Őri István,Kosztolányi Dezső , - menusgabor Blogja - Ábrányi Emil,Adamis Anna,Ady Endre,Ágai Ágnes ,Agytorna,Albert Einstein,Albert Einstein,Alföldi Géza ,Alhana,Ambrus Magdolna,Andók Veronika (,Andróczky Lászlóné ,Antoine de Saint-Exupery,Anyák napja - gyermeknap,Áprily Lajos,Arany János,Arany Viktor,Arany-Tóth Katalin ,Aranyosi Ervin,Artai Zsuzsanna,Árvai Attila & Emil,Átyim Lászlóné ,B. B. Nala,B. Huszta Irén,B. Radó Lili,Babits Mihály,Bagi Tibor,Bajza József ,Baktai Faragó Aranka ,Balassi Bálint,Balázs Béla,Balázs Sándor Turza /B.A.S.A.,Bálintffy Etelka,,

Továbbiak »

Belépés

			menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac /			Menus Gábor 1940.08.11 Offline

Linktáram, Blogom

Blogom

Blogom,

Képtáram

Képtáram,

Videótáram

Videótáram,

Ismerőseim

Ismerőseim, Fecsegj

Fecsegj

Fecsegj

1/1 oldal

Bejegyzések száma: 2

Őri István

2016-02-05 20:00:29, péntek

	ŐRI ISTVÁN - az élet és az út dalai Őri István /Békéscsaba 1952 - "Nagyon szeretem látni mások boldogságát, még ha fáj is az én boldogtalanságom. A kedvenc szavam: Te, és nem az én . Írni, hogy mások is olvassák, hogy gyönyörködjenek benne, ha megérinti őket a szavak mögötti világ, hogy jobbak legyenek tőle és bizakodóbban tekintsenek erre a világra." "Szeretlek titeket, mind, szavak s ti, mondatok: gondolatok szép gyermekei - ha szomorúak vagytok is, ha kacagók, ha némán hallgatók... s ha biztatást adtok, vagy elveszitek a reményt, akkor is szeretlek titeket, mind, mert életet adtok és költeményt... a szó élet a mondat élet szeretlek titeket, mind, szavak, mert általatok élek! " /Őri István/ Versei Link ACÉLHÍD Túl életen, túl halálon a szerelmet megtalálom s benne Téged, Kedves, ki most még csak álom, de való lesz egyszer, tudom! érzem! látom! az nem lehet, hogy ne így legyen! mert szeretlek végtelen' jobban, mint életem, s ez végtelen isteni erő, mi győz mindenen győz életen s győz vad halálon! ALTATÓ Tiszta Hold, csendes Szél éj sötétje táncra kél tündér szárnyán itt terem... Aludj, aludj, Gyermekem... Fényes Hold, kedves Szél halld hát kicsim, mit mesél: "Túl hegyeken, túl tengeren birodalmát tündéreknek, ott lelem..." Aludj, aludj, Életem... Gyémánt Hold, könnyű Szél ülj hátára és ne félj szálljunk együtt messze, el... Aludj, aludj, Kedvesem... Csendes álmod, ó, be jó vigyázzon rád Hold Anyó! Kicsi szemed csukva már selyem-lelked messze jár... Piros ajkon álom kél... röpítsd messze, pajkos Szél! lássa mind, mit látni kell, Tündérország oly közel... Szállj, szállj, messze szállj siess, Gyöngyöm, meg ne állj szerelemre, boldogságra új hazádban rátalálj... Aludj, aludj, Gyermekem... Aludj, aludj, Mindenem... Aludj, aludj, Kedvesem... Aludj, aludj, Életem... ÁLOM-ÉNEK Az álmok tengere furcsa szerzet ott lélek léleknek üzenhet, s szív vallhat szívnek szerelmet. Ott minden - mi itt nem - lelhető ott vagyunk Isten is - világot teremtő. Az álmok világa furcsa szerzet az álmokban virág vall virágnak szerelmet az álmokban, ki van, mind angyalok fejükön fénylő tündér-glória ragyog. Az álmokban ritkán van szenvedés s ha fáj is, mit élsz - jön az ébredés. Az álmokban zöld a fű, és minden vidám az álmokban mindig süt a nap, mint szép őszi délután, amikor Ő jött feléd, megfogtad szép kezét, s azt hitted, mindez örök... - Az álmokban így van mind - a valóban mögöttünk az Élet sündörög. De sebaj! Újra itt az éj, csukd be szép szemed, álmodj és remélj! Őri István Álom ének Link ÁLOMTAKARÓ Álmaidból szőjj puha takarót, s terítsd