|
2015-10-22 21:15:31, csütörtök
|
| |
| |
Az utcarészek, a terek, a folyópartok a házfalakkal, az égbolt a magányos haranglábbal, vagy templomtoronnyal, mindig középkori marad képein, akkor is, ha Párizs, vagy a Provence egyik korunkbeli utcáját festi. A házak zöld, piros, fekete zsaluja mindig csukott, az ablakok redőnyét a lakosok leengedték, vagy betámasztották. Süt a nap, a köveknek mély és fekete árnyékuk van, a pék lefeküdt aludni a hátsó kamrában, a városban emberek élnek, miattuk készültek a kövek, a házak, a templomtornyok. De Utrillo képein nem jelennek meg soha ezek az emberek.
S a kövekből, a házfalakból és a háztetőkből, a haranglábakból és templomtornyokból, a roskadozó, napfénytől és fekete árnyéktól düledező, öreg kertfalakból mégis árad az emberi titok. A csukott zsaluk mögött szenvedélyek parázslanak, szerelem, gyilkosság sikoltoz, egy őrült számolja aranyait, egy nő, szájában forró és tikkadt ízekkel, elaludt szeretője meztelen mellén. Ez a festő a láthatatlant festette, egyemeletes, mérnöki házak forgatagában. Az emberi végtelenséget festette, s a kép nem mutat mást, csak egy kisvárosi, embertől elhagyott, napsütötte sikátort. A jó festő, a jó író, az igaz művész úgy fest meg egy csukott-zsalus ablakot, hogy a vak ablaktáblák mögött az élet teljes, tragikus és boldogító emberi végzetét érezzük. Egy utcát látunk, melynek ez a neve: ,,Körtefa utca." S mintha a pokolba látnánk. |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Emberi bölcsesség és ami marad |
|
|
|
|
|
Offline
