|
2014-02-06 22:09:24, csütörtök
|
| |
| |
Tékozlóból lett tanúságtevő
Lehet, hogy sokan átlapozzák a Dr. Csókay András Prima Primissima-díjas, nemzetközi hírnevű agysebész főorvos -az Adler kávéházban megtartott- előadásáról szóló tudósítást, ám én erősen hiszek abban, hogy többségben lesznek azok, akik kíváncsiak egy olyan alkotó, gondolkodó, hitben élő tudós ember gondolataira, aki saját élete példájával mutatta meg azt, hogy mindent jóvátehetünk abból, amit korábban elrontottunk. Ő is egy azon kevesek közül, akik tékozlóból lettek tanúságtevők.
hirdetés
-Az én életemet három szakaszra tudom felosztani. Ebből az első 16 év volt értékes, 25 év értéktelen volt, s az utóbbi 15 évet ismét értékesnek tartom - ezzel a személyes vallomással, életének eddigi summázatával kezdte előadását Csókay András. - Lehetett volna jobban, szebben végigélnem azt a közbeeső, értéktelen 25 évet, de gyermekkori hitem elhagyása oda vezetett, hogy bizony ilyen sokáig csak bolyongtam a sötétségben. Teljes borulás történt a magánéletemben, megéltem a szakmai kiüresedést, de végül mégis elnyertem Istentől a megtérés és visszatérés kegyelmét...
Hogy bibliai példával éljek, a ,,tékozló fiút" hozom fel példának, mert szerintem ennek a létállapotnak különböző fokozatai vannak. Előfordul, hogy az embernek végre sikerül elindulnia a disznóólból hazafelé, ám újra és úja meghallja a hazafelé vezető úton az ördög szavát, aki felteszi a kérdést: No, és mi lesz a disznókkal? Forduljunk csak vissza! De tegyük fel, hogy sikerül hazaérni. Ilyenkor előfordulhat, hogy szinte észrevétlen átcsúszunk az idősebbik testvér farizeusi szerepébe, ami legalább olyan nagy probléma egy magát hívőnek mondó ember számára, mint a tékozló fiúé. A legnagyobb kísértés a vallásos bűn, az a felfogás, hogy ,,Én beavatott vagyok, én beszélgetek Istennel, én különb vagyok, mint a többi ember..." Bizony, óriási problémát jelent ez a keresztényeknek...
Barsi Balázs atya, ferences szerzetes és nagy hitszónok, nemrég egyik rádióadásban azt mondta, hogy a vallás a legnagyobb közügy. Meglepő, mert az ember lépten-nyomon azt hallja, hogy a hit, a vallás az emberek magánügye. Ő viszont hite erejével állítja azt, hogy minden szívdobbanásunkat Istennek köszönhetjük, s ha így van, hát hogy ne lenne ez közügy? Rávilágított erre már korábban a nagy Albert Einstein is, amikor azt mondta, hogy tudományvallás nélkül sánta, a vallás pedig tudomány nélkül vak... De vajon miért mondta ezt Einstein, mire érezhetett rá? Nos, jó bizonyosságok vannak erre. Én nagyon boldog voltam, amikor egy újságban a világ egyik legnagyobb agykutatójáról, Eccles Nobel-díjas agykutató professzorról olvastam valamit. A professzor nagy tudós volt, 1996-ban halt meg, s még ereje teljében is dolgozott. Szentágothaitól kezdve az egész magyar agykutató iskola az ő tanítására épült, a mostani nagyok is tanítványainak tekinthetők. Ő ki merte mondani feketén-fehéren, hogy az emberi elme nem anyagi termék, hanem csak egyik kivitelező eszközünk a sok közül. Lehetőség, hogy kifejezzük magunkat. Gondoljunk csak bele ebbe, milyen nagyszerű dolog ez! Mit is jelent? Azt, hogy az agyunk épp olyan kivitelező szervünk, mint a lábunk, a kezünk, a szemünk, csak annyi a különbség, hogy az agyunk magasabb szinten van differenciálva. Olyan, mint egy autó kormánya, ami mögött ott ül a kormányos, aki irányítja az autót. A kormány persze ugyanúgy elromolhat, mint ahogy kipukkad egy kerék, de attól még nem kell felborulnia a kocsinak. De ha a kormány romlik el, akkor menthetetlenül borul az autó...
