|
2015-11-28 11:05:49, szombat
|
| |
| |
Kislány korom nyarait nagyszüleim - a Kunságban lévő - tanyáján töltöttem.
Nagyapám - maradék családtagjaival - magángazdaként, vagyis PARASZT-ként művelte a szocializmusba is átmentett földjét.
*
Igen, nagyszüleim PARASZTOK voltak. A szüleim már kiérdemelték a másik divatos kategóriát, mert ők akkor már gyári MUNKÁSOK-ként tengették életüket. Azért írom, hogy tengették, mert szó szerint éheztünk Pesten. Az akkori politikai vezérek szerint, azért mert a kulák-parasztjai sajnálták az élelmiszert a városi munkásságtól.
*
*
*
Ez olyannyira nem volt igaz, hogy a nagy nyári dologidőben, a gabona aratásakor az üzletéből és a boltjából kikergetett órásmester, vagy kereskedő mind-mind eljött segíteni.
Nagymama minden nálunk segítkezőnek - esténként - óriási csomagot állított össze az előző évi termésből és friss zöldségből. Alig birták a biciklikre fölkötözni. Akkor lepődtem meg leginkább, amikor az összekötözött lábú és szárnyú baromfiak fejére harisnyaszárat húztak. Muszáj volt megkérdezni, hogy miért, de kurta válasz az volt, "...mert így nem hangoskodik: nem kárál, kotkodácsol, csipog, hápog, vagy gágog a szerencsétlen jószág.".
Hogy miért volt erre az óvintézkedésre szükség, csak mostanában tudtam meg, amikor arról olvashattam történelmi visszaemlékezésekben, hogy akkoriban a Begyűjtési Minisztérium karhatalmistái megállították a cserekereskedelem lévén élelmiszerhez jutó nagyobb, esetleg zajos csomaggal közlekedő polgárokat.
Amiért híre ment, hogy nem csak elkobozzák az összes elemózsiát, hanem még elhurcolják a szerencsétlent valamilyen büntető táborba, orgazdaság címen, ezért igyekeztek kitalálni ilyen elcsendesítési módszereket. A kerékpáros "vendégmunkások" azután csak sötétedéskor indultak haza, a kertek alján árkon-bokron át tolva a megrakott kerékpárokat.
Később azt is megtudtam, hogy nagyapa abba a "betegségbe" halt bele, hogy "kulák"-PARASZT volt.
Az igaz, hogy keményen kellett a tanyán dolgozni és mi gyerekek hamar belenyőhettünk a feladatokba.
Most elmesélem, hogyan nőttem bele abba a kitüntető feladatba, hogy kapálhattam.
Nénikéim éppen kapáltak a kukoricásban, ahova a zöldbabot is vetették. Amikor a gaz kezdett vetélkedni növésben a zöldbabbal, kapával a vállukon meg egy kanna vízzel kimentünk a határba.
Kedves nénikém két kapával indult el, de az egyiket letette a kukoricatábla végébe a bodzabokor árnyékába, ahova a vizeskannát is tette.
Ők, a ház asszonyai, nagyobbacska unokatestvéreim meg mind elindultak 1-1 sorban a gazt irtani.
Én meg ott maradtam magamra, merthogy még "kicsi vagy" ehhez a komoly felelősségteljes feladathoz.
Ahhoz ugyanis, "nagy tapasztalat és TUDÁS szükségeltetik, hogy az embőr lánya mőg tudja különböztetni a GAZT a HASZNOS növénytől".
Amikor visszafelé jöttek egy újabb sorban a kapások, akkor kérlelni kezdtem nénikémet, hogy én is hagy álljak be kapálni. Nénikém kezembe nyomta a maga jó kis könnyű kapáját és megmutatta, hogyan kell. Már tudtam melyik a bab és melyik a kukorica, amelyik körül ki kell a GAZt kapálni.
A következő fordulóban már kaptam egy külön sort és nagy igyekezettel folytattam a felelősségteljes munkát. Sajnos, nénikém így is minduntalan megelőzött a tartalék kapával is.
Nem akartam lemaradni, mert rá akartam szolgálni a bizalomra... Ezért nem vettem észre, hogy megsérültem egy elvétett kapalendítésnél. Csak azt láttam,hogy egy egész gombócnyi sárdarab van a bal lábam nagyujján. Nem értettem, hogyan került a sár a lábamra, hiszen nem esett az eső és még vizet sem ittam, hogy esetleg a kiloccsant víztől lett volna.
Amint lefejtettem a sárdarabot az ujjamról, kiserkent a vérem és akkor jöttem rá, hogy bizony én a nagy igyekezetemben nem csak a gazt, hanem a lábujjamat is megvágtam. De nem állhattam le nyafogni, meg sterilezni, bekötözni, mert azzal kiderült volna, hogy még tényleg nem nyőttem bele a kapálás felelősségteljes feladatába.
Ezért, összeszorított szájjal de már jobban vigyázva újult lendülettel folytattam a munkát. Igyekeztem nénikémet utolérni, aki szerencsére nem vette észre az én ügyetlenségem miatti balestemet.
Azóta is boldog büszkeséggel gondolok életem első nagy paraszti munkájára, a kapálásra.
A büszkeség könnyeivel küszködve írom most e visszaemlékezést, mert azóta már tudom, hogy én akkor egy életre szóló VÉRSZERZŐDÉST kötöttem ezzel a drága-jó anyafölddel.
Ui.:
Ezzel az írásommal büszkén vallom, hogy PARASZTOK voltak őseim és én is PARASZTNAK születtem!
Bóna Mária Ilona
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
Offline
