Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac / Menus Gábor
1940.08.11
Online		 Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
Wass Albert lírai életműve I.
  2015-10-23 19:00:33, péntek
 
  -







WASS ALBERT LÍRAI ÉLETMŰVE





Wass Albert (1908. január 8. Válaszút - 1998. február 17. Astor, Florida, Egyesült Államok). Magyarországon csak halála után fedezték fel Wass Albertet, mint az erdélyi magyar irodalom nagyját. Ő a magyar irodalom egyik legellentmondásosabb alakja; a hivatalos irodalomtörténet mintha tudomást sem venne róla, miközben vannak, akik a legnagyobbak között emlegetik, és masszív, politikai felhangoktól sem mentes kultusz alakult ki körülötte mind Erdélyben, mind Magyarországon. Egyik leghíresebb könyve a Kard és kasza, amelyben több generáción keresztül tekinti át a magyar történelmet, 1050-től egészen a jelenkorig, a saját, ősi nemzetségének történetén keresztül. Wass Albert 1944-től Németországban, majd 1952-től haláláig az Amerikai Egyesült Államokban élt. Nicolae Ceaușescu zsarnoksága éveiben Romániában betiltották a könyveit, 1985 őszén pedig értesítést kapott az Interpoltól, hogy a ,,Kárpátok Géniusza" Securitate-ügynököket küldött át az Amerikai Egyesült Államokba diplomataként a washingtoni nagykövetség és a clevelandi konzulátus mellé. Az értesítés szerint ,,Ezeknek egyik feladata az, hogy engem eltegyenek láb alól" - írta Wass Albert.

Műveit Magyarországon a rendszerváltás óta jelentetik meg, korábban itt szinte ismeretlen volt.
Irodalmi munkásságának kritikai feldolgozása ma is folyik. Népszerűsége az 1990-es évek végétől az erdélyi mellett a magyarországi olvasóközönség körében is folyamatosan növekszik. 2005-ben A Nagy Könyv című magyarországi felmérésben az egyik legkedveltebb magyar írónak bizonyult: A funtineli boszorkány című művét az olvasók a legnépszerűbb 12 magyar regény közé választották, az 50 legnépszerűbb magyar regény között pedig további két műve is szerepel: az Adjátok vissza a hegyeimet! és a Kard és kasza.

Wass Albert lírai életművének: a tehetségét felvillantó korai verseskötetek után a debreceni tanulóévek újonnan előkerült versciklusa mutatja fel az érlelődő lírikus szülőföldért és emberiségért aggódó költészetének értékeit, majd az emigrációban kiadott nagyhatású versesköteteit a föllelt publikációk és a posztumusz kéziratok egészítik ki.

Az Új székely ballada, a Búcsú Európától és a Tölgyfa az idegen földön címen összeállított ciklusok egy-egy önálló fejezetei az írófejedelem életének, aki vershagyatékának tanúsága szerint soha nem akasztotta fel a "parti fűzekre" a hárfát, bár sokan örültek volna elnémulásának, elnémításának.

Wass Albert egy 1955-ös írásával szólva:

"Mert elhivatás és isteni parancs elől elmenekülni nem lehet, még barlangok mélyébe se, televíziók izzó lámpái elé se, vadnyugati ostobaságok gyártása mögé se. Ha igazán író az író és Isten gondolata feszíti belülről: a gondolat könyvé lesz előbb-utóbb."


Wass Albert minden verse

Link


A Wikipédia szerint irodalmi munkássága /szakaszai/ egyelőre még erősen hiányos, így a választott versek rendezése, rendszerezése is így teljesen egyénien történt.


I. A SZÜLŐFÖLD SZERETETE


ELSŐ ALKOTÓI KORSZAKA 1923 -1945







Wass Albert: A VERS


Nem úgy fakad a vers,
ahogy Ti gondoljátok,
nagy véres harcok árán,
bús, könnyes csókok árán:
nem úgy fakad a vers.

A vers csak születik,
mint ahogyan születik a szél.
Vagy a virág.
Vagy a falevél.

Szellő a vers,
s én azt hiszem,
a Végtelen küldi vele nekünk
Világ-virágok bűvös illatát,
s amint szívünkön lopva illan át
lepergeti az érzés-szirmokat.

(Alkony felé
egymásnak furcsa kékes titkokat
hegyek üzennek így.)

Mikor a vers fakad,
egy pillanatra minden más megáll.
Csak alig-alig dobban a szívünk,
mint patak, akit a tél mederbe zár.
Egy pillanat...
s a lelkünkön lábujjhegyen megy át
egy messziről jött csöndes idegen.

Tavaszi szél oson át néha így
az alvó ligeten.

1928










Wass Albert: A MAGÁNY TEMPLOMÁBAN


Itt nem lehet
csak áhítattal járni.
Szent tölgyfa-bolt:
itt mindent megtalálni
ami volt.
Itt a Csend lakik
és a szent Magány,
csak itt lehet
imádkozni talán.
Csak itt lehet
szívet megnyugtató
nagy Estre várni
és megtalálni
a mosolygó Halált.

Itt látni kell,
milyen megnyugtató
ez a furcsa szó,
ez az este szó.
Itt látni kell:
hogy szép is a Halál,
villámfényben
ha néha arra jár,
mikor áldozati tűz
lobban
és orkán orgonál.

Mert templom ez:
a Magány temploma,
A Szépség temploma,
Az Idő temploma,
Az Élet temploma,
A Halál temploma,
az örökkévaló
nagy Csend temploma.

Lehet-e itt
Isten-tagadva járni,
és a Halált
remegve, félve várni
és megtagadni,
hogy szent a Magány,
s tagadni, itt,
hogy szent a temploma?
Nem. Soha.

(Kolozsvár, 1927)







Wass Albert: A NAP


Olyan a szemed, mint a Nap,
kár volt, hogy belenéztem,
mert jaj, Te a Nap rokona vagy,
s nekem a Nap az ellenségem.

Kerüljük egymást ősi daccal
és minden ősszel gúnyolom,
s ő rám nevet minden tavasszal.

Nyáron elüldöz messze, messze:
harmat-homályos rengetegbe,
olykor csak játszadoz' velem,
hanem mikor meghalt a Nap:
az őszi estét szeretem.

Mikor a te szemedbe néztem,
érzem, egy kissé messze néztem:
mert Te a Nap rokona vagy,
s nekem a Nap az ellenségem.







Wass Albert: A PATAK


Halkan susog a dombtetőn az erdő,
csókot hint a rózsás alkonyat,
tölgykoronás rengeteg ölén
halkan csobog, csobog a patak.

Talán elmélkedik. Talán nevet,
vagy sír benne egy elszakasztott húr,
csupán nekünk oly egyhangú e dal,
amint alant bársony-fövénybe túr.

Rajta libegve selymes barka száll,
ki tudja, honnan s mely vidékről jött.
Kicsinyke csolnak, merre, merre mész?
Mi csábít lent a ködfalak mögött?

Midőn a múltkor, szeptember felé,
fehér habok mély titkát kémlelém,
a víz felett titáni árnyalatban
libegve szállt egy elszáradt levél.

Akkor még ősz volt, most tavasz,
a kispatak vígan mesél.
Akkor dal helyett könny fakadt,
virágok helyett falevél...

Lágyan susog az esti szellő,
rózsákat hint az alkonyat,
tölgykoronás rengeteg ölén
halkan csobog, csobog a patak...

1927







Wass Albert: A SZÍV


Nézted már a Szent-Anna tó vizét?
Milyen titokzatos, milyen sötét.
Semmit se látsz,
csak olykor egy-egy furcsa csillanást,
amint ezüst halak
suhannak mélységein át...

De olykor hírtelen
jön valami eltévedt sugár,
zöldes világra gyújtotta lent a mélyt,
s a mélynek vége nincs sehol, sehol...

Olyan a szív is,
mint a Szent-Anna tó titokzatos vize.
Elnézed néha: Zörgő kis doboz,
furcsa, lecsukott.
Hogy mikor, nem tudod:
de néha jön egy bomlott pillanat,
kitárul a mély, olyan szörnyű mély,
hogy előtte szédülve megállsz,
s imádkozol: Miatyánk, Szerelem
szenteltessék meg a Te neved...

Nézted-e már tavaszi napsugárban
a Szent-Anna tó haragoszöld vizét?

Nézted már a kedvesed szívét?

1929


Wass Albert: A Szív

Link







Vass Albert: A VÖLGYEK VÁNDORA


Hányszor hittem: hazám a fény hazája,
s a völgyek szürke rabja nem vagyok,
völgy vándorát a hegyek csókja várja
és útam egyre feljebb kanyarog.

S ó ti kegyetlen rózsaszín hegyek,
gyönge-elém hányszor emeltetek
hajnal-pompában búskomor falat! -
S az útam völgy, ezerszer völgy maradt.

Most este van. Nem látom már az útat:
hátha most a hegyre föl-vezet?
Hátha holnap könyörül a távol,
s kanyargós úton nyújt testvér-kezet,
szelek dalolnak: "messzeföldi vándor
rokon-karokba visszaérkezett!"

Virrad. A völgyek csoda-váró rabja
távol hegyekre bízva feltekint...

De útja völgy, jaj völgy maradt megint.

1927







Wass Albert: ALKONYATI RÓZSÁK


Mikor az élet mámoros királya
kékes palástot öltve elhaladt,
rejtelmes, égő kelyheit kitárja
a rózsaszínű őszi alkonyat

Ó délibábos alkonyati rózsák...
Ó őszbe szálló, szép álom-hajó...
szökött napunkat újra visszahozzák,
csak hinni kell, csak hinni, hogy való...

Mikor a fátylas őszi hervadásra
reálehel az alkonyat varázsa,
a múlt nyaránál fényesebb a fény...

Az elmúlást ki soha nem csodálta,
akinek nincs egy délibábos álma:
Szegény a lelke, jaj, nagyon szegény...

1925


WASS ALBERT - ALKONYATI RÓZSÁK

Link







Wass Albert: AMIKOR BÚCSÚZUNK


Amikor mi ketten búcsúzunk,
a lelkünknek az mindig egy halál.

Éreztétek-e valaha,
hogy szívetekből messze száll a nyár,
és álmaitok fényes nap-szeme
felleg-homályos alkonyatra vár?

És ugye éreztétek olykor,
hogy a halálnál ez se' sokkal enyhébb,
s ennél se' sokkal enyhébb a halál?

1927







Wass Albert: ÁBRÁND


Ma ünnepelve szökni hagyta
fáradt foglyát a zsarnok város.
Oly csend van itt. A lelkemen
nagy béke ül: nyugodt, halálos.

Jó volna így, Valakivel
megosztani e drága csendet.
A Vetést nézni, állva, várva,
míg a halál halkan becsenget...

Virágot szednénk tarka erdőn,
juhokkal mennék zöld mezőre,
s ha lelkünk búsabb Istent áhít:
kiballagnánk a temetőbe...

Nem vágynánk idegen babérra,
és nem rágódnánk annyi témán.
Lennénk két csöndes álmú ember,
egymást elünnepelve némán.

Ez lenne itt a közös delta,
csitult folyóknak lassú vége.
Violaszínű nagy palást
terülne ránk: a Csend, a Béke.







Wass Albert: ÁLOMTÜNDÉRHEZ


Add a kezed, úgy halkan, csendesen.
Te nem lettél még hozzám hűtelen.

