, mint Veronika keszkenőn Krisztus arcképe. Mindezekből én egy szót nem értettem, két hétig sikeresen levett a lábamról szegfűjeivel. Annyi idő elég volt, hogy rájöjjek: valami nagyon rossz dolog, amivel foglalkozik. 1991. augusztus 26-án, első szerelmes együttlétünkkor megírta nekem címezve a Csillaghullást, mely szerint szisszenve ébredek, apokalipszis ért el engem. Állandóan kapkodott a fejem körül, hadonászott, mintha törte volna össze az aurámat, pár hét múlva már a kórházban kötöttem ki. Majd rájövök arra, miket írnak, közölte. A magyaroknak kell szégyellniük magukat.

Első három könyvanyagom illusztrációit keletes ismerőse készítette. A Szívdobbanások című könyvanyag Új Évás mellékletének engem rajzolt meg szemüvegben, mert mondtam neki telefonban, hogy már szemüveget kell felvennem, tört lett a pillantásom. Az illusztráció szerint egy orvost leplezek éppen. Nem értettem, mibe kerültem, innen kivezető utam nekem már nem lehet, s a húsz éve kezdődött folyamatnak véget vetni lehetetlennek tűnik. Kértem segítséget, de semmi sem történik évek óta, csak egészségem kerül egyre siralmasabb állapotba. Tartom magam életben, csodában reménykedve. Segítségemre sietők tönkre mentek, ismerőseim, barátaim, rokonaim meghaltak, már a negyedik generáció került összezúzásra érthetetlenül. Nekünk még tanulni is tilos volt, a diplomát a párt nem engedélyezte, mert nem voltam sem paraszt, sem gyári munkás, sem problémás család leszármazottja.

Megalázásom koldulással folytatódott, tízezer forintból éltem, méltóságom odalett, emberségemből csak az emlékeim maradtak fenn. Már valóban sohasem leszek ember.
Régi munkatársaim, akik még élnek, s szerettek, tiszteltek pszichiátriai kezeltek lettek. Ők angyalnak szólítottak, mert mindenkinek a gondját azonnal megoldottam, munkában is a tökéletességre törekedtem. Nem tudtam lejjebb adni annál, amit a legjobb tudásom szerint végezhetek. Ez olyan, mint egykor volt a gitár tanulás. Első naptól kezdve órákat gyakoroltam, fél év gitár tanulás után már színpadra lehetett állítani német gitárkottából akkordokat játszva, s énekemmel kísértem saját hangomat. Gitárral tanultam meg az összes régi slágert, a Kedvencek kotta dalait, operetteket, hajlított magyar népdalokat, melyek a kedvenceim voltak. Mennyi csalódást okoztam tanáraimnak, akik a legjobbnak tartottak. Ott hagytam a gitárt, mert anyám a tanáromat szórakoztatta, s szégyelltem magam miatta. Országos népdalversenyen bejelentette a tanárnő, hogy a legjobb ének tanuló következik, nem jött ki hang a torkomon. 1971-et írtunk, ott kezdődött, vagy talán 1967-es nyomorulttá válásunkkor, vagy születésemkor? Mindhárom válasz igaz, mindegyik dátummal elkezdődött valami, ami összetörte a szépnek ígérkező életemet.

Nem vagyok költő, mert a költő tanít, nevel és szórakoztat. Nem beszéltem magamról egészen négy évvel ezelőttig, amikor búcsúzni kezdtem a világtól, sirattam azokat, akiket elveszítettem, s ilyenkor is csak a fájdalom szólaltat meg, magamtól soha nem tettem volna. Hallgató tipusnak születtem, az ember nem beszél sem szégyenéről, sem az őt ért fájdalmakról, mert odalesz az emberi méltósága, ugyanis az emberek az embereket nem értik, nem tisztelik. Itt kezdődik a probléma, a tisztelet hiányával. Ha magunkat nem tiszteljük, mások sem fognak minket. Elég annyi, hogy elmondom valakinek, beteg lettem, s máris oda a tisztelet. Minek is mondja el? Azt akarja, hogy sajnálják? Mert kimondatja a fájdalom, az, hogy én már nem lehetek többé ember.

Azt mondta egy született nyomorék férfi: ha egyszer beteg, miért foglalkozik most is irodalommal?
Beszélgetek magammal, biztatom magam, életben tartom magamat és erre senki sem kiváncsi.
Ha világrengető dolgokat találnék ki, arra a világmegváltó készségűek vevők lennének, megdicsérnének, de a világot megváltani soha sem sikerülne, még akkor sem, ha magam lennék a békesség virága.
Kezet tudnék-e nyújtani azoknak, akik vétettek ellenem? Meg lehet-e bocsátani ennyi értelmetlen szenvedést, gátat, hogy az én arcom nem lesz ismerős, s hogy mennyi minden nem lehettem?
Néha elsimítanám az ellentéteket, de mikor nagy a fájdalmam, üvölteném, hogy elég volt, hagyjanak ki emberként a fertelmesek játékaiból, nem vagyok kiváncsi semmire, ami ellenkezik egykori belsőmmel, de kiáltásom csak örömöt okoz és még nagyobb féktelenséget.

