|
2015-11-27 19:00:11, péntek
|
| |
| |
REMENYIK SÁNDOR - AZ 1920-AS ÉVEK
Csak így 1920
Vadvizek zúgása 1921
A műhelyből 1924
Egy eszme elindul 1925
Atlantisz 1925
Két fény között 1927
ADD A KEZED...
Add a kezed, így szépen, csöndesen,
Nyugodtan add.
Síma, ragyogó tükör a szívünk,
Nem vet hullámokat.
Add a kezed, ilyen jó hűvösen.
A csóknak édes mérge
Megmérgezné a nyugodalmunkat,
Ha hozzánk érne.
Add a kezed, nincsen vágy a szívünkbe',
Innen hova hághatna még a láb?
E csönd, e béke: ez itten a csúcs -
És nincs tovább.
Add a kezed; lenn lakodalmas nép,
Mirtusz menyasszonyfőn;
A mirtuszt édes, irigyled-e még
Itt, e kopár tetőn?
Add a kezed, itt fenn, hol semmi sincs,
S a zuzmó tengve él,
A lelkünket a nagy csend összehajtja,
Mint két ágat a szél.
Add a kezed, látod lemegy a nap;
A nappal szembe
Nézzünk így, győzelmesen, szomorún,
Kezed kezembe.
Add a kezed, egy percig tart csupán
Ez az igézet -
Ó de ez mélyebb, mint a szerelem,
S több, mint az élet!
Remenyik Sándor: ADD A KEZED - SÓHAJOK HÍDJA - SUNYOVSZKY SZ. - MIHI
Link
AZT MONDJÁK...
Azt mondják, hogy fényt hintek szerte-szét
- Én olyan sötétnek tudom magam. -
Azt mondják, köszöntésem: békesség.
- S be nyugtalan vagyok, be nyugtalan! -
Azt mondják, dalom ír és enyhülés,
És több, mint szépség: jó cselekedet.
- Bennem dúl a magamra-ismerés,
S meaculpázva verem mellemet. -
Azt mondják, aki találkozik vélem,
Hogy tőlem ő kapott ajándékot.
- S én tehetetlen, sajgó kínnal érzem,
Hogy mindenkinek adósa vagyok. -
Ó, Barátaim, ha egy fénysugár
Lelketekig hullt, át a lelkemen:
Nem enyém az a fény, csak bennem jár.
Istennek köszönjétek, - ne nekem!
CSAK ÍGY...
Hogy mért csak így:
Ne kérdezzétek;
Én így álmodom,
Én így érzek.
Ilyen messziről,
Ilyen halkan,
Ily komoran,
Ily ködbehaltan,
Ily ragyogón,
Ily fényes vérttel;
Űzött az élet,
S mégsem ért el.
Menedékem:
A nagy hegyek,
Az élet fölött
Elmegyek;
S köszöntöm őt, ki zajlik, és pihen:
Én, örök vándor, s örök idegen.
1920
CSENDES CSODÁK
Ne várd, hogy a föld meghasadjon
És tűz nyelje el Sodomát.
A mindennap kicsiny csodái
Nagyobb és titkosabb csodák.
Tedd a kezedet a szívedre
Hallgasd, figyeld, hogy mit dobog,
Ez a finom kis kalapálás
Nem a legcsodásabb dolog?
Nézz a sötétkék végtelenbe,
Nézd a kis ezüstpontokat:
Nem csoda-e, hogy árva lelked
Feléjük szárnyat bontogat?
Nézd, árnyékod hogy fut előled,
Hogy nő, hogy törpül el veled.
Nem csoda ez? - s hogy tükröződni
Látod a vízben az eget?
Ne várj nagy dolgot életedbe,
Kis hópelyhek az örömök,
Szitáló, halk szirom-csodák.
Rajtuk át Isten szól: jövök.
Csendes csodák - SiidedPlayer
Link
DICSÉRŐ ÉNEK AZ ÚJ HÓRA
Hát újra itt vagy, édes, drága hó!
Beláthatatlan, végtelen fehérség.
Alvóknak takaró,
Holtaknak szemfedő,
Békétleneknek: diadalmas béke.
Alattad nem fáj a virágok szíve,
Alusznak mind:
A nefelejcsek és a margaréták,
Mert fáraszt a virágzás
És jó pihenni jövő tavaszig.
