|
2014-08-24 19:25:51, vasárnap
|
| |
| |
Az igazán kifinomult lelkek nem találják helyüket e felgyorsult világban,
Szinte beleszédülnek az évszakok váltakozásába,
Folyton csak kavarognak érzelmeik viharában,
S vergődnek gondolataik fogságában,
Finomra hangolt lelküknek túl sivár ez az érzéketlen, rohanó világ,
Bezárkóznak saját kis komfortzónájukba,
Ahol végre egy biztonságos zughoz jutva egyre csak várják,
Hogy felolvad körülöttük ez a fagyos, fekete-fehér, szürke világ,
Olyan ez, mint amikor télen a hegy lábánál a köd végre felszáll,
S ha egy pár órára is, de a nap veszi át az irányítást,
Hirtelen megmutatja igazi arcát a táj,
S a fény erejével, még a legfagyosabb földből is kinő egy
új kis élet, egy virág,
Az élet virágja ez, mely a legzordabb télben is harcba száll a faggyal,
S a nap a természet lelkét megérintve előcsalogatja őt a szétfagyott földből,
Áttöri magát rajta, teljes erőből,
Aztán ismét leszáll a köd, s a kis virág ereje meggyengül,
De minden nap új erőre kap, akkor is, mikor nem süt ki a nap,
Ilyenkor csendben erőt gyűjt egy újabb harchoz,
S mikor ismét kisüt a nap, végre teljes pompájában ragyog,
Boldog, mert színt vihet e kopár, rideg, kietlen tájba,
Ha egy pár napra is, de szembeszállt a sivársággal,
Hát így van ezzel valahogy a kifinomult lélek is,
Minden nap próbálkozik, s a fény felé törekszik,
Hogy felvegye a harcot a közönnyel, az egymáson átnéző, egymást becsmérlő emberek tekintetével,
S szíve vágya, hogy egyre több lelket átformáljon, megérintsen,
Hogy végre színessé váljon a világ körülöttünk, mint a Pleasentville-ben,
Hogy e földi posványból egy kicsit a mennyekbe menekítsen,
Egy olyan helyre, ahol a lélek örökké mosolyog,
S ahol az emberek szeme örök fénytől ragyog,
Mert a szeretet mindenkiben ott lapul,
Itt az a kérdés, hogy megnyitjuk-e egymásnak a kaput,
Hogy végre áttörje e zord világot a fény,
Kimerjük-e végre mutatni érzelmeink,
Hogy háttérbe szoruljon a sötétség,
Mert lehet, hogy itt a földön jelenleg a kifinomult lélekkel rendelkezőké a kisebbség,
Mégis azt vallom, az ő életük a teljes, az egész,
Mert mernek tiszta szívből szeretni, élni,
Mernek egyenes gerinccel, felemelt fővel a másik ember szemébe nézni,
Mert lelküket nyitva hagyják,
S befogadják a szeretet áramlását,
S mily szegény az az ember,
Aki ennek ellenáll,
S megalkudva a sötétben botorkál,
De a kifinomult lelkű ember - még ha kívül állónak érzi is magát -,
Mégis minden nap megvívja a maga harcát,
Legalább megpróbálja megváltoztatni a megváltoztathatatlant,
Még ha egy pár órára is, de színessé varázsolja ezt a sötétségbe burkolózott földi katlant.
Mihalik Anikó
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Szép írások |
|
|
|
|
|
Offline
