Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
Remenyik Sándor: TÖBBÉ SOHASEM
  2015-11-29 22:22:28, vasárnap
 
 







Remenyik Sándor: TÖBBÉ SOHASEM


Szívembe béke, s könnyű, tiszta csend.
A szavam nem döccen, de száll és cseng.

A mosolyom, tudom, jól áll nekem.
Nem ül torzszülöttként a képemen.

A világ arany és az Isten jó.
S visz egy magamtól eloldott hajó.

Nyílnak tündöklő, mély kristály-egek.
Pedig be egyszerűn beszélgetek.

Szemben velem egy fiatal leány,
Fény s figyelem dereng a homlokán.

Nem tudja, hogy elfogta a nagyot:
Esztendőben csak egy-pillanatot.

Mikor nincs bennem béna, vak zavar,
S érzem: ilyennek az Isten akar.

Először lát ma engem ez a lány,
És fény és figyelem a homlokán.

Szívembe boldog, könnyű, tiszta csend.
A szavam gáttalanul száll és cseng.

S belül hang nélkül így esedezem:
Ne találkozzunk többé sohasem.

1933 október 2








 
 
0 komment , kategória:  Reményik Sándor   
Remenyik Sándor - 1930-as évek
  2015-11-29 20:00:23, vasárnap
 
 







Remenyik Sándor - 1930-AS ÉVEK


Romon virág 1935







AHOGY LEHET
/Erdély nemzeti dala/


Fogcsikorgató türelemmel,
Összeszorított szájjal -
Krisztus-követő bús próbálkozással,
Majd daccal, lobbanóval,
Fojtott igével és visszanyelt szóval,
Tenyérrel, mely sima örökké,
Csak a zsebben szorul ököllé -
Keserű, tehetetlen nevetéssel
Békülve meg akármi rendeléssel -
Nem csodálkozva már - és csodálkozva mégis,
Hogy rajtunk ez is, az is megesett:
Hordozzuk, testvéreim, ezt a hordhatatlan,
Kínszenvedést virágzó életet.
Ahogy lehet...

Megalkuvás zsoltárát énekelve,
Végtelen rabmenetben csak megyünk,
Nincs semmi fegyverünk,
Fegyvertelen a lelkünk lázadása,
Pedig a vérünk minden csöppje vágyik,
Vágyik a Péter vad mozdulatára,
Amikor Istenének védelmében
A Málkus fülét hirtelen levágta.
Kik vagyunk mi?
Ó, nem az Alázat,
Csak a megalázottság fiai.
Nemzedékek büszke hídfői közt
Görbülő ív, görnyedő átmenet:

Testvéreim, bizony nem élünk jól mi,
Nem apáinknak tetsző életet.
De aki máskép tehetne helyünkben,
Az vesse reánk az első követ!
Minden percünk kínzó kiegyezés:
Ahogy lehet...

Testvérem, korcs hős, alkuvások hőse,
Félbenmarad, megmásul mondatod?
Egy szikra talán mégis zengve pattan
Lángörvényből, mely benned kavarog.
Dagadnak benned árvizes erők,
Zúdulna niagarás zuhatag:
Elégedj meg, ha megtöltesz belőle
Kristálytiszta vízzel egy poharat.
Visszaszorítnak, hátrább, egyre hátrább,
És amit hagynak, egyre kevesebb:
Hát vesd meg lábad ott, ahol megállhatsz,
S azt mentsd, azt a talpalatnyi helyet,
Szikrát a tűzből, cseppet a folyóból,
A töredéket eltört mondatodból,
Minden megmaradt árva keveset:
Ahogy lehet...

Láttad a Karsztok szirt-sivatagában
A liliputi termőföldeket?
Pár négyzetméter - amit a lavina,
A kőgörgeteg könnyen eltemet.
S a Karsztok boldogtalan magvetője,
A földmívelés madárijesztője
Ezt a kis humuszt mégis szereti,
Kicsi kőkeritéssel keríti.
Pedig szinte sírjának is kevés.
Ó, karszti sors; ó, karszti temetés...