magadra, mert kint hideg van. Sződd nagyra, hogy nekem is jusson belőle, mert én is fázom. Sződd még nagyobbra, hogy mindenkit betakarhass vele, mert hideg a világ és idegen. Énekeld el az álmaidat, és táncolj hozzá. Dalod legyen melegem, táncod erőm. Serény kezekkel öltsd a szálakat, készítsd el hamar, mert fázom. Siess, hogy minden a helyére kerüljön, mielőtt lemegy a fény. Énekelj nekem, suttogva tündér-éneket, hogy gyönyörű álmunk legyen, míg csendben alszunk, s feledjük a fagy-sötét éveket. BOLDOGSÁGOK Boldog, ki a kísértés útján ellenáll boldog, ki, ha tétova is, de engem megtalál boldog, ki, ha nem lát is, hisz boldog, ki vállán szálkás, nehéz keresztet visz. Boldog, ki befogad másokat boldog, ki örül, ha szenvedőt látogat s vigaszt visz neki lelke sűrű keservét, szeme tompa fényét mind elveszi. Boldog, ki bennem hisz, bennem remél nyitott szívvel jár, lépte hozzám felér boldog a bátor, tiszta lélek mert én benne lakom, kezét fogom, vele élek. CSEND Ne kérdezz semmit, csak ölelj, s ha én kérdezek, ne felelj, csak ölelj, mert most erre van szükségünk. A hangtalan melegre, a néma üzenetre, hogy legyünk szeretve egymás által nagyon, túl minden határon az életig, a halálig a szenvedésig, a boldogságig, hogy elfeledjük a jelent, hogy kit te szeretsz, s kit én is, messze ment. Életünk elhagyott, de egymásnak megmaradtunk, hogy feledjünk, s szeressünk nagyon. Hát ne kérdezz semmit, csak ölelj... Aki a csendet hallgatja, boldog lesz, elégedett és békesség tölti el, mert a csend hangjai a lélek hangjai. Idézet - Őri István CSILLAGÖSVÉNY Te gyakran jársz fönt, az Ösvényen, a csillagok között s ugye tudod: az űr nem sötét, mert ha egy csillag kinyitja szemét, s rád kacsint kedvesen, és fényt szór szerteszét, tündérfény vonja be az eget, s e ragyogásban szép szemed int a végtelennek, a fagyos űrnek, a félelemnek, s a többi csillagnak, hogy ragyogjanak, mert te jössz készüljenek, utadra fény-port hintsenek, hogy lépteid ragyogjanak, s az árnyak messze fussanak előled... mert te jó vagy s jók néha félnek, néha bátrak, néha kevélyek, mert azt hiszik, a világ is jó, mint ők... te jó vagy és hiszel, szeretsz, emlékezel, s közben mész az utadon, a csillagok között, mint egy álom-tündér, ki Fénybe öltözött. DAL AZ ÉLETRŐL Néha nehéz, néha könnyebb, néha mosoly, néha könnyek, néha megbocsátás, néha ítélet, néha csüggedés, néha remények. Az Élet az, mely nyomomba' jár ha megállok, ő is megáll s vár, hogy induljak már, mert nincs idő ott van mögöttem a következő, kit lökdösni, rúgni kell és bíztatni, ha menni nem akar: "Igyekezz! Végezd életed hamar!" Néha ilyen, néha olyan, a fő, hogy ne vedd komolyan ne hallgass rá, mondjon, 'mit akar, hisz nemsoká' minden jó lesz a közömbös - kedves föld betakar. DÖBBENÉS . . . . . . . . . . . . . . . . Néha rádöbbenek, hogy bármikor elveszthetlek S arra,hogy nem elég, ha csak egyszer mondom: szeretlek Hogy bármikor történhet velem vagy veled valami Hogy milyen jó hangodat hallani Arra,hogy milyen nehéz néha őszintének lenni És milyen könnyű egy szóval megbántottá tenni Hogy meg kell mondani,ha valami fáj Arra, hogy mindent tönkretehet egy összeszorított száj Hogy túl rövid az élet arra,hogy veszekedjünk S,hogy mindíg csak jobb sorsot reméljünk Arra,hogy mindíg kell, hogy legyen erőnk arra,hogy nevesünk És mindíg kell idő arra, hogy szeresünk. EGYMÁSBA HAJLÓ FÁK KÖZÖTT Egymásra hajló fák között, boldog élettel hátam mögött mennék Veled nem számolnám a perceket átölelném