S még jobb talán - örökké.
Hát újra itt vagy, édes, drága hó!
Betöltve minden zeg-zugot;
Az öreg földnek gyűrődéseit,
Tar mezők ág-bogát
Mily fölségesen tudod elsimítni.
Az Egyenlőség bajnoka Te vagy,
A legigazibb és a legnagyobb,
Hozzád képest milyen kontárok mind
A vörösinges ál-apostolok, -
Te győzelmes fehérség!
Ha soká hullanál,
Elfödnél minden embermagasságot:
Dómok, pagodák, piramisok ormát,
S egy mesebeli Münchhausen-lovag
A hóhullásos éjben fát keresve,
Lovát a toronygombhoz odakötné.
Hát újra itt vagy, édes, drága hó!
Súlyod alatt görnyednek ős-fenyők,
De büszkén hordják ezt a tiszta súlyt,
Ne menj el kérlek, maradj még velünk,
Sárrá ne válj az utcák bús kövén,
Vagy ha elmégy: ó vonulj vissza hát
Szűz erdők rejtekébe,
Szakadékok ölén húzd meg magad,
Maradj tisztának messze valahol.
Hogy tudjam ezt, -
S e sáros, véres, gondszürke világban
Tudjak a jó Istenben hinni még!
EGY ESZME INDUL...
Egy Eszme jő, robogva, tűzszekéren,
Egy Eszme indul messze, valahol;
Tavaszi füzek szélingatta ága
És őszi lombok tarka hervadása
Vassal kivert útjára ráhajol.
Egy Eszme indul messze, valahol.
Egy Eszme jő robogva, tűzszekéren;
Valahol messze indul egy vonat
És maga előtt megkondítja sorra
Az őrházakban a harangokat;
Egy vonat indul messziről az éjnek,
És elibe, a rozzant házikókból
Tisztelegni kilép az őr, a lélek.
S a vassal kivert pálya végtelenjén
Zöld lángok, piros lángok égnek:
Egy vonat indul messziről az éjnek.
És néha jönnek fényes állomások:
Kupolái az eszmék vonatjának.
És néha jönnek elhagyott vidékek,
Ahol a váltók mind tilosra állnak.
És jönnek megrögzött gonosztevők,
Akik a sínre lopják köveik'.
És rajongók, kik a mozdony elébe
Önnön veszendő testüket vetik.
Az Eszme jő, robogva, tűzszekéren,
A mozdony nő, de amíg testet ölt,
Csak fojtott, tompa dübörgése hallik,
Mit a ráhajtott fülbe súg a föld.
EGYMÁS HELYETT
Van egy barátom, végzetesen más,
És végzetesen mégis egy velem.
Én végigálmodom az álmait,
Ő végigéli az én életem.
Ő helyettem is él, szenved, szeret,
Lángol, lendül, hevül, harcol, nevet,
Gyermek is, bajnok is, ember is a gáton.
Én benne eltemetett vágyaim
Hazajáró lobogását látom.
De néha őt kísérti egy-egy álom:
Mennybe törő és földbe temetett,
Álom, amelynek folytatása
Csak bennem, az én lelkemben lehet.
Azt én nevelem, azt a gyökeret.
Titkos virágként világra hozom,
Nap felé fordítom a szirmait,
S égre festem egy halvány hajnalon.
Van egy barátom, végzetesen más,
És végzetesen mégis egy velem,
Barátságunkban épp ez a varázs.
Én benne élem égig magamat,
Ő bennem álmodja magát az égig.
Ha találkozunk egy más csillagon:
Szerepeinket talán kicserélik.
ÉN A SZÍVEMET...
Én a szívemet szétszakítottam:
Ahány darabja, annyifele van.
Én azt gondoltam, hogy ezt így lehet,
És csorbát nem szenved a szeretet.
Hittem, hogy minden darab új egész,
S akit szeret, azért mindenre kész.
Ez a tudat éget, mint a kereszt,
Én Istenem, nem így akartam ezt. 
Nem így: kapni más lelke aranyát,
S cserébe tarka rongyot adni át.
Arany lélekkapun menni által,
S fizetni pár színes szóvirággal.
Egyformának lenni mindenkihez:
Emberfeletti nagy szív kell ehhez.
Én a szívemet szétszakítottam,
Ahány darabja, annyifele van.