Mikor mindenki csalfán elhagyott,
Gyújtottál bennem reménycsillagot.

Lelkem csendjét, ha bánat felkavarta
Te elvittél az álmodó avarra.

S te mutattál mindent, ami ott terem
A bűvös, varázsos álom-réteken.

Ha megtépett az élet rózsabokra,
Vittél mogorva tölgyfa-templomodba.

Ha vérző szív volt mellemen az érem,
S töviskoszorú messiási bérem,

Te glóriává változtattad azt,
Virágot hintettél rám és tavaszt.

Ha voltam bűnös, lázadó Kain,
Vittél az eszme-Krisztus után,

S hogy az igazság sugározzon rám,
Vezettél fönt a néma Golgotán.

Ha rám viharzott lent az ember átka,
Vittél a béke messze csillagára.

Féltem... kezed kezembe tévedett.
Óh, örökre áldott legyen neved!

1925


Tavaszváró Séta. /Wass Albert - Álomtündérhez./

Link







FEBRUÁR


Köd imbolyog az ólmos, szürke égen,
A völgy kietlen, a mező halott
Nem csillan fény a dombok tó-szemében,
Borzongnak a tölgyek sötét alakot.

Olvad a hó a hegyormokon,
S a néma fenyves lágy szellőt szitál,
Itt -ott fehérlő tiszta foltokon
A zúzmarás tél búcsú-képe áll.

A szirteken nem harsog a patak,
A fű nem zöldül, s nem zeng a madár,
Nyomasztó, szürke ködfátyol alatt
A nagy természet új életre vár.

1925







FEBRUÁRI ÁLOM


Kint tél van még:hideg könyörtelen,
az ablak alatt elsüvölt a szél.
Fedél csatorna pléhe felzokog,
ott fent a kémény jajgat és beszél.

A képzelet varázsa messze száll,
s mint őszi pára itt-ott fennakad;
egy szürke dombon s néhány régi fán
meg-megpihen s halkan tovább szalad...

Már lefolyt a bércek hó-palástja,
sötét-lilára vált a vén havas;
szalonka száll a csendes esti szélben,
s a napsugár már zöld rügyet fakaszt.

A kismadár is megcsendül az ágon,
tavaszi vágyak vidám dallama;
túl a ködbe burkolódzó fákon
mintha bíbor-eső hullana.

Jön az alkony. Az áldott nap leszáll.
Vonulnak már a szürke vad ludak;
a légben kezdődik a szúnyog-bál,
s a völgyben tompán harsog a patak.

Azúr-egen a csillagok kigyúlnak:
arany szegek a tündér kárpiton.
A földre sápadt csillagocskák hullnak:
pásztor-tüzek, a vén hegy ormokon.

Kint még zokog a vén fedél csatorna,
ablakom a szürkületbe tárom.
Hideg havát a szél szemembe hordja:
elsuhant már a februári álom.







Wass Albert: CSILLAGVIRÁGOK


Mikor a tavasz osztja csókjait,
S a zöld erdőkön napsugár ragyog,
Felébrednek a nedves pázsiton
Piciny, fehér kis földi csillagok...

A harmatcseppes rétek bársonyára
Fehéren hull ezer csillagvirág,
Felette lágyan elsusog a szellő,
S az erdő szélén integetnek a fák...

Volt egyszer egy csillag... fényes... ragyogó...
Ezüst sugártól tündökölt az ég,
Reggel is sokáig oltogatta
Erős fényét a kékes messzeség...

Egyszer meglátott messze valahol
Egy sápadt fényű testvér csillagot...
De elvesztette... s keserves bánatában
A horizonton végig vágtatott...

Aztán széthullott... ezer kis vad virágra,
S a földre hullva többé nem ragyog...
A tölgyfa erdők pázsit szőnyegén
Keresik azt a sápadt csillagot...

Verseim piciny csillagvirágok,
S én egy hulló csillag vagyok,
Ezer darabra tépve lelkemet
Keresem azt a testvér csillagot...

1925


WASS ALBERT: CSILLAGVIRÁGOK

Link







Wass Albert: CSAK CSENDESEN


Testvér, csak lábujjhegyen jer velem,
csak nagyon halkan, nagyon csendesen.
Amerre járunk, ne rezzenjen egy kis levél se meg,
ma lelkem olyan mint a tó:
legkisebb rezzenéstől megremeg.
Gyere a templomunkba:
a bükkerdő ma vár,
a Csend harmóniája
ott megint a lelkünkbe talál.
Gyere velem...
csak szótlanul,csak csendesen,
csak csendesen...

1926







Wass Albert: ERDÉLY


Valahol van egy furcsa ország,
Bérce templom, völgye szentéj,
Bánatország az az ország,
Neve: Erdély.
Kékebbek ott az esték,
Sárgábbak ott a rónák,
S a falevelek mindig hullanak
Este tájt.
Csöndes faluk fehér harangszavára
Imádkozó bükkerdők orgonája:
Zsolozsmásan felzúg a patak.
Ott mindig ősz van. Erdély árva lelke:
Az őszi szél kószálgat szüntelen.
És megsúgom: hiába jön a tavasz,
A hóvirág,
A régi hóvirág már nem terem.
Mert ott az erdők keresztfát teremnek
És Golgota a hegynek a neve.
S ki ott él: valami régi nyárnak
Halálosan beteg szerelmese.
Elátkozott álmok kísérik,
Ha belekábult ott a tájba:
Mert átokország az az ország.
Nagyon ködös és nagyon árva...
Fészkefosztott fiainak,
Széttépett, bús fiainak,
Mégis, mégis, jaj de drága!

Pallag, 1928


Wass Albert: Erdély

Link










Wass Albert: ERDÉLYI FÁK KÖZÖTT


Erdélyi fák között egy évben kétszer hull a falevél.
Összel, mikor a hervadás leszáll,
s az árva fák közt zúgni kezd a szél.
És tavasszal, mikor a holt mezökre
az élet lüktetése visszatér.
Nálunk akkor is hull a falevél.
Nálunk akkor is búsak a lelkek,
mikor a rónán pacsirta dalol,
úgy ég olyankor, úgy fáj valahol...

Tavaszi szél még jobban megcibálja itt a fákat,
s mi megmaradt: emléke a régi nyárnak,
az a kevés is mind, mind lepereg..
Erdélyi fák között, én nem tudom
miért, de kétszer hullanak a falevelek...

1926


Wass Albert - Erdélyi fák között - Vesztergám Miklós - Erdélyországban van az én hazám

Link







Wass Albert: GÁTAK


Ha látsz egy gátat,
egy büszke, kemény gátat,
habos, tajtékos vadvizek előtt:
imádkozz, hogy a vizek győzzenek.
Kérj Istentől a vizeknek erőt,
földszakítót, világrengetőt,
hogy verje le a gátat!

Mert nem Istentől való dolog
gátat emelni a vizek elé.
Elzárni tüzes rohanásukat,
a nótákat, a kacagásukat
dölyfös szavakkal: nem lehet tovább!

És mennyi gát van, ó de mennyi gát...!
ha körülnézel, nem látsz egyebet:
béklyóba törpült szenvedélyeket,
mederbe kényszerített vágyakat,
csók-gátakat,
vér-áztatott, könny-áztatott,
elátkozott szabadság-gátakat!

Ha látsz egy gátat,
egy büszke, kemény gátat,
örvénylő, zúgó vadvizek előtt:
kérj Istentől a vizeknek erőt,
földszakítót, világrengetőt,
hogy a gátakat, a gátakat
ledönthesse még időnap előtt!

1928







Wass Albert: GONDOLSZ-E RÁM?


Mikor az est szellő-uszálya lebben,
S madár dalol a zöldellő ligetben,
Mikor az égen első csillag ég,
S a nyárfa lombja suttog halk mesét,
Bíborba nyíló álmod alkonyán
Gondolsz-e rám?

Ha lelked, mint egy mámoros madár
Az ég sötétkék bársonyára száll,
Mikor a fényt koszorúba fonod,


S azzal köríted tiszta homlokod,
Repeső vágyad tündér-hajnalán
Gondolsz-e rám?

Én minden este kis faludba szállok,
Hol most javában nyílnak a virágok,
S szívem egy titkos, halk ütemre dobban,
Ha látlak olykor állni ablakodban;
El-el merengsz... s úgy érzem, igazán
Gondolsz reám!

1926

Wass Albert: Őszi hangulat - Gondolsz-e majd rám - pánsípon

Link







Wass Albert: GYERTYALÁNG


Emlékszobor. Aranyló nevek rajta:
mögöttük izzó, vérpiros csaták,
mögöttük sajgó, megtört életek:
síró gyermekek és síró anyák...

Emlékszobor... ennyi maradt csupán
belőlük, és a tűzből, mely vezette
a milliókat messze golgotákra,
és feszítette millió keresztre.

Sok régi ház hiába várja őket,
s fehér csöndjével sok fehér falu...
üzenetet nem hoz többé felőlük
fehér felhők közt a vándordaru.

Nem járnak többé esténként csodálni
kalászhullámon tékozolt csodát...
bús hazájuk elvégzett csodáit
magukkal vitték s most őrzik tovább.

Magukban őrzik. Dölyfösen, keményen,
s nem tudják, hogy a szent haza ledőlt...
Boldog halottak. Lám, mi árvábban állunk
tornyosuló emléketek előtt...

Halottak napja van ma. Rejtve, lopva
a Hargitán megszólal egy harang...
a Tátráról felel reá egy másik...
zeng-bong az éj... galang...galang... galang...
ezer kicsi harang...

Az emlékezés gyertyalángja mellett
felsorakozik óriási sorba
határon innen és határon túlról
az elesettek emlék-légiója.

Sok sápadt arc. Óh Istenem, szívünkből
de messze volt a mit sem érzés vágya...
piros rózsákat mentek megcsodálni
s megérkeztek a bíboros halálba.

Ki hinné el, hogy minden név mögött
tervek izzottak és célok lobogtak,
s hogy álmodozva, mint megannyian,
vérük titkának hordozói voltak?

Küzdtek, lemondtak, aztán újra küzdtek,
vágytak, csalódtak és megint reméltek...
Ki hinné el, hogy életük rögén
ők is csak ilyen torz meséket éltek?

Ez vőlegény volt. Ajkán csókok íze,
szívében pompás báli éjszakák...
Aztán gránátok zúgták a zenét...
aztán gránátok hozták a halált...

Ez gyermek volt még. Fák suhogtak benne,
talán szerelmes sem volt még soha...
Doberdó várta. Képét most is őrzi
kopott keretben egy kopott szoba.

Ez gyermekét hagyta itt és hazáját,
hogy a hazája boldogabb legyen...!
Ő ott maradt. A lelke itt barangol
hazát keresve, völgyön és hegyen.

Nyugosznak mind. A vérüket beszívta
a kalásztermő, szomjasajkú föld.
Mögöttük összedőlt a szörnyű Bábel,
s ami még nem volt, az is összedőlt.

S mily furcsa is: Halottak éjszakáján
a hősök lelke hogyha hazaszállna:
hány lenne, aki nem találna többé
széles e földön egy piciny hazára!

Szélvész üvölt a csíki hegyek ormán,
fekete fenyők zúgnak szilajon...
Hazájukat ha számon kérik egyszer,
mit fogsz felelni, győztes Trianon?