az éveket s Téged Egymásra hajló fák között, feledett árnyak mögött mennék Veled nem néznék hátra már soha léptem nem lenne tétova mert éreznélek Téged Egymásra hajló fák között szemem szemedbe költözött testünk zöld fénybe öltözött eggyé lettünk a fákkal a titkokkal, a világgal Veled Egymásra hajló fák között megálltunk egy tisztás fölött s nem mentünk tovább, mert megtaláltuk a Tündérek Otthonát Veled. EGYMÁSRA HAJLÓ FÁK KÖZÖTT... Egymásra hajló fák között, boldog élettel hátam mögött mennék Veled nem számolnám a perceket átölelném az éveket, s Téged Egymásra hajló fák között, feledett árnyak mögött mennék Veled nem néznék hátra már soha léptem nem lenne tétova mert éreznélek Téged Egymásra hajló fák között szemem szemedbe költözött testünk zöld fénybe öltözött eggyé lettünk a fákkal a titkokkal, a világgal Veled Egymásra hajló fák között, megálltunk egy tisztás fölött s nem mentünk tovább, mert megtaláltuk a Tündérek Otthonát Veled... GYERMEKÜNK A gyermek még védtelen, a gyermek nem tudja mi a félelem. A gyermek bátor és merész, vakmerően tettre kész. A gyermek még boldog és gondtalan, kacag mindenen s minduntalan. Szemében röpke vendég a bánat, kis szíve érzi: mindenre van bocsánat. A gyermek lelke hófehér. illatos kalács, puha, lágy kenyér, mit gyúrhatsz, ronthatsz és törhetsz, de mit oltárra is felemelhetsz ha türelmes szód nyomán kivirágzik benne a szeretet virág. Óvjad hát mindig gyermeked, törékeny virág ő, könnyen földre hull, úgy szólj hozzá, mint Isten angyala, légy te is teljes lényedben a türelem és szeretet maga. S ha fedded is, érezze meg: kemény a szó, de mögötte végtelen a szeretet! Ne költözzön szívébe rettegés! Álma legyen mindig édes, szelíd tejszagú szendergés. Ha mindezt híven megteszed, ha kicsinyed óvod, védelmezed, benne Isten száll le rád, s Őt látod akkor is, ha rád villantja tündéri, pajkos mosolyát! A FA ÉNEKE A LEHULLÓ LEVÉLHEZ elengedlek... most menj, s ha messze jársz is, azért üzenj, mert én itt maradok, nem mozdulhatok ez a dolgom: várakozok a télre, a fehér bársony létre, míg te a messze földet járod... itt várok rád, hogy visszatérj, mert én anyád vagyok, s szerelmes párod... mesélj majd, merre jártál s hogy te is úgy vártál engem, mint én téged? számoltad-e a perceket? s amikor álmodtál virágos rétet, emlékeztél-e rám, ki e rét fölé borul, ki alatt hűs az árny és megpihen a vándor, ha az est ráalkonyul? mesélj az álmaidról, miket a puha avar adott neked ugye nem fáztál a bársony hó alatt, ugye nem bántott a zord téli üzenet? itt vagy ágaim alatt, mégis oly távol... s bár létünk tűnő pillanat, állnom kell helyemen, vigyáznom rád, testvéreidre, és a rétre is, hogy amikor a Fény király újra életre kel, és a Tavasz tündér már közel, felemeljelek, ébresszem gyengéd álom létedet, hogy sarjadj ki újra ágamon s adj nekem új tavaszt, új Életet. FÁZOM... Takarj be, Kedvesem mert hideg van érintsd arcodat arcomhoz mert fázom... add szép kezed kezembe, add bársony-hajad puha párnának, meleg takarónak, illatos virág-mezőnek mert fázom... tedd szemedet szememre, hogy lássuk egymás lelkét lássuk a csillagokat, melyek izzanak mert fázom... suttogj a fülembe mindegy, hogy mit, csak Te suttogj! mert fázom... beszélj nekem, Kedvesem, dorgálj, dicsérj, csak Te tedd azt! mert fázom... nevess, sikolts, sóhajts... hogy felmelegedjek mert fázom... ajkad szóljon ajkamhoz hangtalan édes meleggel mert fázom... érints szívedet szívemhez, mert elfogynak dobbanásaim adj meleget, hogy