Pár rongydarab jutott mindenkinek, -
És nem jutott az egész senkinek.
HALOTTI BESZÉD A HULLÓ LEVELEKNEK
Látjátok feleim, hogy mik vagyunk?
Bizony bíbor és bronz és arany
És örökkévaló szent szépség vagyunk.
Ahogy halódunk, hullunk nesztelen:
Bizony, e világ dőre, esztelen
Pompájánál nagyobb pompa vagyunk.
Nem történhetik velünk semmi sem,
Mi megronthatná szép, igaz-magunk.
Míg a fán vagyunk: napban ragyogunk
S ha alászállunk: vár a hűs avar,
Testvér-levél testvér-lombot takar,
Ott is otthon vagyunk.
Ha megkeményedünk és megfagyunk:
Zuzmara csillog rajtunk: hermelin.
Bíbor után a fehér hermelin.
Bizony szépek vagyunk.
Látjátok feleim, hogy mik vagyunk?
Ha végre földanyánk része leszünk,
Ott is szépek leszünk,
Ott is otthon leszünk.
És árvaság csak egy van, feleim:
Az erdőn kívül lenni.
Otthontalannak, hazátlannak lenni.
Nagyvárosok rideg utcakövén
A széltől sepertetni.
Sok más szeméttel összekevertetni.
Árvaság csak ez egy van, feleim.
S amíg itthon vagyunk:
Bizony bíbor és bronz és arany
És örökkévaló szent szépség vagyunk.
Kolozsvár, Hója-erdő, 1923 október
HA NEM LESZ TÖBBÉ ISKOLÁNK...
Ha egyszer nem lesz többé iskolánk,
- Nem lesz üvegház gyönge palántáknak, -
Ha nem lesz tanterem,
Hol a tanító nyíló ajakán
Az ige-virág magyarul terem,
Ha nem lesz többé szentesített mód
Oktatni gyermekünk az ősi szóra,
Ha minden jussunkból kivettetünk:
Egy Iskola lesz egész életünk,
S mindenki mindenkinek tanítója.
Bölcsek leszünk, szentek leszünk,
Hogy gyermekeink lelkéhez közel,
Mindíg közel legyünk.
Nem leszünk semmi más:
Hitben, hűségben, tisztaságban
Egymásnak folytonos példaadás.
És esküszünk
Mindenre, ami szent nekünk:
így, iskolátlanul
Egymásból olyan nemzedéket nevelünk,
Hogy mind az idők végezetéig
Megemlegettetünk.
1924
Reményik Sándor - Ha nem lesz többé iskolánk
Link
JÓAKARAT
"Én jót akartam, - s minden rosszra vált..."
Van-e szörnyűbb szó, szörnyűbb tőrdöfés;
Mellyel a szív magának ád halált,
S önnön hajába markol szaggatón
A Kétségbeesés?!
"Én jót akartam.
Zephirt vetettem, - és vihart arattam. -
Szóltam a földnek: gyorsabban forogj! -
S megindult alattam,
Mint a horkanó paripa, vadul.
Egy tégla nem tetszett a templomfalban,
Megmozgattam, - s a templom összedőlt.
Én jót akartam."
Mikor eljő az ítéletnek napja,
A végső nap,
S a maga jussát minden szív kikapja,
Mikor a Bíró rátekint merőn:
Egyensúlyozni bűnök tonnasúlyát,
Egy hópehely a másik serpenyőn,
Lángtengerek közt keskeny tejfolyó.
Kárhozat-földjén üdvösség-barázda:
Jóakarat - elég lesz ez a szó?...
KESERŰ SZÍVVEL
Keserű szívvel bizony mondom néktek,
Ti csonka-magyarok:
Az ország szíve, Magyarország szíve
Ma már a végeken dobog.
Hangos szóval hiába fogadkoztok:
Hogy soha! s mindörökké !
Az ország szíve, Magyarország szíve
Ott ver, hol Magyarország nincsen többé.
Bennünket összekalapált a bánat -,
Ti atomokra hulltok itten szét.
Egymást farkas-fogakkal tépitek,
Nektek nem volt a nagy lecke elég.
Amerre nézek: pártok, újra pártok,
És zászlók, amiket a szenvedély
Már előre a más vérébe mártott.
Keserű szívvel bizony mondom néktek,
Ti csonka magyarok:
Az ország szíve, Magyarország szíve
Nem bennetek dobog.
