|
2014-03-22 17:28:14, szombat
|
| |
| |
Igaz történet: Megtaláltam a férjem eltitkolt feleségét
Különös történet volt a miénk. Nagy szerelem, boldog házasság, szép kislány, kiegyensúlyozott családi élet, aztán egy szép napon a kocsimba csúszott egy másik autó. Nem volt nagy baj, csak...
István jóval idősebb volt nálam, akkor töltötte be a huszonötöt, amikor megismerkedtünk. Én még kamaszlányként, jóval érettségi előtt jártam. Amikor befejeztem a középiskolát, és túl voltam az utolsó vizsgán is, gyorsan össze akartunk házasodni. Nem ellenezte senki, meglett az esküvő. Eleinte természetesen a szüleimnél laktunk, Istvánnak sem volt önálló otthona. Aztán, amikor én is találtam munkát, béreltünk egy lakást, és odaköltöztünk. István akkor már néhány éve kamionsofőrként dolgozott, és szép fizetést hozott haza.
Megszületett a kislányunk. Amint lehetett, bölcsődébe adtuk, és mentem vissza dolgozni. Amikor néhány évre rá megkaptuk életünk első másfél szobás otthonát, azt gondoltam: végre egyenesbe ért az életünk. A házasságunkkal soha sem volt semmi baj, egyetlen egyszer sem veszekedtünk, a férjem mindig kedves és odaadó volt velem is, a kislányunkkal is. Legalábbis amikor itthon volt, hiszen sok időt töltött távol, vitte az árut egyik országból a másikba. De nem haragudtam, és nem gyanakodtam a távollétei miatt, hiszen több kamionos feleségét is megismertem időközben, és náluk sem volt ez másképp. István mindig sms-ezett, ha megérkezett valahová az adott fuvarral, megírta, mikor veszi fel a következőt, mikor indul visszafelé, számításai szerint mikor ér haza. Néha telefonon is beszéltünk, de a drága külföldi tarifa miatt nem vittük túlzásba, és azt is megbeszéltük, hogy én csak vészhelyzetben hívom, inkább ő jelentkezik, amikor ideje van. nem is akartam volna megzavarni vezetés közben.
Aztán egy esős őszi délelőtt a hol araszoló, hol megtorpanó forgalomban véletlenül belém csúszott egy autó. Vétlen voltam, de a koccanó autós nem akarta elismerni, hogy ő volt a hibás. Szó szót követett, hirtelenjében nem tudtam mit kitalálni, gyorsan felhívtam a férjemet, hogy segítsen, hiszen vészhelyzet van: nem tudtam, mit csináljak. Csak csörgött, csörgött a telefon, nem vette fel. Biztos vezet, és nincs kéznél a mobil, gondoltam, de azért megpróbáltam még egyszer.
A második csörgésre egy női hang szólt bele. Kicsit tétován, értetlenül az ismeretlen hang hallatán, mondtam, hogy Nagy Istvánt keresem, azt felelte, nem tudja adni, ő a felesége, és a férje külföldön van. Még megkérdezte, miben segíthet. Néhány másodpercig levegőért kapkodtam, de naivan még mindig arra gondoltam, hogy félreértésről lehet szó, valaki más számát hívtam. De az asszony csak megerősítette a korábbit, ez Nagy István, kamionsofőr telefonja, ő a felesége, a férje pedig külföldön van. De most már visszakérdezett, vajon ő kivel beszél. Összeszedtem magam, és azt mondtam a nőnek, hogy most nem árulhatom el, de mindenképpen beszélnünk kell, mert tudok valamit a férjéről, amit ő biztosan nem is sejt.
Este hozzám hasonló korú fiatalasszony álldogált a megbeszélt helyen, kék blézerben, ahogy mondta. gyorsan bemutatkoztam, természetesen nem használtam az asszonynevemet, nem akartam azonnal elijeszteni. Beültünk egy közeli kávézóba, mégse az utcasarkon ácsorogva avassam be titkomba, ami addig azt hittem, egyáltalán nem titok. Megrendeltük a gyümölcslevet, én meg elővettem a személyimet, és még néhány magammal hozott családi fényképet, amin mindhárman rajta voltunk. A történet hallatán a nő összeomlott. Elmondta, hogy ugyan nem házasodtak össze, de már tíz éve együtt él Istvánnal, és bárhová is mentek, a férjem mindenütt a feleségeként mutatta be. És neki is volt egy kislánya, akinek István az édesapja. A gyermek két évvel fiatalabb, mint a mi lányunk...
István valóban kamionsofőr volt. Ebben nem hazudott nekünk, de ezen kívül mindenben. Ahogy az asszonnyal összeraktuk, olyan ügyesen alakította az útbeosztásait, néhány napot mindig ráhazudott egy-egy útja elejére és végére, hogy egyik családnak sem tűnt fel a színjáték. Mindkét helyen szerető férj és apa volt, évekig átvert mindkettőnket. Ki tudja, mikor jöttünk volna rá, ha véletlenül nem felejti "otthon" a mobiltelefonját.
Megbeszéltem a másik "feleséggel", hogy amikor a férjünk az olaszországi útjáról hazaér, nálunk várja majd, hogy így szembesíthessük a valósággal. Nagy volt a döbbenet. István nem is bírta sokáig. Úgy menekült el otthonról, mint egy kivert kutya. Néhány hónappal később a válóperi tárgyaláson láttam újra. Meggyötört, karikás szemű férfi ült le mellém, és kérlelt, bocsássak meg, és kezdjük újra. Nem tudtam megtenni.
Link |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
Online
