2015-07-15 19:31:45, szerda
|
|
|
Bajtai András: Ez öröm. Ez béke
Egyszerűen nincs mit mondanom, és talán ez zavar
a leginkább, hogy csendben akarok lenni, ha már
ilyen könnyen megy, most az egyszer, csendben.
Ilyenkor persze mindig ugyanaz a fogadalom,
az egyetlen hazugság, amiben élek, hogy erről
se írni, se beszélni nem fogok, aztán mégis,
ígérgetni könnyű.
Vagy ha már erre sincs erőm, csak várni bénultan
a görcsös zsibbadást este, ahogyan megszűnik
a beszédkényszer, és helyét a jóleső döbbenet veszi
át, hiszen miért kéne bármit is mondanom, amikor
tudom jól, hogy holnap se merek majd lelépni
a járdáról anélkül, hogy ne gondolnék a ketrecekre.
Mert minden emberben élnek ketrecek, és az én
ketrecemben halott állatok vannak, és halott arcok,
végtagok. És tudom, hogy én kinek a ketrecében
élek, és hogy éltek mások is az én ketrecemben
valamikor, nem olyan régen, és ez picit megvigasztal.
Jólesik a hallgatás, nem akarok megszólalni, ennyi
maradt a lendületből, a forróságból, és az érzés,
hogy hasznavehetetlen vagyok, körömágy köröm
nélkül, egyetlen kívánság vagyok, bár csináltam volna
valamit ma is, mondjuk faraghattam volna szappanokat
a fogsorommal, más nem jut eszembe.
Csend van, végre, ez öröm, ez béke, csak aludni nem
merek, a takaróm túl vékony, a takaróm túl puha,
mintha műbélbe csomagoltak volna, ilyen érzés, így
ébredek majd, tudom, reggel.
|
|
|
0 komment
, kategória: Versek |
|
|
|