éljek mert fázom... mosd le könnyeiddel arcomról a mocskot táplálj Magaddal, mert éhes vagyok és fázom... kedves lábod játékos ujjait add nekem... éteknek étek helyett mert éhezem... ujjaim hidegek ne engedd el kezem, Kedvesem játsszál velem, érintsd meg erőmet, hogy többé ne fázzak... hideg van, nagyon hideg s én reszketek a hidegtől - varázsold reszketésem a vágy lázává és akkor soha többé nem fogok fázni... varázsolj el engem takarj be engem szüntess meg engem hogy ne legyek én csak Te - csak Mi. Már nem is fázom annyira kisütött napod és melegít takarj be engem Kedvesem örökre... HANGTALAN MESÉK Mikor kezünk összeér ajkunk szerelemről mesél hangtalan szavakkal néma imádsággal veszett vágyakkal selyem-suhogással bársony takaróval szelíd öreganyóval bottal topogóval bölcsen mosolygóval élettel álommal mesével valóval szívből szólóval szívnek adóval mikor kezünk összeér szemed szememhez ér hangtalan szavakkal végtelen vágyakkal szerelemről mesél HANGTALAN SZAVAK... Csitt! Ne szólj, kedvesem! ujjam ajkadra teszem, hogy ne mondj semmit sem, mert elég a fény, s a szemünk, mi látni enged téged, és a mozdulat, mellyel hozzád lépek, s amikor elérlek, ajkad lezárom... Csitt, kedvesem! ajkam ajkadra teszem, hogy a hang ne sodorjon el tőlem - tőled. hogy a szó ne takarjon el előlem - előled most a csend beszél nekem - neked most valami kezdődik életem - életed... Csitt, kedvesem! csak még egy kicsit. s amikor ajkunk már elmondott mindent. feloldom a zárat. s feloldod te is. mert eljött az ideje a boldog kacagásnak. a könnyeknek. a nyárnak... de addig: Csitt, kedvesem! beszélgessünk szavak nélkül. szerelmesen. HÁTHA... Várlak, ha jössz várlak, ha nem vártalak tegnap várlak ma várlak holnap várlak örökkön örökké várlak erényben várlak a bűnben várlak, 'milyen vagy hűtlen-hűségben várlak a Mennyben várlak a pokolban hogy együtt énekeljünk az angyalokkal vagy üvöltsünk a kíntól mert örökké égünk - Együtt... várlak, hogy várjuk a feloldozás üzenetét - Veled... Várlak... és nem jössz szólítalak... és nem felelsz kereslek... és nem talállak önmagam sötétje fedi el a tájat - várlak... várlak... várlak... Elnyel a múlt szaggat a jövő a jelen elröppent Nélküled semmi nincs - nehéz várni... de kell! ha nincs is remény, akkor is várni kell! Rád mert hátha egyszer feltűnsz az úton, ahol én is megyek hátha szembe jössz velem hátha felismerjük egymást hátha Te is rám vártál mint én Rád hátha megállunk egymással szemben és azt mondjuk: "Itt vagyok!" hátha megfogjuk egymás kezét és elindulunk egy másik úton egyfelé, együtt hátha megérkezünk valahová és azt mondjuk: "Hazaértünk. Menjünk be, ez a mi otthonunk." s hátha ott boldogok leszünk örökkön örökké mint a mesékben mint az imákban mint az elsuttogott vágyakban mint a gyötrelem sikolyaiban mint - az életben Várlak... gyere... próbáljuk meg újra hátha.. HÓTAPOSÓ Hó, hó, fehér hó Hóban járni jaj de jó! Recseg-ropog, mint a tűz, Bút-bánatot mind elűz. Piros arcok, szán-csengő, Öröm-játék kereső. Gyere hamar, kedves Tél, Minden gyerek hív, remél. KEDVESEM Kedvesem, szép reggelt, szép napot, szép estét s holnapot tiszta perceket, mint téli a hó ragyog életet, mosolyt, öröméneket s mindent, mire vágysz - kék szemet és két kezet, mely kezedben alszik és két szívet, mik egybedobbannak s mitől a félelem kialszik és lépéseket és szellőt, kék eget és álommadarat és úttalan utakat, hol csak mi megyünk mit csak mi ismerünk mit ha végigjárunk, már semmire sem vágyunk, mert