Te is, testvérem, karszti sorsodat
Fogadd el, s védd meg karszti földedet,
Azt a sírodnak is kevés humuszt,
Azt a pár négyzetméternyi helyet,
S azt a fölséges Isten-lábnyomot,
Mit a lavina minden rohama
Eltörölni még sohasem tudott.
Védd ezt a talpalatnyi telkedet,
Cserépkancsódat és tűzhelyedet,
Utolsó darab száraz kenyered!
De azt aztán foggal, tíz körömmel.
Démoni dühvel és őrült örömmel -
Ahogy lehet...

Ahogy lehet...

1935 április 11


Reményik Sándor - Ahogy lehet Erdély nemzeti dala

Link








ÁLMODSZ-E RÓLA?


Álmodsz-e róla, mondd?
Eljár-e hozzád olyan suhanó,
Nesztelen léptekkel, mint életében?
Érzed-e édességét közelének?
Barna haját, fájdalmas-nagy vadgesztenye-szemét,
Lélek-kitágította pupilláját,
Lezárt ajkát, a keskenyvonalút,
Mely hallgatni, jaj, régen megtanult,
Jaj, szinte oly jól, mint a koporsóban:
Haját, szemét, arcát, ajkát, alakját
Álmodban látod-e?
S azt a nehány apró, keserű ráncot,
Miket az elfojtott betegség,
S övéiért örök aggodalom
Olyan korán szántogatott
Vonásainak finom földjébe mélyen, mélyen?
Hát ritka mosolygását látod-e?
S még ritkább nevetését,
Mely, ha kibuggyant, mindíg könny buggyant vele,
Mintha mondaná: Nevetés közben is fáj a szív -?

Álmodsz-e róla, mondd?
Álmodnod kellene.
Hiszen vele élted az életed.
Feleséged volt, életed fele.
S szeretted,
Szeretted százszor erősebben nálam.
Mert bírtad, s merted életedhez kötni
Életét, ahogy férfimódra kell.
S boldog voltál, és boldog volt veled - - ...
Vagy - én szerettem jobban mégis, én,
Aki nem mertem karjaimba vonni,
Mert tudtam: nem lehetek semmije,
Álmok szőnyegét teregethetem csak
Szegény, megfáradt lábai elé?

Álmodj róla!
Álmodnod kellene!
Éltél hiszen annyit a közelében!
Lényének ezer apró részletét
Ismerted, mely nekem rejtve maradt.
Tudtál ezer nem-sejtett édességet
S lelke rejtett, pókhálós zugait,
Hol mégis őszi napfény bujdosott
S a pókfonálon csillogott a harmat
S ezüstrezgéssel reszketett a dér:
Te tudhattad talán csak - egymagad.
Mit ismertem én? Pár nagy vonalat.
Vajjon e pár vonal volt lényege?
Nekem freskó volt - neked mozaik.
Álmaidban még összerakhatod.
Álmodj hát, rettentőn kifosztott ember!
Gazdagok lehetnek az álmaid!
Az álmaidban még gazdag lehetsz!
Láttad annyi drága hétköznapon,
S jóban-rosszban oly bensőségesen
Osztozkodtál vele...
Osztoztam én is, ó igaz,
De csak kivételes nagy ünnepen.
Nem bírtam, nem mertem és nem akartam
A két karomba zárni.
Féltettem összhangját a szíveinknek,
Féltettem őt az élet vad kezétől,
S féltettem kényes, önző magamat.
Elengedtem hát, hogy megőrizhessem,
Mint pók a fonalat -:
Helyette - róla szőtt álmaimat!

Álmodsz-e róla, mondd?
Én, amíg bús fölénnyel
És képzelt diadallal
Csak hagytam peregni az életet -
Álmodtam róla szakadatlanul
Tündéri szépeket.
S kiálmodtam magam.
És most nincsenek többé álmaim.
Se nappal nincsenek, se éjjelente.

