|
2013-01-28 00:16:06, hétfő
|
| |
| |
Barátom, ezt ...Halottátok már az Égfestőkről...
Gondolkodtál-e már azon, hogy miért színes az ég alja.
Nem, nemhalottam róla,hat nem a Naptól, ahogy ezt a felnőttek állítják.
Hanem tudjátok, az úgy van, hogy mikor a Nap már lefeküdni készül, és nagyokat ásítozik, akkor tűnnek elő az Égfestők.
Most azt kérded, kik is azok az Égfestők. Például Te, aki ezt a történetet olvasod, és mindazok, akik elalvás előtt felpillantanak az égre.
Az aznapi mosolyokból, örömökből keverednek ki ezek a csodás színek.
Mielőtt az a sok kis gyerek álomra hajtja fejét, még egy utolsó mosolyt küld a Nap felé. Az ezekből a kis mosolyokból áradó melegség színezi pirosra, narancsra, lilára az Ég alját, és a meséik színezik tovább.
Mikor a gyermekek elalszanak, nem véletlenül borul sötétség az Égre. A mosolyuk tovább élnek a naplementében, az álmok pedig egy-egy gyémántgömbben, a csillagokban foglalnak helyet, és onnan érkeznek vissza a Földre.
Nahát most az egyik ilyen gömbben találtam ezt a mesét is..
Egy régi ház nagy udvarán állt egy nagy fa.
Egy nagy, magas fenyőfa, karjait ölelésre tárva..
A fenyőt sokan kerülték, komornak, mogorvának, távolságtartónak, olyan szúrósnak tartották. Nemigen szerettek vele barátkozni.
Pedig a fenyő lényegeben, legmélyén nem ilyen volt.
A fenyő szép volt. Természetesen szép. Nem láthattál rajta egy oda nem illő részletet sem. A maga szerénységében volt gyönyörű.. A fenyők zöldek. Tudjatok, minek mondják a zöld színt. A Remény színének. Ez a fenyő is mélyzöld színben pompázott.
De amiről még nem beszéltem,pedig gyönyörű ruháját piszkosfehér foltok tarkították, az idők során a fenyő is veszített reményteljességéből. Szerette volna, ha ezt megérti az a sok ember, akik elsétáltak mellette.
Ágait, mint óriáskarokat tárta ölelésre, de senki nem állt meg.
Senki nem ment oda hozzá, hogy egy kis szeretetet adjon a vén fenyőnek.
Hát ezért estek foltok a gyönyörű ruháján. Egy ága már teljesen kopottasan fehér lett.…
Biztos láttatok már idős embert fehér hajjal. Ezeknek a néniknek, bácsiknak a gondok festették hószínre tincseiket. A mindennapi bajok, a hétköznapok apró,cseprő ügyei, és legfőképpen talán a magány.
A fa szerette volna minden örömét, szeretetének melegségét megosztani másokkal, de a legtöbb ember csak a tüskéit látta, a szurkálódásait, és senki nem vette észre, mikor gyantakönnyeket hullatott magányában, amelyek a cserzett törzsön peregtek végig.
Éléskamráját csupán a mókusoknak és a madaraknak tudta megnyitni.
Az elemózsiát tobozokba zárta, így mutatta meg, hogy akinek igazán fontos volt, az közel kerülhetett hozzá, és hogy aki ad, annak önmagából kell adnia, még, ha az oly kevés is.
Egy nap két galamb szállt a fenyő egyik ágára, s összeérintették fejüket.
Szerették egymást.
Ott, azon az ágon, ami azt hirdette, a fenyő milyen egyedül van. Ámde a galambpár is elrepült, szerelmesen kergették egymást a fuvallatokon szállva.
A fenyő egyedül maradt. Ám ha jól megnézte volna az ember, láthatott volna egy új kis zöld hajtás jelent meg az elfeledett, fakó ágon, a galambok akaratlanul is otthagytak a fának egy kis boldogságot. A fa titkon örült. Látott egy kis szeretetet.
Ettől kezdve ezt igyekezet hirdetni.
Szeresd akkor is a másikat, ha az olyanná változik, ami nektek nem megszokott, hogy mert neki akkor is szüksége van egy ölelésre, egy baráti szóra. Egy ölelés életet menthet. Egy ölelés világokat változtat meg.
Azt tudjátok-e, hogy a Nap miért süt. Azt már tudjátok, hogy a kisgyermekek mosolya fest olyan gyönyörű, mozgalmas színeket az égre, alkonyatkor. De azt is tudnotok kell, hogy nélkülük a Nap sem kelhet fel. Reggel, mikor kinyitják szemüket ezek a csöppségek, akkor az első, álmos mosolyaik adnak erőt a Napnak, hogy fel tudjon kelni.
Ezért, még egy utolsó kérésem van hozzátok. Vigyázzatok kérlek a többi gyermekekre, adj Nekik örömet, hogy mosolyogni tudjanak, és ne törjön meg a világnak körforgása. Amíg a gyermekek mosolyognak, a Nap is folytatni tudja útját. Értitek. Nagy feladatok van, és bízom bennetek. Tudom, hogy belőletek még nem veszett ki a szeretet, ezért tudjatok véghezvinni azt, amit mások nem.
A búcsúzó Nap még csókot dobott a vén fenyőnek. A Nap is mosolygott. Titkos szövetségre kelt a fenyővel, a vén fa segített a Napocskának, felnyitotta az emberek szemét, tudatta velük, milyen fontos az öröm, a mosoly, milyen fontosak a gyerekek az Élet örök körforgásában.
A Nap pedig meleget adott az öreg fenyőnek, jókat beszélgettek, így egyikük sem érezte már egyedül magát.
"Van néhány szabály, amit tisztelnünk kell. A barátunk bűnét nem vágjuk a képébe, és tudni kell megbocsátani, nem csak kötelességből megmenteni. Ha pedig beszél hozzád, a szemébe nézel, hogy megígérd, többé nem hagyod el. Ha szégyelli a múltját, te nem hozod szégyenbe, ha ő nem adja el a barátságát, te sem árulod el az övét. Ha legörnyednek a vállai, nem háborgatod. Ha igaz barátra lelsz az életben, mindent megteszel, hogy kiérdemeld. Ha egyszer kinyújtja feléd a jobb kezét, azt a kezet többé nem engeded el."
- / Ezel - Bosszú mindhalálig c. film / :)
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
Offline
