|
 1/3 oldal 
|
Bejegyzések száma: 28
|
|
|
|
|
|
2013-12-27 21:57:59, péntek
|
| |
| |
114 éves lett Emma Morano, Európa legidősebb asszonya, aki arra a diétára esküszik, amelyet még az orvosa tanácsolt neki, amikor 20 éves volt.
A rekorder asszony az észak-olaszországi Verbaniában él. 1899-ben született, és jelenleg az 5. legidősebb ember a világon. Kiváló egészségnek örvend, és még ilyen korosan is házimunkát végez, valamint süt-főz odahaza. Elmondása szerint naponta megeszik egy nyers tojást, szerinte ennek köszönheti hosszú életét. Reggelire kekszet eszik, amit tejjel vagy vízzel öblít le. Napközben elfogyaszt 2 tojást - egy nyerset és egy keményet -, ahogy még az orvosa javasolta neki, amikor 20 éves volt. Ebédre tészta kerül az asztalra, vacsorára pedig vagdalt húst eszik, hozzá pedig egy pohár tejet. Azért persze az édességet sem veti meg.
A nyers tojás mellett szerinte a hosszú élet másik titka: az alvás. Már este 7 óra előtt lefekszik, és reggel 6 óra előtt pattan ki az ágyból.
Morano asszony Vercelliben született, egy 8 gyermekes családban. 1926-ban ment férjhez, a kisgyermeke tragikus körülmények között 6 hónaposan meghalt. A férjétől 1938 óta él külön, de hivatalosan nem váltak el.
Több gyárban is dolgozott, valamint a helyi internátus konyháján, 75 évesen ment nyugdíjba. |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Érdekességek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2013-12-27 21:23:08, péntek
|
| |
| |
Egy idős néni áll a tavaszi zimankóban az út szélén, fején karton kendő, kezében egy kisebb zsák és szelíden integet. Megálltam, felvettem a nénit, és elkezdünk társalogni. Hamar kiderül, hogy dióbelet visz a szentgyörgyi piacra. Kérdés nélkül elkezd mesélni:
- Gyerekkoromban nagytatámmal ültettünk tíz diófát, locsoltuk a közeli patakból, de egy még abban az évben ki is száradt, a többi gyökeret eresztett. Teltek az évek, aztán engem az élet elsodort hazulról. Nagytatám egy szomorú nyári napon halt meg, hazajöttem a temetésre, a szépen felcseperedett diófák árnyékában ravatalozták fel. Az egész szertartás alatt én némán álltam a nyurga nagy fák árnyékában...
Teltek az évek! Nyugdíjas lettem! Egyedül maradtam és hazaköltöztem a szülőfalvamba. Nyugdíjam oly kevéske, így ősszel összeszedem a diót és télen megtöröm. Kilós, fél kilós csomagokban nagyon hamar el tudom adni, két óránál tovább még sohasem álltam kint a piacon. Ha hiszi, ha nem ez a kilenc diófa engem átsegített a télen! Az idén is, nemcsak tűzifát tudtam venni a dióbélből, hanem még egy kis malackát is. És most ha ezt a maradékot sikerül eladnom, szeretnék venni tíz kis facsemetét. Tudja van egy aranyos unokám, nemsokára hazajön, el fogjuk ültetni a kis fákat és ha majd ő is megöregszik, diótörés közben biztos majd el fog mondani érettem egy-egy imádságot....
Az autó halad a tavaszi verőfényben... a néni elhallgatott, én is hallgatok, némán vezetek. Nemsokára a piacnál fékeztem, megálltam és utasom a reszkető kezével egy fél kiló zacskó dióbelet csúsztatott az ülésre. Tiltakoztam, de ő szelíd mosollyal csak annyit mondott: vegye csak el, nekem is a jó Isten adta a drága nagyapámat ki a diófákat ültette....
