|
2013-08-04 07:25:40, vasárnap
|
| |
| |
Kétségbe esetten sürgetem az ELSZÁMOLTATÁST, mert rettegve félek attól, hogy lányommal, menyeimmel mindez megismétlődhet, ami a csatolt történetben szereplő kismamával megtörtént!
Vagy akár velem is, ha kórházba kerülnék. Igaz, már nem szülés okán, hanem esetleg valamilyen kóros elváltozás miatt. Mint ahogy az meg is történt 2011-ben, amikor mellgyulladás miatt került sor egy műtétre. Bizony mondom, olyan mértékben elhanyagoltak a műtétet követően, hogy egy másik kórházban több, mint egy hónapig tartó kezeléssel tudták elérni a gyógyulást... Egy olyan kórházban, ahova már nem érhetett el a titkos szolgálatok gyilkos-mocskos keze! Olyan kórházban, ahova családorvosunk utalt be engem és egy olyan orvosra bízott, akiben ő is megbízott! (Erre nem számítottak a rohadékok!) Ezt követően, viszont a családorvos is célkeresztbe került és féltem őt... Ennek már csak akkor lesz vége, ha leleplezzük azt a titkos szolgálati MEGBÍZÓT, aki a magyarság lepusztításán ügyködik évtizedek óta. Mert ugye nem gondolja senki komolyan, hogy csak az 1993-ban újjászervezett magyar- állami titkosszolgálat működik Magyarországon! Működik az IDEGEN érdekeket kiszolgáló is, méghozzá ezerrel - bújtatott (fedő) állásokban, családokban elhelyezve MEGBÍZOTTait, akik valamilyen mocskos bűn miatt zsarolhatók és rávehetők a legaljasabb módszerek alkalmazására is!!!!
Ez a történet csak egy a sok közül, mellyel el lehetett pusztítani egy ártatlan - még meg sem született életet! Egy élet a hat millió ,,kaparék" közül, akikért lelkem vészharangja újra és újra megkondul! Talán meghallja végre valaki, aki nem csak a jó fizetésért vállalta a képviselőséget és Magyarország kormányzásában a részvételt!
Bóna Mária Ilona
KICSI KATI TÖRTÉNETE
II. f., 3.r.
Az a kicsi élet reggel még ott lüktetett bennem
Mint a holdkóros, úgy botorkáltam vissza a kórterembe. Ott nagy hangzavar volt éppen, mert a csecsemős nővér összeszidta a fekete hajú nőt, amiért nem akarta megszoptatni a kisbabáját.
- Miért nem vetette el, még időben, ha egyszer tudta, hogy nem kell magának ez a gyerek!
- Annyira mondogatják, hogy kell a gyerek, mert ki fognak pusztulni...
- Kell a gyerek, valóban, de nem az ilyeneké!
Szakadt ki az őszinteség a nővérből, aki már a mellettem fekvő kismamát tanította szoptatni, meg fejni. Az ő kicsinye is ott sírt keservesen, mert annyira feszült anyja melle a tejtől, hogy a mellbimbót nem tudta bevenni a kis szájába.
Hirtelen felkelt a fekete hajú és otthagyva a síró kisbabáját, kiment a kórteremből.
- Cigány az istenadta. Mondta az egyik, idősebb ,,kismama".
Ezt hallva, nagyot sóhajtottam és arra gondoltam: ,,De jó, hogy én nem vagyok cigány! De hiszen, nekem is fekete a hajam! Mi van akkor, ha engem is annak néznek és azért bánnak velem ilyen mostohán?"
Gyorsan bebújtam a paplan alá és hátat fordítottam a kórteremnek. Szerettem volna mindenkinek elmondani életem történetét, hogy megtudják nem olyan ,,rossz fajtájú"- rossz ember vagyok, amilyennek gondolnak!
,,Én: igaz, magyar ember vagyok!" Vigasztaltam magamat. Hogy létezik az, hogy ezt senki nem látja rajtam? Összeszorult a szívem és őszintén szánni kezdtem azt az asszonyt, aki nem tudja vállalni a gyermekét, még akkor is, ha az ,,csak" egy cigány! Szerettem volna utána menni és megvigasztalni, mert éreztem, hogy most éppen sír valahol...