Mit fogsz felelni, ha Csaba vezérrel
a meg nem alkuvók seregbe kelnek,
csontváz vitézek, csontváz paripákon,
s egy bolond éjjel hazamenetelnek?!

Székely faluk harangja újra kondul,
a gyertyalángtól tüzet fog a Tátra...!
Magyarország... hányan mentek érted
örvénylő tűzbe és tüzes halálba...

Ismeretlen Testvér, ki messze földön
alszol, lelkében fűnek és virágnak.
Te már tudod, hogy hasztalan a Törvény
amit itt fent az emberek csinálnak.

Te már tudod, sorsverte zátonyodnak
magasságos, bölccsé csitult fokán,
Te már tudod, hogy örök egy a törvény:
bűn bűnhődést hord esztendők során.

Testvér, ki alszol ismeretlen sírban,
s megbékélt arcod nem láttam soha:
álmodd tovább az elnémultak álmát,
csöndes Testvérem: halott katona.

Emlékszobor. Aranyló nevek rajta,
nevek mögött egy hallgatag világ...
Ennyi sírra hogy virágot hintsek,
határon innen nem terem virág.

Határon túl kéne virágért menni...
ha már virágot hozni nem lehet,
ismeretlen, hontalan Halottak:
nektek adom e csöndes rímeket.

(1929)










Wass Albert: HA JÖN AZ ŐSZ


Ha majd az ősz,
összegyűjt minden bánatot, s vele
a lelkemet behinti csendesen:
eljössz-e vigasztalni, kedvesem?

Eljössz-e akkor simogató szóval,
mikor a lelkem többé nem nevet,
s mesélsz-e majd, mikor a könnyem éget,
hajnal-fényből szőtt, színes-szép meséket,
amiket egyszer én mondtam neked?

Ha akkor eljössz:
áld`ni fogom a lábaid nyomát,
s áldott legyen a rózsaszínű út,
az út, melyen menni fogsz tovább,
áldott legyen a szív, mely erre kerget,
s áldott legyen, áldott legyen a lelked,
legyen a boldog álmok temploma.

Hanem azért
áldani foglak téged akkor is,
ha nem gondolnál rám többet soha.


Wass Albert - Ha jön az ősz

Link







Wass Albert: HAJNALI NYOMOK


Látom: ma erre jártál,
nyomot hagytál a harmatos gyepen.
A madarak is tán azért dalolnak,
s az Isten is azért mondá talán:
ma szép idő legyen!

Azért kelt fel a nap is ilyen korán,
hogy csókolhassa azt a kis nyomot,
amely a bükkerdőig elvezet.
A bükkerdőbe már be sem tekint:
a bükkerdőben úgyis elveszett.

Azért esett ma harmat,
hogy merre jársz, parányi nyom legyen.
S legyen amit egy furcsa vándor
csókolgasson a harmatos gyepen.


Hajnali nyomok - Wass Albert verse

Link







HULLÓ CSILLAGOK


Egy égő csillag száll keletre,
útja ezüstös lángban ég;
távolba tűnt szikrázó útja
már nincs sehol, már újra kék.
Ha lelkünkben lehull egy csillag,
nyomában égő seb fakad,
de vér-rubintól fényes útja
örökre fáj a fény alatt.







HULLÓ LEVELEK


Jártál-e már bükkerdőben akkor,
amikor több madár már nem dalolt,
mikor a hervadás már ráhajolt?

Mikor a messze szálló nyár nyomán
rejtőzködő szelek osontak át,
s halált susogtak: dér-fehér Halált?

A lelkemen is olyan minden álom,
mint bükkerdőn a névtelen varázs,
mikor deresre sápadt már az ősz,
és hervadás jött, őszi hervadás.

És néha szél jön: könnyes, hallgatag,
nyomán a Csend ijedve megremeg...
aztán valami belefáj nagyon...
és aztán hullanak a levelek.







Wass Albert: IGAZGYÖNGYÖK


Egyszer régen, mikor még nem volt bánat,
s a kék vizeken tündökölt a hold,
tündér leány állott a tenger partján,
s a hab lágyan, szerelmesen dalolt...

De egy este... messze észak felől
orkán hadával érkezett a tél,
a tündér sírt és fényes könnyeit
zúgó tengerbe hullatta a szél...

Aztán elment... a tenger várta, várta,
és fodros habja többé nem dalolt.
Ködös, borongós, néma éjszakákon
sötét vizén nem tündökölt a hold...

S a mélybe hullott tündér-könnyekből
lettek a fényes igazgyöngy szemek...
A gyöngyhalász néha megtalálja
a mélybe rejtett tündér-könnyeket...

Én is ilyen gyöngyhalász vagyok,
és verseim az igazgyöngyszemek...
Egyszer lelkembe zokogott egy tündér
s azóta néha gyöngyszemet lelek.

1925


WASS ALBERT - Igazgyöngyök - GIOVANNI MARRADI - Megperzselt szívek

Link










INTELEM!


Percre se feledd, hogy testvéred
minden magyar, bárhol is éljen.
Összetartásban rejlik csak erő.
Más ember földjén nincs számodra hely. /i]

A félvilágot is befuthatod,
más ember földjén, testvértelen leszel,
s elfúj a szél, mint kósza őszi lombot,
ha nemzetedről megfeledkezel!

Te bús magyar, kit száműzött hazád
s idegen zsarnok lakja otthonod:
bús sorsodért ne vádold nemzeted,
kit úgy tűnik, Isten is otthagyott.

A látszat csal. Isten ma is a régi.
Te hagytad őt el, te és a többiek,
s amíg vissza nem zarándokoltok
Hozzá, s a múlt hibáit le ne törölitek:

Magyar földön nem lesz új Magyarország,
gaz és szemét nem terem nemzetet!
S a gyűlöletet nem mossa le semmi,
csak az összetartó igaz szeretet!

A szerkesztő a vers egy töredékes változatából emelte ki a mottó szövegét.










Wass Albert: KEZET A KÉZBE


Kezet a kézbe, jer menjünk az úton
menjünk a hulló almafák alatt
fogjuk fel lelkünk bánat-tükörén
a reáhulló testvér szirmokat.

Látod, milyen szép fehér a szőnyeg
elmúlt öröm, halott virág,
rövid volt tiszta életük.
rövid, mint minden boldogság.

Elmúlt öröm,hiába, nem jön vissza
halott virágból élet nem fakad,
hervadt virágok lent a föld porában
álmodjanak dicsőbb álmokat,,,

Kezed kezembe, jer menjünk az úton,
menjünk a hulló almafák alatt,
fogjuk fel lelkünk bánat-tükörén
a reáhulló testvér szirmokat.

1924


Wass Albert: Két vers - KEZET A KÉZBEN? REÁD GONDOLTAM // MIHI 2015

Link







KOLOZSVÁR; 1930


Kitekintek a vonatablakon:
a régi város ismerős nagyon.
Az öreg Szamos halkan bandukol
és ballagtában régi dalt dúdol,
a Hója-szélen rügyeznek a fák
s hiszem, mint régen: most is van virág,
az ég felettem pompás tiszta-kék,
fecskék suhannak, éppen úgy, mint rég,
a házsongárdi fák is intenek
és lepkét űz egy régi kisgyerek...
A varázs megtört. Tompán. Hirtelen.
Zakatoltunk a váltósíneken.
Az állomás állt szürkén, hidegen...
A régi város más lett: idegen.
Az utcalárma zagyva hangzavar.
A szembejövőket hiába lesem:
Ismerős arcra nem talál szemem.
Idegen szó. Idegen felirat.
Az embertömeg futkosó, riadt.
(A régi emberek tempósan jártak
s a boldogságra mégis rátaláltak!)
Lassan-lassan a temetőhöz értem.
Fák őrizték némán és sötéten.
Bent minden régi helyet sorra jártam:
- itt tanultam... itt írtam... itt leányra vártam... -
Kísért, kísért egy ismerős gyerek
s amerre néztem: ismerős nevek...
és megtudtam, amire este lett,
hogy bár kint minden, minden elveszett,
e hely, hol mindent kis halmok takarnak,
Örök Város a bujdosó magyarnak...
Mert míg Kolozsvár utcáit bejártam,
csak egyetlenegy ismerőst találtam,
komor volt, vén volt... mondjam a nevét?
rámemelte zörgő csontkezét:
Tudd meg, a fecske itt hiába szálldos,
meghalt - mondta -, meghalt a régi város,
annyi maradt csupán belőle élve,
amennyi belefér
szíved egy rejtett, ócska szögletébe!
S míg vágtattam vissza a síneken,
idegen voltam én is, idegen.

(1930)







Wass Albert: LÁTTAM...


Néztem szemeiben az apró tükröket,
S láttam benne mindahány bűnömet.
Az ő szeme tiszta, s mi benne volt,
Elmesélte azt, ki egyszer régen volt.
Remegve láttam meg saját magamat,
Hogy próbálom lebontani megannyi falamat.
Aztán láttam elindulni, sáros útra lépni,
Nem mert ő soha semmit sem remélni.
Őszi éjjelen a teliholdat nézni,
Kint a vadonban, az árnyaktól félni.
Láttam élni őt, és áldozatot hozni,
Megtett mindent, csak hogy tudjon egy szót szólni.
Tollal a kezében, szép szavakat vetni,
Gondokkal terhesen álmokat keresni.
Elvesztem benne, úgy magába húzott,
És mindent miben hittem, rögtön összezúzott.
Nem birtam nem nézni,
Lehunyta a szemét,
S könycseppek folytak az arcán szerteszét
simogatás egy Sorstestvérnek.
Mint tenger-őr elnéznék messze,
csalnám a vihart magam ellen,
vigyáznék: az Ő vitorlája
mindig fehéren lengedezzen,
s ahova akar, oda menjen.
Ó Istenem, de szép is volna:
így őrködni valakiért
vizek felett az őrtoronyba'.







Wass Albert: LÁTHATÓ AZ ISTEN


Fűben, virágban, dalban, fában,
születésben és elmúlásban,
mosolyban, könnyben, porban,
kincsben, ahol sötét van,
ahol fény ég,
nincs oly magasság,
nincs oly mélység,
amiben benne nincsen.

Arasznyi életünk alatt
nincs egy csalóka pillanat,
mikor ne lenne látható az Isten.
De jaj annak, ki meglátásra vak,
s szeme elé a fény korlátja nőtt.
Az csak olyankor látja őt,
mikor leszállni fél az álom:
Ítéletes, Zivataros,
villám-világos éjszakákon.

1926


Wass Albert - Látható az Isten

Link







Wass Albert: MAGÁNYOSSÁG ERDEJÉBEN


Ez itt a magányosság erdeje.
Itt én vagyok csak; én és valaki,
valaki, akit nem is ismerek.
És aki mégis, mégis elkísér
akármeddig megyek.
Valaki, akit mégsem ismerek.

S van itt egy álmom: különösen szép,
és különösen mégis fáj nekem:
Valaki egyszer majd elémbe lép,
és megfogja két tévelygő kezem,
lecsókolja két könnyező szemem...
Valaki majd az életembe lép,
aki százszor több, mint az életem.
Van itt egy álmom: különösen szép,
és különösen, mégis fáj nekem...

Ez itt a magányosság erdeje.
Itt én vagyok csak, én és valaki,
Valaki, akit nem ismerek,
és akiről még tudnom sem szabad:

Bár jobban szeretem, mint magamat.


