|
2014-08-30 06:18:25, szombat
|
| |
| |
Beszélni kellene végre arról is, hogy csak a fővárosban, az úgynevezett MUNKÁSSZÁLLÓKON elhelyezett (évfolyamonként 1200-1500 fő) ÉPÍTŐIPARI- főleg FIÚ SZAKMUNKÁSTANULÓ helyzete egyenesen TRAGIKUS volt, mert ők a HÁROM TANULÓÉVÜK alatt csak a SZÁLLÓ-MUNKAHELY-KÉPZŐ-KOCSMA (italkimérő a gyárkapuba telepítve)-SZÁLLÓ ÚTVONALAT ISMERHETTÉK meg a fővárosból - a világ egyik legszebb városából!
Ráadásul a fiúk a szakmunkásvizsga után - több, mint két évre - bevonultak katonának, így teljesítve sorköteles katonai szolgálatukat. Mire leszereltek, minden családi- otthoni kötődésüket elveszítették. Nem is ez az igazán elkeserítő, hanem az, hogy szinte semmit nem kaptak helyette!
*
Az ifjúvá serdülés éveit ezeknek a fiataloknak is a túlélés jelentette - a töltekezés, a szellemi- testi- lelki "építkezés" helyett, a saját jövőjükre való felkészülés helyett! Így valósulhatott meg - a spártai katonaállam mintájára - az a POLITIKAI DIKTATÚRA, amit SZOVJET TANKOKKAL, FEGYVEREKKEL - de magyar emberekkel - lehetett fenntartatni.
*
Mi köze ennek az anyanyelvhez?
Talán, csak annyi, hogy köztudottan a FEGYVERES TESTÜÓLETEK NEM AZON HELYEK, ahol az ANYANYELVNEK, mint kommunikációs eszköznek jelentősége van! A KATONA PARANCSOSZTÓ- és PARANCSVÉGREHAJTÓ személy, akinek ritkán van (pontosabban, nincs) LEHETŐSÉGE a VÁLASZTÉKOS ANYANYELVI ÖNKIFEJEZÉSRE.
*
Mire házasulandó korba kerültek ezek a fiatalok, már ELVESZÍTETTÉK organikus (természetes, ősi, az ősöktől örökölt tudás, vagy az iránti készség) MŰVELTSÉGÜKET, minden KÖTŐDÉSÜKET az ANYANYELVÜKHÖZ.
*
Fölmerül a kérdés, mennyire voltak képesek önmaguk minőségi reprodukciójára, akkor amikor már NEM TELLETT TŐLÜK TÖBB, mint SZOLGAI LÉLEKKEL SZOLGÁLVA - TÚLÉLNI a mindennapokat!!?!
*
A válasz nemzetfogyásunkban is visszatükröződik. Ez a tömeges lepusztultság - tarthatatlanná válásával - elérkezetté tette a változtatás szükségességét!
Mit hozott a történelmi váltás ezen széles néprétegnek?
Egy 1995-ös FELNŐTTOKTATÁSI konferencián az egyik előadó A kettészakadó magyar társadalom című tanulmányában kifejtette: "... a kilencvenes évek kezdetétől ... az új helyzetbe került magyar társadalom elenyésző kisebbségének jelent reális kibontakozási lehetőséget. A többség számára a korábbi értékrendek felbomlása és a társadalmi kommunikáció új eszközeinek inadekvát léte"=(hiánya) ,,egyfajta funkcionális analfabétizmust eredményezett. Ha mindezekhez hozzáadjuk, hogy 1990-ben a 15 éves és ennél idősebb népesség 20,7 %-a nem rendelkezett befejezett 8 osztályos általános iskolai végzettséggel, és 1,2 %-uk iskolába sem járt, megállapíthatjuk, hogy Magyarország lakossága kettészakadt: a még mobilizálható tudással rendelkezőkre és a reménytelenül leszakadókra." És akkor még nem is beszéltünk az előbb idézett szociográfia szakmunkásairól. Ők a további 42,5 %-ban találhatók (a középfokú és felsőfokú szakképzettségűekkel együtt)
- egy 1990-ben elvégzett statisztikai felmérés szerint.
