|
1/1 oldal
|
Bejegyzések száma: 2
|
|
|
|
2013-10-21 20:02:14, hétfő
|
|
|
A háromágú tölgyfa tündére
Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon, de még az Óperenciás-tengeren is túl, lakott a zöld királynak egy fia. Egyedül volt a kastélyban, hát unatkozott. Vette fegyverét, kiment vadászni. Mihelyt kiért az erdőbe, talált egy nyulat. Célba vette, hogy lelője. A nyúl rimánkodni kezdett:
- Bocsáss meg, királyfi, jó tettedért jót várj hadd meg az életemet.
Meghagyta a nyúl életét, nem bántotta. A nyúl elszaladt. Talált aztán egy rókára. A rókát is célba vette, és a róka is azt mondta:
- Ne lőj le, királyfi, hadd meg az életemet, jó tettedért jót várhatsz.
Azt is elbocsátotta, s ment tovább az erdőbe. Talált aztán az erdőben egy kis őzet. Azt is célba vette, hogy lelője, az is visszaszólt neki:
- Királyfi, bocsánatot kérek tőled, hadd meg az életemet, mert jót mondok neked, majd még megköszönöd.
Elbocsátotta azt is. Azt mondja neki az őz:
- Kegyes királyfi, megmondom most az én hálámat. Menj be az erdő közepéig. Találsz ott egy háromágú tölgyfát. Vágj le abból egy ágat. Majd abból az ágból kijön egy tündérkislány. Az lesz a feleséged. De vígy magaddal egy kicsi vizet, netalán szükség lehet rá.
El is ment a királyfi, meg is találta a tölgyfát, le is vágta róla az ágat, ki is jött abból egy szép tündérlány. Rögtön rikoltott a királyfinak:
- Jaj, vizet, mert megfulladok.
Forgott a királyfi ott körül kereken, hogy a vizet elővegye, de a flaskó feldűlt, és a víz kifolyt. A szép tündérlány meghalt. Nem volt mit tenni, felvette az ölébe, elvitte haza, eltemette.
Telt-múlt az idő, megint elment vadászni. Megtalálta a rókát.
- No, kegyes királyfi, bocsánatot kérek, jó tettedért jót mondok. Menj el megint az erdőbe, oda, ahol a tölgyfáról egy ágat már levágtál volt. Vágj le még egy ágat, mert abból is egy szép tündérlány jő ki. De vizet vígy neki, mert szükség lehet reá.
Járt a királyfi erre, arra, hogy vizet kapjon ott az erdőben, de nem talált. Volt nála egy kulacs bor. Gondolta, hogy hát az is jó. De megint úgy járt, mint a múltkor. Levágta az ágat, kijött abból is egy szép tündérlány, ő bort adott neki, de a lány mégis meghalt, mert a bor igen erős ital volt neki. Nagy búban volt a királyfi, hogy abból is kifogyott. Felvette azt a lányt is, hazavitte nagy szomorúan, hogy milyen szerencsétlen ember is ő. Az isten megadta neki a szerencsét, s ő nem tudta felhasználni. Eltemette azt a lányt is, szép rendesen.
Búsult, búsult egy darabig, de aztán megint elment az erdőbe vadászni. Találkozott akkor a nyúllal.
- No, kegyes királyom, jó tettedért jót mondok. De gyere velem, hadd mutassam meg, hol van az élő víz.
Elmentek ketten, megtalálták a forrást.
- Vigyél vizet innen magaddal. Menjünk most tovább.
Megtalálták a tölgyfát, amelyről a királyfi már két ágat levágott; a harmadik ág még rajta volt.
- No, most vágd le ezt a szép tölgyágat.
Levágta, s abból is egy szép tündérlány jött ki. Kiált is rögtön a lány, azt mondja:
- Vizet, vizet, mert megfúlok!
A kis nyúl kapja a kancsót, odanyújtja a kislánynak. Az jót ivott belőle, és megmaradott, nem halt meg. Akkor a kislány letérdelt a királyfi előtt, bocsánatot kért tőle, hogy kiszabadította a tölgyfából. Elmondta neki a sorsát:
- No, tisztelt királyfi, engemet az isten néked rendelt ezen a világon. Köszönöm jótettedet. Hárman voltunk testvérek, de meg voltunk mindnyájan átkozva, hogy ne tudjunk megszabadulni ennek a tölgyfának a gyökerétől, valameddig egy ember le nem vágja. Ezentúl már együtt leszünk mi ketten ezen a világon.