Szó nélkül sebességbe teszem az autót, vezetek, de fél szemmel a dióbelet nézem: az egyszerű székely asszony válaszát a gazdasági krízisre. Kezembe vettem a szépen bekötött kis csomagot, kibontottam és elkezdtem ropogtatni a finom dióbelet, a becsületes, évtizedeken áthajló munka gyümölcsét, a finom, egészséges választ egy nagymama anyagi gondjaira.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Történetek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2013-12-27 20:52:31, péntek
|
| |
| |
Az emberiség már az újkőkorban is egész évben figyelemmel kísérte a Nap helyzetét, és tisztában volt a téli napforduló jelentőségével. A régészek több olyan helyszínt feltártak, melyek úgy lettek kialakítva, hogy a téli napfordulókor felkelő vagy lenyugvó Naphoz igazodjanak, ilyen például a képen látható Stonehenge is. Az ősi civilizációk ezzel a módszerrel tudták kijelölni az egyik év végét s a következő kezdetét. Túl azon a mindnyájunk által könnyen észlelhető tényen, hogy az északi féltekén a téli napfordulókor legrövidebb a nappal, van még pár érdekes dolog, amit érdemes tudnia erről a napról.
• A napforduló latin neve solstitium, mely körülbelül annyit jelent: a nap megállása.
• Mivel a Föld forgástengelye kicsit ferde, ezért a napforduló pontos napja változhat.
• Az északi féltekén a téli napforduló időpontjában az északi sark 23,5 fokos szögben áll a Naphoz képest.
• A téli napforduló pontos dátuma december 20. és december 23. közé eshet. Igaz, a legközelebbi 23-ai téli napforduló csak 2303-ban fog bekövetkezni, a december 20-aira pedig 2080-ig kell várnunk.
• Bár a Föld északi felén a téli napforduló jelenti azt a napot, amikor a legkevesebb a napfény, mégsem ekkor van a leghidegebb: az óceánok ilyenkor még mindig tartják a nyáron elraktározott meleget.
• Az ókori Rómában ezen időpontban, december 17-étől kezdve hét napon át tartott a Saturnalia ünnepe. Saturnus isten tiszteletére minden háborút felfüggesztettek, az üzleteket és közigazgatási hivatalokat bezárták. Az ünneplés ideje alatt a rabszolgákat saját gazdájuk szolgálta ki.
• Akik a déli sarkkörön belül élnek, azok a téli napfordulókor - velünk ellentétben - éjfélkor is láthatják a Napot.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Érdekességek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2013-12-27 20:38:37, péntek
|
| |
| |
Már nagyon vártam a postást. Vártam, mint mindennap. 1961 tele volt, s én hétfőtől szombat délutánig Bélapátfalván, a gyógyszertárban dolgoztam. Családom, 13 unokatestvérem és a barátaim Egerben éltek. Úgy ellensúlyoztam az egyedüllétet, hogy harminc emberrel leveleztem.
Amint nézelődtem, egyszer csak a szemközti közértből egy kisgyermeket dobtak ki a nagy hóba. Gallérjánál fogva penderítették ki. Nagyot huppant. Nem volt rajta se kabát, se sál, se sapka, csak egy mackónadrág és egy gombos bársony felsőrész.
Ekkor a patikával szemközti házból kilépett az ott lakó fiatalasszony. Két kislánya a szánkón ült. Kihúzta őket a kocsiútra, és visszament bezárni a kaput. A mackónadrágos kisfiú odaóvakodott, és vágyakozva nézte a szánkót, megfogta a földön fekvő zsineget, noha a rajta ülő két gyermek miatt mozdítani sem tudta. A két kislányt az időjárásnak megfelelően, szépen felöltöztették, még a szájukat is bekötötték sállal. A fiatalasszony meglátta ezt a jelenetet, odarohant a szánkóhoz, és a kisfiút kétszer úgy pofon csapta, hogy az beesett az árokba.
Kiléptem a gyógyszertár ajtaján, hogy végére járjak, ki ez a kis emberke, kinek ártott és mivel, hogy így bánnak vele. Szólítottam: - Öcsi, öcsike gyere ide! - Lassan, araszolva jött felém, én meg egyre csak biztattam. Időbe telt, amíg végül fagyos kis kezét megfogva bevittem a patikába. Leültettem a sarokban lévő háromlábú székre, és beszélni kezdtem hozzá. - Hogy hívnak? Fázol? Kérsz teát? Éhes vagy? - kérdezgettem. Ő semmire sem válaszolt, csak nézett rám a csodálatos barna, riadt őzikeszemével. Falubeli munkatársaim azt mondták, nem tud beszélni, és nem is ért meg semmit, egyetlen szót mond csak: ,,Bubu". Ezért a helyiek Bubunak hívják őt.
