|
2014-11-11 07:31:16, kedd
|
| |
| |
Kohut Katalin: Tiszta zöld szemed
Mikor megszülettem, szemeztem szemeddel,
tiszta zöld ragyogás, szépséges kezekkel,
melyben gyönyörködtem, én fájdalmas anyám.
Azóta rettenet minden tavasz és nyár.
Másra süthet a Nap, érkezhet kikelet,
minden márciusom ámít csak, hiteget,
mert hiába is csengett szopránul szép hangod,
építetted nekünk fejfánkat, s sírhantot.
Magyar volt családfád, vesztünket okozta,
nemzetség odalett, féktelen torozta.
S a kezdeti jólét nyomorult szolgaság,
életnyi iszonyat, irigység, butaság...
Felsorolni lenne sok a vétkek súlyát,
mit a haza ránk mért, vonszolta koloncát.
S te anyám szeretni többé nem akartál,
elborult elmével egyre visítoztál.
Bedugtam fülemet, ne halljam az átkot,
mellyel szidtad mindig az egész világot.
Sajgott a hiányod, soha el nem múlik
az űr a szívemben - nincsen régen dúl itt.
Ijedt szemmel néztem a sötét valóba,
semmi tervem többé nem váltott valóra.
Elvetélt tehetség, oda az énekhang,
nem várhat más engem, egyedül a sírhant.
Kórházba kerültem Miskolcon már régen,
szembe talált szemed zöldje olyan szépen,
egy asszony szemezett a teremben velem,
emlékeztem reád, gyermekkort meglelem.
Futottam az utcán utánad oly' sokat,
féltem tőled nagyon, szívem majd' megszakadt.
Nem csókolt a szád, kezed sem simított,
esdeklően néztem, de szívem ámított.
Most már öreg lettél, cseppet tán változtál,
nem fogod fel mindig, mennyit is ártottál.
Megkérded, hogy vagyok, de mindig nem érdekel,
az űr már hatalmas, a szívem így felel:
Anyám a szeretet fájdalmas, de nagyon,
nincs a földön többé olyan nagyhatalom,
mi megadná nékem a gyermekkoromat,
tisztaság zöld szemű régi otthonomat.
2014. november 11.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Kohut Katalin |
|
|
|
|
|
Offline