Megölelték, megcsókolták egymást. A kis nyúl ott ugrált előttük, örvendezve, hogy megszabadították az ő kedves asszonyát.
No, útra keltek mind a hárman. Mentek, de útközben, mielőtt haza érkeztek volna, a városon kívül volt egy szép kút. Oda leültek, megbeszélték most már a maguk sorsát. Azt mondja a tündérlány a királyfinak:
- Tisztelt kedvesem, sajnálom fáradságodat, de én ebben a tündérruhában nem vagyok bátor bemenni a te kastélyodba. Hagyjál itt engemet a kis nyúllal. Menjél előbb csak te haza, hozzál nekem új ruhát.
Ott is maradt. A királyfi elment, hogy hozzon neki ruhát. De örömében sok időt töltött otthon, vadonatúj ruhát csináltatott a tündérlánynak. Várták ők, várták a királyfit, de csak nem érkezett vissza.
Jártak a kútra sokan vízért. A tündérleány azért, hogy ne lássák ott a kútnál tündérruhában, felmászott arra a nagy fűzfára, amely árnyékot tartott a kútnál. A kis nyúl meg elment eleséget keresni.
Kiment a kútra egy boszorkányné is, vizet meríteni. Betekint a kútba, lát egy fényes fehérségű szép tündért. A tündér már fenn volt a fűzfán, de képe meglátszott a vízben. Tekintett a boszorkány erre, arra, de élő személyt csak nem látott. Végül is azt gondolta, hogy az a kép a kútban az ő képe. De végül mégis meglátta a tündérlányt fenn a fán. Levette a fáról, megkérdezte, hogy mi okból hágott oda. A tündérlány elmondta, hogy mi minden történt véle, s hogy őt egy királyfi szabadította meg. Mindent, mindent elmondott annak a boszorkánynénak. Azt is, hogy épp most várja ő a királyfit, hogy más gúnyát hozzon neki.
Akkor a boszorkányné megfogta, és bedobta a kútba a tündérlányt. Volt neki is egy lánya: elment gyorsan haza, kivezette a maga lányát a kúthoz, és felhágatta azt a fűzfára.
Odaérkezett a királyfi a gúnyával. Szólítgatta a tündérlányt, keresi, hogy hol lehet az ő menyasszonya. A tündérruhát már felvette a boszorkányné lánya, de ő maga, hiába, mégis fekete volt.
Meglátja végre a kis nyulat a királyfi, kérdi attól is, hogy hol van a lány:
- Én itt hagytam - mondja a kis nyúl - a kút mellett. Elmentem valami eleséget keresni, közben felmászott a fűzfára.
No, már nézik körül kereken, hát hol van az a lány a fán. Mondja a királyfi neki:
- Szállj le onnan, öltözzél fel!
Mikor leszállt a fáról, látja az ábrázatát, hogy csúnya, fekete. Pedig milyen szép volt! Mi történt vele?
- Ó, lelkem, kedvesem - mondja a boszorkányné lánya -, a nap sugara reám tűzött, megfogta az egész ábrázatomat.
Felöltöztette így is a királyfi, azt gondolta, hogy ő a tündérlány. Elvitte haza. De abból a tündérlányból, az igaziból, akit a boszorkányné bevetett a kútba, lett egy szép aranyhal. De hagyjuk most még azt az aranyhalat a kútban.
A cigány lány élt, élt a királyfival, felesége volt neki. Elment egyszer a boszorkányné a lányához. Mondja neki:
- Vajon nem történik-e valami még abból, amit azzal a tündérlánnyal csináltunk? Mert én kijártam a kúthoz, és egy szép aranyhalat láttam a vízben. Hátha abból a lányból lett az a hal? Azt tanácsolom én neked, fiam - mondja a lánynak -, tedd magad beteggé. Mondjad a királyfinak, addig nem fogsz meggyógyulni, amíg azt az aranyhalat, amely abban a kútban van, ő ki nem fogatja.
