|
2015-05-18 22:00:53, hétfő
|
| |
| |
Kohut Katalin: Benne vagyok
- Béééla! Zokog a lelkem, mert nincsen egy kacatom sem, amit felvehetnék ma a színházba!
- Vilma, valóban olyanok a szemeid, mintha eltört volna bennük valami. Már nem tükröződöm bennük. Most nem látom magamat.
- Ugye, Béla, nemrég még a boldogság negédes sugarát láttuk, amikor a tükörbe néztünk, tudtuk, az arcunkban, a pillantásunkban egymást hordozzuk.
- Mi változott, Vilma?
- Megmondom őszintén, nem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz a közös élet. Őszinteség nélkül elképzelhetetlen. Eddig néma voltam, szerintem ez vezetett el idáig. Aki némán tűri azt, ami nem tetszik neki, az mártír.
- Öntsd ki a szíved, drága Vilma!
- Tudod, Bélám nem merek veled semmit közölni, mert nem érted meg, mit akarok mondani. Olyan, mintha két külön világot képviselnénk. Te vagy a férfi, hiúságodat sérti minden, amit én igazságként megmondok.
- Nem kell mindent kimondani, Vilma!
- De ha feldühít valami, szükségem van arra, hogy megbeszéljem, kiöntsem a szívemet, másképpen soha nem vigasztal enyhülés.
- Vigasztalásra vágysz?
- Megértésre, Béla! Ha valami sért, az neked nem jelent semmit. Elválasztanak minket a meg nem értések.
- Most éppen akadály az, hogy nincs mit felvenned. Nekem az a véleményem, hogy tele van két szekrény a ruháiddal.
- Azok már tíz évesek Béla, s mind kisebb két mérettel. Évek óta spórolunk egy új ülőgarnitúrára, lassan belefáradok a monotonságba. Csak a munka, s itthon is a második műszak, a fillérezgetés...
- Most éppen színházba mégy...
- Igen, a munkatársam szerzett két akciós jegyet. Leértékelt árunak érzem magamat. Ez éppen olyan, mint az a turkálós ruha, amit vettem magamnak. Elveszi az önbecsülésemet, ha felveszem, nem érzem a szabadságot, a szárnyalást, az örömöt, az előkelőséget...
- Ne sorold Vilma! Nem értelek meg, mi a különbség egy új ruha és egy turkálós szép ruha között?
- Az új ruháimat lánykoromban büszkén viseltem, nem volt sok, mindegyik kötődött valamilyen eseményhez, ezért is tettem el őket emléknek. Emiatt nem tudnék megválni egyetlen darabtól sem. Ha meglátnám máson őket, összeszorulna a szívem.
- Nem értelek, ha nem jók rád, miért foglalják a helyet a szekrényben?
- Látod, Béla, ebben sem értünk egyet. Magányosnak érzem magam, egyedüli vigasztalóm a zene, de te már ebben sem tartasz velem, nincsenek már közös élményeink.
- Mert a konyhában vagy állandóan, én meg internetezem. Hallgatok zenét is közben.
- Igen, magadban, pedig amikor megismerkedtünk, egymás karjaiba omoltunk egy romantikus, szívhez szóló zenei dallam és tiszta hang hallásakor, közös borzongásainkat követték az igazi együttlétek.
- Nem vagy már kislány, Vilma! Vannak gyerekeid, még nagymama korodban is romantikázásra fogsz vágyni?
- Igen, Béla! Kapcsolatunk olyanná változott, mint az ócska turkálós ruha. Értéktelen, s benne van más levetett sorsa. Én szeretném magam jól érezni a bőrömben, szükségem van az örömökre. Igen, Béla, mert az új ruha is boldogságot okoz, akár egy szál virág, vagy egy vacsora, koncert. Mindentől megfosztva élünk, s ez a sivárság attól tartok, elválaszt minket.
- Minden házaspár így él, a hétköznapok hozzátartoznak az együttéléshez.
- Igen, de ezeket meg kell tudni szépíteni, ünneppé tenni apró pillanatokat. Azt akarom Béla, hogy nálunk minden nap legyen karácsony!
- Mit tehetek érted, Vilma? Nincs több pénzünk, bármennyit is dolgozom. Tisztességtelenül pedig nem szeretnék élni, bár azt hiszem, hogy már nincs félnivalója senkinek a lelepleződéstől.
- Nem pénz kell a pillanatokhoz, csupán egy mosoly, egy gyöngéd kézfogás, egy simogatás, egy apró figyelmesség, megértés, odafigyelés és tisztelet. Tisztelni a másikban az embert, rácsodálkozni most is, éppen úgy, mint szerelmünk kezdetén, csak akkor még ezeket a gondolatokat nem tudtuk szavakba önteni.
- Honnan vegyek pénzt új ruhákra Vilma? Meg miből vigyelek színházba, wellnessbe, idegen országokba?
- Látod Béla, egész nap az internet előtt ülsz, s nem veszed észre a szemed előtti sötét faltól a valóságot. Minden ismerősöm félévente egyszer elutazik valahová akciósan, mert rengeteg ilyen utazás található a neten. Ennyit talán megengedhetünk magunknak. S nem vágyom színházba pompás estélyi ruhában, sem koncertre, megelégszem addig, míg össze nem spóroljuk a pénzt, ha veled ülök a számítógép előtt és közösen hallgatjuk a zenét, vagy megnézünk egy színházi előadást a tévében egymás karjaiban, mint régen.
- És a ruhák Vilma?
- A divatkönyvekből választanék fazonokat, megvenném az anyagot és a varrónő ismerősöm olcsón megvarrná nekem. De az anyagra is áldozni kell, annak az árát nem lehet elspórolni. Az a fontos, hogy új legyen, ne más levetett gönce. Régen anyámék idejében annyira nagy volt a becse az új ruhának, bár kevés volt, mégis büszkék voltak, amikor viselték őket. A szegénység nem jelenti azt, hogy elveszítse az ember a lelkét, az önbecsülését.
- Értem már Vilma mit jelent számodra a szép ruha.
- Ó, Béla, ezt igazából mondod?
- Igen, drágám, sőt arra kérlek, hogy ne menj ma színházba a turkálós ruhában, vegyél fel inkább egy csipkés hálóinget és töltsük el közösen egy koncert hallgatással az esténket. Látod, Vilma, én jól tudom, hogy a csipke öltöztet, mégpedig szerelembe...
- Jó Béla, lemondom máris az előadást, hátha még el tudja passzolni a munkatársam, vagy elmegy a férjével.
- Holnap meg ünneplünk, Vilma! Kézen fogva bejárjuk a sétálóutcát és bemegyünk minden üzletbe szép ruhát nézni neked. Ennyit azt hiszem, megengedhetünk magunknak!
- Bélám, repülök haza munkából hozzád, egész délután nézelődhetünk!
- Vilma, igazad volt, hogy őszintén beszéltél a gondjaidról! Nézz most a tükörbe, drágám, ismét benne vagyok a két szemedben!
2015. május 18.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Kohut Katalin |
|
|
|
|
|
Offline