(KSH Statisztikai Évkönyv 1991.)
Vajon mire jutott a felnőttképzési konferencia előadója?
- "Ebben a helyzetben feltétlenül szükségesnek látszik kiterjedt felnőttoktatási intézményrendszerek létrehozása..." ... "Elsősorban azok helyzetének követése fontos, akiket alulképzettségük miatt ... nő az esélyük arra, hogy végleg "lecsúsznak", leszakadnak ..., teljesen perspektívátlanná válnak még utódaik sorsát tekintve is." ... "Képezhetetlenségükkel erős indítékot adnak az Andorka Rudolf által kétharmad-egyharmad, esetleg az egyharmad-kétharmad típusúnak definiált társadalom kialakulásához, vagy (már) tartósításához."
A következő gondolattal fejezi be a konferencia előadója tanulmányát: "A képző intézmények szerepeinek újragondolása, a képzési tartalmak korszerűsítése, a leszakadók helyzetének javításához eszközök, módszerek és a folyamatos feltáró vizsgálat megszervezése, működtetése feltétlenül állami feladat, amely akkor valósítható meg hatékonyan, ha az kormányprogram szintjére emelkedik. E programnak a feladata a veszélyeztetett rétegek leszakadásának megelőzése, megakadályozása. A program szerves része kell legyen a felnőttoktatást is magába foglaló átfogó oktatási program." (Új Pedagógiai Szemle 1995/2.)
Csak-hogy ehhez olyan politikusokra lett volna szükség, akik megteremtik a
- valódi kárpótlás,
- tudás,
- induló tőke,
minden nehéz-sorsúvá vált ember számára elérhetőségének LEHETŐSÉGÉT. Ha ez megtörtént volna az 1990-et követő években, akkor az egyén képes lehetett volna saját sorsának jobbra fordítására!
Ehhez olyan választási törvényre lett volna szükség, amely lehetővé tette volna a ,,jelöltállítást" azok számára is, akik ,,csak" szellemi- erkölcsi elhivatottsággal (tőkével) rendelkeznek.
A végső cél azonban egészen más volt. Ennek az ÚJ-PROLETARIÁTUSNAK a teljes magára hagyásával - az önkipusztulásos folyamat tétlen szemlélése. Utódaik azonban - MEGÖRÖKÖLVÉN SZÜLEIK NEHÉZ-SORSÁT - megmentésre szorulnak!
Azzal kezdtem írásomat, hogy: "Az anyanyelv az a nyelv, amelyet az ember gyerekkorában (elsőként) tanul meg, s amelyen rendszerint legjobban és legszívesebben beszél."
Befejezésül, ehhez még hozzátenném, hogy: minden nevelésben és oktatásban résztvevőnek (szülőnek, nagyszülőnek, óvodapedagógusnak, tanítónak, tanárnak, szak- és egyetemi oktatónak), valamint az anyanyelvi beszédet munkaeszközként használónak úgy kellene az anyanyelvünket "használni", azon megnyilatkozni, azt oktatni, hogy a felnövekvő nemzedékek olyan szintű anyanyelvi- és apanyelvi műveltséggel rendelkezzenek. E műveltség által képesek legyenek az élethosszig tartó, folyamatos tanulásra, megvalósítva ezzel a Makkai Sándor-i gondolatot is a "nemzetnevelésünk" megszervezéséről:
- "A köznevelés sikerének titka éppen abban van, hogy nem kívülről és felülről erőszakolunk népünkre egy idegen kultúrát, hanem alulról és belülről építjük meg a sajátos népi kultúr-örökségnek az európai kultúrkinccsel való egészséges összeforrasztásával a magyar műveltséget."
(A részlet, Makkai Sándor 1944-ben írott, Szolgálatom című teológiai önéletrajzából való. Megjelentette: a Református Egyház Zsinati Irodájának Sajtóosztálya, Budapesten, 1990-ben.)
Budapest, 2001. szeptember 8.