Mit nem adnék pedig,
Ha láthatnám egyetlenegyszer bár!
Érezném édességét közelének!
Barna haját, vadgesztenye-szemét,
Mellyel most játsznak őszi angyalok -
Lélek-kitágította pupilláját,
Egy-egy barázdát arca drága földjén,
Egy mosolyát, ha láthatnám! - Egy könnyét
Ha érezném forrón kezemre hullni!
Aggódnánk együtt és nevetnénk együtt,
S fájna szívünk nevetés közben is!

Álmodtam róla egész életemben,
Kiálmodtam lelkemet, magamat.
S álmaimban most meg nem látogat
Soha, soha!

Álmodsz-e róla, mondd?
Mert ha álmodsz, hiába veszteséged:
Kettőnk közül Te vagy a boldogabb!

1937







CSAK EGYMÁSHOZ


Ha most, mikor oly érthetetlenül nehéz a szívem:
Valaki jönne és karonfogna szépen, szelíden -

Nem is karon, csak kézenfogna, mint árva gyermeket a másik
És sétálnánk napnyugtától a legelső csillagsugárig!

Valaki, akinek most nem volna gondja semmi másra,
Csak arra, hogy én szomjazom csendes-szavú vigasztalásra -

Aki jönne mellettem főlehajtva egy órácskát hallgatagon
S a hallgatása azt mondaná: panaszkodjék, én hallgatom.

Újat nem mondanék, tán inkább ezerszer elmondottakat,
De új volna így, ily zavartalan-ketten az esti ég alatt -

Egy óráig, amíg a csillag felragyog és reánksugároz:
Nem volna köze semmi máshoz, nem volna közöm semmi máshoz.

1937







ELMENT MEGINT


Elment régen.
S én menni, menni hagytam.
Elengedtem kezét
Búsan és boldogan.
Hadd járja életét
Szolgáló, szerető,
Elhívott asszonykép
Más férfi oldalán.
Nekem csak ragyogjon,
Számomra maradjon
Trónon királyleány.
S apródja maradjak,
Igrice maradjak
Trónjának küszöbén -
Költője, látója,
Zengője, mondója
Én.

Királylánynak akartam -
Aki néha feláll,
Lejön lassan a trónja lépcsején,
Fejemre teszi nyugtató kezét:
Szép volt, poétám, ma az esti ég,
S szép a szívedből szakadt költemény.
S míg mondja ezt,
Szemében ritka könny és ritka fény.
És könny és fény enyém.
Enyém a visszhang ajándék-szava.
Ennyit akartam én.
Királylánynak akartam,
Ki néha rámtekint
S akinek én szolgálok
Magam módja szerint.

Királylánynak akartam - -
És sok-sok év után
Tenger gondja közül
Tenger gondom közé
Egy hétre elszegődött
Mint "szolgálóleány".
Bánatom s betegségem
Terhét vállára vette,
Öreg szülémet szépen,
Kézenfogva vezette.
Meleg szívvel suhant
Hideg szobákon át:
Szította itt egy hétig
A düledező tűzhely
Haldokló parazsát.
Feslett kabátomon
Titkon öltögetett,
Amit kerülni vágytam:
A szürkeségben társam,
Hamupipőkém lett.
Sorsunk rémeivel
Némán viaskodott,
Erőn felül -
Halkan beszélt,
Mosolygott, mint az angyalok, -
És szenvedett belül.
A gondok tengerével
Csak a türelme nőtt - -
S én mégis csak kerestem,
Nyugtalanul kerestem
Magamat s Őt.

Aztán letelt a hét,
Az együtt-szürke hét
A szívünk Hamupipőke-hete.
Kigördült árva udvarunkból,
S kigördülőben már
Csupa csillagot szórt a szekere.
Aranypor kavargott nyomán.
Elment megint.
Most messze van.
S megint királyleány.

1934 december 26. Karácsony másodnapján










ENYÉM


Volt egyszer,
Hol nem volt...
Tavasz volt,
Tavasz volt.
Szűz ibolyaillat.
Enyém volt?
Enyém volt?

Volt egyszer,
Hol nem volt...
Nyári rét,
Nyári rét,
Nyári rét, margarét.
Enyém volt?
Enyém volt?

