2013-09-13 20:47:29, péntek
|
|
|
ŐSZ - KÖSZÖNTŐ
Jékely Zoltán: ŐSZ - KÖSZÖNTŐ
Habár orcánk pirítja még a Nap,
gyerünk, az őszt hintsük már szerteszét,
az őszt, melyet mint anya gyermekét,
majd egy évig hordtunk a szívünk alatt.
Látod, még élünk! Nem nyelt el a tó,
kígyó se mart meg, szikla sem ütött,
s a régi helyről halljuk: a tücsök
lelkéből szól a régi altató...
Vajjon érted szeretem-é az őszt,
vagy téged is csak az őszért szeretlek,
téged, sok-sok ősz óta ismerőst?...
Benned évszakjaim elkeverednek,
vagy: hogy nyaram a téllel összekösd,
illatok ágya, sírja leheletnek.
Dsida Jenő: SZEPTEMBER
Pirosodik a vadszőlő-levél.
Most megint régi leveleket olvasok.
Délután hideget fúnak a völgyre
a halaványkék havasok.
A hunytszemű, kisanyás békességet
most újra meglelem,
a békét, melyet úgy megédesít
krizantém-illatával a végső sejtelem.
Ha most jönnél, kezem csak így maradna,
ahogyan itt a térdemen henyél.
S azt mondanám:
Pirosodik a vadszőlő-levél.
Fecske Csaba: SZEPTEMBER
az erkélyen a muskátli még virít
ő nem tudhatja amit én igen hogy
ősz van boldogan viseli szirmait
mint bálozó lányok a szép ruhákat
a nap lassacskán mint a szappan elfogy
főpróbája ez már a pusztulásnak
madarak tartják az eget szárnyukon
a korlátra könyökölve bámulom
az utcát életünk zajos színterét
a Bükk borongó erdőit messze kék
talán most utoljára az őszi hegy
a rozsdás lombokat vad szél rázza meg
a meg-megroppanó ágak közt rigó
keresgél szorgalmasan férget magot
aprópénzként gurulnak el a napok
utánuk kapok annyi élní való
lenne de kezemből minden kifolyik
a veszteséget számolni vagyok itt
a madarak hangjukkal vermet ásnak
a csöndbe tőrt vetnek az elmúlásnak
a gazdátlan muskátli még virít
mint első bálozó a szép ruháit
viseli boldogon selymes szirmait
hűtlen szerető a remény csak ámít.
Fekete István: SZEPTEMBER
Őszi hálót szőnek már a pókok,
vizek tükrén vándor csillagok,
bokrok árnyán üresek a fészkek,
mint erdő szélén nyári, kis lakok.
Szőlőhegyen rizling meg a saszla
cukrot szűrnek a napsugárból,
hasadt már a diók szagos héja,
jegenyenyár csúcsán öreg varjú szól.
Levegőben seregélyek járnak,
harkály rikkant, lepke tántorog,
kinyílik a zsúpos présházajtó,
s régi mámort lehel vén garádtorok.
Völgybe ér a délutáni árnyék,
hűvös az est, harmatos a rét,
köd lebeg a patak fényes selymén,
teljes csillagporral tündöklik az ég.
Aztán elvesznek majd mind az utak...
Nem marad más, csak a csend és álom,
mohos tetőkön ásít a kémény,
s halott levél kereng a pókfonálon.
Garai Gábor: SZEPTEMBER
Régóta érzem én: az évek
ilyentájt indulnak velem,
mikor megérkeznek a tépett
fák s levetkőznek nesztelen.
A nyár csodával volt adósom.
S vakul az ég lencséje már,
nem süti át a hit s a hő sem.
Tűnődöm: se csoda, se nyár.-
.
Marad az esély, a valódi,
a tettel megteremthető,
amiben meg tudok fogódzni,
mi fölmagzik majd s újra nő.
.
És megédesedik tevékeny
gyöngeségem, gyümölcs a fán:
int maga-megváltó reményem,
mint nyúlánk, szőke-fürtű lány:
.
dér angyala int, hogy kövessem:
fény s pára ő kivűl-belül.
Hív, halálnál hűségesebben:
végképp elérhetetlenül.
Ábrahámné Ági: ELMÚLT A HARAG
Lehull a levél: egy villanás csupán.
Lábnyom az avarban, nincs még oly korán.
Volt barát cseveg új barátaival.
Nem cseng már minékünk újrakezdett dal.
Ősz jő, a nyárnak lázas csillogása
Eltünt, mint a szeretetnek izzása.