A királyfi azt is megcselekedte a kedveséért. Kifogatta az aranyhalat, megfőzték; a boszorkányné lánya evett belőle, és íme, meggyógyult. De mikor a szakácsné tisztította a halat, egy pikkelyecske, egy halpénzecske leesett a földre. Ahogy a földben az kifakadott, lett egy szép aranyalmafa. Az a fa minden éjszaka megvirágzott, délig megért az alma rajta, de éjszaka mindig elvitték a gyümölcsét.
Gondolkodóba esett a király, vajon mi lehet az oka, hogy ők annak a fának a gyümölcsét nem tudják használni. Nem tudta, hogy annak a gyümölcsét a tündérek hordják el. No, de a boszorkányné megint elment a lányához. Mondja a lányának:
- Mi dolog ez? Valahogy még kiderül, hogy nem te vagy a tündérlány. Ki kéne vágatni azt a fát!
Mondta is hát a királyné a királynak:
- Semmi hasznát nem vesszük annak a fának! Vágasd le onnét, hogy többet ne is lássuk!
Volt a szomszédban egy szegény ember. Azt hívatta el a király, hogy vágja ki a fát. Ki is vágta az rendesen, de mikor a szegény ember hasigálta, aprítgatta a fát, egy kis darab kiesett belőle. A szegény ember pedig látva, hogy aranyfa ez, azt a kis darabot betette a zsebébe azzal, hogy hazaviszi kincsnek. A király nem tudta, hogy a szegény ember valamit elvisz onnan, megfizette a fáradsága díját. A szegény ember hazament. Letette azt a kis darabka fát, melyet a zsebében vitt, a tűz mellé a kis szegletbe. Az ott megmaradt, de a fa többi részét a királyné elégette.
A szegény ember házában pedig, amikor este lett, olyan világosság támadt, hogy gyertya nélkül is láttak. Mondja a feleségének a szegény ember:
- Bizonyára ez a kis fadarabocska világít.
Úgy is volt.
Másnap elment a szegény ember munkába feleségestül, lányostul. Jó reggel elmentek, a házat ki se seperték, s az ágyat se rendezték el. Estére, mikor hazaértek, hát az ő házuk ki van seperve, az ágy felékesítve, minden rendesen. Gondolták magukban, ki járhat az ő házukban, aki úgy dolgozik, mikor ők mindent szerteszét hagytak.
Másnap reggel újra készültek, hogy menjenek a királyhoz, munkába. De most otthon hagyták a lányt elrejtve, hogy lesse meg, ki jár az ő házukba. Megint úgy hagyták szerteszét minden portékájukat. A lány az ablak alatt állott, titkon, hogy senki meg ne lássa. Hát abból a kis fadarabból kijő egyszer csak egy tündérlány, kezd sepregetni a házban. A szegény ember lánya csak nézte egy ideig, hogy mit dolgozik az a lány, aki abból a fácskából jött ki. Aztán hirtelen beszaladt a házba, a fácskát megragadja. A tündérlány már nem bírt visszamenni a fába.
No, megkapták a tündérlányt. Annak nem volt mit csinálnia, ott maradt velük. Attól fogva a két lány együtt ment el a király udvarába, munkába. Egyszer a király mesét akart hallani. Mondott ez is mesét, a másik is egy mesét. Rákerült a sor a tündérlányra. Mondja a király:
- No, mondjál már te is egyet, te vagy itt a legszebb. Lássuk, mit láttál, mit próbáltál életedben.
A tündérlány erre elkezdte mondani. Éppen az ő kedveséről kezdett mesélni:
- Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy királyfi. Kiment az egyszer vadászatra, találkozott egy kis nyúllal... - És végig mondta az egészet addig, hogy: “Én vagyok az a tündérlány, akit a királyfi a tölgyfából kivett!"