Ekkor azonban a férjem nevét szólította valaki. Felnéztem és megláttam az ágy végében az osztályos nővért. Csinos, barna hajú, baba-arcú, formás testű nő volt. Olyan, akire ,,buknak" a férfiak. Valószínű tudta ezt, mert nagyon magabiztosan jött-ment, rendezkedett a szülészeti osztályon.
- F.-né! Ne hisztizzen nekem itt, mert levitetem a pszichiátriára!
- Én csak sírok...
,,Ez, az én esetemben teljesen normális." - Gondoltam elámulva. ,,Hiszen most tudtam meg, hogy negatív lett a terhességi tesztem. Neki ezt tudnia kellene, hogy nem könnyű feldolgozni. Nekem még sírni sem szabad?" Hökkentem meg. Mert, akkor azonnal visznek a pszichiátriára? Hát ezért nem ment apu soha orvoshoz? Inkább meghalt volna! De anyu állandóan betegeskedett és ő tényleg hisztizett. Hogy létezik az: - neki elnézték. Sőt! Állandóan szanatóriumokban pihente ki az ,,élet terheit"!
- Erről van szó. A főorvos úr mondta, hogy meg kell ismételni. Ezért még legalább egy napig itt kell a kórteremben tartani. Itt szülőnők vannak, és nem szeretném, ha pánikot keltene közöttük! Itt a pohár, amibe holnap reggel, az első vizeletet bele kell tenni.
Lecsapta az üvegpoharat az ágy melletti éjjeli szekrényre és energikus lendülettel kiment az ajtón. Ott hagyott a kételyek közötti vergődésemben.
*
Ekkor még gyanútlan-ártatlanul semmit nem vettem észre abból, a valóságból, ami a látszat mögött rejtőzött.
Botladozva kerestem a helyem abban a világban, amelyikben könyvekből szerzett információkkal próbáltam eligazodni.
A cigány kismama körül kialakult konfliktusról - és arról a félelemről, hogy engem is cigánynak nézhetnek - eszembe jutott Arthur Miller: Gyújtópont* /Focus/ című regényének hőse. A történet közvetlen, a II. világháború után játszódik Amerikában. Egy Manhattan-közeli kertvárosban élő tisztviselőről szól, akinek teljesen tönkretette az életét az, amikor szemüveges lett. Mr. Newmannek ugyanis teljesen ,,zsidóssá változtatta" az arcát a szemüveg viselése. Jellemét, pedig az a rettegés, hogy esetleg zsidónak nézik... Annyi szenvedésen: testi- lelki- egzisztenciális megaláztatáson ment keresztül Mr. Newman, hogy azt hittem bele fog roppanni.
De nem így történt. A regény végére rájött a megoldásra és a válaszra: *,,...szíve mélyéből kívánta, hogy csapjon le a mennydörgős mennykő, és sistergő tüzével pusztítsa el az embereket különféle csoportokba osztályozó korlátokat, vagy változtassa meg a felfogásukat oly módon, hogy senkit se érdekeljen, milyen származású a másik." (Megjelent a Kossuth Könyvkiadónál, 1961-ben, Budapesten, Szinnai Tivadar fordításában.)
Szomorúan gondoltam akkor arra, hogy megvalósulhat-e ez a kívánság valaha? Hiszen, a II. világháború óta eltelt harminc év alatt semmit nem változtak az emberek. Semmit nem tanultak a sok szenvedésből. Mindenki ott folytatja, ahol bizony, régen abba kellett volna hagyni!
*
Aznap látogatási nap volt a kórházban. Öt óra után felkeltem az ágyból, mert kínosan érintett az, ahogy a látogatók ünnepelve körülállták a kórteremben fekvő kismamákat.
Felkeltem és kisétáltam az előtérbe. Reménykedve gondoltam arra, hátha kihagy Nándi egy napot az iskolában. Bejön a kórházba megnézni, hogy vajon mi van a feleségével. Nem jött. Már letelt a hivatalos látogatási idő, amikor észrevettem, hogy a lengőajtón belép ismerős alakja.