Magam vagyok, magányos lélek ődöng
Egyedül csak, mint a kiürült bőrönd.
Lecsillapodtam, ez az élet rendje.
Kell, hogy agyam az érzést rendbe szedje!
Okosan, bár a szívem tiltakozik,
Csendesen, noha lelkem várakozik...
Elmúlik felettünk ősz, majd a tél is,
Fáj még, de a hege begyógyult mégis.
Kikelet jön majd, csivitel sok madár,
S a szívünk megint a szivárvánnyal jár.
Tóth János: ŐSZ LÉP A TÁJRA
Ősz lép a tájra már megint,
A múló idő arcomba legyint.
Hulló falevelek, sárguló erdő
Súlyos terhével szürke felhő
Lassan baktat az ég peremén,
Majd könnyezve terül fölém.
Sírni kezd, de zokogásra vált
Könnyei között galamb szállt
Egyedül, bús magány a társa,
Nyárban maradt turbékolása.
Egy faágra lebben s feje forog,
Rám néz, Én vissza s elindulok
Céltalan csak úgy visz a lábam,
Szomorkodom e síró őszi tájban.
Heltai Jenő: ŐSZ
Szürke ég, őszies...
Ősz, ősz ne siess!
Ne kergesd el a nyarat,
a meleg fényt, sugarat.
Süss ki még, nyári nap,
simogasd az arcomat,
melengesd a szívemet,
míg az ősz eltemet.
Vidíts még vadvirág,
míg enyém a vad világ.
Tudom én, érzem én,
nem sokáig lesz enyém.
Szürke ég, szürke vég,
be jó volna élni még!
Nem lehet, nem lehet,
sötét árny integet.
Sötét árny, néma váz
bűvöl és babonáz.
Kérdezem, nem felel,
integet csak, menni kell.
Fogy a fény, fogy a nyár,
hideg szél fujdogál,
hideg szél, őszies...
Ősz, ősz ne siess!
Vajda János: ŐSZI HANGULAT
Vége már a szép napoknak.
A virágok hervadoznak.
Bágyadoz a nap sugára.
Lombjai a rengetegnek
Mélabúsan integetnek:
El kell menni, ugye, nemsokára?
Közelebb megyek hozzájuk,
Hallgatom a suttogásuk,
Ha nekem is felelnének.
Ülök a füves bozótba,
Mint ki virraszt, hallgatózva,
Ágya mellett vonagló betegnek.
Az erdőnek érverése,
Hegyi patak csörrenése
Egyre lágyabb, egyre lankad.
Odafönn a gyászfelhőbe
Készül már a szemfedője,
És egyszerre majd eláll, elhallgat.
Elmerengve tépelődöm,
Mi az ember itt e földön,
És a nagy rejtély, a lélek?
E csodás, e képzelhetetlen
Vég nélkül való mindenben
Elenyész-e csak egy percnyi élet?
A levegő halkan mozdul,
És a haldokló falombról
Egy levélke hull a földre.
Ez talán az égi válasz,
E halott kép, néma, száraz?
Hátha mégis...nézem eltűnődve.
Mintha írva volna rája:
E világ egy játékkártya:
Elkeverik, meg kiosztják.
Porszem, ember, falevél, mind
Megannyi pillangó lény itt.
Pogány Zoltán: SZERETLEK, ŐSZ...
Szeretlek, ősz... mikor enyhet hint a táj,
minden, mi zöld, földbarnává ernyed,
a köd langy, gomolygó táncra gerjed
s már tüzes nap harapós ajka se fáj.
Ilyenkor mellbe vág a felismerés,
hogy mennyi gyönyört rejt még az élet,
hogy minden szép bontogat új szépet,
mit látnom és éreznem sors-rendelés.
Tudom, a tavasz, nyár, tél... gyöngyképek.
Ám bennem csak az ősz az, mi gyöngy-esőz,
súgó zsongásától ázva lépek
mély boldogságba - oh, dallamos dizőz! -
mert ősz-létemben míg csenghet ének,
mindig és örök vággyal szeretlek, ősz...
Petőfi Sándor: ITT VAN AZ ŐSZ, ITT VAN ÚJRA
Itt van az ősz, itt van ujra,
S szép, mint mindig, énnekem.
Tudja isten, hogy mi okból
Szeretem? de szeretem.
Kiülök a dombtetőre,
Innen nézek szerteszét,
S hallgatom a fák lehulló
Levelének lágy neszét.
Mosolyogva néz a földre
A szelíd nap sugara,
Mint elalvó gyermekére
Néz a szerető anya.
