|
2016-02-25 19:30:31, csütörtök
|
| |
| |
Elég gyakran érzem, hogy lemerültem, mint egy elem. Először 1990-ben voltam így, miután hosszú éveken keresztül túldolgoztam magam. Fel kellett volna töltődni, de soha nem sikerült igazán. Mennyire egyszerű is lenne, ha töltőre tenné az ember magát! Nem tudtam még megfogalmazni, túl fiatal voltam hozzá, hogy mi is hiányzik valójában, mi az, amiről annyian beszélnek, nem látható és fogható, mégsem élhet az ember nélküle. Ez a szeretet. Felületes ismeretségből, ismerősökből, leértékelésből, sikertelenségből, tiszteletlenségből bőven volt tapasztalatom, de ezekből nem lehet merítkezni. A szeretetre meg nem lehet szert tenni, csak lassan, éveken keresztül, bizalommal.
Most ismét üresnek érzem magam. Egyedül akkor villanyozódom fel rövid időre, amikor van valamilyen feladat, amit meg kell oldani, vagyis szükség lenne célokra állandóan, egyrészt azért, hogy elterelje a figyelmet a fájdalmakról, másrészt azért, hogy az agy állandóan dolgoztatva legyen. Egy bizonyos idő után szükség van a tornáztatásra, a mindig új információkra. Mindig olyan voltam, hogy amit megtanultam, egyből megosztottam másokkal.
Kitűztem magam elé, hogy minden hétfőn írok egy párbeszédet, minden szerdán egy prózát, vagy novellát, ezeket maradéktalanul teljesítem. Aztán naponta olvasok egy részletet kedvenc írómtól, s már előre tartok tőle, mi lesz, ha egyszer elfogynak a bölcs gondolatok, honnan teszek szert másik emberi írónak a könyvére. Kedden verseket írok általában, maradt a csütörtök, péntek, szombat, vasárnap. Négy nap, amikor kiélhetem minden szorongásomat, nem köt le semmi. Kevés a jó film, már régóta tervezek egy filmnéző napot is, amikor filmajánlót írhatok. Nincs már akusztikai tehetségem, a hiányzó napokon lehetne gyerekverset, mesét írni, de nem szabad erőltetni.
A szeretetről írok legtöbbet, mint ahogyan általában mindenki azt fogalmazza meg, amiből hiányt szenved. Ilyen a szerelem is, amit fiatalon soha nem álmodtam, mert kedvenc dalom kicsi korom óta az volt, hogy nem akarok mindenáron férjhez menni. Azt hiszem, ezt be is tartottam. Nekem a férfi velem egyenrangú embert jelentett mindig, soha nem akartam belefolyni az átlag férfiakat mozgató primitívségekbe, egyrészt nem értettem, másrészt nem az én világomat jelentették.
Napok óta szemezek pár fotóval, melyekről mások nagyon szép verseket írnak. Valami ellenkezik bennem, valami tiltakozik, képtelen vagyok erőltetni az írást, ha nem szólít meg semmi bennük, nincsen róluk véleményem. Azt hiszem, hogy mindig magamat írom, legyen bármilyen stílus, mindenben benne vannak a saját tapasztalataim. Nem vagyok irigy, de csodálom azokat, akiknek van fantáziájuk, olyan tájakat, embereket tudnak megírni, leírni, amilyet csak kigondolnak. Nem mennek a jelzők sem, mert egyszerűen soha nem bírtam a hazugságokat, a hízelgéseket. Mindenem egyenes és közérthető, vagyis nem divatos.
Szükségem van naponta a másokkal való kommunikációra, azt hiszem, már egy éve szerencsés vagyok, kialakultak az idővel a tiszteletteljes barátkozások. Az ember nem élhet tisztelet nélkül, mert olyan lenne, mint a virág napfény nélkül. A szeretet pedig az életadó eső, vagy tiszta forrásvíz, az anyaföld pedig a család minden táplálékával, életadó energiájával.
Egyszer azt olvastam egy régi könyvben, mely az elsüllyedt világok földművelését is leírta, hogy a villámlás megtermékenyíti a földet, ezért villámlásvonzók elhelyezése szükséges. A családi ház udvarát teletűzdeltem fémrudakkal, mert terméketlen volt a talaj. Szerencsére nagyobb baj nem történt, mi is lett volna, ha odacsap a villám? Azt hiszem, a villámlás olyan pillanat alatt megszülető érzés, ami hatalmas erővel rendelkezik és az ember nem tud felkészülni ellene, mert váratlanul éri. Ilyen a szerelem, egyik pillanatban még idegenek, majd jön hirtelen valamilyen együttállás hatására megfoganó legnemesebb érzelem. Mindent behelyettesíthetünk természeti erőkkel, akár az évszakokat.
Régebben soha nem voltak üres napjaim. Kitöltöttem az órákat, perceket, s mire észbe kaptam, már besötétedett. Énekeltem, vigasztaltam magam. Így bírtam ki a legnehezebb éveket is. Nem elég a zene hallgatás, ez éppen olyan, mint amikor az ember más szépségében gyönyörködik, szükség van az érzésre, a szív borzongató erejére, a saját hangszálakon való játékra.
Mindig azzal kell foglalkozni, legalábbis a napok kis részében, amit az ember szeret. Ezzel megelőzhető lenne a teljes lemerülés. Szeretetet nem lehet csalni, kierőszakolni, ellopni, követelni, zsarolni. Nem lehet vele visszaélni. A szeretett személynek hiányoznia kell. Ha nem hiányzik, soha nem lehetett beszélni semmiféle szeretetről, még ember-szeretetről sem, mert az magasabb rendűbb a szerelemnél is.
Az ember tehát szeretettel, boldogsággal töltődik, ez adja az életerőt.
2016. február 25.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Kohut Katalin |
|
|
|
|
|
Offline