megnyerjük a legnagyobbat: az Életet Veled és legyen sok madárdal ma Neked és dobogjon hevesen kis szíved, ha ismerős hangot vélsz hallani ott belül, hova a lelked jár szerelemet játszani - velem és ha sétálsz az udvaron kedves papuccsal lábodon ne érintsd a füvet szállj, repülj, mert mosolyom követ s visz át mindenen Kedvesem szép napot Neked és szép holnapot és szép éjszakát, mikor a hold ragyog s éj hajadat ezüsttel hinti be és a bársony égből megannyi csillag ámulva tekint a földre le, mert ilyen szép még az égben sincs hiába gyémántragyogás, minden égi kincs hiába égi ösvények bűvös fénysora minden hiába, mert itt lent van a csoda... Te ki lejöttél hozzánk kedvesen, ki köztünk élsz szerelmesen Szerelmesem szép perceket Neked szép órákat, napokat, éveket Életet - Veled. KÉRDÉSEK HOZZÁD... mit mond a szem a szemnek? az ajkak, mondd, mit üzennek? a kéz, ha kézre lel, mondd, nekünk mit felel? mit mond a szív, ha Néked dobban, mit mond a láng, mi Érted lobban? mit mondok én, ha kérdezel, mit mond a karom, ha átölel? s mit mondasz Te, Kedvesem? ha kérdezlek, ugye nem játszol velem? ugye szíved az, mi szól álom-éneken, s ő mondja a szót, mi Mennyország nekem: Szeretlek, Életem! KÖD ELŐTTEM Köd előttem, köd utánam, Háromcsúcsú hegyen jártam. Találkoztam tündérekkel, Ékes szemű ledérekkel. Köd előttem, köd utánam, Tengermélyét mind bejártam. Kagyló Király országában Sok-sok kincsre rátaláltam. Köd előttem, köd utánam, A világot körbejártam. Találkoztam emberekkel, Szívhez szóló szerelemmel. Köd utánam, fény előttem, Vándorlásom végét vettem. Rád köszöntem, melléd ültem, Tőled többé el nem mentem. MÁR NEM SZÁMOLOM... már nem számolom hányszor mondtam "Uram, irgalmazz!" már nem számolom hányszor vált sóhajjá vagy üvöltéssé a gondolat már nem számolom a perceket az órákat, az éveket csak pergetem mint a bölcs a fáradt homokszemeket és várok már nem számolom a boldog perceket mert boldog percek nincsenek már nem számolom a csillagokat mert a csillagokat számbavenni csak Veled lehet már nem számolom az álmatlan éjszakákat a sűrű, fojtó álmokat már nem számolom a megkönnyebbülés hangjait: "Végre! Itt az est. Ez a nap is elszaladt!" már nem számolom hányszor láttalak amint jössz felém már nem számolom hányszor hívtalak s nem jöttél már nem számolom mi még vissza van mert azt Te tudod, Uram de ha tudnám is akkor sem venném sorba a napokat mert a napok nélküled Kedves nem léteznek mint a világ sem mi csak egy árny hangzavar homály lét értelem nélkül már nem számolok semmit csak várok Rád valakire valamire várok MESÉLJ A CSENDRŐL Mesélj a csendről Bennem üvöltés van és félelem, Mesélj a csendről, Kedvesem. Milyen az: hallani, ha nincs semmi hang; milyen az, mikor az ordítás a semmibe zuhan? Milyen a békesség, az öröm; milyen, ha valaki ezt mondja: "Köszönöm?" Milyen vagy te? S milyen az életed? Valóban fény van a felhők felett? Bennem üvöltés van és félelem, Mesélj a csendről, Kedvesem. Milyen az, mikor a Harag lehajtja fejét, s a Bocsánat fényre jön, elhagyva rejtekét? Milyen az, ha én is lehajtom fejem, mert rámzuhant a világ?, megölt a küzdelem? S amikor meleg kéz simogat, nem csizmás láb tiporja valóvá álmomat - milyen az?... Bennem üvöltés van és félelem, Mesélj a csendről, Kedvesem. Milyen a mosoly, milyen a nevetés; milyen az, mikor mindez sohasem kevés? Milyen, ha elém jön a Vég, ha elfogyott az Élet, s mindenből elég? Milyen lesz ott, mire azt mondtad: Haza, túl a Tündérkapun; ez lesz a Tündérek