Az agyunk meghibásodhat, nem is ritkán olyannyira, hogy egy számunkra érthetetlen öngyilkosságot is előidézhet. Egy nap egy fiatal rendőrt vittek kórházba, aki egy banális karambolt okozott. Nem sérült meg senki, ő sem, így azonnal hazaengedték. A kocsiból felhívta telefonon az édesanyját, majd elővette a szolgálati fegyverét, és főbe lőtte magát. Félte az Istent, mégis megtette. Nem sokkal azután, hogy a mi kórházunkba behozta a mentő, beállt az agyhalál. És mit gondolnak, mi volt mélyen hívő vallásos szüleinek a legnagyobb bánata? Nem az, hogy a fiúk meghalt, hanem hogy mi lesz gyermekük lelki üdvével? Akkor tapasztaltam meg talán életemben először, hogy az imának milyen hatalmas ereje van. Ott ültem a szülőkkel a szobában, együtt imádkoztunk. És egyszer csak eszembe villant, hogy ez a fiú nem akart öngyilkos lenni, szörnyű tettét csak azért követhette el, mert meghibásodott a legmagasabban differenciált kivitelező készüléke. Mikor később elvitték donációra a műtőbe, elbúcsúztak tőle a családtagjai. Igazi szeretetáramlás volt körülöttünk. És a halott fiúnak váratlanul megeredtek a könnyei. Úgy éreztem, hogy ez a jelenség visszajelzi korábbi gondolatomat, amit nyomban elmondtam a fiú szüleinek, s ezzel megnyugodtak.
Nagyon fontos nekünk, az orvosok számára, hogy nehéz helyzetekben eszünkbe jusson valami épkézláb, logikus, jó és használható gondolat vagy megoldás, hogy tovább tudjunk lépni. Azt, hogy hogyan lehet mozgósítani, kreatívvá tenni az agyunkat, méghozzá a lehető leggyorsabban, arra is az agykutatás adta meg a magyarázatot. Ilyenkor meg kell próbálni a tanultakat, az átélteket, a megtapasztalásokat rettentő gyorsan felidézni. Ezek ilyenkor szinte észrevétlenül pörögnek végig az agyunkon, s ha sikerül egy hasonló, már korábban megoldott helyzetre az adott a problémára e rátalálni, csak kicsit kell igazítani, forgatni rajta, s már rájövünk, hogy mi a megoldás! Ez jól működik, de csak akkor, ha képesek vagyunk az emlékidézésre, méghozzá automata üzemmódban! Ám van egy bökkenő: ez bizony nem mindig sikerül... Az előadásaimban mindig elmondom a hallgatóknak, hogy miként történik az emlékezés. Az agykérgünkben gyakorlatilag végtelen számú információt tudunk felfogni és tárolni, rettentő sok hely van ott. Minden egy hálózat formájában rögzül a memóriánkban, de az előhívás során akadhat bökkenő. De már azt is megfejtette az agykutatás, hogy ez miért van? Az ember mindig azokra a dolgokra tud leginkább visszaemlékezni, még a gyermekkorából is, ami érzelmi viharokat idézett elő. Ennek sejtköri szinten is megvan a lenyomata. Ott, ahol érzelmi, belső világunk rejlik, a legmélyebb agyi strukturákban, mindig megindul egy jelölés a felfogott információkra, amelyeket megpecsételünk ezzel az érzelmi motiváció-felütéssel, s így azokat vissza is tudjuk hívni.