Volt egyszer,


Hol nem volt...
Fűzfalomb,
Rámhajolt.
Fáradt lomb,
Hervadt lomb
Rámhajolt.
Enyém volt?

Lesz egyszer,
Hol nem lesz...
Ha majd a
Föld fedez:
Kis halom,
Sírhalom,
Ki tudja,
Merre lesz.
Hó alatt,
Hó alatt,
Hó alatt
Enyém lesz.

1934 január 7







ERDÉLYI MÁRCIUS


Egy tizenötös szám. És március:
Az első tavasz-hónap közepe.
Kimondottam így egyszerűn,
Ne féljetek, ne féljen senkise.

Ne féljetek: nem tüzesednek át
Halk hangolás után a vers-sorok,
Nem temetni és nem lázítani,
Csupán figyelmeztetni akarok.

Oly csendben nő a versem, mint a fű,
Úgy duzzad, mint a rügy duzzad a fán:
Nem szavalok, - szavaltunk eleget,
- Nagyon sokat - március idusán.

Volt egy tanítóm akkor, - igazi,
Nagy nevelő, - gyökérig leható.
Ő mondta: csak úgy ünnep ez a nap,
Ha munkát s imát összefoglaló.

Magányos hangját zsivaj nyelte el. - -
Lavina dörgött. Most, - a kő alatt
Számunkra csak csendes növekedés:
Valóban: munka s imádság maradt.

De szárny kell munkához s imához is!
Szárny, mely röpít, s forrás, mely enyhet ad.
Tört szárny, beomlott kútfő: - mégis élet,
Mégis üdvösség az a régi nap.

Testvér, látod: én nem járok tilosban,
De te is hidd: nem tilalmas dolog
Megsimogatni otthon a fiókban
Egy poros, régi, kicsi szalagot.

Aztán - - menni a hétköznapok útján,
Császárnak megadni, mi az övé,
S maga részét minden hatalomnak, - -
De Istennek is, ami Istené.

1931 március 10







HOVÁ??


Haza? Hová??
Hová indul ez a vonat?
Hol van még otthonom?
Hol vár egy meleg hangulat?
Nem hely az otthon
S nem hely a haza -
De lélek s álom
S varázs a régi arcokon
S bűbáj az őszi fákon.
De letépve mindenről a varázs
S a bűbáj mindenről letépve,
Tekintsek bár a földre le,
Vagy fel az őszi égre.
Honvágy sír bennem, mérhetetlen
Honvágy - nem hely után.
A lelkemet vesztettem el - -
Azért nincsen hazám.

1938







Magas feszültség / 1940


JAJ, NAGYOT KÉRTÉL...


Jaj, Barátom, nagyot kértél tőlem, lehetetlenül nagyot!
S ezen az egy ponton én kegyetlenül makacs vagyok.

Tizennyolc éve prédikálom: maradni, s a fészken megülni:
Én segítsek Neked innen kimenekülni??

Nem segítek. Ha tehetném is: nem akarom.
Szakadjon le tőből inkább a két karom!

Híd ha lennék: vízzel vitetném el magamat.
Viadukt ha lennék: beomlanék a lépteid alatt.

Alagút ha volnék: rádszakadnék szörnyű robajjal.
Asszony ha volnék: tartóztatnálak hosszú jajjal.

Farkas ha volnék: riasztanálak üvöltéssel.
Ha útonálló: állnék utadba hosszú késsel.

Erdő ha volnék: kigyulladnék sorompó-lánggal,
Tűz-esőben haladhatnál csak rajtam által.

Holttestemet vetném elibéd akadálynak,
Csak azon át inthess búcsút Erdélyországnak.

Tizennyolc éve prédikálom: maradni, s a fészken megülni.
Láttam a vért az ereinkből cseppenként folyni, s zúgva dűlni;
Én segítsek Neked innen kimenekülni??!

1937







MARADJ VELEM!