otthona? Csend lesz ott, s hangtalan szavak? Lesz-e sok, őrült, táncos pillanat? - Veled. S meddig tart ott az életünk? - Kedvesem, oda mikor megyünk? Mesélj a csendről, Kedvesem, Mert bennem üvöltés van és félelem. Mesélj, még itt a földön! - de ne szólj!, hallom így is én; Csak maradj itt velem, s gyere felém! Védj meg, mert gyermek vagyok. Takarj be éj-hajaddal, add nekem illatod... Add nekem magad, s én odaadom életem - ... Akkor az üvöltés csenddé válik és békévé a félelem! Mesélj a csendről, Kedvesem. Mert bennem üvöltés van és félelem. MONDD... Mondd, miért űz a szenvedély? miért hisszük, hogy még mindig van esély? miért marcangol a vágy és miért erőtlen a test és álom helyett a lélek miért csak képeket fest?! S ha mozdulunk, miért fáj annyira?... miért nem lépünk és megyünk már végre haza?! Mondd, hogy egyszer a remény valósággá válik Isten, vagy bárki más ad erőt, hogy kitépjük szívünket, s egymásnak adva virágokkal ékítsük a lélek-temetőt és sétáljunk a virágok között és megpihenjünk és aludjunk és álmodjunk - valóságot, hogy felébredve Téged érintelek s a bűvös szó: Szeretlek, értelmet nyer, mert akkor könnyű lesz minden, nevetni boldogan, szállni a világok fölött. Téged érinteni - nem a nyirkos gyilkos sötét ködöt. MONDD, MI LESZ... ...Mondd, mi lesz, ha megtalál az érzés? Mondd, mi lesz, ha hív a messzeség?... Mondd, mi lesz, ha érzem: mindez kevés? Mi lesz, ha menni akarok - hozzád! veled! Mondd, mi lesz, ha csak álmodom kezed? s az utat, mely feléd vezet?... akkor meghalok csendben, szótlanul elmegyek oda, ahol a madár se jár és várok a feltámadásig mert ott mindenki vár és beszélgetek velük elmondom életem mindent, ami történt velem és beszélek rólad is arannyal csillogót gyémánt szivárványt tűzzel lángolót mert szeretlek itt is ha bár csak lélek vagyok s mindent láthatok mi szép és kedves nekem de homályban van a világ csak téged lát szemem nincskezem nyújtom feléd nincshangomon suttogok neked ott messze lent, hol éled életed hátha áttör a zajon a szerelmes gyenge hang hátha úgy hallod meg mint imára hívó harang és elindulsz felém úttalan utakon sohanemvolt vágyakon legyőzve mindent, mi utadba áll s közben a hívó harang szava előtted jár és vezet és egyre hangosabb... és egyszer csak megváltozik s akkor szívedbe béke költözik mert szavakat hallasz harangszó helyett és megérted: mostmár mindent lehet engem is! - és felém nyújtod szent kezed és nekem adod drága életed és feléd nyújtom vankezem és neked adom életem mindenem... örökkön örökké ámen NE ÍRJ, HA NEM LEHET Ne írj, ha nem lehet, csak gondolj rám, s ez elég - tudom, hogy megteszed - mert a gondolat ideér, a gondolat elér nincs idő, nincs messzeség, csak diadal, a gondolat megvigasztal... Ne írj, ha nem lehet, csak gondolj rám, mindig kedveset, szépeket, sötétet, napfényt, lépteket feléd, felém... a gondolat elér... NÉHA... Néha azt hiszem, hogy itt vagy velem S ha becsukom szemem látlak is.. mellettem, Kedvesem.. Ha akarom érinthetlek, ha akarom fogom kezed s hallom lélegzeted.. Ha becsukom szemem, látom szép szemed s érzem illatod, mosolyod mert itt vagy velem, ha becsukom a szemem... Ha akarom.. Akarom! Látlak.. egyre halványabban egyre csendesebben egyre fájdalmasabban ...várjunk, míg időnk betelik aludjunk, Kedves, csendesen s őrizzük egymás álmait.... NÉHA TÚL SOK AZ ÉLET Néha túl sok az élet túl sok a könyörgés a kimondott szavak a hasztalan beszéd néha jó lenne megpihenni valaki karjában csendben lenni valaki illatán