De beszéljünk most a kis csodákhoz, amelyek rajtunk keresztül, imádságok útján születnek. Köztudott, hogy egy jó bokszolót is kiüthetik, ha nem edz eleget, hiába tud elméletben mindent a bokszról. Így van ez a hitünkkel és a tudásunkkal is, azok is kopnak, ha nem vagyunk edzésben. És itt szeretnék egy történetet elmondani, ami gyökeresen megváltoztatta az én orvosi életemet az elmúlt tíz évben. 2003-ban én még egy félkarú, félig kiképzett, átlagos magyar szakorvos voltam, ráadásul túlkoros is, mert mérnöki diplomámmal három évéig mérnökként dolgoztam, s csak utána kezdtem el az orvosi egyetemet. Akkortájt már voltak jelentős szakmai sikereim koponya- és gerincsérültek operációiban, főleg a felszínhez közeli daganatok eltávolításában, ám az agyi mikrosebészetben - ami az idegsebészet csúcsa -, még nem voltak tapasztalataim.
És akkor bekerült az osztályunkra egy beteg, akiről már lemondtak, s akit a szakmai protokoll szerint már nem lehetett megoperálni. Ilyenkor már nem teszünk extra erőfeszítéseket. De ez az asszony még élni akart. Azt hajtogatta, hogy neki idő kell, hogy elrendezze az életét, s kért: vállaljam el az operációt. Nem tudtam mit tegyek. De amikor imádkozni kezdtem, megjött a sugallat: merj a boncterembe! Tégy azt, amit 400-500 évvel ezelőtt csinálták az orvosok. Én lementem, és a hivatalos boncolás keretei között modelleztem néhányszor a tervezett beavatkozást. És a műtét sikerült! A siker nyomán döntöttem el, hogy folytatom a boncolással modellezett műtéteket, annál is inkább, mert a baleseti idegsebészet annyi terhet rótt rám, hogy nem maradt időm a mikrosebészeti munka gyakorlására. Rájöttem, hogy semmilyen más úton nem tudom fejleszteni a műtéti mikrotechnikai tudásomat, csak így. Attól kezdve véremmé vált a bonctermi munka: minden nap 6-tól fél 8-ig a boncteremben kezdtem a napot. Mindeközben újabb és újabb innovációk is jöttek, amelyek jó része azonnal bevezethető volt a gyakorlatban. Az új műtéti eljárás, az éralagút technika, a súlyos koponyasérültek kezelésére szolgáló új koncepció is így formálódott.
De egy nap elkezdtem ettől az egésztől viszolyogni... Különleges lelkület kell ahhoz, hogy az ember sok időt töltsön halottakkal. A problémát a szagok, a nem igazán gusztosos látvány okozta. És kezdtem az egészet abbahagyni, bár tudtam, hogy ezzel romlani fog sebészi teljesítményem. Imádkoztam, hogy Isten adjon valami ötletet, hogy kibírjam ezt a terhelést. És sok-sok rózsafüzér után megkaptam a segítséget. Az imádság megmozgatta belső világomat, feljöttek a hasonló, megpecsételt információk, helyzetek. És eszembe jutott Teréz anya, az ápolástudomány legnagyobbja, az indiai páriák közt dolgozó ma már szetté avatott apáca, aki ,,húsleves a szemcseppentőben" metódust. Teréz anya ezzel a módszerrel még a legrosszabb állapotú, kómás állapotban lévő betegek táplálásában, roborálásában is jobb eredményt ért el, mint a legfejlettebb amerikai vagy svájci klinikák, ahol mesterségesen táplálják az ilyen betegeket. Olvastam azt is róla, hogy egyszer megkérdezték: miért tartja olyan fontosnak a napi két órán át tartó szentségimádást, holott, ha az idő alatt is dolgoznának, még legalább 12 nyomorult embert meg ki tudnának szedni a csatornából. Teréz anya azt felelte erre, hogy ha ők nem csinálnák ezt a két órás napi áhítatot, akkor ők nem látnák meg Krisztus arcát a szenvedőkben. Mikor ez eszembe jutott imádkozás közben, azonnal adaptáltam a saját helyzetemre: a boncteremben nekem is az Úr Jézus keresztről levetett véres, szétroncsolt testét kell felismernem elhunyt felebarátaim testében! És amióta valós szeretetkapcsolatom van a halott emberekkel, azóta mielőtt elkezdeném a munkát, puszta kézzel megsimogatom minden felebarátom kezét. Hiszem, hogy ezzel a módszerrel megváltoztathatjuk az idegsebész-képzést, s elmaradhatnak a szövődmények a legkockázatosabb műtéteknél. Talán sikerül ezt is elterjeszteni a világban...