Wass Albert: Magányosság erdejében

Link
Link







Wass Albert: MÁJUSI TALÁLKOZÁS


Májusi estén,
mikor a lombok holdsugárt szitálnak
s a bodza közt csalogány hegedül:
ugye rossz járni egyedül ?
Olyankor a szíved mélyén
soha nem csókolt csókok égnek.

Még el nem ölelt ölelések
Tépnek, szaggatnak szüntelen.
Minap, mikor egy ilyen estén
a fehér úton elkószáltam,
nagy- nagy magányba varázsoltan,
fehér arcú szép szeretőmmel:
Halálasszonnyal találkoztam.
Az úton szembe jött.
Köszöntem. Ő visszaköszönt:
- ,,Jó éjszakát !" -







Wass Albert: MÁRCIUSI BALLADA


Fenyők fekete lombján
már gyantaillat árad.
Az alkonyat lilája
övezi lent a fákat.
Egy kis patak dalolgat...
rég nem dalolt már senki.
Dalát a fenyves-erdő
kacagva visszacsengi.

A nyirkos erdő mélyén
ébredni kezd az élet.
Az éledő rügyek közt
széncinke-had mesélget.
Rigók halk füttye szólít
a csöndes esti lesre,
s halk nyár-illúzióval
köszönt a szürke este:

...Lágy csendű lombok alján
pásztortűz fénye éget...
A tölgy-erdők susognak
csodálatos meséket...
Leszáll a tarka álom...
s míg csöndesen elalszol:
fejed felett a fákon
csengő poszáta-dal szól...

Fenyők fekete lombján
már gyanta-illat árad.
Az alkonyat lilája
övezi lent a fákat.
Egy kis patak dalolgat...
rég nem dalolt már senki...
dalát a fenyves-erdő
kacagva visszacsengi.







Wass Albert: MIÉRT?


Miért kell nekem könnyes szemmel megállni
minden viharvert, árva tölgy előtt,
mért kell nekem az őszi csendre vágyni,
ha minden csalfa álmom összedőlt,
mért kell nekem a dombokat bejárni
s bujkálni mint az üldözött gonosz,
mért kell nekem a hegytetőre állni
mikor az orkán fákat ostoroz.
Mért kell nekem elvágyni messze, messze,
bűvös csókkal ha jő az alkonyat,
mért kell, hogy halljam, álmaimban egyre,
búcsú-szavaktól fátylas hangodat,

és mért kell nekem minden szép emléket
fájó betűkkel a szívembe írni,
mért kell olyan nagyon szeretni téged,
csak vágyni el, s csak sírni, egyre sírni?







Wass Albert: MERT NEM VOLTÁL VELEM


Nem voltál velem,
pedig oly szépen jött az este:
szelíden, mint a szerelem.
Fütyörésző szél indult esti útra.

Legényesen. Kék hegy-leányok várták.
Nótás aratók jöttek a mezőkről,
és a szívükből messzire dobálták
a vidámságot és az életet.

De nem voltál velem... s az arcokon
hiába simult ma minden redő:
a dombon szürke ködruhában állt
s komoran hallgatott a temető.







Wass Albert: MERT NAGYON SZERETLEK


Könnycsepp a szempilládon este:
én vagyok.
Én vagyok az a kíváncsi csillag,
mely rád kacsingat
és rád ragyog.

A csók, a csókod, az is én vagyok.
Végigálmodom az álmodat,
ölelésedben én epedek el,
csak én tudom minden kis titkodat.



A kulcs vagyok,
mely szíved rejtett zárjait kinyitja,
s a nyíl vagyok, amely sivítva
holttá sebzi vágyad madarát.

A dal vagyok, mely belőled zokog
holt mámorok tört ívén át az éjbe:
s én vagyok az a sápadtság, amit
éjfél után, ha bálból jössz haza,
rád lehel a sarki lámpa fénye.

1929


Wass Albert: Mert nagyon szeretlek /Zene : James Last - Only Our Rivers Run Free/

Link







MI LESZ VELED?


Mi lesz veled, ha jön az ősz,
s nem nyílik több virág,
ha ködbe borul körülötted

a világ?

Mi lesz Veled, ha elfogy majd a napfény,
s a parti fűzfa sárgán integet,
s a gúnyos szél, a novemberi szél

kinevet?

Mi lesz Veled, ha egy fekete árnyék
egyszer a homlokodra települ,
a kikerget a decemberi ködbe

egyedül?

Ha majd az ősz a sápadó szívekből
könnyel törli ki felvésett neved:
Nyárasszonyom, Nyárasszonyom,

mi lesz Veled?







Wass Albert: MIT CSINÁLJAK?


Mit csináljak a könnyeimmel,
ha mind egyre csak előtörnek,
mit csináljak a fellegekkel,
ha mindig jönnek, mindig jönnek,
mit csináljak szegény szívemmel,
ha minden fájdalomra vérzik,
mit csináljak a vad szelekkel,
mikor a tavaszomat kérdik,

s mit csináljak az emlékeddel, kedves,
ha feledésbe sohasem enyészik?

1927







Wass Albert: MIÉRT?


Miért kell nekem könnyes szemmel megállni
minden viharvert, árva tölgy előtt,
mért kell nekem az őszi csendre vágyni,
ha minden csalfa álmom összedőlt,
mért kell nekem a dombokat bejárni
s bújkálni mint az üldözött gonosz,
mért kell nekem a hegytetőre állni
mikor az orkán fákat ostoroz.
Mért kell nekem elvágyni messze, messze,
bűvös csókkal ha jő az alkonyat,
mért kell, hogy halljam, álmaimban egyre,
búcsú-szavaktól fátylas hangodat,
és mért kell minden szép emléket
fájó betűkkel a szívembe írni,
mért kell olyan nagyon szeretni téged,
csak vágyni el, s csak sírni, egyre sírni?

Mért kell mindig magamban vándorolni,
s imákat mondani valakiért...
s mért kell csak mindig rólad álmodozni,
ha nem szeretsz, miért?, miért?, miért?,

1927







Wass Albert: NEM TE VAGY A HIBÁS


Nem Te vagy a hibás,
csak egyedül az Isten:
mert nekem adott.

Nem Te vagy a hibás,
csak egyedül az Isten:
mert a szerelemnek is határt szabott.

Sőt tán nem is hibás
sem Ő, se más,
Véletlen tette csak, hogy így legyen:

hogy ami fa, ne nőjön fel az égig,
és elenyésszen, ami szerelem.







Wass Albert: NEKÜNK MI MARAD?


Ha majd lehull az utolsó levél,
mely fogva tartott még egy kis nyarat:
nekünk mi marad?

Ha majd a dombot hómező takarja,
temető lesz a tölgy-erdők avarja,
s halottá némul minden vadpatak?

A tél kacagva szórja a szelet,
vándormadár lesz minden boldogságunk,
és enyhülést többé hiába várunk,
mert jaj, akkor majd sírni sem lehet!

Ha elszáll, majd a legutolsó álom,
amelyben hittünk még egy kis nyarat,
s a napsugár is messze költözött:
reménytelen, nagy hómezők fölött
nekünk mi marad?

1926


Wass Albert: Nekünk mi marad?

Link







Wass Albert: OLYAN JÓ VOLNA MESSZE MENNI


Egy őszi estén útra kelni,
elűzni minden kósza álmot
szivárvány-fátylat, délibábot...
Olyan jó volna messze menni.

Ha majd szívem a csendbe döbbent,
nem várni több találkozóra,
mosolytalanra, búcsúzóra...
Jobb volna úgy: nem sírni többet.

Az árvaságot elfeledni,
eltemetni egy tarka álmot
fájdalmakat, szomorúságot...
Jobb volna úgy: ne tudja senki.

Egy alkonyatban útra kelni,
magammal vinni minden szépet:
szerelmes szókat, halk emléket...
Olyan jó volna messze menni...







Wass Albert: ÖRÖK BÚCSÚZÁS


Akárhonnan jövünk, akármerre megyünk,
a búcsú mindig bánat,
és mindig fájnak a halk-szavú árnyak,
kísértetes csengés: talán soh'sem látlak...

Jöhet még egy este,
egy utolsó este, egy fekete este,
mikor váratlanul, furcsa Sors-szeszélyből
belehalkulunk a véghetetlen Csendbe.

Azért van ez nálunk:
akármerre megyünk, akármerre járunk,
a búcsúzásunk bánat,
s kísértetes árnyak halk-szavú csengése
a szívekbe fájnak:
talán soh'sem látlak... talán soh'sem látlak...

1927







Wass Albert: ŐSZ


Valahol már az ősz dalolgat,
és hullanak a gesztenyék,
vad szél-fiuk lombot karolnak,
s kacagva hintik szerte-szét,

valaki jár a szürkületben,
s szívében őszi dal fakad,
valaki búcsúval köszönti
a messze-szálló darvakat,

valaki áll a fenyves alján,
s a szeme könnyel lesz tele...
szél sír a park arany-avarján,
s koppanva hull a gesztenye.

1927













Wass Albert: ŐSZI DAL


Elmentek már a madarak, a fecskék
Csak mi maradtunk itt: én és az ősz.
Szép álmomat a lelkemből kilesték
Csapongó vágyaim, hogy visszajössz.

De elmentél, veled a nyár, az álmok.
Csak szél süvölt, és halál bolyong a berken.
A hervadásban elmerülve állok,
És fáj az ősz, a bánatom, a lelkem.

Neked nagyon hideg volt itt az élet,
Nem jött bíborral már az alkonyat.
S megsemmisült sok délibáb-reményed
Csillagtalan nagy éjszakák alatt.

De érzem már: te vagy lelkemnek minden,
S nem kérek tőled semmi, semmi mást,
Csak jer vissza, s én rózsákkal behintem
Körülötted az őszi hervadást.

1925


Wass Albert Öszi Dal

Link














Wass Albert: ŐSZI HANGULAT


Mikor a hervadás varázsa
megreszket minden őszi fán,
gyere velem a hervadásba
egy ilyen őszi délután!

Ahol az erdők holt avarján
kegyetlen őszi szél nevet,
egy itt felejtett nyár-mosollyal
szárítsuk fel a könnyeket!

Hirdessük, hogy a nyári álom
varázsintésre visszatér,
s a vére-vesztett őszi tájon
csak délibáb-varázs a vér!

Hirdessük, hogy még kék az égbolt,
ne lásson senki felleget,
hazudjuk azt, hogy ami rég volt,
valamikor még itt lehet!

Ha mi már nem tudunk remélni,
hadd tudjon hinni benne más;
hogy ezután is lehet élne,
hogy tréfa csak az elmúlás!

A nyári álmok szemfedője
övezze át a lelkedet,
amíg a tölgyek temetője
hulló levéllel eltemet!

1925


Wass Albert: Őszi hangulat /Pánsíp - Gondolsz-e majd rám/

Link


Wass Albert: Őszi hangulat /Zene: Richard Clayderman - What a wonderful world

Link


Őszi hangulat.Wass Albert

Link


Csodaszép ősz - Good by!

Link







Wass Albert: ŐSZ LESZ


Tudom: egyszer majd messze száll a szellő,
s a lomb homályban többé nem nevet.
Ősz lesz.
És ősszel hullanak a levelek.

Eljárok majd a temetőkbe,
és álmodó leszek, és kedvtelen.
Bánat kísérget: lomha, őszi bánat,
és felhő lesz, és Csend, a lelkemen.