Nem halljátok mit üzennek a végek?
Pártatlanul, politikátlanul.
Reménytelenül is miénk - a lélek!
Hangos szóval ne fogadkozzatok:
Nem soha! s mindörökké!
Szétporlanak az aranyszólamok
Iszapos durva röggé.
Térjetek magatokba.
És próbáljatok önnönmagatokhoz
És próbáljatok hozzánk méltók lenni!
Aztán jertek minket visszavenni!
1924
A LÉLEK ÉL
A lélek él,
Testvéreim,
És hitet nem cserél.
A lélek él: betűben, színben, fában,
Hullámos hangban és merev márványban,
Száz változáson át -
Amíg meg nem tagadja önmagát.
A lélek él, és munkál csendesen,
Kis szigeten, vagy roppant tengeren,
De amit alkot: nem szól a világnak;
Csak egy kis körnek, csak egy kicsi nyájnak.
A lélek él,
Testvéreim,
És hitet nem cserél.
1920
MARGARÉTA
A bükki rét, - a margarétás rét.
Én nem kérdeztem: szeret-nem-szeret
A margarétától soha.
Nem kellett más,
Csak fehér virágszirom-mosolya.
Mely úgy lengett az alvó rét felett,
Mint egy sóhajtás, mint egy lehelet.
Én nem kérdeztem: szeret, nem szeret
A margarétától soha.
MÉG ÉLEK...
Még élek és még mindig dalolok,
De már a szívemet
Kitépték keblemből a viharok,
S úgy zengetik: tőlem idegenül.
Rajtam át
Dalolnak rég elhantolt istenek,
S önnön beszédemre nem ismerek -
És rajtam át a Végzet teljesül.
Rajtam át
Népek mennek az Ítélet elé,
S keresztül rajtam roppant folyamok
Hömpölyögnek a deltájuk felé.
Még élek és még mindíg dalolok,
De már a szívemet
Kitépték s elvitték a viharok,
S nem magamé: a viharé vagyok.
És ha majd elcsitult a fergeteg,
Ki tudja, - döbbent ámulattal érzek
Szívem helyén talán
Egy sötét lyukat, véres ürességet.
Kit pengetett a szelíd esti szél
S borzongatott a hűvös alkonyat:
Magától - hogy adna az árva lant
Ilyen sikoltó, égő hangokat?
Az Idő, ez az óriás legény
Tépdesi lantom s lelkem húrjait,
Övé a dal, övé a költemény.
S félek, a dal, amit életrehív,
Sötétebb, súlyosabb,
Mint amit elbírhat a lant, a szív.
S félek, egyszer vasujjai alatt
Sikoltva végsőt búg a gyönge hárfa -
És elszakad.
MINDENNAPI KENYÉR
Amit én álmodom:
Nem fényűzés, nem fűszer, csemege,
Amit én álmodom:
Egy nép szájában betevő falat.
Kenyér vagyok, mindennapi kenyér,
Lelki kenyér az éhező szíveknek,
Asztaláldás mindenki asztalán.
Kenyér vagyok, mindennapi kenyér,
Nem cifraság a szűrön,
Nem sujtás a magyarkán,
Nem hívságos ünnepi lobogó
Kenyér vagyok, mindennapi kenyér,
Nem pompázom, de szükséges vagyok.
Kenyér vagyok, mindennapi kenyér,
Ha tollat fogok: kenyeret szelek.
Kellek, tudom. Kellek nap-nap után,
Kellek, tudom. De nem vagyok hiú,
Lehet magára hiú a kenyér?
Csak boldog lehet, hogy megérte ezt.
Kellek: ezt megérteni egyszerű,
És - nincs tovább.
Az álmom néha kemény, keserű,
Kérges, barna, mint sokszor a kenyér,
De benne van az újrakezdés magja,
De benne van a harchoz új erő, -
De benne van az élet.
1920
ŐSZI ERDŐN HAMVADÓ PARÁZS
Te szép, te szomorú, te tiszta láng!
Most már: avarba hamvadó parázs,
Én nem gyujtottalak,
Én nem oltottalak
Az őszi erdőn úgy gyúltál, magadtól.
Arra jártamban
Megcsapott messziről a meleged,
Tovább mentem,
Nem éleszthettelek.