A legtöbb ember nem érdemli meg a közléseket, mert visszaél vele. Úgy barátkozom, hogy hallgatok, nekem kötelességem őket napi gondjaikkal együtt végig hallgatni, ha kell, segíteni.

Nem vagyok költő, egy darabig azzá váltam, az irigység nem engedett megismertetni magamat. Egyszer akartam gyermekeknek műsort szervezni egy kiállításon, tudták, hogy cserép árulás mellett énekelni fogok, hangszórót tettek a fejem fölé, üvöltött fölöttem egész nap. Mire kiplakátoltak Egerben, hogy előadom ott egyik daljátékomat, fellépés napján a kórházban kötöttem ki, miután eldicsekedtem a keletben azzal, hogy ambició terápiára fogok járni egy orvoshoz.
Nyolc éve diszlexiás lettem, nem tudtam írni, a hangom elment véglegesen. Karmikus mélységbe süllyedt életem vége négy esztendeje a betegségek diagnosztizálása. Régebben megjelent álmomban egy orvos lelke egy szikla felett, alatta álltak gyermekeim és kérdezték: ha most segítünk anyának, akkor meggyógyulhat? A válasz az volt, hogy szeretetet és tiszteletet nem lehet utólag átadni, mint egy szál virágot. Az álom leplezés orvosa ismeretlen, nyilván nem én voltam, aki szellem alakban tud repkedni, mint ahogyan nem apa adta nekem a tehetséget, hogy megírjam a könyveket, nem ő vezetett álmomban egy szőke, lófarkos nővel, akitől féltem egy régi kihalt raktárban.

Örökre megszűnt az emberi tisztelet, a tisztaság. A tisztaság ellenkezik a karmikus betegségekkel, a tisztaság bűntelenség, s én minden elkövetett tettemért jócskán megfizettem, nem maradtam adósa senkinek.


2012. augusztus 21.


 
 
0 komment , kategória:  Kohut Katalin  
Kohut Katalin: Tövisek és virágok
  2012-08-22 09:44:13, szerda
 
  Tövisek és virágok

A hét hegy városában
Születtem,
Szenci szamaras itállójában
Feküdtem,
A tökéletes magyar nyelv
Ellenes
Hadjárat, s mindenféle elv
Rendszeres
Képviselete megjelent,
S azóta
Az itt megjelent könyveket,
Mióta
Ismétlik, emelik a szereplőiket,
Mint puszta
BI Aranyketrec bolondjait,
Börtönből
A Biblia karmikus csapásait.
Bőrömből
Kibújni nem tudtam,
Daloltam,
Bár frigyet kötöttek emberre,
Időjel
Testenyészeteit emelve.
Így lettem
Pöttyös szoknyás magyar kislány,
S felettem
Fekete nap, bagoly, csótány,
S lehettem
Vádolt minden hiányosságban.
A dr. Tövisek nemesi oldalára
Nagyapa
Került a temetőnek, akinek halála
Tüdővész,
A Forgószél alatt hunyt el,
Könyvük kész,
Tört orrú nép helyett
Szenvedett.
Virágok oldalra a gyerekek kerültek,
A szépet
És az asszonyokat, jóságokat
Temették
Ekkor még titokban.
Termelték
A fékteleneket, bolondokban
Bízókat.
Tövisek és virágok neveit
Felvették,
Magyarok történelmi korait
Megvették.
Ki nevet a végén? -
Kérdezték,
Fekete levest a kommunisták
Rendezték.
Megmentve a torz, új világ, minden
Szereplő,
A bábkirályok elinaltak innen,
S egyenlő
Bánásmódban részesül a tömeg,
Felemelt,
S Anna-bárányuk vállán sincs tőzeg,
Megmentett.
Egykori letűnt idők történelmét
Játszották,
A szerető emberek életét
Oltották.

2012. augusztus 22.