Megnézem majd a régi fákat,
és elbúcsúzom utoljára.
Megkérdezem: melyikük fáradt?
Megkérdem: vágynak még a nyárra?

Szívem az őszt még megcsodálja,
de a halált már vele érzi;
mert minden nyár csak tarka álom,
s az álmok sorsa: elenyészni.

És látom majd: nincs több virág.
S a holt mezőkről én is elmegyek.
Ősz lesz: nagy Ősz.
És ősszel hullanak a levelek.

1926







Wass Albert: ŐSZI SZERELMI DAL
Szeretett feleségemnek, Erzsébetnek


Add a kezed! Jöjj, ott a halmon
nézzük, hogy száll ránk az alkony.

Elfújta a ősz a nyarat,
de lám, egy szép esténk maradt,

örülni a csodás világnak,
arany juharnak, nyírfaágnak,

hogy megtettünk, amit lehet,
felnőttek már a gyermekek.

Sok örömet adott a munka,
míg utunkat jártuk naponta,

kóbor kutyákat összeszedtünk,
hajléktalant gondunkba vettünk,

restnek, ravasznak, aki kért,
adtunk, nem kérdeztük, miért.

Hogy összegyűlt sok drága emlék:
a szerelem, a tiszta, gyengéd,

egy dús élet! fejünk felett
aranyizzás, az út meleg,

amint megjárjuk kéz a kézben,
körülvesz a világ egészen,

s az alkony hajnal már, új élet,
új munkát lel megint a lélek...

Add a kezed, szép asszonyom,
fehér hajadra álmodom

a hunyó nap színét az őszben,
míg kéz a kézben, ráérősen

lépünk az alkonyati fény
izzásában, csak te meg én.










ŐSZI VÁGY


Oly jó volna ma messze menni,
s elenyészni a semmiségbe,
ha értem jönne most a párom,
s egy őszi útra elkísérne..

Egymást szép halkan átölelnénk,
úgy mennénk át egy furcsa hídon..
s a hídon megcsókolnánk egymást,
nagyon halkan és nagyon titkon.










Wass Albert - REÁD GONDOLTAM


Reád gondoltam itt, az esti csendben,
Fehérbe-omló almafák alatt,
(Valahol messze, égszínkék szemedben
Pajkos sugárban ég az alkonyat).

Gyémánt-porát a rejtett mélybe szórja
A dombok alján csendülő patak,
Neked adnám mosolyomat, ha volna,
Mert fáj nagyon, hogy árván hagytalak.

De ritmusod, bár messziről is, érzem,
S a gondolat míg messze száll veled,
A ritmus bennem versvirággá serken,
Hogy megtalálja tiszta lelkedet.

1925


Reád gondoltam - Dr Wass Albert

Link







Wass Albert: RÓZSASZIRMOK


Leszállt az alkony s egy lenge szellő
Tündér rózsát hintett az égre,
Fülembe suttogott egy bús mesét,
S tova libbent a messzeségbe...
Egyszer, régen, mikor még volt öröm,
Egy tündér élt nyíló rózsák között,
Alatta vígan csillogott a tó
S a zord szikla bíborba öltözött...
Ha jött az est, ott dalolt a szellő,
A bércen harsogott a vadpatak,
S a szellő halk suttogása mellett
Táncolt a köd, s ezüst hold sugarak...
Hanem egyszer, zúgó fergetegben
A Szélkirály orkán csapatja jött,
És elragadva a tündérleányt
Eltűnt a sötét fellegek mögött...
Azóta mindig, mikor jön az est,
S bíborban úsznak a hegyoldalak,
A szellő halkan az égre szórja
A fonnyadt tündér-rózsa szirmokat...
Én is olyan bús szellő vagyok,
Verseim picinyke rózsaszirmok,
Mi őket most, hogy alkonyom leszállt,
Haloványkék végtelenbe szórok...

1925


Wass Albert: Rózsaszirmok

Link







Wass Albert: SZEGÉNY VAGYOK


Szegény vagyok, szegényebb mint a koldus,
aki az utcasarkon kéreget,
mert felette tiszta ég ragyog,
s az ég szereti a szegényeket.

S a koldusok nagynéha hinni tudnak,
Istenben, égben, s abban, ami szent,
és imádkozni tudnak és szeretni
s a lelkük álma: Léthe-parti csend.

És jó annak, kit szánakozva néznek
és megsiratják fátylas csillogását
mosolytalan két könnyező szemének.

Rólam hiszik, hogy végtelen a kincsem:
pedig érzem, tudom, hogy semmim sincsen:
mindenkinek adósa maradok.

Mert szeretetben, hitben és reményben
a koldusnál is koldusabb vagyok.







Wass Albert: SZIVÁRVÁNY


Fáradt eső hullott a fákra,
fáradt eső, csöndes eső,
égig ívelt a szivárványa.
Én azt hiszem: két hegy ilyenkor
belebúsult nagyon az égbe.
És bánatukban rátaláltak
egymás tétova kezére.
Ha bánat veri omló záporával,
a szívek is úgy kapcsolódnak össze
néhány percre egy színes szivárvánnyal.

1929







Wass Albert: SZÍVPALOTA TITKA


Minden szívnek van egy csodakertje,
a kert közepében van egy palota,
s minden palotában egy fekete szoba.

A fekete szobában Csontvázember ül.
Sötéten. Egyedül.
Néha a palota zsivajába,
s a tavaszodba belehegedül.

Olyankor ősz lesz: vágyak, álmok ősze.
Halkan peregnek, mint a levelek.
(Szívedbe mintha ezer kés hasítna:
zokog, zokog a csontvázembered.)
Idegen szemektől kacagással véded,
jaj csak meg ne lássák: drágább mint a kincs!
Mások palotáit irigykedve nézed:
neki nincs! neki nincs!

Pedig:
minden szívnek van egy csodakertje,
s minden csodakertben van egy palota.
S bent, elrejtve mélyen, valahol, valahol:
minden palotában egy fekete szoba...


Wass Albert: Sziv Palota titka.

Link
Link






Wass Albert: TAVASZVÁRÁS


Érzed? Jön a tavasz,
a fák alá
már tarka-fátylú verőfényt havaz.
A messzeségből hírnök érkezett:
madár lebeg a rónaság felett,
s fény szállt a holt avarra: Hóvirág.

Ugye testvér,
csábítanak most halk melódiák,
ezer kis visszatérő róna-dal,
S ugye neked is tarka a világ,
s az álmaid megannyi könnyű lepkék:
már nemsokára zöldül a levél,
és visszaszáll a tavasz és a fecskék,
és a fecskékkel ő is visszatér...

Ha jönne már...
ugye testvér, megálmodod mi lenne?...
S egy kis meleg
belopódzik halkan a szívedbe...







Wass Albert: TAVASZI SÉTA


Meghódolok egy délutánra ma,
Szabadba vágyó nyughatatlan lélek.
Kedvedért egy röpke pillanatra,
A régi erdők bájkörébe lépek.

Elvetem ma ezt a szürke páncélt:
Közömböst, melyet bánatom rakott,
Ma lenge-leplű szellemöltözetben
Megyek dalolni régi csillagot.

Nézd, ott fent már bársony-zöld a rét,
Ezüstös csermely boldogan nevet,
A nap tüzes sugárral hinti be,
A bárányfelhős, türkizkék eget.

Fuvallat támad, langyos, kellemes,
A barka-por arany felhőt havaz,
Tölgy-templomok orgonája zeng:
Ott áldozatra lobbant a tavasz.

Hívogat már a néma bükkfa-bolt
A mohos fákra, hogy leszállt a csend ...
Tavasz-ünnepre gyúló rengetegben
Egy fáradt lélek végre megpihent.

1926







Wass Albert: TALÁLKOZÁS


Egy hárs alatt, fehér padon,
nagyon magában ült az Ősz,
s a szíve fájt nagyon-nagyon.

Maga sem tudta, hogy esett meg,
valahol hibázott egy évet,
akaratlan és véletlen
Virág országba beletévedt.

A tarka virágok közül,
míg őket szíve - fájva nézte:
váratlanul és csodaszépen
Nyárasszony kilépett elébe.

Megfogta tétova kezét,
szájon csókolta s nevetett.
A liliomok összenéztek
és csodálkoztak szerfelett.


DR Wass Albert : Találkozás

Link







TAVASZ-VÁRÁS


Érzed? jön a tavasz,
a fák alá
már tarka-fátylú verőfényt havaz.
A messzeségből hirnök érkezett:
madár lebeg a rónaság felett
s fény szállt a holt avarra: Hóvirág.

Ugye testvér
csábítanak most halk melódiák,
ezer kis visszatérő róna dal,
S ugye neked is tarka a világ,
s az álmaid megannyi könnyű lepkék:
már nemsokára zöldül a levél,
és visszaszáll a tavasz és a fecskék,
és a fecskékkel ő is visszatér...

Ha jönne már...
úgye testvér megálmodod mi lenne?...
S egy kis meleg
belopódzik halkan a szívedbe...







Wass Albert: TÓPARTON


Titkolódzó, égszínkék habokban
ezüst naszádon úszott át a hold...
S a nyári éjnek mystikus fátylában
remegve játszott száz piciny kobold.

Oly szép volt, mintha tündérkertben járnék,
egy tündér-ország rezgő fátyola...
Egy kongó hang úgy reszketett a vízen,
mint vártemplomban búgó orgona...

Egy vén daru vonult a tó felett,
ő zengte el búsan panasz-dalát,
s a csillaghulló nyári éjjelen
fáradt szívem itt megnyugvást talált...

A daru elment... s egy pillanat alatt
zokogni kezdett sok piciny kobold...
A titkolódzó, égszínkék habokban
ezüst naszád úszott át: a hold.

1926







Wass Albert: TEMETŐBEN


Éj van. Sötét fenyő-lombok között
Egy bágyadt mécses fénye átszitál.
Száraz koszorú halkan felzörög:
Hozzá-ért a szél, vagy a halál.

Árnyak suhannak, lomhán, nesztelen,
Bagolykiáltások huhogva kelnek,
Sápadtán fénylik a hold az egen,
Küklopsz szeme a temetőre mered.

Halott testvérem, itt a hant alatt,
Ki alszol már ki tudja mennyi éve,
Ó mondd, míg fent a sors-szekér halad,
Ott száll babér a mártírok fejére?

Ó mondd, küzdelem-e az élet?
S a célt, a célt láttad-e már?
Vagy minden porrá, semmivé lett,
S végsemmisülés a halál?

Mondd, mért ködös az élet útja?
Mért csábít, ami messzeség?
Vagy az élet homályba futna,
S csak ámítás ott fent, az ég?

Ó mondd, ott lent mindennek vége?
A halál ősi vér-adó?
Vagy csak fáradtság pihenése,
S csak annyi, mint az este szó?

Csend van. A sír nem válaszol. Süket.
S a holt alussza csendes álmait.
A bús fenyő sötéten megremeg,

Egyik bagoly másiknak válaszol.
Lomha árnyak suhannak nesztelen.
Egy orgona szól messze, valahol...
Talán esküvő... talán rekviem...







Wass Albert: TÉL


Templomi csöndben,
Éjjeli ködben
Aszkéta-ágat zörrent a szél,
Valahol messze,
Csillag szemekre
Szürke ködfátylat borít a Tél.