Most hát elalszol.
Aludj.
Békesség neked.
Takarjon be a diadalmas Ősz,
A csend,
S a nesztelenül hulló levelek.
ŐSZI RÓZSA
"Őszi rózsa, fehér őszi rózsa"...
Ma öt éve furcsa virág lettél.
Ábrándozó lelkek
Szelíd kiskertjéből
Vadul kitépettél.
Forradalmas utcára vitettél.
Őszi rózsa, fehér őszi rózsa:
Ország-halál szimbóluma lettél.
Őszi rózsa, fehér őszi rózsa:
Nőttél, magasodtál!
Égig érő roppant ravatalra
Friss havat hullattál,
Ábrándozó lelkek
Szelíd kiskertjében
Mért is nem maradtál?
Őszi rózsa, fehér őszi rózsa:
Reád sírva nézek.
Szirmod hulló havát reánk szórni
Tetszett egy nagy Kéznek...
Tragikus jelképe
Repedező földnek, rendülő világnak:
Mért is nem maradtál
Egyszerű, szomorú,
Szép őszi virágnak?
1923 október 30
PETŐFIHEZ
Az ország elvétetett tőlünk,
Elvétetett a hatalom,
És a dicsőség is elvétetett,
Felbontatott és eltöröltetett
Közöttünk minden földi kötelék.
Térdig porban és övig hamuban
Mi mégis a te nemzeted maradtunk:
Petőfi nemzete!
Mert megmaradtál Te!
És Benned megmaradt az ország,
És megmaradt a hatalom,
S a dicsőség is, a mi dicsőségünk,
Most és mindörökké.
Az ország megmaradt,
Ó nem a földi ország,
A szemfedős, a könnyel áztatott.
Nem az, nem az!
A mi világtól elfordult szemünk
Immár a földi ország égi mását
Tebenned keresi.
Honfoglalónk Te vagy.
Ha őseink csak földet hagytak ránk:
Te reánk hagytál egy darab eget
Egy örökrészt a porló rög felett.
Kisajátíthatatlan birtokot.
Az álmaiddal benépesítettél
Egy új hazát,
Szabadság és szerelem gyarmatát:
Egy magyar csillagot.
És megmaradt a hatalom.
Nem a kard élén csillanó erő,
A kard, az eltörött,
Nem az ágyúk torkából ásító,
Az ágyúk hangos torka néma lőn,
Nem tűzben, vérben edzett vértezet,
Nem az, nem az,
Elvette tőlünk azt a végezet.
De mi most Reád szegezzük szemünk,
A páncélunk Te vagy.
Te vagy tűzálló, kemény fedezékünk.
Lelked örvénylő mélységeiben
Adatott nekünk örök menedék.
És nekünk ez elég.
A vezérünk Te vagy.
Mint verseid, a "rongyos katonák",
Akiknek éhség, s igazság a bére:
Álljuk seregparádéd sorfalát.
És megmaradt a dicsőség is.
Ó nem az oktalan kevélykedés,
Világ színe előtt hetvenkedő!
Nem a cifrálkodó magyarkodás.
Ez más, ez más!
Nagyon nagyot zuhantunk.
De megmaradt a büszke öntudat,
A Te öntudatod,
A mi öntudatunk:
Ha balsorsverten, ha koldusszegényen:
Vagyunk, vagyunk!
És akarunk még lenni!...
Az ország elvétetett tőlünk,
Elvétetett a hatalom,
És a dicsőség is elvétetett,
Felbontatott és eltöröltetett
Közöttünk minden földi kötelék.
Térdig porban és övig hamuban,
Mi mégis a Te nemzeted maradtunk:
Petőfi nemzete!
Mert megmaradtál Te!
És benned megmaradt az ország,
És megmaradt a hatalom,
S a dicsőség is, a mi dicsőségünk,
Most - és mindörökké!
1922 október
SÓHAJOK HÍDJA
A mi életünk sóhajoknak hídja,
Mely átível a sötét lagunán, -
S majd jőnek egykor boldog gondolások:
Szerelmes párok - sok száz év után
S a híd alatt megállnak. Ó be mások,
Be mások lesznek ők, mint Te meg én,
S majd nézik egymás ifjú arculatját
Velence ősi, komor tükörén.