A gyermek ott kucorgott a sarokban, én meg beszéltem hozzá, miközben a patikai teendőimet végeztem. Jöttek betegek, akik megerősítették: sajnos ez a gyermek teljesen értelem nélküli. Figyeltem őt, és beszéltem hozzá szüntelenül. Amikor a takarítónő meghozta az ebédemet, őt is odahívtam, és megkérdeztem: - Öcsike, kérsz egy kis levest? - Rám nézett és megszólalt: - Lehet. - Kettéosztottuk a levest, és jóízűen megette. Szépen, önállóan. Aztán a grízes tésztát is. Kanállal és kézzel.
Délután négy órakor zártam a patikát, és nehéz szívvel váltam meg Öcsikétől. Hogyan lehetséges ez: kitesznek az utcára egy ilyen kicsi, háromévesforma gyermeket, és egész nap nem keresi senki? Hétfőtől szombatig a patika ügyeletes szobájában laktam, amelyet egy nénitől kibérelt házrészben alakítottak ki. A házinénitől aznap megtudtam, hogy a kisfiú szülei pékek, alkoholisták, továbbá, hogy van egy testvére is.
Másnap, amikor nyitottam és felhúztam a rolót, Öcsi ott állt a hideg, havas lépcsőn. Kékre fagyva, dideregve. Meghatódtam, leültettem hát, és beszéltem hozzá. Amikor nem voltak a patikában, meséltem neki, mint hajdan nagyapám nekem. Fejből, ami eszembe jutott. Figyelt, és láttam, hogy érti, de szólni nem szólt semmit. Közben a hiányzó gombot felvarrtam kis felsőruhájára. Bátorítón megsimogattam kócos haját.
Ezután minden nap így zajlott. Nyitástól zárásig együtt voltunk. Mindenkinek elmondtam, hogy értelmes a gyerek, és mindent ért, csak senki nem foglalkozott eddig vele.
Két hét múlva beköszöntött karácsony ünnepe. Vettem Öcsikének egy lendkerekes tűzoltóautót, ami sivítva szirénázott, és rohant végig a patikán. Elkezdett játszani vele, és a sivítást hallva a két kezét a fülére szorítva megszólalt: - Megbojondujok! - Ezt ismételte egész nap.
A munkatársaimhoz fordultam: - Ugye, hogy tud beszélni?
Később otthonról hoztam meséskönyveket, és mindennap azokból olvastam neki. Jóval később megtanítottam neki az órát. Gyorsan tanult! Még később bekötöttem a fejét a kendőmmel, felírtam egy cédulára, hogy mit hozzon a boltból, adtam neki pénzt is. Ez a bolt nem a szemközti volt, hanem a távolabbi, és Öcsi mindent készségesen lebonyolított. Minden sikeres akciója után kapott egy forintot. Ezt beraktuk egy dobozba, perselyként leragasztottuk. Mondtam neki, hogyha majd a pénz összegyűlik, elviszem az Operába, és megnézzük A diótörőt, amelyet addig már sokszor elmeséltem neki.
Egyszer egy vasárnapról hétfőre virradó éjszaka nagyon hideg volt, ráadásul egész éjszaka havazott. A vonat, amellyel Egerből Bélapátfalvára utaztam vissza, elakadt, és valamikor fél 12 körül értem a faluba. Az én Öcsim ott várt az állomáson a szokásos öltözékében. A vas lámpaoszlopot fogta, a kis keze hozzá volt fagyva a vashoz. Alig bírtam leszedni róla. Leheltem, fújkáltam, a kezemmel melengettem. A szája teljesen el volt kékülve. Akkor éreztem először, hogy ez a gyermek valami különleges módon szeret engem. Az állomás körülbelül egy kilométerre volt a patikától. Útközben hol az egyik, hol a másik kezét melengettem. Én is fáztam, és a patikában is hideg volt. Nem is tudom, hogy vészeltük át ezt a napot.
Egy másik alkalommal - már a következő télen - Öcsi beszakadt a közeli tóba. Aznap nem jött. Azt hittem, beteg. Majd úgy tíz óra tájban megérkezett. A ruha tetőtől talpig csontkeményre fagyott rajta, és hajszálai úgy meredtek az égnek, mint a sündisznó tüskéi.
- Mi történt veled? - kérdeztem.
- Beszakadtam - válaszolta. Akkoriban már ő is többet beszélt. Odakint mínusz 10 fokot mutatott a hőmérő. Hárman gyorsan levetkőztettük. Jól betakargattuk, melengettük. Törülközővel dörzsöltem a testét, szárítottam a fejét. A ruháit a kályha köré terítettük ki. Biztos voltam benne, hogy agyhártya- vagy tüdőgyulladást kap. De nem! Délután felvette a száraz ruháit és hazament.