Túl a tetőkön,
Dárdás fenyőkön:
Zöld diadémon, pára lebeg,
Sűrű vadonban
Halkan, titokban,
Fenyő-óriások könnye pereg...

Néma a szikla,
Kristály patakja,
Jeges páncélban tompán zubog,
Mogorva ormon
Nincs rhododendron,
Csak sötét árnyak: Tantalusok.

Mélyen a völgybon,
Fűzfa berekben,
Néha, titokban zörren a szél,
S fent a magasban
Pára alakban
Halkan suhanó szellem: a Tél.

1925


Wass Albert: Tél - Muck Ferenc: Píros szív, fehér hó, zöld levél..

Link







Wass Albert: ÜNNEPVÁRÁS


Erdők, rétek, mezők:
terítsetek eléje szőnyeget!

Amikor erre jön:
virágok, nyíljatok előtte ki.
Pacsirták: énekeljetek!
Patakok: csengjetek, nevessetek!
Galambok: búgjatok!
A nagy mező dallal legyen tele,
és napsugárral, fénnyel, szerelemmel,
csak tavasz legyen akkor és kacagás,
szemeinkben ne lásson könnyeket.....
Erdők, rétek, mezők:
terítsetek eléje szőnyeget!

Én majd csak nézni fogom “ŐT",
és imádkozva szüntelen,
Ha rám se néz, ha meg se lát,
megcsókolom a lábai nyomát:
nekem ez lesz a legszebb ünnepem!







Wass Albert: VALAHOL MESSZE SUSOGNAK A LOMBOK


Valahol messze susognak a lombok,
Valahol messze dalol a madár.
A réteken már nyílnak a virágok,
S az erdő szélén ott legel a nyáj.

Valahol messze egy pacsirta szól.
Megérkezett már a vidám követ?
Avagy csalogány volna késő éjszakán?
Én nem hiszem. Azért... talán... lehet...

Csak álom volt, egy szertefoszló köd.
Hisz még hideg van, künn süvölt a szél.
A földön lent egy megfagyott madár,
Fehér ruhában temeti a tél...

Hideg van... fázom... menjünk a szobába.
Még nincs tavasz, fehérek a dombok,
De hallga... mi ez? Vagy csak képzelődöm?
Valahol messze susognak a lombok...

1924










Wass Albert: VÉREN VETT ORSZÁG


Egy ország van a lelkünk mélyén,
más országokkal nem határos.
Úgy épült fel a szívünk vérén
sok könny-falu, sok bánat-város.

Egy ország van a lelkünk mélyén,
úgy építgetjük napról-napra.
Csalódás-házak gond-falakból,
keserűség a tető rajta.

Véren vett ország ez az ország,
önnön vérünket adjuk érte,
s addig fog bennünk egyre nőni,
amíg telik még könnyre, vérre.

Amíg, hogy fa égig ne nőjjön:
alkony vigyáz a napsugárra.
Míg minden este gyújtott mécses
koromba fullad éjfél tájra.

Egy ország van a lelkünk mélyén:
más országokkal nem határos.
Véren vett ország ez az ország,
nagyon ködös és nagyon sáros.

1928







Wass Albert: VIRÁGOK


Ha csókos szellő szárnyán
hangod zenéje kél,
halott lelkemről árván
lehull a szemfedél.

Belőle csengve-zengve
ezer virág fakad,
s virággal szórja szerte
a Te tavaszodat.

De ha az esti csendben
elnyelnek lent a fák:
valahonnan kiserken
egy fekete virág.

Idéz az alkonyatba
egy könnyes, bús varázst,
s lelkemre szórja lopva
az őszi hervadást.

1925







Wass Albert: VIZEK FELETT


Ó Istenem, de könnyű volna
az élet-terhek hordozása,
ha tudnám azt, hogy minden könnyem
Valakinek a mosolygása.

Ha tudnám azt, hogy minden álmom,
amit az élet szétzilál,
valakinek valóra vál
és lelkem minden barázdája,
amit a sors naphosszat árkol:
neki lenne a boldogsága.

Ha tudnám, azt, hogy amíg bírom,
minden ütést érette adnak.
Lélekölő fekete éjek
az Ő álmain virrasztgatnak,
minden derékba tört reményem,
őrlése száz malomkeréknek:
minden, amit reám mérnek:
simogatás egy Sortestvérnek.

Mint tenger-őr elnézek messze,
csalnám a vihart magam ellen,
vigyáznék: az Ő vitorlája
mindig fehéren lengedezzen,
s ahova akar, oda menjen.

Ó Istenem, de szép is volna:
így őrködni valakiért
vizek felett az őrtoronyba.

1928


Csodálatos vers, szép gondolatok!!! Ezt a szép verset - természetesen az előzőeket is - ajánlom MINDENKINEK!


Wass Albert : Vizek felett

Link









Wass Albert: A VÖLGYEK VÁNDORA


Hányszor hittem: hazám a fény hazája,
s a völgyek szürke rabja nem vagyok,
völgy vándorát a hegyek csókja várja
és utam egyre feljebb kanyarog.
S ó, ti kegyetlen rózsaszín hegyek,

gyönge-elém hányszor emeltetek
hajnal-pompában búskomor falat!
S az utam völgy, ezerszer völgy maradt.

Most este van. Nem látom már az utat:
hátha most a hegyre fölvezet?
Hátha holnap könyörül a távol,
s kanyargós úton nyújt testvér-kezet,
szelek dalolnak: “messzeföldi vándor
rokon-karokba visszaérkezett!"

Virrad. A völgyek csoda-váró rabja
távol hegyekre bízva feltekint...
De útja völgy, jaj völgy maradt megint.










Wass Albert: MAGUKRAHAGYATOTTAK - részlet


"Ők magukrahagyottan őrizték a Kárpátokon Magyarországot és a mögötte lévő Európát, olyan egyedül, amilyen egyedül csak lehet az ember, akit magára hagy a világ. Álltak fönt az erdőgerinceken, derékig hóban, fagyott lábakkal, fagyott kezekkel, arcukat marta a jeges északi szél, és tudták, hogy senki sincs a hátuk mögött, aki segíteni tudna. Csak védtelen völgyek, falvak és városok, kiszolgáltatott asszonyok, más semmi. S mindezek mögött távol valahol egy érzéketlen nyugati világ, a maga vendéglőivel, színházaival, vasárnapi kereszténységével, gótikus templomaival, fennhéjázó civilizációjával, közömbösségével és értéktelen jelszavaival, egy nagyképű és gőgös Nyugat, aki barbárnak nevezi azt, aki érte harcol, és akinek eszébe se jut, hogy a kezét nyújtsa annak, aki elbukik ebben a harcban."







Vízcseppek vagyunk, jelentéktelen szürke kis parányok mind,
mindannyian.
Néha fent vagyunk, néha lesüllyedünk. Tenger az élet.
Mindannyian keresünk mindig. Keresünk egy másik vízcseppet
a nagy, szörnyű óceánban.
Néha megtaláljuk. Összesimulunk egy pillanatra,
aztán jön egy hullám és felkap, vagy leránt a mélybe,
és mi keresünk, keresünk újra tovább.

(Wass Albert: Tenger az élet c. novella)







" A csodák mindig halkan zörgetnek.
Ha azt mondod,csak a szél zúg odakint,
kavics koccan az üveghez, vagy néhány
száraz falevél zizzen a földön,
ha ülve maradsz, a csoda kívül reked.
Te nem nyitottál ajtót. "

/ Wass Albert /

Az idézet a Neten Szepes Mária neve alatt is szerepel?! Feltehetően így az egyik téves!!!







WASS ALBERT a második világháború után nem várta meg Észak-Erdély újbóli román elfoglalását, 1945 húsvétján lépte át a nyugati határt, és az emigrációt választotta. A száműzetésben élő írófejedelem irodalmi munkásságát, az emigrációban íródott nagy hatású versei az Életmű II. Emigrációban részében külön oldalon kerül folytatásra.



















  
 
0 komment , kategória:  Wass Albert  
1956 emlékezete
  2015-10-23 16:30:17, péntek
 
 








1956 EMLÉKEZETE


Örkény István: AZ ELSŐ LÖVÉS (In:Levelek egypercben (Budapest, 1996)


"1956 október 23-án este 11-kor indultunk a Rádió elfoglalására. Odáig csak tüntettünk, énekeltünk, néhány éljent és vesszent kiáltottunk: eszünkbe sem jutott, hogy elfoglaljunk valamit. Csak amikor az ávósok orvul rálőttek arra a küldöttségre, mely az ifjúság kiáltványát akarta felolvasni, indultunk el a Sándor utcán a Rádió felé.

Még akkor nem voltak fegyvereink. Még akkor igazi dühünk sem volt. Olyanok voltunk, mint a fiatal kígyó, melynek még nem nőtt méregfoga. Ilyenféle verseket kiabáltunk: "Menjünk tovább előre /Ne hallgassunk Gerőre". Mentünk is elôre. Az első halott - egy ezredes teste - ott feküdt a Puskin utca kövén. Mint a vasat a vas, úgy vonzotta ez a nem élő test a sok tízezernyi élőt. Mentünk, mentünk, míg el nem dördültek az elsô sortüzek. Mondják, hogy a jó katonaló nem lép holttestekre.
Mi rosszabbak voltunk a lovaknál: futtunkban rátapostunk saját halottainkra. De ugyanakkor egy ismeretlen, aki majdnem föllökött a rohanásban, visszaszólt: "Pardon, bocsánat". A Múzeum-kertben a menekülők kikerülték a virágágyakat, de az utcára érve felgyújtottak két autót. Ezeket jól összeszidtuk, mert még egyikünk se tudta, hogy már felkelők vagyunk."







Örkény István: FOHÁSZ BUDAPESTÉRT (In:Levelek egypercben (Budapest, 1996)


Ki itt születtem mégis ócsároltalak, ki szerettelek és mégsem ismertelek, bocsáss meg tévelygő fiadnak, dicső városom Budapest!
Hogy is hihettem rólad, szülővárosomról, hogy olyan vagy mint a többi, egy város a városok között. Jártam köveiden és elhittem, hogy a kövezet közlekedésre való. Ültem a villamosokon és azt hittem, hogy a villamos utazásra szolgál. Számos házadban megfordultam és azt hittem, hogy e falak közt élni, enni, inni, lakni lehet csak. Nem tudtam, hogy ezek a falak lőrések, e villamosokból barrikádokat lehet rakni, s ezeken az utcákon rohamra indulni, harcolni és győzni lehet!
A kerek világon minden térképen és glóbuszon, ma átírják nevedet, Budapest. Ez a szó már nem egy várost jelöl. Budapest ma annyit tesz, hogy hősiesség. Budapest, minden nyelvén a világnak azt jelenti; hűség, önfeláldozás, nemzeti becsület.
Minden ember, aki szereti szülővárosát, azt kívánja: légy te is olyan, mint Budapest.
Kívánom és is: légy mindörökké, olyan, amilyen ma vagy, Budapest. Büszke és bátor emberek tanyája, magyarok jó útra vezérlője, az emberi fajta csillagfénye, Budapest. Légy vendéglátója a világ minden nemzetének, de ne tűrj meg többé megszálló hordákat, idegen zászlókat e megszentelt falak között. Légy mindig olyan, mint Budapest, Budapest; és tedd, hogy mi, méltatlan fiaid, méltók lehessünk hozzád és egymáshoz. Élj örökké, munkában és dicsőségben, Szabadság fővárosa, Budapest!