A mi életünk sóhajoknak hídja,
De elszánt léptünk alatt kong a híd,
Lenn ásítnak az ólomkamarák
És rajtunk senki, semmi sem segít.
Akkor majd nászdal zeng a híd alatt,
S egy erős kéz szorít egy kis kezet, -
Mi akkor már történelem leszünk:
Fekete kő s fehér emlékezet.
SZIKLÁK
A kősziklákat mindíg irigyeltem,
Kik állnak büszkén, mozdulatlanul,
Állják a villámot, ha rájok sujt,
S a harmat csöppjét, ha fejökre hull.
Számukra soha sincs "talán", se "hátha",
Mint dogmák állnak, oly konok-keményen,
Mint zord, erős és önhitt férfiak,
És hófuvásos, sivatag-nagy télben
Fejükön csipkés jégből a sisak.
A kősziklákat mindíg irigyeltem.
A kemény szót most megtanulom én is,
De szívem bánja, mit kimond a szám,
Ajkamon éles az ige, mint a kard,
De belül egy hang kérdez: "igazán?"
S a lélek ernyedt, tompa, szárnyszegett.
Már megtanulok én is síkraszállni,
S nem hajigálni kő helyett kenyeret,
S lenni kőszírt, mely int és fenyeget,
Kőszikla, mit meg nem ingat semmi.
KŐszikla, min a csákány eltörik.
Ó, de belül fáj keménynek lenni!
SZIVÁRVÁNY
A párában, a vízesés felett,
Halványan, mint egy álom,
És testetlenül, mint egy lehelet:
Az örökifjú szivárvány lebeg.
Megrokkannak a sziklák, a hegyek,
A kő mállik, az erdők sírba térnek,
Új medret tör a patak magának,
S a régit testálja a feledésnek.
Megőszül a világ.
De a szivárvány mindíg egy marad
S színei meg nem fakuló csodák.
Örökifjan és egyformán lebeg,
Halványan, mint egy álom
És testetlenül, mint egy lehelet.
Mint a művészet az élet felett.
II.
Minden lélekben van egy kis szivárvány,
Kis csapóhíd, amelyet lebocsát,
Hogy egy más lélek átjöhessen rajta, -
Ennek a hídnak hídpillére nincsen,
Ezt a hidacskát csak az Isten tartja.
Az Isten, aki a szívekbe lát.
Radnaborberek, 1922 július
Reményik Sándor - SZIVÁRVÁNY
Link
TŐLEM...
Tőlem szerelmes dalt ne várjatok,
Én rajtam megfogant egy furcsa átok,
Ábrándos húrja nincs a hegedûmnek
És senkinek sem adok szerenádot.
Epedve búgó vágyak poétája
Én nem vagyok. Ne kelljek senkinek!
Nem trubadúrnak jöttem én ide
S nem küldtek engem rózsaligetek.
Az éj s a köd küldötte vagyok én,
A szakadékok üzennek egymásnak
Velem. És köt a kietlen parancs:
Magánosan az utak szélén álljak!
Hogy álljak, mint egy pusztai kereszt!
Hogy álljak, mint egy bús Memento Mori!
Hivatásom: az örök fájdalom
Ércbetűit az ős-gránitba róni.
Hogy járjam a lét tarolt erdejét,
És versenyt süvítsek a szabad széllel!
S egykor, ha minden dalom elapadt,
Hárfámat a sziklákon zúzzam széjjel!
ÚGY FÁJ MÁR MINDEN...
Úgy fáj már minden, minden idebenn:
A szó, s a mozdulat, s a csend is fáj,
Minden, mi általreszket szívemen,
Legyen az ember, muzsika, vagy táj,
Úgy fáj már minden, minden idebenn.
De néha egy-egy halk szó símogat,
S rejtekúton a szívembe talál,
S álomba ringatja a kínokat,
Elaltatja a multat, s a jövőt.
Pedig be nehéz megtalálni már
Az ösvényt, a szívembe vezetőt.
Gyom és gaz benőtte az utakat,
Ördögpalánták ágaskodnak rajtok:
Száraz kórók és keserű füvek,
Minden, mi beteg szívemből kihajtott.
Mártír a szó, mely jó hozzám ez úton,
És szent a szív, mely küldi őt ezen,
S mely liliomok magvát hinti el
Ott, hol különben csak bogáncs terem.