Maradj velem - hisz nem kívánok semmit
Tetőled, csak hogy néha lássalak.
Maradj velem, csak hogy mint illat lengd be
Néhanapján nagy árvaságomat!
Maradj velem, szólj hozzám néha-néha,
S ha én is szólok: rossznéven ne vedd -
Szeresd versem rendetlen ritmusát
S számláld rendetlen szívverésemet!
Különben maradj hites uradé - -
Különben maradj Krisztus uradé - -

Az egyiktől is ennyit kértem én.
A másiktól is ennyit kértem én.
Te tudod Isten: bűn volt-e vajjon
Ez a könyörgés és ez a remény - -?
Elvitted egyikét a föld alá,
És más tájékra most a másikat.
Itt hagytál engem tehetetlenül
Könyörtelen csillagaid alatt.

Hisz néha fényes híd a messzeség,
De máskor mégis nagyon-nagyon kell
A biztonság, hogy kéznyujtásnyira
Itt van valaki - kell egy kis "közel" -
A néhanapos drága lehetőség:
Az egy-város, a szomszéd-utca kell.
S egy hozzámhajló röpke pillanat,
Mely megsimítson, mint virágos ág.
Elmúlhat tőlem különben örökre:
Mit szerelemnek szólít a világ.

Maradj velem! Leszáll az én napom.
Bagoly huhog szálló napom felett.
Maradj velem! E jajra ki felel:
A világ végezetéig veled?!
Maradj velem! Oly örök ez a kérés!
És tiszta, mint a hó kristályai.
Maradj velünk: Jézust is erre kérték
Alkonyba-hulló tanítványai.

1937







"MÉRT HALLGATOTT EL VÉGVÁRI?"


Elhallgatott: elmult a pillanat
Melyben - a mélyből - hangja felszakadt.

A nagy Perc hulláma továbbfutott,
Akkor az Idővel találkozott.

Kihúnyt a máglya. És jól tudta ő:
Az a tűz újból nem törhet elő.

Elhallgatott, - mert visszás valami:
Daltalan szívvel tovább dallani.

Elhallgatott, mert új parancsok jöttek,
Új rendelése az otthoni rögnek.

Elhallgatott s a röghöz visszatért,
Mint földmíves, - a harc ha véget ért.

A sors kiáltott: válasszatok hát:
A szülőföldet-e, vagy a hazát?

Ő túl régi s mai határokon:
Zászlót bontott egy magyar csillagon.

Hisz abban, ami örökkévaló,
Fegyverrel, csellel ki nem irtható.

Abban, mi bennünk oly magyar s oly mély,
Hogy idegen kéz odáig nem ér.

Nem a mi dolgunk igazságot tenni,
A mi dolgunk csak: igazabbá lenni.

Elhallgatott, - mert vad tusák közül
Immáron Istenéhez menekül.

Vele köt este-reggel új kötést.
És rábízza az igazságtevést.

1933 március










NE ÍTÉLJ


Istenem, add, hogy ne ítéljek -
Mit tudom én, honnan ered,
Micsoda mélységből a vétek,
Az enyém és a másoké,
Az egyesé, a népeké.
Istenem, add, hogy ne ítéljek.

Istenem, add, hogy ne bíráljak:
Erényt, hibát és tévedést
Egy óriás összhangnak lássak -
A dolgok olyan bonyolultak
És végül mégis mindenek
Elhalkulnak és kisimulnak
És lábaidhoz együtt hullnak.
Mi olyan együgyűn ítélünk
S a dolgok olyan bonyolultak.

Istenem, add, hogy mind halkabb legyek -
Versben, s mindennapi beszédben
Csak a szükségeset beszéljem.
De akkor szómban súly legyen s erő
S mégis egyre inkább símogatás:
Ezer kardos szónál többet tevő.
S végül ne legyek más, mint egy szelíd igen vagy nem,
De egyre inkább csak igen.
Mindenre ámen és igen.
Szelíd lepke, mely a szívek kelyhére ül.
Ámen. Igen. És a gonosztól van
Minden azonfelül.