A szülei nem is tudták, mi történt vele. Még csak náthás sem lett!
Határtalanul edzett kisfiú volt. Nem kényeztette el az élet, sem a családja. Az édesanyja akkoriban át-átjött, és megkérdezte, nincs-e terhemre Sanyika. Akkor tudtam meg a nevét, de én soha nem hívtam Sanyikának, ő csak Öcsi maradt. Máig is Öcsi, pedig már elmúlt ötven.
Egyik nap véres fejjel állított be az én ,,fiam". A homlokán csorgott a vér, bele a szemébe. Nagyon sírt. - Mi történt már megint veled, Öcsikém?
- Föllökött a kecske. - Nem engedte, hogy elvigyük az orvoshoz. Csak a ,,dóccelésznéni" nyúlhatott hozzá. Én bevetettem minden tudásomat, de nagyon szétnyílt a seb a szemöldöke fölött. Amikor el tudtam állítani a vérzést, leragasztottam a sebet. Napközben többször átütött a vér, és cserélni kellett a kötést, de Öcsi nem sírt, biztonságban érezte magát, szerinte minden rendben volt. Tényleg rendbe jött - ez is. Nem gyulladt be, nem fertőződött el. Néhány nap múlva levettük a kötést.
Öcsi közben iskolás lett! Mindennap együtt írtuk a leckét, olvastunk és számoltunk. Én jártam a szülői értekezletekre is. Amikor a perselyben összegyűlt a pénz, elvittem A diótörőre, egy délelőtti előadásra az Operába. Öcsi szájtátva nézett már akkor is, amikor beléptünk a hatalmas épületbe, és meglátta a belsejét. Nem győzte csodálni az óriási csillárt, amely fokozatosan veszített fényéből az előadás kezdetén. Végig szótlanul figyelt, nem kérdezett semmit, hiszen a meséjét már évek óta ismerte.
Újra elkezdtünk pénzt gyűjteni a dobozban. Az újabb ígéretem az volt, hogy együtt megnézzük a János vitézt. De erre már nem került sor! 1965 decemberében férjhez mentem, Budapestre költöztem, ott is dolgoztam.
De a kettőnk kapcsolata nem szakadt meg, Budapesten is meglátogatott a keresztanyjával. Amikor Laci fiam megszületett, gyakran volt nálam, dajkálta, szerette őt. Az általános iskola elvégzése után három szakmát is kitanult. Pék-, cukrász-, szakácsoklevelet kapott. Amikor letöltötte a katonaidejét, megnősült. Néhány évet az NDK-ban dolgozott, és alkalmanként csomagokat küldött nekem. Családommal együtt ott voltam a lakodalmán. Szép kislánya született, aki már tizenkilenc éves.
Tavaly, amikor Öcsi családostul nálam járt karácsonyt köszönteni, végigsimítottam a forradást a szeme fölött. - Öcsikém, ez már örökké megmarad?
- Örökre... - felelte ő.
Öcsi ma is szakács, máig tartjuk a kapcsolatot. Állítja, hogy az igazi édesanyja én vagyok. És ő is olyan nekem, mintha édesgyermekem lenne!
Milyen furcsa, hogy elszaladtak az évtizedek! Olyan, mintha ma lett volna, mikor megláttam a havas árokban.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Történetek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2013-12-27 20:23:40, péntek
|
| |
| |
A 62 éves, szemüveges férfi kézfogása erős, mégis szokatlan. Érzi a röpke zavart, mert csöndes derűvel mutatja merev ujjait. - Higgye el, azért nem hagyom el magam. Most már a járásom is majdnem hibátlan. Persze, ehhez az kell, hogy minden reggel tornázzak. Egyik-másik gyakorlatnál csillagokat látok, de már megtanultam viselni a fájdalmakat.
A tatabányai lakótelepi lakás íróasztalán hordozható számítógép villog, körülötte pályázati kiírások, CD-k, számlák és nyugták sokasága. Adamecz László mosolyogva int: ez itt az élete. Mármint a második. Mert az első harminc évvel ezelőtt véget ért. Az akkoriban vájárként dolgozó férfi alól egyik pillanatról a másikra csúszott ki a hétköznapok nyugalma és biztonsága.