Most, a végéhez közeledve kicsit még visszatérnék a tékozló fiú történetére. Lipták András úr az előadás előtti laudációjában szép szavaikat mondott rólam, de én most mégis belehelyezem magam a tékozló fiú történetébe. Mert én is az vagyok... És tudom, mert megtapasztaltam, hogy milyen nehéz a tékozló fiú hazaindulása. És az is nehéz, ha hazatérve egyszer csak az idősebbik testvér szerepében találja magát... Nekem 15-16 éves koromig semmi bajom nem volt. Vallásos családban nőttem fel, akkortájt ismerkedtem meg a feleségemmel, aki most is az, és öt gyermekünk édesanyja. Mi akkoriban magunktól is el tudtunk kezdeni remek dolgokat, és minden szépnek és jónak tűnt. Immel-ámmal jártunk még templomba, de a szentségeket már nem vettem fel... Akkor még nem tudtuk, hogy ha az ember a maga módján vallásos, akkor előbb-utóbb borul a szekér. A nemrégiben elhunyt Kopp Mária szociológus professzor asszony boldogságkutatási statisztikájából tudom, hogy Magyarországon minden második ember boldogtalannak tartja magát, s a társadalom legveszélyeztetettebb csoportja a magát ,,maguk módján" vallásosnak mondott emberek. Nem mondják ők azt, hogy nincs Isten, hisznek valamilyen elképzelt istenben. de az sajnos csak egy képzelt isten, nem az irgalmas,, nem a megbocsátó, hanem sok esetben a lusta Isten, a bosszúálló Isten... Egyik sem olyan,mint az Úr Jézus. És ha én nem követem az ő útját, és nem az ő tanítása szerint élek, akkor megágyazom a boldogtalanságomat. Nekem például oly sok férfitársamhoz hasonlóan az volt a gyenge pontom, hogy szerettem, ha dicsérnek. Biztos vagyok benne, hogy az a sok szerencsétlen magyar férfi, aki belelép a házasságtörés szörnyű, halálos bűnébe, nem mind kéjsóvárságból teszi. Inkább hiúságból. A férfiember szereti, ha dicsérik. És ha nagyon akar, előbb-utóbb találhat is valakit, aki elkezdi bálványozni őt...
Boldog házasságban éltünk a feleségemmel tizenöt éven át, utána kezdtem ostoba utakat járni, s a végén még el is költöztem otthonról. Távol a családomtól, iszonyatos kietlenségben, lelkifurdalással éltem - hát nem volt jó nekem a disznóólban. Azért tudtam elhatározni, hogy visszamegyek, visszafordulok, mert a lelkiismeretem nem hagyott békén. De ahhoz, hogy végérvényesen visszatérjek, még hetvenhétszer újra vissza kellett mentem a disznóólba! És az én feleségem hetvenhétszer meg tudott bocsátani nekem, így neki köszönhetően vissza tudtam menni hozzá és a családomhoz. Csodálatos fegyver a megbocsátás! A gonosz férjeket, akik ott akarják hagyni a feleségüket, a megbocsátás tudja a legjobban térdre kényszeríteni, mert az egészen letaglózza az embert. Ezt én is megkaptam az Úr Jézus segítségével, 42 évesen. És nemcsak imádkozó orvos, hanem imádkozó férj is lettem, ami még az egykori diákszerelmet is visszahozta az életünkbe...
R. V.
Link |
|
| |
|
0 komment
, kategória: HÍREK |
|
|
|
|
|
Online