Áldott az óra és áldott a szél,
Mely liliomok messze magvát hozza,
Magot, melyből a békesség kikél.
VÁGY
Szeretnék úgy beléd simulni
Természet - mint egy falevél,
Mint egy fűszál, mely egyformán nyugodt,
Ha harmat száll rá, s ha rá száll a dér.
Szeretnék úgy beléd simulni,
Mint egy elvesző árnyalat
Az alkony ezerszínű tengerén,
Szeretném fölszívni az árnyakat,
S magamat tőlük fölszívatni én.
Szeretnék úgy beléd simulni
Természet - mint egy lehelet,
Mint szél fuvalma, mely alig-alig
Borzolja fel az alvó vizeket,
Szeretnék úgy beléd simulni,
Mint egy tétova napsugár,
Mely jár az erdő sűrű rejtekén,
És nem keres és nem talál,
Szeretnék úgy beléd simulni
Természet - mint egy tűnő napsugár.
(S szeretném, ha mellettem elmenet,
Valaki szólna:
"Nézd, már itt az ősz,
Sárgulnak lassacskán a levelek."
És nem ismerné meg a levelet.
És szeretném, ha rajtfelejtené
Valaki a szemét az alkonyégen,
S szólna: "ezerszínű az alkonyat,
Így láttuk ezt valaha, - vele - régen."
És nem sejtené, hogy egy árnyalat
Az esti színek közt én vagyok éppen.
És szeretném, ha jönne valaki
Az erdő rejtekébe
És szólna, "nini, milyen különös:
A nap e mély homályban is ragyog."
És nem tudná, hogy az is én vagyok.)
Szeretnék úgy hozzád simulni
Természet - mint a vén moha
A fák északos oldalán,
S nem lenni hozzád hűtelen soha.
Szeretnék úgy beléd simulni,
Mint tücsök hangja holdas éjeken,
S szeretném, ha valaki elborongna
Rajtam, mint multból zengő éneken.
S szeretnék úgy vegyülni el beléd,
Természet - mint a síri por,
Mit ezeréves hantokról a szél
Nagy-messzi tengerpartokra sodor.
Ott játszana velem egy kisgyerek,
Kicsiny kezén futnék fel és alá,
S e port, mely egyensúlyát nem leli:
Egy percig egyensúlyban tartaná.
VIZEK HA TALÁLKOZNAK
Harsogva jő két vadpatak,
Egy harmadik, egy negyedik,
Külön kis völgyből mindenik, -
De egymás felé tartanak.
Alább a sodruk sebesebb,
Alább már malmot hajtanak,
Fűrészt lendítnek rönköt vágni.
Mennek - és nem fognak megállni!
A forráspontjuk messze-messze
Rejlik az Ünőkő alatt,
Egyiké itt, a másiké amott.
De álmukban már látják társukat,
Akihez vágy ragadja őket,
S a testvér felé küzdik magukat.
Vadul birkóznak fával, kővel. -
És győznek - egyesült erővel.
VÉGÁLLOMÁS 
Vonat csak egy irányból érkezik,
S csak egy irányba megy,
A sinek útját más világ felé
Elállta itt a hegy.
A váltó és a szemafor
Zöld fénye csupán egy felé mutat,
Mély hegyi utak, kis gyalogcsapások
Váltották fel a büszke vas-utat.
Jelzőharang csak egy irányba kondul
S csak egy irányból jelez vonatot;
Más oldalról csupán a szél izenget
S hozza szárnyán a fenyőillatot.
Legott fanyar édesség támad,
Ha fenyőillat s kőszénfüst vegyül,
Ez a végállomások illata,
És én itt álmodozom egyedül.
Patak csobog szelíd sötétben,
Zizzenve hull a lomb,
A vasuti őr, mint egy jegenye,
Maga elé borong,
És ha bejött az éjféli vonat
S pár fáradt, késő utas vele jött,
Elalszik szépen az egyetlen lámpa
Az állomás előtt.
A nagy hegyekre komoly csend terül,
Szekér se dübörög...
Tücsök zeng őszi csillagfény alatt
És hallgatja sok élő-halott rög.
E pillanatban mégis béke van,
A szívemben is béke, semmi más.
Ó lenne ez a pillanat örök,
S a szívem is egy ily végállomás.
Dobsina, 1921 szeptember végén
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Reményik Sándor |
|
|
|
|
|
Online