Annyira megörültem neki, hogy semmit nem mondtam el abból a sok kellemetlenségből, ami történt velem, és amivel valósággal megfenyegettek.
Kedves voltam és vidám, mert valóban örültem a látogatásának. Nem akartam a sok rosszal elijeszteni...
Másnap reggel nagy műgonddal ,,tettem bele" az első vizeletemet a pohárba. Tudtam, hogy legalább 24 órára van szükség ahhoz, hogy elvégezzék a tesztet. Aznap látogatás sem volt. Pihenésre, erőgyűjtésre használtam ezt a napot.
A következő napon azonban arra ébredtem, hogy a főnővér felvezeti a kartonomra az eredményt. Amikor elment, felkeltem és gyorsan megnéztem. ,,Negatív!" - Olvasom. Megszédültem. Alig tudtam visszamenni, hogy visszafeküdjek. Eldőltem, mint egy krumpliszsák. Nem volt erőm arra sem, hogy betakarjam magamat.
Kár, hogy akkor még nem tudtam imádkozni. Egyre csak olyan embereket keresgéltem az emlékezetemben, akihez lehetett, vagy lehetne a bajban fordulni. Senki nem jutott eszembe.
Akkor már tudtam, hogy senki nem tudja megmenteni a bennem fejlődő kicsi életet attól, hogy megöljék.
Nem kaptam reggelit. Ebből tudtam, hogy a műtétet végre fogják hajtani. A nagyvizit alatt úgy elmentek az ágyam előtt, hogy rám sem néztek és egy szót sem szóltak. Ott maradtam a nagy bizonytalanságban.
Már tudtam a műszak programját. Tudtam: mikor tartanak konzíliumot; mikor van ,,nagyüzem" a műtőben...
Próbáltam kitalálni, hogy mikor kerül rám a sor. Futószalagon jöttek-mentek a terhesség-megszakításosok a kórterem és a műtő között. Készenlétben voltam órákon keresztül. Aztán délben ebédet sem kaptam. Nagyon éhes voltam. Olyan, rohamszerű éhségérzet tört rám, mint az elmúlt három hónap alatt általában, amikor nem ettem legalább négyóránként. Lezajlott az egy-órai szoptatás is, ami elől a fekete hajú nő már előre elmenekült. Kisbabáját vissza is vitték a csecsemő osztályra. Úgy elkértem volna! Úgy megszoptattam volna!
*
Kettőtől négyig csendes-pihenő volt az osztályon. Ilyenkor én is aludtam egyet. Most is megpróbáltam, de annyira hangosan dobogott a szívem, hogy nem tudtam tőle, meg a mardosó gyomornedvektől sem elaludni.
Úgy, fél három körül bejött egy fiatalember, orvos-gyakornok, és megkérdezte a nevemet, meg ettem- ittam-e? Mondtam, hogy nem. Erre beadott egy injekciót. Körülbelül húsz perc múlva megjelent egy hordággyal, amire átrakott. Nem értettem miért bánnak úgy velem, mint egy beteggel. Magam is át tudtam volna feküdni. Lehet, hogy attól tartott: meg fogom tagadni az engedelmességet? Minden esetre ez bejött...
Csendes-pihenőben egyébként sem zavartam volna meg a kismamák nyugalmát!
- Ölelje át a nyakamat!
Mondta, miközben nagyon gyengéden, de határozottan felnyalábolva áttett a hordágyra. A folyóson végigtolt, majd a liften eggyel lentebb, vagy fentebb mentünk. Nem tudtam követni. Majd betolt egy kis műtőbe.
Ott már várt az osztályos orvos. Az elmúlt napok során őt találtam a legrokonszenvesebbnek az egész orvosi karban. Magas, jóképű, már egy kicsit deresedő hajú férfi volt. Nálam, körülbelül tíz évvel lehetett idősebb. Csendes, merengő típus. Olyan, akinek szívesen lettem volna a t á r s a akár a munkában, akár a magánéletben. Olyan, akire ,,fel tudtam volna nézni"!