- Először vörös foltok keletkeztek a bőrömön, és kiderült, hogy makacs pikkelysömöröm van - idézi fel a keserű időszak kezdetét. - Nem sokkal később egy balesetből eredő térdműtét után krónikus ízületi gyulladás támadta meg szervezetemet. Néhány hónap alatt összeroppant az egészségem.
Lászlót néhányan a háta mögött nyomorék kezűnek nevezték, és megesett, hogy a férfit - bőrbetegségére hivatkozva - a kezelőhelyiségből is kivezették. Bár sokáig nem akart nyugdíjba menni, 1985-ben rádöbbent, nincs más választása. - Teljesen összetörtem - mondja. - Csupa önvád és keserűség volt az életem.
A korábban kemény munkát végző bányász lépni is alig bírt, de vágyott az emberek közé, és lassan rájött, hogy nincs egyedül, vannak sorstársai. - Amikor egy mindkét térd fölött amputált ismerősöm arra kért, hogy segítsek neki megszervezni egy ülőröplabda-csapatot, először megijedtem. Arra gondoltam: hiszen magam is alig élek a fájdalmaktól! De aztán nem tudtam nemet mondani, és egy évig a segítőjük voltam. (A csapat később a Humanitás SE színeiben szép sikereket ért el.)
László ekkor még nem tudta, hogy itt kezdődött el a második élete. A csapatszervezésből közösségteremtő erő lett, és 1986 novemberében létrejött a Humanitás Klub. Minden vasárnap összejártak, és e közösség segítségével megtanulta elfogadni helyzetét. - Mindig ott dörömbölt a lelkem mélyén, hogy nem adhatom fel! Hiszen annyi ember örömét szolgálhatom! Visszatért a jókedvem, a fájdalmak közepette újra felfedeztem magamban a bizakodást.
Mindezt László ismerősei is alátámasztják. Urbán Zsuzsanna, a United Way Vértes Vidéke Alapítvány vezetője például azt mondja, hogy még soha nem találkozott ennyire derűs emberrel. - Még egyszer sem láttam letörve - jelenti ki. - Ráadásul megvan benne a képesség, hogy nemcsak magát vidítja fel, hanem másokba is képes erőt önteni.
A közös kirándulások, bálok és ünnepek szervezése során Lászlóban egy érdekes gondolat fogalmazódott meg. Mi lenne, ha a mozgáskorlátozottak is bemutathatnák színpadi tudásukat? Az ötletet eleinte még saját sorstársai is idegenkedve fogadták, de a férfi lelkesedése és elszántsága mindenkit meggyőzött. Így került sor 1992 júniusában Tatabányán az Art '92 nevű kulturális fesztiválra, amelynek sikere kiváló alapot teremtett az azóta rendezett többi hasonló eseménynek országszerte. - Nem sokkal korábban egy a saját történetemet elbeszélő írásommal harmadik lettem egy nemzetközi pályázaton - meséli a férfi. - A tatabányai székhelyű Komárom-Esztergom Megyei Tehetséggondozó és Léleksegítő Alapítvány pedig kuratóriumi tagjává választott.
Az érzés, hogy szükség van rá, valósággal szárnyakat adott neki. Évenként országos kerekes székes ügyességi versenyeket, kétévenként kulturális fesztiválokat szervez, emellett létrehozott egy alkotókört. Alapítványuk segíti valamennyi közösségi tervük, álmuk valóra váltását, miként a többi betegközösség életét is. 2000-ben László életműdíjat kapott a Magyar Művelődési Társaságtól és a Magyar Művelődési Intézettől.
Társai biztatására szavalóversenyeken indult, emellett zenei téren is kibontakoztatta tehetségét: füttyművészként Várvölgyi Jánossal, vak zongorista társával fesztiválokon szerepelnek, eddig három album fűződik a nevükhöz. Mint mondja, ők csak lélekmuzsikusoknak hívják magukat. - Az élet megtanított, hogy aki másokon segít, önmagán is segít - mondja -, mert a másoknak adott szeretet önmagunk gyógyítója is.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Történetek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
1/3 oldal
|
Bejegyzések száma: 28
|
|
|
|
2013. December
| | |
|
|
| ma: |
0 db bejegyzés |
| e hónap: |
640 db bejegyzés |
| e év: |
1086 db bejegyzés |
| Összes: |
16396 db bejegyzés |
|
|
|
| |
- Ma: 380
- e Hét: 5037
- e Hónap: 8379
- e Év: 61087
|
|
|
Offline