Tamási Lajos: PIROS VÉR A PESTI UTCÁN


Megyünk, valami láthatatlan
áramlás szívünket befutja,
akadozva száll még az ének,
de már mienk a pesti utca.

Nincs már teendő: ez maradt,
csak ez maradt már menedékül,
valami szálló ragyogás kél,
valami szent lobogás készül.

Zászlóink föl, újjongva csapnak,
kiborulnak a széles útra,
selyem-színei kidagadnak:
ismét mienk a pesti utca!

Ismét mienk a bátor ének,
parancsolatlan tiszta szívvel,
s a fegyverek szemünkbe néznek:
kire lövetsz, belügyminiszter?

Piros a vér a pesti utcán,
munkások, ifjak vére ez,
piros a vér a pesti utcán,
belügyminiszter, kit lövetsz?

Kire lövettek összebújva ti,
megbukott miniszterek?
Sem az ÁVH, sem a tankok
titeket meg nem mentenek.

S a nép nevében, aki fegyvert
vertél szívünkre, merre futsz,
véres volt a kezed már régen
Gerő Ernő, csak ölni tudsz?

...Piros a vér a pesti utcán.
Eső esik és elveri,
mossa a vért, de megmaradnak
a pesti utca kövein.

Piros a vér a pesti utcán,
munkások - ifjak vére folyt,
- a háromszín-lobogók mellé
tegyetek ki gyászlobogót.

A háromszín-lobogó mellé
tegyetek három esküvést:
sírásból egynek tiszta könnyet,
s a zsarnokság gyûlöletét,

s fogadalmat: te kicsi ország,
el ne felejtse, aki él,
hogy úgy született a szabadság,
hogy pesti utcán hullt a vér.










Illyés Gyula:: EGY MONDAT A ZSARNOKSÁGRÓL


Hol zsarnokság van,
ott zsarnokság van,
nem csak a puskacsőben,
nem csak a börtönökben,

nem csak a vallatószobákban,
nem csak az éjszakában
kiáltó őr szavában,
ott zsarnokság van

nem csak a füst-sötétben
gomolygó vádbeszédben,
beismerésben
rabok fal-morse-jében,

nem csak a bíró hűvös
ítéletében: bűnös! -
ott zsarnokság van,
nem csak a katonásan

pattogtatott, "vigyázz"-ban,
"tűz!"-ben, a dobolásban
s abban, ahogy a hullát
gödörbe húzzák,

nem csak a titkon
félig nyílt ajtón
ijedten
besuttogott hírekben,

a száj elé kapott ujj
"pszt"-jében, hogy ne mozdulj,
hol zsarnokság van,
ott zsarnokság van

nem csak a rács-szilárban
fölrakott arcvonásban
s e rácsban már szótlan
vergődő jajsikolyban,

a csöndet
nevelő néma könnyek
zuhatagában,
táguló szembogárban,

az van az éjben halkan
sikló gépkocsizajban,
meg abban,
megállt a kapualjban;

abban, ahogy a "hulló"
közben - érzed - a kagyló
csöndjén keresztül
figyel egy idegen fül;

nem csak a telefondrót
közt vergődő Laokoon-mód:
vonat, repülő, sínpár,
gúzsbog, kötélszár,

mert zsarnokság van,
nem csak a talpra álltan
harsogott éljenekben,
hurrákban, énekekben,

az ernyedten
tapsoló tenyerekben,
az operában,
a trombitában,

ott van az utca sarkán
az éppoly harsány -
vígan vagy kongó zordan
feszülő kőszoborban,

az van a derűtelten
tarkáló képteremben,
külön minden keretben,
már az ecsetben;

mert zsarnokság ott van
jelenvalóan
mindenekben,
ahol a régi istened sem;

mert zsarnokság van
az óvodákban,
az apai tanácsban,
az anya mosolyában,

abban, ahogy a gyermek
dadog az idegennek,
ahogy, mielőtt súgtál,
hátrafordultál,

nem csak a szögesdrótban,
nem csak a könyvsorokban
szögesdrótnál is jobban
bénító szólamokban;

az ott van
a búcsúcsókban,
ahogy így szól a hitves:
mikor jössz haza, kedves,

az utcán oly szokatlan
ismételt hogy-vagy-okban,
a hirtelen puhábban
szorított kézfogásban,

ahogy egyszercsak
szerelmed arca megfagy
mert ott van
a légyottban,

nem csak a vallatásban,
ott van a vallomásban,
az édes szómámorban,
mint légydög a borodban,

mert álmaidban
sem vagy magadban,
ott van a nászi ágyban,
előtte már a vágyban,

mert szépnek csak azt véled,
mi egyszer már övé lett;


vele hevertél,
ha azt hitted, szerettél,

tányérban és pohárban,
az van az orrban-szájban,
világban és homályban,
szabadban és szobádban,

mintha nyitva az ablak
s bedől a dögszag,
mintha a házban
valahol gázfolyás van,

ha magadban beszélgetsz,
ő, a zsarnokság kérdez,
képzeletben
se vagy független,

fönt a tejút is már más;
határsáv, hol fény pásztáz,
aknamező; a csillag:
kémlelő ablak,

a nyüzsgő égi sátor
egyetlen munkatábor;
mert zsarnokság szól
lázból, harangozásból,

a papból kinek gyónol
a prédikációkból,
templom, parlament, kínpad,
megannyi színpad;

hunyod-nyitod a pillád,
mind az tekint rád;
mint a betegség,
veled megy, mint az emlék,

vonat kereke hallod,
rab vagy, erre kattog;
hegyen és tavak mellett
be ezt lehelled;

cikáz a villám, az van
minden váratlan
zörejben, fényben,
szív-hökkenésben;

a nyugalomban,
a bilincs-unalomban,
a záporzuhogásban,
az égig érő rácsban,

a cellafal-fehéren
bezáró hóesésben;
az néz rád
kutyád szemén át,

s mert minden célban ott van,
ott van a holnapodban,
gondolatodban,
minden mozdulatodban;

mint víz a mederben,
követed és teremted;
kémlelődsz ki e körből?
ő néz rád a tükörből,

ő les, hiába futnál,
fogoly vagy s egyben foglár;
dohányod zamatában,
ruháid anyagába

beivódik, evődik
velődig;
töprengenél, de eszmét
tőle fogan csak elméd,

néznél, de csak azt látod,
amit ő eléd varázsol,
s már körben lángol
erdőtűz gyufaszálból,

mert mikor ledobtad,
el nem tapodtad;
így rád is ő vigyáz már
gyárban, mezőn, a háznál;

s nem érzed már, mi élni,
hús és kenyér mi,
mi szeretni, kívánni,
karod kitárni,

bilincseit a szolga
maga így gyártja s hordja;
ha eszel, őt növeszted,
fiad neki nem zed,

hol zsarnokság van:
mindenki szem a láncban;
belőle bűzlik, árad,
magad is zsarnok vagy;

mert már miattad dermed
dacba a gyermek,
s lesz öledben ringó
feleség ringyó;

vakondként napsütésben
így járunk vaksötétben
s feszengünk kamarában
futva bár Szaharában;

mert ahol zsarnokság van,
minden hiába,
e dal is, az ilyen hű,
akármilyen mű,

mert ott áll
eleve sírdogál,
ő mondja meg, ki voltál,
porod is neki szolgál.







Jobbágy Károly: FELKELT A NÉP


Felkelt a nép, - hiába volt bitófa,
Kegyetlen kínzás, börtön és halál.
Feltámadt ő, a holt, - ki tíz év óta
sírban feküdt, - ma újra talpon áll.

S mily' óriás! Kezével szobrokat dönt
és széttépi a rabság címerét.
Ő, aki eddig szolga volt e földön
Parancsol, ítél, arca fényben ég.

Az, aki látta egykor megalázva,
vonulni sorban, utcán birkamód.
- nem ismer rá, hogy láncait lerázta
s kiált: ,,Rabok legyünk, vagy szabadok?!"

- nem ismer rá az sem, ki megkötözte,
ki nem érte, hanem belőle élt,
riadtan nézi, hogy hatalmas ökle
hová zuhan? bilincsét zúzni szét.

Dicsőség néked ifjúság és hála,
hogy itt e földön, ahol életunt,
ki nem szabad és inkább dől halálba,
- már nem kell többé szégyellnünk magunk.






Márai Sándor: MENYBŐL AZ ANGYAL - MENJ SIETVE


Az üszkös, fagyos Budapestre.
Oda, ahol az orosz tankok
Között hallgatnak a harangok.
Ahol nem csillog a karácsony,
Nincsen aranydió a fákon,
Nincs más, csak fagy, didergés éhség.
Mond el nekik, úgy, hogy megértsék.
Szólj hangosan az éjszakából:
Angyal vigyél hírt a csodáról.

Csattogtasd szaporán a szárnyad,
Repülj, suhogj, mert nagyon várnak.
Ne beszélj nekik a világról,
Ahol most gyertyafény világol,
Meleg házakban terült asztal,
A pap ékes szóval vigasztal,
Selyempapír zizeg, ajándék,
Bölcs szó fontolgat, okos szándék.
Csillagszóró villog a fákról:
Angyal, te beszélj a csodáról

Mondd el, mert ez világ csodája:
Egy szegény nép karácsonyfája
A csendes Éjben égni kezdett -
És sokan vetnek most keresztet.
Földrészek népe nézi, nézi,
Egyik érti, másik nem érti.
Fejük csóválják, sok ez, soknak.
Imádkoznak vagy iszonyodnak,
Mert más lóg a fán nem cukorkák:
Népek Krisztusa, Magyarország.

És elmegy sok ember előtte:
A katona, aki szíven döfte,
A Farizeus, ki eladta,
Aki háromszor megtagadta.
Vele mártott kezet a tálba,
Harminc ezüstpénzért kínálta
A amíg gyalázta és vérét itta -
Most áll és bámul a sok ember,
De szólni Hozzá senki nem mer.

Mert Ő sem szól már, nem is vádol,
Néz, mint Krisztus a keresztfáról.
Különös ez a karácsonyfa,
Ördög hozta, vagy Angyal hozta -
Kik köntösére kockát vetnek,
Nem tudják, mit is cselekszenek,
Csak orrontják, nyínak, gyanítják
Ennek az éjszakának titkát,
Mert ez nagyon furcsa karácsony:
A magyar nép lóg most a fákon.

És a világ beszél csodáról,
Papok papolnak bátorságról.
Az államférfi parentálja,
Megáldja a szentséges pápa.
És minden rendű népek, rendek
Kérdik, hogy ez mivégre kellett.
Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?
Mért nem várta csendben a végét?
Miért, hogy meghasadt az égbolt,
Mert egy nép azt mondta: "Elég volt"

Nem érti ezt a sok ember,
Mi áradt itt, mint a tenger?
Miért remegtek világrendek?
Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.
De most sokan kérdi: mi történt?
Ki tett itt csontból, húsból törvényt?
És kérdik, egyre többen kérdik,
Hebegve, mert végképp nem értik -
Ők akik örökségbe kapták -:
Ilyen nagy dolog a Szabadság?...
Angyal, vidd meg a hírt az égből,
Mindig új élet lesz a vérből.
Találkoztak ők már néhányszor
- a gyermek, a szamár, a pásztor -
Az alomban, a jászol mellett,
Ha az Élet elevent ellett,
A Csodát most is ők vigyázzák,
Leheletükkel állnak strázsát,
Mert Csillag ég, hasad a hajnal,
Mondd meg nekik -
mennyből az angyal.