Megölelte erre a lányt a királyfi, elzavarta a boszorkány lányát, s elvette feleségül a tündérlányt. Máig is élnek, ha meg nem haltak.
|
|
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
2013-10-21 08:43:39, hétfő
|
|
|
AZ ARANY JURTA
Van egy hely a pusztában. Világít. Odavonzza a tekinteteket. Odahúzza a szíveket. Odagyűjti a melegséget, a harmóniát, a szeretetet, építve a teljességet, az EGYSÉGET. Látogatják a természet gyermekei. Ápolják Isten gyermekei. Mind békében élnek ott együtt. Nem támadják meg, nem falják fel egymást. Békességben élnek.
A Tűz körül dobok szólnak. A dobosok Egyként mozdulnak. Arcukra óarany színt vetít a tűz. Ritmusuk Egyként rezeg. A Hang, ami VAN, tisztán cseng-szól, az maga a ritmus. Ég mint a Tűz, izzik parázs módjára. Folyik mint a víz, zajlik folyó módjára. Maga az ÉLET.
Ez egy virtuális jurta. Aranyból, ragyogó aranyból lévő sátor. A pusztában áll, először egyedül. Benépesül. Majd körülötte újabbak jelennek meg. Mind benépesülnek. És szólnak a dobok, és ég a tűz, és zajlik a víz és ömlik a hang, és viszi a szél, és betakar a Hold... Szerelem... Egyben tartja az arany kupola. Egy végtelen sátor. Benne elfér a MINDENSÉG.
Ez az Arany Jurta.
Tűzhelye színarany. Itatója ezüst. Együtt esznek-isznak belőle mind. Nem bántják, hátba sem támadják, nem sértik-sebzik egymást. Szeretetből táplálkoznak. Segítik egymást.
Fényből építkeznek.
Az Arany jurta hívja mindazokat is, akik "csak" a fényre jönnek. Akik "csak" kíváncsiak. Akik nem tudják még, csak érzik a hívójeleket. Befogadja őket, de nem tart fogva. Szabadok maradnak benne, ugyanakkor mégis együtt. Elfogadják a hívást. Az Arany jurta ölébe veszi a sötétből
fényre ébredőket.
És jönnek a hamisak is. A nem igazak. De nincs az a sötétség, ami kisebbíthetné a fényt. A sötétségben, bármekkora sötétségben, a legkisebb gyertyaláng fénye is FÉNY. Világít. Két gyertya lángja már kétszer akkora Fénnyel világít. Ahol megjelenik a fény, ott a sötétség visszahúzódik. De attól még van. Csak ott nincs tere többé. A sötétség az sötétség. A fény hiánya. A kétszer, sokszor annyi sötétség "csak" sötétség marad, és nem lesz nagyobb vagy több. Nem növelhető, nem mérhető. A gyertyaláng fénye viszont bármekkora sötétségben is ugyanakkora marad. Több gyertyaláng fénye pedig
összeadódik.
Mások nem a fényre jönnek, ők egyenesen a Tűzet akarják. Meg akarják fejteni, meg akarják szerezni, bele akarnak nézni. De még mielőtt meglátnák annak mélységeit, hamujukat a puszta hol forró, hol hűs fuvallata teríti szét.
Szét. SZÉT...
A Tűz mellett táncol egy Nő. Körbe-körbe járja. Bottal a kezében tartja életben a tüzet. Botja vagy két méteres, végén szalagokkal. Egyszerű zsákruhája, derékon kötéllel, a testére tapad. Hosszú haja lobog, mint a tűz. Szeme ég. Ragyogva csillog. Valamit mormol vagy énekel arcán boldog révülettel. A többi nő távolabb a tűztől szétszóródva hever a homokon, leborulva alszanak mind. Ugyanolyan a viseletük. Egyformák. Összetartoznak, Egyek. A NŐ Botjával körberajzolja a hatalmas lángot, miközben folyamatosan forog a tűz körül. Mindig ugyanannál a pontnál perdül meg maga körül. És minden kör és perdülés után a láng körül a füst gyűrűje kissé behorpad, szív alakot formáz. A NŐ csodálja. Ezt ő csinálná? Egyre nagyobb lelkesedéssel forgatja botjával a láng fölött a füstöt. A szívek folyamatosan szállnak fel a Tűzből a lángok fölé. Hihetetlen magasba tör a tűz, mintha meghálálná a szerető gondoskodást. Mintha együtt játszanának egymás örömére, a Nő és a Tűz. Már a tűz is táncol és énekel. Ami EGY és ugyan AZ. Egy véget nem érő táncban szeretkezés. Ugyanabban a ritmusban,
Együtt.
