|
2016-02-11 07:41:03, csütörtök
|
| |
| |
Vörös Jenő: Önvád
Feszülj meg, pattanásig, értelem,
vívódj,csatározz,minden érvvel,
melyet megtépett sorsom érlel:
ön-dolgomban most én ítélkezem
Úgy kell a szó, ha lágy húsomba vág,
ha józanít borotva éle,
a hulljon csak lelkem öt sebére
fertőtlenítő,nyers gorombaság.
Nem voltam szent, vádoltak bűnjelek.
Buzgó bírák vesémbe vájtak,
s piszokkal, sárral megdobáltak,
hogy ők annál tisztábbnak tűnjenek.
S hittem valami szörnyű ostobát:
hajolni kell, különben törnék.
Agyam nem fogta fel, hogy törpék
pattogtatják a nagyság ostorát.
Puhányként bújtam, s mind fejemre nőtt,
de gáncs,de vád senkit sem érhet:
jószántamból hajtottam térdet
nagy eszmék apró szenjtei előtt.
Nem kell, hogy vélt igazság hasson át.
A szellemem - megrokkant verkli -
ízetlen, bárgyú ritmust vert ki,
s más fújt helyettem harci harsonát.
Béklyót vetett a szolga-gondolat,
az üdvösséget tőle vártam,
lenéztem azt, ki lázad bátran,
s kedves volt az, ki bambán szót fogad.
Vakond szememmel nem láthattam én,
hogy élet van köröttem, zajló.
Öt szóval éltem, mint a szajkó,
öt szóval, mely sohasem volt enyém.
S nem védhetem magam most semmivel,
mert visszahúzna minden mentség.
Inkább e vád-sorok jelentsék,
hogy itt valamit végre tenni kell,
kimondani a drága, tiszta szót,
s vigyázni rá örökké ébren,
hogy vér legyek a nép szívében,
s daloljak dalt, derűset, biztatót.
|
|
| |
|
1 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
Offline
