|
2014-01-29 01:43:20, szerda
|
| |
| |
18 éve foglalkoztat az öngyilkosság gondolata, a remény éltet, hogy valakik segíteni tudnak rajtam, de a remény egyre jobban kihűl. Nem tudom átolvasni az írásaimat, melyek miatt nagyon hálás vagyok, mert így napvilágra jöhetett az, mik történtek velem. Áldozás, elmeosztály, börtön, gyilkosság szavakkal teletűzdelt leplezés nem igaz történelem, de az egész életem nem az volt, lehetetlennek tűnik, hogy mindez megtörtént és most is történik velem.
Sajnos a születésem óta tart. Lefeküdtem pár évvel ezelőtt meghalni, bár Cseh Károly azt mondta annak idején, amikor átadta a bezúzásra került könyveit, hogy egyszer mindent megértek. Minden Kelet könyvekben szereplő helyett engem tettek tönkre, amin a miskolciak nevettek.
Mielőtt végleg megsemmisülök, letörlöm az összes írásomat. Nem tudom rendesen megírni a történteket, lassan kezdett megvilágosodni az iszonyatos valóság. Már 56 éve kezdődött a kislány áldozásom a médiával, mely Miskolcot jelenti, így mentek el innen megmentve valamennyi szerepjátékost a sorsától, végzetétől. Köszönöm a lehetőségét annak, hogy mégha össze-vissza találgatva kezdetben és most is vádolva írok, mert a valóságot másképpen nem lehet tálalni. Nekem ez nagyon rossz, én nem ilyen vagyok. Én magam voltam a szeretet, mindenkinek megadtam az emberhez méltó tiszteletet, amivel folyamatosan visszaéltek, mert ez is baj volt, minden, ami emberi viselkedés, vagy tulajdonság.
Nagyon rossz, hogy míg mások örömmel írják a verseket, dalokat, énekelnek szívből, addig én suttogó hangon, mely zavarja akusztikai érzékemet beszélek, mert egyetlen örömérzetem egész életemben a tiszta dal volt, magam vigasztalása énekemmel. Ennyi maradt, ez adott erőt egész életemben, amit kilenc esztendeje elvettek tőlem. Másik örömöm a külsőm volt, gyerekkoromtól elégedett voltam a harmónikus külsőmben, melyhez születési adottságom, a bensőm tökéletesen illett. Nem szabad ilyennek lenni, mert ez itt bűnnek számított.
Szerettem volna vidámakat írni, szabadon járni a világot, mint mások, otthont teremteni, ami engem jelent, de nekem mindenem bezúzásra került, nekem innen semmi sem járt, még ennivaló sem. Koldultam 1998. óta a megyei cigányság sorsával szolidaritásban, míg szedték ki és tisztították a dögöket a kanálisokból. A dög a sötétkapusokat jelentik, nem csúfolás. Nem vagyok rasszista,
csak ismerem már a lakosok eredetét.
Ha valaki elolvas engem, elmebetegnek gondolhat csak. 2001-ben kezdtem felismerni a velem kapcsolatos rajzokat és írásokat, hogy ezek a sorsomat jelentik, de nem tudtam, nem voltam képes megfogalmazni, mi történt velem.
Most szomorú vagyok, mert ilyen sorsot szántak nekem, joggal lehet ellenségem mindenki, akinek a keresztnevét megemlítem, melyeket születésem óta mondtak el, mielőtt a sorsukat velem együtt végrehajtották. Szomorú vagyok amiatt is, hogy az egykori tantárgyak kíváló tanulója, a város legtehetségesebb ének-zene-magyar tanulójaként ilyen dolgokkal kell foglalkoznom.
Senkim sincsen. A gyerekeim nem tisztelnek a nyolcvanas évek óta, amióta iszonyatos állapotba kerültem, mindenkim meghalt, aki szeretett és tisztelt. Nagy tehetség voltam születésem óta, s ezt annyian nem bírták elviselni. Ezt az életet nem lehet előlről kezdeni, én egyszer éltem és soha többé nem leszek, a család kihalt, megszüntettek minket.
Torzulásaimat egyre nehezebben viselem és a kapott csapásokat, melyek betegségeket okoznak. Már 2001-ben kértem eutanáziát a Nyírő Gyula zsidó kórháztól, nem ismerve Isekutz könyvüket, honnan vannak. Gyerekeimnek ezt követően azt mondták az orvosok, hogy én súlyos beteg vagyok, ezért nem hisznek nekem, ha elkezdem néha szépen megfogalmazva, mi történt velem. Már az 1990-es haldoklók közé történő befektetésemkor, amikor tetvek hemzsegtek rajtam és csokit kerestek a zsebeimben minden este, feljelentést kellett volna tenni a megyei kórház idegosztályának orvosai és nővéri kara ellen. Az egyik nővért Sárkány nővérnek nevezték, hahotázott, amikor valaki haldoklott.
Kapaszkodtam egy emberbe, megsértettem, úgy érzem. Emberséget hiányoltam belőle, mert nálam az emberséggel együtt jár a szeretet, s ezt nem éreztem soha. Beteg vagyok, fogságban van a testem, s ezt megírtam neki. Nem csodálkozom azon, hogy így nem viszonozta az érzéseimet.
Évek kellenek, míg valaki beírja magát az ember szívébe, s ha leomlik, a fájdalom űrje marad utána.
Szeretnék boldog lenni, ha barátaim lennének, akik szeretetét a szívemmel érezhetném, amit annyian tönkre tettek, hiszen én voltam a Szívdobbanások porcelánszíve, üres szíve is mások helyett. A szavakkal ölni lehet, így kezdődött a szívem össezúzása, azután jöttek a fiziikai törései a falvak népe helyett, akiket összetörésem után be is mutattak, csak későn.
El kellene menni innen, de nem tudom, hová és hogyan ennyi kíséret mellett, hiszen az egész megye fogságom óta kivonult innen miután karmikus életük miatt engem támadtak meg.
Szeretnék társat, szeretnék úgy élni, mint ahogyan az emberként járt volna nekem.
Elnézést kérek mindenkitől a szavakért, amiket soha azelőtt életemben nem használtam. Nem vagyok ilyen. Hatalmas fájdalmaim vannak már majdnem húsz esztendeje, elment az egész fiatalságom iszonyatos karmikus börtön sorsként, amit folytattak 1995. után is.
Abba hagytam az írást, amit 1983-ban a főnixes bárány első verssel kezdtem a Révész utcában a szomszéd sorsát hozva magammal. Ott vége lett az Annás kommunizmus, azóta a náci népét mentették és emelték. Én megírtam a régi idők történelmét a Tarot kártyák igaz történetével együtt, az egykori földönkívüliek életével együtt, minden bezúzásra került.
Éveken keresztül kerestem olyan elfoglaltságot, mely egy kis értelmet ad napjaimnak. Így lett versklubbom is, majd mikor jöttek a fizikai betegségek, fel kellett számolnom. Felejtek, ritmus és zene már nincs bennem, Értelmetlen és értéktelen lett mindenem a külsőmmel együtt, teljes deformációm folyamatos. A végén majd megsemmisítem az eddigi írásaimat, melyek szégyent hoztak a nevemre, a családomra, amik miatt az emberek szégyellnek, titkolom mindenki előtt. |
|
| |
|
1 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
Offline