 
 
0 komment , kategória:  Kohut Katalin  
Kohut Katalin: 8,3 perc
  2012-08-18 07:44:59, szombat
 
  Ha elsötétedne a Föld, mindössze 8,3 percnyi időnk marad, míg a Föld kirepül a világűrbe és valamennyien meghalunk. Ezt szerettem volna szavakba önteni. Felvetődött bennem egy kérdés, miért nincs minden országban környezetvédelmi miniszter, akik külön találkoznának minden ország környezetvédelm miniszterével, megtitanák a baktérium fegyvereket, büntetnék az esőerdő tönkretevőit, a műanyag és veszélyes anyagok előállítóit? Azt felelték, ilyen viágban korrumpálhatóvá válnának a miniszterek is, vagyis a hozzáértő, jó szakembereket még mindig nem találják meg egy-egy országban. Beteg a Föld, az élővilág ellenes csapások uralkodnak a tiszta emberek és állatok felett. Sokan tudnak róluk, ismerik a féktelenségben tobzódókat és kíséreteiket - nevezzük őket Ufóknak -, de még mindig hétpecsétes titokként őrzik az információkat. Hallgat a cinkos világ, mint ahogyan meghurcolhatnak, összezúzhatnak bárkit, legyen az ok szépség, tisztaság, tehetség, s ezen nevetnek, szórakoztatják az értő élőlényeket.

Kohut Katalin: 8,3 perc

Az ember mindent elkövet,
Mivel ártani tud a Napnak,
Nincsen földi nagykövet,
Ki utat mutat a Világnak.

Műanyag és vegyi elemek,
Szeméthegyek, szennyfolyók,
Feltüzelt, kopár hegyek,
Szót emelnek értük a jók.

Ha kioltjuk a világosságot,
Kizökken pályájáról a Föld,
Kapunk 8,3 perc haladékot.
Életünk vigyázd, ne öld!

Zúzz be minden vegyi fegyvert,
A baktérium bombákat,
Óvjad, védjed az embert,
Csak a sötétség árthat!

Ózonréteg lyukas szita,
A Földünk már rég beteg,
Nem lehet többé vita,
Miért halt sok ember meg.

Örök-példaként áll életük,
És száll az éteren az üzenet:
A Nap körül keringő létük
A bolygóké, hálás köszönet.

2012. augusztus 17.



 
 
0 komment , kategória:  Kohut Katalin  
Kohut Katalin: Szívemet őrli a szó
  2012-08-17 17:32:20, péntek
 
  Szívemet őrli a szó


Mondták a keletesek régen:
Figyeljem meg a részleteket.
Összeraktam a kockákat szépen,
Előtűntek az okok, a tönkrement élet,
S fáj, sajog azóta a gondolat,
Mindennemű lepel-rántás,
Úgy szeretnék élni az ég alatt,
Irigyeimmel ne legyen szóváltás.
Aki igazat beszél, meghurcolják,
De mit tehet mást a fájdalom?
Remény elszáll, maradnak viták,
De miért én legyek a vétkező?
Szívemet bántja a lepel-írás,
Meghasadva dobog, nincs önerő.

2012. augusztus 17.
 
 
0 komment , kategória:  Kohut Katalin  
Kohut Katalin: A szív rég menekül - renga (láncvers)
  2012-08-16 22:26:08, csütörtök
 
  -A szív rég menekül
Renga
Írta: Kohut Katalin

üresség tátong
erőm felemésztette
örök-félelmem
ismerem már szörnyszülött
tetteit, érzéseit

tudom szeretet
erőt, bátorságot ad
a tiszta szívnek
ellensége félelem
ha legyőz,lesz szolgaság

bűn nélküliség
úgy tudtam, már szabadság
szüntelen tisztul
gyenge szív más vétkétől
titkon már rég menekül

2012. augusztus 16.
 
 
0 komment , kategória:  Kohut Katalin  
Kohut Katalin: Kinek milyen a haja
  2012-08-16 19:13:04, csütörtök
 
  Kohut Katalin: Kinek milyen a haja

Kinek milyen a haja,
Olyan lesz a búja-baja.
Ha vékony és zsíros,
Disznók által felkent fitos.
Ha vastag és kócos,
Boszorkány-kedvenc holdkóros.
Ha tar és nagyorrú,
Nők kedvence, nagy potenciájú,
Bár asszíroknál eunuch,
Terméketlenség a kulcs.
Göndör és fekete,
Romantikus az ege,
Az övé holdfény szerenád,
S a szerelem egy életen át.
Holló fekete magyar,
Szépasszony-völgyi, pazar.
Barbie-szőke tünemény,
Minden férfi érte repdes e földtekén.
Gesztenye oroszlánsörény,
Legszerencsétlenebb teremtmény,
Bár királyi külseje adott,
Szépséget örökül kapott,
Az örök-asszonyi korona
És magány a tulajdona.

2012. augusztus 16.



 
 
0 komment , kategória:  Kohut Katalin  
     1/4 oldal   Bejegyzések száma: 30 
2012.07 2012. Augusztus 2012.09
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
2728293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 30 db bejegyzés
e év: 229 db bejegyzés
Összes: 7228 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 254
  • e Hét: 525
  • e Hónap: 3367
  • e Év: 42368
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.