|
2014-01-14 22:45:21, kedd
|
| |
| |
Aki szeret, annak varrd fel a szakadt gombját, mert könnyen lehet, hogy felvarrja más.
Aki szeret, annak hallgasd meg a baját, gondját, mert könnyen lehet, hogy meghallgatja más.
Aki szeret, azzal sose légy morc, goromba, mert könnyen lehet, hogy rámosolyog más.
Aki szeret, szeresd, s öleld meg naponta, mert könnyen lehet, hogy megöleli más.
És akkor hidd el, nem Ő a hibás!"
Sango Villagren
Sango Villagren: NE ADD FEL!
A távolból figyellek, tán túl messze vagyok,
a sűrű ködben egyedül csak a szemed ragyog.
Fájdalom, vagy boldogság, mi lelkedben csillan?
Mi egy röpke pillanatban rögtön el is illan...?
Félelem mardossa most a szívemet érted,
mert egyszer néma szóval segítségem kérted.
Lehetséges lenne, hogy kevés az, mit nyújtok?
Túl halk már a kedves szó, mit füledbe súgok?
A megfáradt ég alkonya, már rád teríti szárnyát,
a Hold a földre csorgatja tested hűvös árnyát.
Viaszfehér kezed most hadd nyugtassa enyém,
hadd segítsek, hogy mutathasd a mosolyodat felém!
Ne add fel soha! Kérlek ne add fel a harcot!
Hadd láthassak újra, egy kedves, vidám arcot!
Fogd erősen kezem, én nem engedlek el,
boruljon rád szeretetteljes, tiszta lepel.
Feledd most, mi volt, mi múlt, mi régen úgy fájt,
mindazt, ami szívedbe kínzó sebet vájt.
Boruljon rád fényes, fehér, "angyalhordta" szárny,
s hadd legyek én fejed felett színes szivárvány!
Sango Villagren: CSILLAG LENNÉK
Ismét alkony csókol
csillagot az égre.
A hold csak nekik hódol,
mint már jó pár éve.
Ezer fénnyel tündökölnek,
varázsaik oly nagyok.
Ők egymásnak énekelnek,
én meg egyedül vagyok.
Irigykedem én is
e sok gyönyörű fényre,
egy-két csodát mégis
láthatnék már végre.
Lennék én csillag az égen,
mi oly fényesen ragyog.
Érezném, hogy fényben égek.
Oly egyedül vagyok.
Járnék én is éjszakákon
végtelen, bársonyos égre.
Járnék én is szédült táncot
ott, hol mennyei a béke.
Alkonyt várnék minden reggel,
s elkerülnének a bajok.
Köszöntnélek énekekkel
ott, hol boldog vagyok.
Sango Villagren: ÉN ITT LESZEK VELED!
Ha életed rémálom,
csak sötét, mély verem,
szólj nekem barátom...
Én itt leszek Veled!
Szerető karjaim nyújtom most feléd,
hogy támaszul szolgáljon Neked.
Ha beomlik a föld, ha rád szakad az ég,
Én akkor is, itt leszek Veled!
Ha gond nyomaszt, ha bú szorít,
s vigaszod már nem leled,
ha fájdalmad a mélybe taszít,
Én akkor is itt leszek Veled!
Ha az őrület peremén
porba hullik tested,
ha összeomlasz gyengén,
Én ott leszek Veled!
Ott leszek Veled,
mindig, hogyha kéred,
míg ajkad nevet,
s szükségemet érzed.
Szükségét annak,
hogy Veled legyek,
amíg rohannak,
szöknek a fellegek...
Míg tüdőm légre szomjazik,
s ereimben vér csorog.
Míg bennem erő lakozik,
Én segíteni fogok!
Sango Villagren: MÚLIK
Múlik az érzés,
múlik a báj...
Tűnő reménység...
Annyira fáj.
Múlik a szerelem?
Tompul az ész?
El sose feledem,
vissza se nézz...
Múlik a kedvesség,
távol a szép.
Bársony hevesség,
foszlik a kép.
Múlik a kitartás,
elfogy a szó...
Gyengül a bizakvás,
sorvad a jó...
Ha elmúlik a tűz,
ha kialszik a láng,
ha messzire űz,
szakítanánk?
(Egy kis játék a szavakkal.)
Sango Villagren: NAPFÉNY
Gyengéden őrzi lépteim a táj,
nap szüremlik a horizonton.
A sugarakon e Földön túli báj
simogató, gyengéd fénye oson.
Körülöttem a hamvas fényben,
arcok száza, ezre rohan.
Nem mosolyognak vígan, szépen,
mint ki gyászol, az összes olyan.
Egy szívet sem örvendeztet eme fény,
hisz megszokott már, s természetes.
Ha egyet is kihagynánk lenne remény,
hogy megértsék miért oly tökéletes.
Sango Villagren: REGGELI CSODA
Harmat cseppen a kerti virágról,
majd megcsillan rajta a nap sugara,
büszkén ontva a fényt magából,
s csendül a reggelek víg madara.
Még homályba olvad a tekintetem,
már hallom e harsány éneket!
Tisztul a kép, de még nehezen
tompítja szemem a fényeket.
Elmém vidáman ébredő árnya
remélve köszönt egy szép új napot.
Szívem, mint mindig, most sem bánja
azt, mit e fénnyel ismét kapott.
Álmosan pillantok jobbomon az ágyra
és megmosolyogtat, ami fogad.
Illatok, érzések színes kavalkádja
őrzi, mit szívem tartogat.
Tán álmodom még, de oly valósan,
új képet szőtt a képzelet,
a csendes lomhaságban eltelt óra
mellettem új Csodát ébresztett.
Barnásvörös haja a párnára omlott,
s mint hűs patak, csörgedez tovább.
Csodálva nézem tincseire bomlott,
földig nyúló zuhatagát.
Ezernyi kérdéssel pillant fel rám
a szeretetét ontó barna szempár.
"Reggel van? Este? Vagy hajnal talán?"
Időt nem ismerve tekintesz reám.
Mosolyomtól megnyugszol és viszonzod azt,
így nyújtod felém a két kezed.
A napsütés lelkedben új dalt fakaszt,
új Csodát szőtt a képzelet!
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Lelkem szirmai |
|
|
|
|
|
Offline