Kiegészítő megjegyzések a 2004. december 5-i
népszavazás előtt
Igen, aggódom! De, nemcsak a volt ,,melósokért", hanem magunkért, a polgári demokráciát akarókért is!
Mert mi tudjuk nagyon jól, hogy mennyit kellett ,,ügyeskedni" azért, hogy a kontraszelekciót kijátszva, tovább tudjunk tanulni, és meg tudjuk tartani keresztény-nemzeti identitásunkat.
Aggódom, mert azt is tudom, hogy ,,nem voltunk elegen", ahhoz, hogy meg tudjuk tartani a hatalmat 1994-ben. Ebből következik, hogy 1994- és 1998 között, majd 2002-től ismét arra kényszerültünk, hogy ,,merjünk kicsik, elesettek és gyengék lenni", ahhoz, hogy a régi-új hatalmasok megkíméljenek minket a revanstól!
Aggódom, mert nemcsak az volt a gond velünk, hogy nem voltunk elegen! A legnagyobb tévedésünk az volt, hogy nem ismertünk fel egy nagyon fontos társadalmi igazságot! Mégpedig, azt: hogy az 1980-as, 90-es évek munkássága, vagy ahogy fentebb említettem: melósai, nem azonosak azokkal a proletárokkal, akik 1945 után megvalósították a proletárdiktatúrát, hanem sokkal inkább azonosak azokkal, akiken megvalósult az!
Azonosak: - az otthonaikból elűzött kitelepítettekkel és utódaikkal;
- az államhatalom által, a ,,nép nevében" kisajátított üzleteikből-
műhelyeikből a gyárakba tereltekkel és utódaikkal;
- a saját földjeiken gazdálkodó parasztok erőszakos TSZ-esítésének
áldozataival és utódaikkal;
- a fogolytáborokban felejtett, II. világháborús honvédő katonákkal és utódaikkal;
- a málenkíj robotot túlélőkkel és utódaikkal;
- a recskihez hasonló büntető- átnevelő táborokat túlélőkkel és utódaikkal;
- az 1956-os forradalomban és szabadságharcban elesettek, bebörtönzöttek, kivégzettek és üldözöttek utódaival!
- s velünk kisebbségben élőkkel, akikre áthárítanak minden roszszat, kikiáltván őket bűnbaknak.
Egyre jobban aggódom, mert, ahogy teltek, múltak azok a bizonyos ,,rendszerváltoztató" évek, ennek a nagy-létszámú rétegnek semmilyen alternatívát nem tudtak kínálni! Nem tudták tömegesen rehabilitálni őket. Nem tudtak semmilyen eszközt (induló tőke és tudás formájában) felkínálni ahhoz, hogy ellehetetlenült helyzetükből kikerüljenek! Vagyis, nem tudták hozzásegíteni őket ahhoz, hogy ők is (rendszert)váltani tudjanak! Sőt! Volt, aki úgy érezte igazságosnak - hazajőve a kényszerű emigrációból - hogy rajtuk torolja meg az 1945 utáni presztízsvesztettségét! Az 1990-es rendszerváltoztató politikusok is csak az induló tőkével rendelkező szakmunkások társadalmi elfogadhatóságát tudta biztosítani!
A dolgok ilyetén alakulása folytán bekövetkezett a legrosszabb: ezek az emberek visszaszavazták azokat a hatalomba, akik előtt nem kellett szégyellniük kicsinységüket, elesettségüket, gyengeségüket!!!
Ennek a tragédiáját írtam meg a nagyszüleim- és szüleim életéről készített néprajzi írásomban. Tanuljunk belőle, hogy ne kövessük el újra és újra ugyanazt a hibát! Mert így nem jutunk előre soha! Most is azon aggódhatunk, hogy a 2004. december 5-i népszavazáskor sem lesznek képesek belátni, hogy az IGEN-nel egy egész nemzetre- benne a saját felemelkedésükre is szavazhatnak!!!
Bp. 2004. november 29.
Bóna Mária Ilona
Közreadva - aktualitása miatt - ismét: 2014. augusztus 29-én
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
Offline