A fiatalember át akart rakni egy olyan műtőasztalra, amelyiken megláttam azt a bizonyos lábtartó szerkezetet és előtte ott volt a vödör, amiben benne felejtették az előző véres ,,kaparékot".
Ettől a látványtól feltámadt az életösztönöm és leugrottam a hordágyról. Két kezemmel belekapaszkodtam az ajtókeretbe.
- Nem engedem, hogy kikaparják a kisbabámat! Nem engedem, hogy ,,kaparékot" csináljanak belőle! Már érzem a mozgását! Teljesen panaszmentes vagyok harmadik napja! Haza akarok menni!
Ekkor, egy melegséghullám öntötte el az egész testemet, majd rohamszerű, szülési fájást éreztem a méhem tájékán. Kivert a verejték. Valami meleg csorgott végig a combomon és a lábam szárán.
,,Az injekció!" - Hasított belém a felismerés.
Összeomlottam.
Elengedtem az ajtókeretet és hagytam, hogy a fiatalember karjaiba vegyen. Végig ott ült mellettem, és amikor nagyon görcsöltem, simogatta a hasamat, fogta a kezemet, s egy vizes ruhával törölgette a homlokomat.
Beszélt hozzám, hogy
- ,,már nem fog sokáig tartani".
De bizony sokáig tartott! Azzal magyarázták, hogy:
- ez kicsit hosszadalmasabb, de az injekció segít kitágulni, ettől érzi a görcsöket. Ez nem károsítja annyira a méhet és a méhszájat, mint a műszeres tágítás.
Sokáig tartott a tágítás. Közben, szülési fájásaim voltak. Majd éreztem a kaparókanál körkörös munkálkodását a méhem belső falán. Nagy, meleg darabok buggyantak ki belőlem és csobbantak bele a vödörbe.
A fiatalember elengedte a kezemet és felemelkedve előrehajolt, hogy megnézze. Elkaptam a pillantásukat, amint aggódva egymásra néztek.
- Nagyon vérzett?
- Nem egyáltalán nem véreztem!
- Mert teljesen üres a méhe...
Felemeltem a fejemet, hogy a szemébe nézzek az orvosnak, aki annyira nyilvánvalóan hazudik.
A fiatalember gyengéden visszanyomta a fejemet. Visszaült és szinte vigasztalón simogatott. Láttam a szemében az őszinte szánalmat. És még valamit...
Amikor vége lett az egésznek, a fájásokkal együtt elmúlt a szorongásom is. Elmúlt, mert ismét ,,csak" önmagamért voltam felelős.
Megszűnt a ,,vemhes nőstény"-ekre jellemző - az állapotukkal együtt járó - kiszolgáltatottság érzése!
- Le tud szállni, vagy leemeljem?
Kérdezte a fiatalember. Köszönöm, nem kell. Megy ez nekem, hiszen világ életemben sportoltam.
Amint - könnyedséget színlelve - leszökkentem a kínpadról, odaálltam az orvos elé, hogy átadjam neki a hálapénzt. Már egyáltalán nem szerettem volna, ha ,,ilyen" társam lenne. Felnézni sem tudtam rá, hiába volt sokkal magasabb, mint én.
És a hálapénzzel is inkább meg akartam alázni.
A leeresztett reluxás ablak előtt állt, háttal a szobának. Remegő kézzel éppen rágyújtott. A köntösöm zsebéből elővettem a borítékot és oda akartam neki adni.
- Főorvos úr! Köszönöm!
- Szó sem lehet róla! Tegye csak el majd arra az esetre, amikor szülni fog!
- Miért? Lehet nekem egyáltalán gyerekem? Ez volt a harmadik, aki meghalt, mielőtt megszületett volna...
Ránéztem és kerestem a tekintetét, mert látni akartam mit érez! Akkor vettem csak észre, hogy mennyire sápadt, szinte fehéres-szürke az arca. És, olyan szomorúság sugárzott a szeméből, mint annak a katonának, akinek először kellett, parancsszóra embert ölnie.