És valóban ősszel a föld
Csak elalszik, nem hal meg;
Szeméből is látszik, hogy csak
Álmos ő, de nem beteg.
Levetette szép ruháit,
Csendesen levetkezett;
Majd felöltözik, ha virrad
Reggelre, a kikelet.
Aludjál hát, szép természet,
Csak aludjál reggelig,
S álmodj olyakat, amikben
Legnagyobb kedved telik.
Én ujjam hegyével halkan
Lantomat megpenditem,
Altató dalod gyanánt zeng
Méla csendes énekem. -
Kedvesem, te űlj le mellém,
Ülj itt addig szótlanúl,
Míg dalom, mint tó fölött a
Suttogó szél, elvonúl.
Ha megcsókolsz, ajkaimra
Ajkadat szép lassan tedd,
Föl ne keltsük álmából a
Szendergő természetet.
Baranyai Mária: AZ ŐSZ LASSAN ÉRKEZIK
Lassacskán, lustán érkezik
Lágy őszi szellő, fújdogál
Melegnek érzed fuvallatát
Már hűvösebbek az éjszakák
Zöldek még a fák, a bokrok
Pompázatos látványt nyújtva
Megvan még, a zöld korona
Még nem bóklásznak az avarba
De mindjárt itt lesz a szép ősz
Színesre vált át a zöld tájkép
Ezerszínűek lesznek a lombok
Földre hullanak a falevelek
Elmúlik a meleg nyár, vége
Jön a szép, színes ősz, végre
Ilyenkor sétálnék az erdőbe
Kis ösvényeken, kettesbe
Bokáig lépkednék az avarba
Amikor már mindent betakar,
Érezném az illatokat, a levegőbe
Beszívnám az ősz, friss illatát
Áprily Lajos: SZEPTEMBERI FÁK
Bükkök smaragd színét erezve fent
az első pár vörös folt megjelent.
Állunk. Kezedben késő kék virág.
Azt mondod: Ősz. Az első őszi fák.
Én azt mondom: Vér. Vérfoltos vadon.
Elhullt a Nyár a nagy vadászaton.
Amerre vitte buggyanó sebét,
bíboros vére freccsent szerteszét.
Ahol a nyom-vesztő bozóthoz ért,
hogy tékozolta, nézd, a drága vért.
S míg vérnyomán vad szél-kopó csahol,
hörögve összeroskad valahol.
Áprily Lajos Szeptemberi fák
Link
Áprily Lajos: OKTÓBERI SÉTA
Ez itt a hervadás tündér-világa.
Akartál látni szép halált velem?
A Bükkös-erdő bús elégiája
szép, mint a halál és a szerelem.
Fától fához remegve száll a sóhaj,
közöttük láthatatlan kéz kaszál.
Az ágakról a fölrebbent rigóraj
tengődni még a holt irtásba száll.
Lombját a gally, nézd, mily kímélve ejti,
holnap szél indul, döntő támadás,
holnaputánra minden elfelejti,
milyen volt itt a végső lázadás.
Mint gyertya-csonkok roppant ravatalnál,
tönkök merednek dúltan szerteszét,
s a nyár, ez a kilobbant forradalmár,
vérpadra hajtja szőke, szép fejét.
A partot füzek testőrsége óvja,
a tollforgójuk ritkítottan ing.
Halkan himbál a horgom úsztatója,
nagyot csobbant a játékos balint.
Fény-pászma hull most messze, holt mezőig,
s a víz egy percre hullámos határ:
innen mosolygó partja tükröződik,
itt egy utolsót lobban még a nyár.
De túl, gyepén a ritkuló bereknek
ijedt lombok rebbennek szerteszét,
a szél felettük pókszálat lebegtet,
ezüst pókszálat és ezüst zenét.
Az ősz hárfás tündére jár a réten,
az ő húrjáról szól a halk zene.
Most át fog jönni: árnyékát sötéten
pallónak átveti a jegenye.
Autumn Mood - Őszi hangulat.- ( St Martin & Andy Williams )
Link
Csodaszép ősz - Good by!
Link
Huszti Péter&Piros Ildikó: Hulló levelek
Link
Kern - Hernádi: Szép ez a szeptember
Link
Szeptember - Szeptember
Link
Gyönyörűséges őszünk / Áprily Lajos sorai - Bach zenéje
Link
Ajtay Andor: Hulló falevél
Link
Delhusa Gjon - Vénlány az ősz
Link
Gyönyörűséges őszünk / Áprily Lajos sorai - Bach zenéje
Link
|
|
|
0 komment
, kategória: Évszakok |
|
|
|