(New York 1956)







Szabó László Dezső: OKTÓBER 23.


Egy bomba robbant a szívemben:
tüntetés lesz, testvér, tüntetünk!
Forró szívvel, és mit se várva
Egy eszme indult el velünk.
az idő ősködéből pattant,
És telt vele a csillogó este:
Ezrek és ezrek az utcákon,
Nem lehet ráismerni Pestre.
az égen száz csillag hunyorgott,
Lenézett egy-két vörös fényre;
Csattant, kiáltott a jelszó:
a rabságnak már legyen vége!
Egy autó oldalán fityegtem,
És alig hittem a szememnek:
Rendőr sehol, s házak tövéből
asszonyok, lányok integetnek.
,,Ruszkik haza!" - dörren az orkán,
,,Sztálint ledöntjük!" dübörögtek;
ömlött a nép, torok kiáltott,
a jelszavak meg mennydörögtek
Százfejű szörnyek mesévé váltak,
a provokátort meg kikacagták.
a szobor előtt a nagy téren
Régi világuk megtagadták.
Kemény csapás volt mindazokra,
akik előtt tapsoltak egykor!
Álltak és néztek várakozva,
Ezer és ezer, százezer sor.
Diadal szállt végig a téren,
S mint tűzvész, orkán ült a tájra:
a magasságban zúgni kezdett
Hegesztőpisztoly kékes lángja.
Motorok zúgtak, erőlködtek,
Megingott végre a Gyalázat:
,,Ledöntöttük a Sztálin szobrot!"
Verték, döngették a vázat.

,,a Rádióhoz, stúdióba!"
,,Vesszen Gerő, a gaz áruló!"
a forró éjszakában indult
Véres útjára száz golyó.
Én is rohantam, és jött Csepel,
Katonák, lányok, asszonyok,
Rendőrök, munkások, ezren, ezren,
Igaz és bátor magyarok.
És sztrájk is indult. Árva népünk
Kezébe vette végre sorsát.
Másnap már vérben fürdött minden,
De feltámadott Magyarország!
aranybetűkkel, vérrel írva,
Új, nagy fejezetet nyitottunk
Ország-világ történetében:
Szabadságunkat marokra fogtuk!
Új eszme ragyog fenn az égen,
Dátum született a világon,
Mely tűzbe hoz ma minden szívet:
Szabad október 23!







Végvári Vazul: AZ ÖREG*


A Kossuth tér sarkától
híd vezet a vértanúkra emlékező térre.
Átellenében a honatyák kupolás csarnoka,
Báthory útja és nádorok nevére koppanó kövek,
Kossuth és Széchenyi... Neveikkel büszkélkedő környék
akiket becézett, a sokak és sok mindent látott kerület
neked itt adott helyet, olyan ívek fémjén,
hogy megállhass, de le nem ültetnének,
kalapod se kérik udvariasan el,
csak figyeli Aulich, Perczel és Kiss János
utad merre veszed;

vagy vársz még egy kevéssé
- valakit? Még jöhet az időben, talán
a hidakon, budai hegyen át
tán nyugatról? Ide, mifelénk?
Kalapodról mintha novemberi köd peregne
drótkeretjén át a szemedre. Homályba borító üveg.

Ó, Öreg! Te mit is képzeltél?
Ennek az országnak csarnokaiba, erre, még
valaki jöhet?

Látod, a hidat csak később verték alád
s a bilincseket elhurcolt kulákok
paraszt gyerekei hozták a kezedre; lesöpört padlásról
hullatott magvak a földükbe rohadtak -
­Moszkvától idáig láthattad, mind az
útjelet, hogy a nép igaza útján, ami
eljövendő, ebben a hazában
t e még megteremtheted.

Ó, Öreg, kábított hiszékeny
te paraszt becsület!
Most aztán várhatsz itt

- meg mi is veled.

Október... november: ez az az idő;
(a kövek a vért már rég levedlették)
Lám, magad kezét szorítja a korlát.

Húzd a kalapot mélyen a szemedre.

Még valaki jöhet.


*Az 1956-os forradalom miniszterelnökét fiatalabb hívei
- egymás között -"az Öreg"-nek nevezték.







Wittner Mária : 1989. OKTÓBER 23.


Ma értetek szól a harang, a lélek harangja,
ma értetek szól a fohász egy nemzet ajakán,
ma értetek gyúl sok-sok kicsiny mécses,
ma Néktek szól az ifjúság lelkesedése,
ma Rátok emlékezünk s fájón ünnepelünk.
Ma gondolatban együtt járjuk a régi helyeket,
ma lélekben Veletek emlékezünk.
A felnövekvő lelkes ifjúság
méltón he1yetekre áll.
És jön, jön az eleven áradat, kezükben apró kis gyertya ég,
mintha tenyerén tartaná égő szívét.
Könnytől csillogó ezernyi szempár,
emelt fő és hatalmas méltóság,
ez hát a Nép,
a kicsiny és mégis oly hatalmas büszke
Magyar.







Bayer Zsolt: 1956 "...HOGY LEGYEN JEL" (Budapest, 2000)


Ó, hát van úgy, hogy az utca egyszer csak félelmetes lesz.
Eltűnik hirtelen a méla vasárnap, s testvére is, a furcsa,
keserű verklimuzsika, el az öreg koldus, odalesznek valahogy
a léggömbök, összetörik a Ligetben a körhinta zenéje, össze
a falovacska festett mosolya, s olyan lesz a vattacukor, mint
a rossz pokháló.
Ó, és csönd ül akkor a lobogó máglyák, kőszaggató lánctalpasak,
lövések, dörrenések, leszakadó tetők és csecsemősikolyok nyakára.
Csönd.
A háborúba vágtató utca csöndje.
És sétálni kell abban a csöndben.
Ott kell lenni.
Meg kell fogni egymás kezét, össze kell kapaszkodni, össze
kell nézni, meg kell állni, és hinni kell mindenben,
a lehetetlenben is, hinni kell az összes ott lévőben, külön-
külön mindenki tekintetében és tenyerében és mosolyában
és némaságában, az a hit kergeti el az ösztön felüvöltő
félelmét, s az a hit tesz - ha csak percekre is - egy népet
szabaddá.
S azt nem lehet elfelejteni soha többé.
Amelyik nép elfelejti forradalmának mindent betöltő csöndjét,
nem is érdemli meg a szabadságot.
...
A romok.
A romok között mindig akad valami, amit szörnyű megtalálni,
A romok között szokott lenni a nagyapa törött pipája,
s a szárban még hallgat az utolsó sóhaj.
S ott van aztán a nagymama bugyellárisa, a piros, még lánykorából
a búsúból, s benne a Szent Antal koldusfillére.
Meg valami játék vagy babafej - és a törött babfejek nagyon
vádlón tudnak nézni.
s a romok között mindig haldoklik valamekkora darab idő.
Mindig azt jelentik a leomló kövek, hogy vége van valaminek,
visszavonhatatlanul.
Aztán valahogy megöregszenek a romok, s megtartó
hagyománnyá válnak, emlékké és emlékezetessé, ősök példájává,
krónikává, hős harcokká - maradék várrá a szirttetőn.
De még az is előfordulhat, hogy hirtelen ráomlanak a falak
a zsarnokságra, aztán olyan hirtelen eltakarítják őket, hogy
túléli a dög.
De már össze van törve.
Be van kötve a feje.
Őrjöng.
Könnyű megismerni.
Vége van - bármennyit ől is még.
...
Jelet kell hagyni.
Mert ami most Magyarországon történik, hihetetlen.
Jelet kell hagyni, hogy tudják, mindenségnyi idő elmúltával is,
ezt mi cselekedtük.
Jelet kell hagyni, mert Dávid még bízhatott a szájhagyományban,
és bízott is, annyira, hogy eszébe se jutott, de
minket a Fejlődés megátkozott a tömegkommunikációval is,
meg a propagandával is, és ha fegyverrel nem is, de azokkal
még legyőzhetnek. Vagy fegyverrel legyőzhetbek, de azokkal
tönkretehetnek, és megalázhatják a legszentebb,
legtisztább forradalmunk.
Jelet kell hagyni.
Hátha a gép, a lencse, a zárkattanásnyi pillanat-törmelék
felfedezheti azt a valamit, ami elmondhatatlan. Ami itt van most,
körülöttünk, s érezzük valamennyien, de amiből már jövő
héten sem fog érteni, felfogni senki semmit sem.
Hogy együtt vagyunk, nem zet vagyunk, és szűkölve figyeli
a világ torokszorító nagyságunkat.
Jelet kell hagyni, hogy lássák majd, miképpent védtük meg
azt a keveset, ami nekünk megmaradt.
Jelet kell hagyni, mert becsületünk ez, mert az a kölyök ott
a rohamsisak alatt többet tett miértünk, mint akár ezer
világ-híressé lett magyar, jelet kell hagyni, mert a svájci-sapkás
férfit fasiszta ellenforradalmárnak fogják gyalázni,
jelet kell hagyni, lássa a a világ, kiket hagyott megint magára,
jelet kell hagyni, mert már jönnek, figyelnek, pusztulásubkra lesnek.
És aztán csend.
Megint elkattant a szabadság egy pillanata.







Szőke István Atilla: SZŰKSZAVÚ NAPLÓ 56-RÓL


Nem üzentek
beárultak
elhurcoltak
fejem zúzták
fülek zúgtak
megrugdostak
körmöt téptek
pofont adtak
kínvallattak
vérem csorgott
évek vártak
falba zártak
hajam hullott
kiröhögtek
elengedtek
hazamentem
tele hittel
becsülettel
ma is élek
ők is vannak
kikacagnak
bűnük évül
törvényt hoznak
hazudoznak
a papírok
beszélnének
de mind zárva
forradalmunk
tisztasága
miért árva?







HÁROM DIÁK /Ismeretlen szerző/


Dalszöveg

Csendes az utca, éjfélre jár,
Az utca sarkán barikád áll,
Géppuska csöve mered a térre,
Mellette némán figyel az égbe három diák.

Egy padban ültek négy éven át,
Jegyezték a professzor szavát,
Ám mikor kitört a nép keserve,
Száz mással állott fegyverbe három diák.

Gép bőg az éjben, valaki lőtt,
Páncélos áll a torlasz előtt,
Békés lakásra bajt, s pusztulást hoz,
Az acélszörnnyel szemben mit ér most három diák.

Robban a gránát, lobban a láng,
Hadd pusztuljon el az, aki bánt,
S tovább őrködve magyarok álmán,
Géppuska mellett ott áll a vártán három diák.







Az 1956-os forradalom és szabadságharc emlékére

Link


ÉLETÉT A HAZÁÉRT, ÉLETÉT A SZABADSÁGÉRT

Link



Október 23. I. rész

Link


Október 23. II.rész

Link


Október 23 a forradalom napja

Link












  
 
0 komment , kategória:  Nemzeti ünnep  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
2015.09 2015. Október 2015.11
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
262728293031 
Blog kereső
Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 59 db bejegyzés
e év: 469 db bejegyzés
Összes: 4843 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 2818
  • e Hét: 8040
  • e Hónap: 47861
  • e Év: 225736
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.