1939


Remenyik Sándor: NE ÍTÉLJ SUNYOVSZKY SZ MIHI 2014

Link








Ó, RÉGI VERSEK


Ó, régi versek: rozsdás fegyverek:
Segítsetek most, fényeskedjetek!
Ragyogjon égi sugár rajtatok,
Nem énmiattam, de miattatok -:
Miattad, árva erdélyi Sion:
Ragyogjon minden áldott alkalom,
Mikor a vers: esküvő, temetés,
Keresztelő és igehirdetés -
Összeolvad költő és lelkipásztor
S ember csak az, ki szelíden is bátor.

Ó, régi versek, rozsdás fegyverek,
Segítsetek és fényeskedjetek!!

1936







ŐSZI MORFIUM


Ne gondoljátok, hogy én nem tudom:
Mi készül itt, mi foly nap-nap után.
Jól tudom én: haldoklik a világ,
Mindennap egy torony dől, bástya omlik, -
S ez a bűbájos őszi délután
Lehet, hogy az utolsó délután.
Körül minden hörög, agonizál,
Vonaglik és vergődik vad viharban, -
De itt - világontúli hallgatás,
Csak egy szellemujj lapoz az avarban.
Világ estéje - emberalkonyat.
De ez a csendes, győztes őszi erdő,
Ez akkor is lesz, ha mi nem leszünk,
Ez megmarad, ha ember nem marad,
A világ felett győztes ez marad.
Felségesebb ritmussal orgonál majd,
Telibb tüdővel vesz lélekzetet,
Szűzen foganja, kín nélkül szüli
És könnyen hullatja a levelet.
Embersorstól és bűntől szabadon.

Ó, beteg vagy világ, nagyon, nagyon.
De én nem állhatok be orvosodnak:
Halott szépségek hirdetője én,
Keverője az őszi morfiumnak.
Parancsot, törvényt írjon neked más,
S nyujtson, ha még tud, segítő kezet, - -
Én nyujtom ezt a titkos kék eget,
Ezt a világontúli hallgatást,
E milliárdnyi nesztelenül hulló,
Könnyen haló, ragyogó levelet.

Vegyétek: ez az őszi morfium.
A haláltusán enyhít, úgy lehet.

1931 október 13


Reményik Sándor - ŐSZI MORFIUM

Link








PÜNKÖSDI SZOMORÚSÁG


A Lélek ünnepén
A Lelket lesem én.
A Lelket, amely több, mint költemény.
A Lelket, amely sosem volt enyém.
A Lelket, amely sosem lesz enyém.
A Lélek ünnepén
Szomorún zendül egyetlen igém:
"Hogy születhetik újjá, aki vén?"...

1934 május 18







RÉGI NÓTA


Valamikor régesrégen,
Mesebeli erdőszélen,
Hogy hirtelen zápor szakadt:
Megbújtunk egy ernyő alatt.
Napsugárra nem is vártunk,
Napfény volt a mosolygásunk.
Egymás arcát derítettük,
Hogy borult: számba se vettük.
Mint fiatal fák a szélben,
Egymáshoz hajoltunk szépen,
Szűzi szívvel, tiszta szemmel,
Céltalan, szép szerelemmel.
S vert az eső, vert az áldás,
Tavasz volt. Tündérvirágzás.

Az alkalom csak elszaladt.
A pillanat csak elszakadt.
Mivé lett a régi erdő?
Hová lett a vén esernyő?
Az ég egyre csak feketült,
A záporba jég is vegyült.
Már ernyőt sem feszítettünk,
Jégnek puszta fejjel mentünk.
S külön bánat, külön zápor
Vert és sodort el egymástól.

Aztán, búsabb, mélyebb szívvel,
Ajakunkon vihar-ízzel
Megint csak egymásra leltünk
És kérdeztünk és feleltünk.
Véghetetlen béke-vággyal
Egymás lelkét fontuk átal.
A csalánból, ami éget
Szőttük a nagy csendességet.
Álltunk, mint valaha régen
Mesebeli erdőszélen.
Álltunk enyhe borulatban,
Ünnepesti alkonyatban.
Álltunk őszbe hajló nyárban,
Ritka másodvirágzásban.
S feszült fölénk árnyat ejtő,
Vak vihartól mosolyt rejtő
Tündér-gomba: régi ernyő.