Majd vészjósló szél kerekedik. Viszi a homokot, tépázza a lángot. A szél nyomában félelmetes morajlással, fenyegetőn közeledik egy hatalmas vízfal. Mintha a tenger törne be ide. Ez itt az Alföld. A tenger nem ér el eddig... Mi ez? A NŐ megretten, de csak egy pillanatra. Minden figyelmét leköti, hogy továbbtáplálja a tüzet. Őrá lett bízva. A tajtékos hullámok monumentálisak, akár egy hegy. De a tüzet éppen csak hogy fenyegetik. Lassan elérik a hullámok a szélső hasábokat. Nyaldossák a tábortűz szélét és itt-ott sisteregve gőz tör fel az izzó hasábokból. De a NŐ állhatatosan, kitartóan, rendíthetetlenül, félelem nélkül őrzi a tüzet. A többiek eközben mit sem sejtve
álmodják a jövőt.
Egyre fenyegetőbb a víz terjeszkedése. De csodák-csodájára nem oltja ki a tüzet. A hullámok lökdösik, taszigálják. Érdekes, gondolja a NŐ. A hegynyi hullámok mindent elsöpörhetnének. És akkor szempillantás alatt kialudna a Tűz, örökre elaludnának a nők. És a jövő. A víz rohama pillanatok alatt képes lenne kioltani a Tüzet. Iszonyatos erejével képes lenne letarolni mindent. A vízben minden feloldódna. És azzal minden megoldódna. A Tűz őrzése is és a jövő. És bár játszva végezhetne a Tűzzel, csak mindenestül tolja odébb az egész táncoló tábortüzet az izzó hasábokkal együtt. Nem oltja ki. Csak a szélét nyaldossa gőzzé változtatva. A NŐ csak ámul. Ilyet még nem látott. De fáradni kezd. Esdve kéri Égi Anyja segítségét. Mert nem aludhat ki a tűz! Ő maga sem alhat, amíg a többiek a jövőt álmodják! Rá lett bízva a tűz! Égi Anya, segíts kérlek! És ekkor egycsapásra kimerevedik a kép, egy hatalmas hegymagasságú hullám taraján megáll az IDŐ. Nincs hullámzás tovább, egyáltalán nincs SEMMI. Egy kékesfehér hosszú ruhás csodaszépen fénylő NŐALAK emelkedik ki a vízből. Istenanya. Szeretetet és tekintélyt sugároz. Bölcsességet és megnyugvást áraszt. Két karját áldásra emeli és megállítja a szelet, lecsillapítja a vizet. Minden lecsendesül. A tűz ropogva ég, egyre magasabbra
nőnek a lángok.
Istenanya azt súgja a szélbe: ÉBREDJETEK!
És a többi nő mint egy varázsszóra felébred. Középen a Tűz, körülötte köröskörül elszórtan a nők. Felállnak ki-ki a maga helyén a homokban, a pusztában. Kis tüzeket gyújtanak mind. Mind egyformák. Ugyanaz a gyolcsruha, ugyanaz a kötélszerű öv. Összetartoznak. Egyek. Amint Istenanya mindent elsimít, s a víz visszahúzódik, a nők feje felett megjelenik egy-egy kis fényforrás. Hajukat, arcukat gyönyörű aranyló tónus borítja el. Mintha glória lenne a fejük körül. Majd a következő pillanatban mind egyszerre
felemelkednek.
Sabrag, magyar főmágus hangfelvétele - Üzenet a magyaroknak
Link
|
|
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
1/1 oldal
|
Bejegyzések száma: 2
|
|
|
|
2013. Október
| | |
|
|
ma: |
0 db bejegyzés |
e hónap: |
15 db bejegyzés |
e év: |
130 db bejegyzés |
Összes: |
361 db bejegyzés |
|
|
|
|
- Ma: 48
- e Hét: 126
- e Hónap: 307
- e Év: 6323
|
|
|