- Lehet, amennyit csak akar. De, most legalább két évig pihennie kell, hogy testileg, lelkileg fel tudjon készülni egy gyermek kihordására és a szülésre!
Amikor visszavittek a kórterembe, majd éhen haltam... Szóltam az egyik ,,kisnővérnek", hogy nem tudna-e nekem valahonnan ennivalót keríteni. Nem tudott.
Aznap látogatási idő volt. Felhívtam férjemet a munkahelyén az előtérben lévő telefonon. Megkértem, hogy jöjjön be mindenképp, és hozzon nekem ennivalót.
Meg is érkezett már öt órakor az elsők között. Téliszalámis zsemlét hozott. Pillanatok alatt megettem, és csak utána kezdtem neki elmesélni, hogy:
- Kikapartak. Most, legalább két évig nem szabad teherbe esni.
Szomorúságnak nyomát sem láttam rajta. Mintha megkönnyebbült volna. Sőt! Megcsillant a szemében az a fény, amit akkor lehet a férfiak tekintetében meglátni, amikor eszükbe jut a szex. Ki is használtam az alkalmat. Odabújtam hozzá és provokáltam. Gyengédségre vágytam és ilyenkor, a szexuális vágy megjelenésével - bíztam benne - hogy megkapom.
Amikor visszamentem a kórterembe, már ott volt az éjjeli szekrénykén a vacsorám. Azt is megettem és azt terveztem, hogy lezuhanyozok.
Közben, elérkezett az esti, hét-órási szoptatás ideje. Behozták a kisbabákat. A kis feketepihés-fejűt letették az anyja mellé, aki csak nézte konokul, majd hátat fordított a picinek.
Soha nem tapasztalt bizsergést éreztem a mellemben.
Ezzel egy időben iszonyú görcsös, alhasi fájdalmaim lettek. A gyógyszeres nővértől kértem fájdalomcsillapítót.
- Milye fáj?
- A hasam.
Megnézte a kórlapom, és azt mondta:
- ,,Spontán vetélés" utáni méhösszehúzódásai vannak. Ezt nem lehet csillapítani, mert akkor nem tud a méhe visszahúzódni...
,,Tehát, igazam volt. Mégis terhes voltam!"
Hideg verejtéktől nedves testtel, a fájdalomtól elgyötörten, letettem a zuhanyozási szándékomról. Néztem a kisbabákat, főleg a kis fekete hajút és, mint két búvópatak megindult a könnyem...
Az egyik anyuka észrevette, hogy sírok és próbált vigasztalni. Erre, a kreol nő felém fordult és először a négy nap alatt megszólalt:
- Örüljön neki, hogy elment a gyereke! Bárcsak az enyém is elment volna!
Mondta, majd egy másik kismama legorombította:
- Hogy mondhat ilyet! Ne magából induljon ki!
Legszívesebben felkeltem volna és a mellemre vettem volna a kicsi fiút, hogy megszoptassam. Ahogy ezt végig gondoltam, valami nedvesség elárasztotta az egész hálóingemet. Megnéztem, hogy mi lehet az.
Hát, akkor látom, hogy ,,megindult" a tejem! Beindult a tejelválasztás! Lehet, hogy több voltam, mint három hónapos? Jól éreztem, hogy már mozog! Ekkor jutott el a tudatomig, hogy az a kicsi élet, aki reggel még ott lüktetett bennem, most ott van széttrancsírozva valahol a többi ,,kaparék" között. Majd megfulladtam az elfojtott sírástól. Olyan köhögési rohamot kaptam, azt hittem megfulladok. Egész éjjel annyira fulladtam, hogy nem tudtam aludni. Asztmás rohamom volt, amit önhipnózissal próbáltam elmulasztani, hiszen én nem kérhettem segítséget - nehogy elvigyenek a pszichiátriára. Azzal biztatgattam magamat hogy csinos és fiatal vagyok és a lelkem mélyén éreztem, hogy az orvos igazat mondott: lehet még gyerekem!
Bóna Mária Ilona
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
Offline