1934 február 26







ROMON VIRÁG


Körül feketecsipkés rom-falak...
Sziklába markol még a gyökerük.
A Duna ballag a várhegy alatt
S a nap a málló kövek közé süt.
Nem ostromol, - csak besétál a szél, -
Itt-ott tátong egy kapuboltozat -
Messziről ide kékell a Pilis -
A régi méltóságból ez maradt.
Nap, szél, Duna, és messze kitekintés:
Nagy Lajos udvarából ennyi csak.

Körül feketecsipkés gyász-falak.
Mily otthon ez? Mélabú otthona.
Olyan, mint a darabokra tört gyűrű,
Mint a megrepedezett korona.

Ó, életünk, - rom-életünk,
Lehettél volna te is korona.

Feketecsipkés gyász-falak között
A várkút - mondják: feneketlen mély,
Vagy legalább is a szirt gyökeréig,
Várhegy talpáig, Duna-szintig ér.
A kút torkára kő-káva szorul,
A kő-kávát meg érc-lemez fedi,
Rajta lakat. Tán jó, hogy nem lehet
Multunkba mélyen letekinteni.

Az érc-fedőn, a mult érc-takaróján
Egy kisfiú ül, és kacag, kacag...
Lógatja lábát... Szinte hallani
E himbálódzó víg harangokat.
Nem sejt vidám ülőhelye alatt
Várkutat, iszonyú mélységeket, -
Harangoz... e harangszó, ha leér:
Megcsiklandozza lent a nagy vizet.
Mit neki repedések és romok!
Csak Dunát érez, szelet és napot;
És hátha elvisz nevető szemében
A Pilis kékjéből egy darabot.

Nézzük, - és egybeölelünk vele
Távol hegyet, szelet, napot, Dunát, -
Nézzük, és e látástól elfelejtjük
Életünket, a tört rom-koronát.
Lehet rom, és lehet reménytelen:
Virág nő rajta mégis: friss virág!

1931 június 14







SZEMEIMET A HEGYEKRE EMELEM - Részlet

11. TALÁLKOZTAM A SZABADSÁGGAL


Zord magaslat: a Fellegvár ez itt.
Erőszak rakta s tartja falait.

Ember-önkény és változó uralmak
Láncot csörgetnek és rabot tartanak.

Szurony, szörnyű rend, vessző, fegyelem
Itt sötét börtön-flóraként terem.

Rém-madárként egy emlék suhan át:
Nyögnek a befalazott katonák...

Ezerhatszáz... olvasom egy falon - -
A doh s a penész ma is hatalom.

S mily nagy erősség ez itt, nézve lentről,
S mily vakondtúrás fentről, a hegyekről.

Bucsecs, Csukás, Királykő, Kőhavas:
E fellegvár alattuk mily avas.

A Nagykőhavason mentem én átal
És találkoztam fent a Szabadsággal.

Ment nagy léptekkel: világ számüzötte,
Fenyőszag tömjénezett körülötte.

Kalapján virított a sziklarózsa,
Vissza se nézett a völgybe alóla.

Vándorbotjával verte a követ,
Minden ütése villámot vetett.

A hátizsákja telve ezerjóval,
Ezerjóval, embernek nem-valóval.

Fütyölt. Visszhangjaként víg füttyszavának
Túlvilági viharok orgonáltak.

A déli nap, ahogy zenitre hágott
Nézte az elszabadult Szabadságot.

Ment nagy léptekkel, bottal, tarisznyával,
Szemére vont virágos kalapjával.

Ment völgyből fel, világból kifele:
Ki-ki lássa, mire megy nélküle.

Ment, az embertől egyre távolodva,
Ment csúcsról-csúcsra, csillagtávolokba.

Kincse túldrága volt méltatlanoknak:
Vitte ajándékul az angyaloknak.

Brassó-Nagykőhavas, 1933 augusztus







SZERETNÉM TUDNI


Annyit néztük a Göncöl szekerét.
Szeretném tudni: együtt,
Együtt valaha fogjuk nézni még?

