|
1/4 oldal
|
Bejegyzések száma: 34
|
|
|
|
2013-12-21 22:43:53, szombat
|
|
|
A SZERETET HÁZA!
Egyszer volt, hol nem volt, a világ kellős közepén volt az Összevisszaság. Itt élt a Vándor, aki egy idő után elhatározta, hogy világot látni megy.
Egy borongós hajnalon útra kelt, már sok utat bejárt, s igen megszomjazott. Látott egy gyönyörű palotát, az volt ki írva rá: Kapzsiság.
Bekopogott, s illendően kért egy pohár vizet.
A Kapzsiság azt mondta: Ha három napig ingyen szolgálsz engem, adok!
A vándor továbbment, szomjasan.
Nemsokára megint látott egy nagy házat. Az volt kiírva rá: Gőg.
Bekopogott illendően, s kért egy falat kenyeret.
A Gőg ráförmedt: Mit képzelsz magadról, hogy ilyen koszosan, rongyosan megfogod az ajtókilincsemet! Takarodj innen!
A vándor továbbment, éhesen.
A következő házra az volt kiírva: Szépség.
Bekopogott illendően, s kérte, hogy megpihenhessen, mert a hosszú vándorlása alatt kisebesedett a lába.
Nem maradhatsz itt! Mondta a szépség határozottan. Ahhoz túlságosan csúnya vagy!
A vándor továbbment. Sebes lábbal.
Már nagyon szenvedett: éhes volt, és szomjas, lábai sebesek a hosszú vándorlástól. Elhagyta az ereje, s leroskadt az út porába.
Ekkor lehajolt hozzá Valaki, puha kezével végigsimított a homlokán, talpra segítette, és hazavitte magához. Etette, táplálta, meggyógyította. A Vándor, amikor meggyógyult, kiment a kis kunyhó ajtaján, s megnézte a ház feliratát.
Az volt kiírva rá: SZERETET.
|
|
|
0 komment
, kategória: Szép írások |
|
|
|
|
|
2013-12-21 22:11:43, szombat
|
|
|
[]A rét szélén egy nagy tölgyfáról lassan hullott a levél. S hullott a többi fáról is.
A tölgy egyik ága, magasan a többi felett, egész a rétre nyúlt ki.
Legszélsőbb ágán két levél kuksolt egymás mellett.
- Már nem úgy van, mint régen - mondta az egyik levél a másiknak.
- Nem - ismételte a másik. - Ma éjjel is annyian elmentek közülünk... Már jóformán csak mi maradtunk ezen az ágon.
- Nem lehet tudni, melyikünkön van a sor - mondta az első. - Amikor még meleg volt, és a Nap forróságot árasztott, olykor egy-egy vihar vagy felhőszakadás tört ránk, és sokan közülünk már akkor elsodródtak, holott még fiatalok voltak. Nem lehet tudni, melyikünkön a sor.
- Most a Nap csak ritkán süt - sóhajtott a második levél -, és ha süt is, már nincs ereje. Új erőre volna szükségünk.
- Vajon igaz-e - kérdezte az első -, vajon igaz-e, hogy helyünkbe újak jönnek, ha mi leperegtünk, és aztán újra mások, és mindig újra?
- Biztosan igaz - suttogta a másik. - El se tudom képzelni... Ez már meghaladja a mi fogalmainkat.
- És aztán olyan szomorúak leszünk tőle - tette hozzá az első.
Egy ideig hallgattak, aztán az első csöndesen mondta maga elé:
- Miért kell elmennünk?
A második kérdezte:
- Mi lesz velünk, ha lehullunk?
- Lehanyatlunk...
- Mi van ott lenn?
Az első felelte:
- Nem tudom. Az egyik ezt mondja, a másik azt... De senki se tudja.
A második kérdezte:
- Vajon érzünk-e még valamit? Vajon tudunk-e még valamit magunkról, ha ott lenn leszünk?
Az első ismételte:
- Ki tudná megmondani? Aki lehullott, még sose tért vissza, hogy erről beszéljen.
Újra hallgattak. Aztán az első levél gyöngéden így szólt a társához:
- Ne bánkódj olyan nagyon, hisz reszketsz már.
- Hagyd csak - felelte a másik. - Mostanában olyan könnyen reszketek. Már nem érzem magam olyan biztosan a helyemen.
- Ne beszéljünk többé ilyen dolgokról - mondta az első levél.
A másik felelte:
- Nem..., hagyjuk..., de... mi másról beszélhetnénk?... - Hallgatott, és kis szünet után folytatta: - Vajon ki megy el közülünk elsőnek?
- Ezzel még ráérünk - csillapította az első. - Emlékezzünk inkább a múltra. Milyen szép volt. Milyen csodálatosan szép! Amikor a Nap oly forrón tűzött ránk, hogy majd kicsattantunk az egészségtől. Emlékszel még? És aztán reggel a harmat... És az enyhe, pompás éjszakák...
- Most iszonyatosak az éjjelek - panaszkodott a másik -, és nem akarnak véget érni.
- Nem szabad panaszkodnunk - mondta az első szelíden -, hisz tovább éltünk, mint sokan-sokan közülünk.
- Ugye, nagyon megváltoztam? - érdeklődött a másik levél félénken, de sürgetőn.
- Szó sincs róla - erősítette az első. - Te persze azért gondolod, mert én olyan sárga és csúnya lettem, ó, nálam az egészen más...
- Ugyan, ne tréfálj! - vágta el szavát a másik.
- De igazán úgy van - ismételte az első buzgón -, higgy nekem! Olyan szép vagy, mint az első napon. Itt-ott egy-egy vékony, sárga csík, alig lehet észrevenni, és csak még szebb leszel tőle. Higgy nekem!
- Köszönöm - suttogta a másik levél meghatottan. - Nem hiszek neked..., legalábbis nem egészen..., de köszönöm, hogy olyan jó vagy..., te mindig olyan jó voltál hozzám. Most értem csak meg egészen, mennyire jó.
- Hallgass! - mondta az első, és maga is elhallgatott, mert a bánat szavát vette.
Most hallgattak mind a ketten. Az órák múltak.
Nedves szél húzott hidegen és ellenségesen a fák felett.
- Ó..., most... - mondta a második levél - én... - Megtört a hangja. Lassan levált ágáról, és kerengélve lehullt.
Itt volt a tél. |
|
|
0 komment
, kategória: Szép írások |
|
|
|
|
|
1/4 oldal
|
Bejegyzések száma: 34
|
|
|
|
2013. December
| | |
|
|
ma: |
0 db bejegyzés |
e hónap: |
640 db bejegyzés |
e év: |
1086 db bejegyzés |
Összes: |
16396 db bejegyzés |
|
|
|
|
- Ma: 375
- e Hét: 1382
- e Hónap: 9250
- e Év: 51195
|
|
|