elbódulni mákonyos örök álomban valakit megtalálni s többet fel sem ébredni mert minek? a további szavaknak a további hazugságoknak ígéreteknek fogadkozásoknak melyeket úgy sem tartok be mert nem lehet betartani őket. Néha jó lenne ránézni valakire s ő visszanézne - semmi több - néha jó lenne hinni hogy ez eljön egyszer néha jó lenne álmodozni léhán, felelőtlenül néha jó lenne játszani az élettel táncraperdülni vele könnyedén, boldogan néha jó lenne azt hinni hogy az élet ilyen s majd fogunk táncolni is néha jó lenne hinni és remélni néha jó lenne - élni. Néha jó lenne nem ilyesmiket írni néha jó lenne csak sírni csak sírni néha jó lenne Istentől valamit kérni nem sokat csak annyit: Uram, könyörülj rajtam s engedj élni! Néha túl sok az élet s mégsem hagyom abba görcsösen élek ragaszkodom ahhoz ami nem is az enyém s ami csak por a porból s egy kis lélek mely remél. Néha szeretnék melletted lenni nem lángolni, nem égni nem szeretni nem térdelni előtted és vallomást tenni csak nézni szép szemed érezni illatod s hallani lélegzeted midőn a láthatatlan lég benned életet teremt csak nézni... s akkor könnyebb lenne az élet akkor kicsit érezném hogy élek akkor az ima is erővel telne s a könyörgés igazabb lenne akkor... akkor... mikor?... NYÁRKÖSZÖNTŐ Véget ér a hideg tél elszalad a tavasz már virágos rét fecskenóta itt a nyár! itt a nyár! végre itt vagy végre itt vagy Aranyszemű Napsugár! ÖRÖM Amikor egyedül vagyok, mindenki ott van velem: a csend, a puszta, az örökké fújó szél, a virágok illata, a messzimadarak röpte, a nádas bölcs bólógatása, az árokpart kusza füve, a békák éneke, az átölelt világ, a felhők mögül előbukkanó nap, az elfeledett léptek, a semmivé foszlott emlékek, a csendbe oldott hangok, a vágyak, a lehetőségek, a tettek, az akarás, a remény, az öröm, a lemondás, a cél, az Igen és ott vagyok én és Isten s ha elnézek messze, mert nincs akadály a távoli láthatár tiszta kék, nincs kétely, köd, homály, csak erő és levegő a tüdőnek, a szívnek, a léleknek, a sejteknek, a vérnek, az ereknek a múltnak, a félelmeknek s akkor elindulok a göröngyös úton, amely a szomszéd tanyához vezet, s amelyet soha el nem érhetek, mert csak álmaimban létezett, hogy legyen merre mennem... s ha utam közben azt kérdezik: Merre mész?, felelem: Előre, mindig előre! mert az út a lényeg, s majd a cél, a lépések, s az útmenti fák, mik alatt hűvös árnyék hív röpke pihenőre és az álomtanyához sohamegérkezés a menés, a menés... egyedül az Úton végig míg el nem fogy - soha egyre magasabbra, egészen az égig, ahol csodák várnak rám, mint vártak az Úton végig: csodák - jutalmai az Útnak mert eljutok oda, ahol minden Utak egybefutnak és már csak kopognom kell mert a legnagyobb csoda itt van közel: túl a Kapun, túl az árnyakon Te vársz rám, kire én is vártam nagyon s jártam Érted Utam szüntelen hogy hozzád érjek Életem... egyedül... örömben... végig... ÖRÖK TÁNC... Amit a sorstól csak kérhetünk: legyen örök tánc életünk dallamok, ének, léptek, suhanás könnyelmű-könnyed, szélvész-rohanás. Mindegy! Csak táncoljunk! erősen fogd kezem ölelj, szoríts, égess el örök táncban szerelem! Ő Ugye jó a csend, ugye jó a magány, ugye az is jó, ha néha jön valaki, aki már nem is olyan talány, s akkor örül a szíved, bár néha szenvedsz, de mégis van valaki, aki az Életed. Ugye az is jó, hogy nincs mindig csend, ugye jó a hang, a csacsogás, ugye jó hallani a hangját, s látni Őt... ugye jó a Társ, ha néha szenvedsz is, de mégis van valaki, aki