Annyit néztük a hegyek vonalát -
Vannak-e másvilági havasok -
Fogjuk-e nézni őket oda-át?

S lesz-e ott naplemente és Szamos?
A csendes víz alkonytól rózsaszín -?
Vagy minden csupán kék lesz s aranyos?

Ó, rettentőn vágyom a túlvilágra,
Csak hinni, hinni benne nem tudok -
S mit ér nekem, ha ott meg is találom
Meleg szemét, mint hideg csillagot?

1936







TÖBBÉ SOHASEM


Szívembe béke, s könnyű, tiszta csend.
A szavam nem döccen, de száll és cseng.

A mosolyom, tudom, jól áll nekem.
Nem ül torzszülöttként a képemen.

A világ arany és az Isten jó.
S visz egy magamtól eloldott hajó.

Nyílnak tündöklő, mély kristály-egek.
Pedig be egyszerűn beszélgetek.

Szemben velem egy fiatal leány,
Fény s figyelem dereng a homlokán.

Nem tudja, hogy elfogta a nagyot:
Esztendőben csak egy-pillanatot.

Mikor nincs bennem béna, vak zavar,
S érzem: ilyennek az Isten akar.

Először lát ma engem ez a lány,
És fény és figyelem a homlokán.

Szívembe boldog, könnyű, tiszta csend.
A szavam gáttalanul száll és cseng.

S belül hang nélkül így esedezem:
Ne találkozzunk többé sohasem.

1933 október 2







VAGY-VAGY


Vagy egy nagy mű, - vagy egy nagy szenvedély.
Vagy égő nyár, - vagy gyémántfényű tél.

Vagy az Úristen, - vagy az emberek.
Vagy a kolostor, - vagy fészek-meleg.

Vagy a csúcsok nagy, edző hidege,
Vagy egy asszony simogató keze.

Vagy fent, vagy lent, élőn, halálra-váltan,
Jaj, csak ne felemásan, felemásan!

1934 május 19







VISSZA

Én nem tudom: hova.
Én nem tudom: mire.
Én nem tudom, hogy ki után.
Csak vágyom, vágyom - -
Talán egykor élt életem,
Talán sosem élt életem után.

Vágyom, vágyom -
És nem tudom, e vágy
Előre néz, vagy vissza:
A reménység, vagy az emlékezet
Felbuzgó talajvizét issza.
Vágyom, vágyom - -
Én azt hiszem, hogy vissza.

Így vágyhatik a kinyílt és csalódott
Virág bimbókorába -
Így vágyhatik a meglett és megrendült
Férfi gyermekkorába -
Így a kipattant rügy a fába vissza -
Így a fa gyökerébe -
Így nemzet a talán valaha volt,
Talán sosem volt ősi dicsőségbe -
Így vissza, vissza
Egyetlenegy nagy fehér békességbe
Az össze-vissza tarka sokaság -
Istenbe vissza,
Vissza, vissza
A teremtett és megromlott világ.

1935 április 18







VISZONTLÁTÁSRA


Viszontlátásra, - mondom, és megyek.
Robognak vonatok és életek -
Bennem, legbelül valami remeg.
Mert nem tudom,
Sohasem tudhatom:
Szoríthatom-e még
Azt a kezet, amit elengedek.

Viszontlátásra: mondom mégis, mégis.
Viszontlátásra - holnap.
Vagy ha nem holnap, - hát holnapután.
Vagy ha nem akkor - hát majd azután.
És ha aztán sem - talán egy év mulva.
S ha még akkor sem - hát ezer év mulva.
Viszontlátásra a földnek porában,
Viszontlátásra az égi sugárban.
Viszontlátásra a hold udvarán,
Vagy a Tejút valamely csillagán -
"Vidám viszontlátásra" mégis, mégis!

1930 február 28














 
 
0 komment , kategória:  Reményik Sándor   
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
2015.10 2015. November 2015.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
30 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 40 db bejegyzés
e év: 469 db bejegyzés
Összes: 4830 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 108
  • e Hét: 8345
  • e Hónap: 34968
  • e Év: 172340
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.