2014-07-01 11:07:02, kedd
|
|
|
Kohut Katalin: Lenézés
Mit is írhatnék Neked
ennyi év után is anyám?
Élesen szúr bennem minden szavad,
az emlék, mikor szaladtam az utcán,
azt hittem a kontyra és kabátra,
Téged rejt, de Terike nézett szembe velem.
Mit is szólhattál volna a találkozáskor?
Soha nem volt jó szavad,
mintha hússzíved kővé vált volna.
Nem tudod, mi a szeretet,
mennyi kárt tettél túlérzékeny,
állandóan daloló szívemben,
mennyi gátat gördítettél elém,
nem volt, ki támogassa karrieremet,
Az ajtót is rám zártad, hogy nem tanítasz.
Azt kiabáltad, olyan becsületes
vagyok, mint apám, ez volt a gondod,
az emberség talán?
Válás után Te lettél a kapitány
a család süllyedésének vezérlésében.
Minden szavad golyóként találta
el a halálra ítélteket.
Féltem, mikor radír, ceruza, toll kellett,
kérni Tőled semmit sem lehetett,
rohamokat kaptál, bármilyen
szépen is szólítottunk meg.
Lenéztél, megalapoztad a jövőt ezzel,
megadtad másnak a lehetőséget,
ugyanezt tegye, mert hozzászoktattál,
engem semmibe nézni lehet csupán.
Húsz éve a volt barátnőm keresett
Nálad, gyermekkoromtól először
voltam ott, segítségre várván.
Tálaltam süteményt, üdítőt Évának,
s Te nevettél rajtam, gúnyoltál,
pillanatnyi érzékelés remegtetett meg,
mert ismétlődött a történetem Veled.
Megszégyenítettél a barátnőm előtt.
Ekkor felrebbent a függöny a múltról,
az emlékezés, hogy ugyanez történt
akkor is, amikor gyerek voltam naponta.
Fájt anyám az emléked is,
ha felhívsz, ezek a fájdalmak
a féltéssel vegyesen munkálkodnak bennem,
mert már elmúlott az idő feletted,
s még mindig nem tudod,
milyen az aggódó, igazi anyai lepke-szeretet,
mely reám száll, mikor szükségem van,
mely féltő és aggódó, ringató,
s csak anyaszív érezhet egyedül,
általa válik tökéletessé a világ.
2014. július 1. |
|
|
0 komment
, kategória: Kohut Katalin |
|
|
|