a tiéd, aki más. Ugye jó ránézni, hallgatni szavát, s látni bűvös haját, mint lebben feléd ugye jó érezni illatát betelni vele nem lehet, s Ő bárhova elmehet, te érzed szívedben a lehelletet, mi drága bensejéből jött elő, s ennél fenségesebb, ennél gyönyörűbb létező nincs, mert ez Ő! Ugye minden Ő más nincs a földön, más nincs az égen, más nincs kívül, s belül, a test, a lélek, a szív, az ész, az érzés, a létezés, a le nem írható Ő ki csak Istenhez hasonlítható - vagy nagyobb... Isten érti ezt, nem ítél, hanem boldog és szeret, mert én is boldog vagyok, nem számít semmi, sem föld, sem csillagok, mert itt van Ő, ki mindennél nagyobb Isten érti ezt, mert ő is szeret, s ki szeret, érti ezt. Add drága kezed, s menjünk el, messzire, sétáljunk ki a világból oda, hol nincs csend, nincs magány, hol, mindenki szeret. PÁRBESZÉD A RÉTEN - Hol vagy, Uram? - Itt vagyok. - Nem látlak, Uram! - Nyisd ki a szemed! - Nyitva van. - Akkor nézz körül! - Azt teszem, Uram. - És mit látsz? - Fákat, virágokat, napfényt, röpke madarakat, tarka szárnyú pillangót, a távolban kéklő hegyeket. - És mit hallasz? - A szellő suhogását, a madarak énekét, a távoli csendet. - És mit érzel? - Puha meleget, a fű illatát, a szél simogatását. Békességet. - Látod, ez mind Én Vagyok! A PORSZEMEK ÚTJA ...s ha nincs is szél, sem szellő, sem fuvallat, s ha vad orkán nem is tör száraz ágakat, a láthatatlan kis testek szerte szállnak, neki a világnak, s megtörnek mindenen, mert parányok lettek, s a világ végtelen megtörnek a fényen, az árnyon, a homályon, megtörnek a sziklák élein, s félve szállnak egyre feljebb, pedig nem hajtja őket semmi, csupán semmiségük ereje... láthatatlan lapjaikat ezüsttel vonja be a hold, arannyal a nap, s csillagok fésülik gyémánt-hajukat mosolyogva, büszkén, ezer-szép alakban látva magukat a sötét éjben, porrá vált porszemek gyönyörű szemében. REGGEL álom ágon nyár-virágon szellő pihen lepke szárnyon ének csendül lágy húr pendül Csend-tündérke táncra perdül hang hallatszik éj elalszik világ-sereg napra hajlik virág nyílik levél lebben köszön a Fény szeretetben REGGELI KÖSZÖNTŐ Kedvesem, szép reggelt, szép napot, szép estét s holnapot tiszta perceket, mint téli a hó ragyog életet, mosolyt, öröméneket s mindent, mire vágysz - kék szemet és két kezet, mely kezedben alszik és két szívet, mik egybedobbannak s mitől a félelem kialszik és lépéseket és szellőt, kék eget és álommadarat és úttalan utakat, hol csak mi megyünk mit csak mi ismerünk mit ha végigjárunk, már semmire sem vágyunk, mert megnyerjük a legnagyobbat: az Életet Veled és legyen sok madárdal ma Neked és dobogjon hevesen kis szíved, ha ismerős hangot vélsz hallani ott belül, hova a lelked jár szerelemet játszani - velem és ha sétálsz az udvaron kedves papuccsal lábodon ne érintsd a füvet szállj, repülj, mert mosolyom követ s visz át mindenen Kedvesem szép napot Neked és szép holnapot és szép éjszakát, mikor a hold ragyog s éj hajadat ezüsttel hinti be és a bársony égből megannyi csillag ámulva tekint a földre le, mert ilyen szép még az égben sincs hiába gyémántragyogás, minden égi kincs hiába égi ösvények bűvös fénysora minden hiába, mert itt lent van a csoda Te ki lejöttél hozzánk kedvesen, ki köztünk élsz szerelmesen Szerelmesem szép perceket Neked szép órákat, napokat, éveket Életet - Veled. A REGGELI NAPSUGÁR A reggeli napsugár Isten szavára vár a reggeli napsugár óriási szentjánosbogár. Világít, látni egymásban mi szép volt, s ami elveszett világít, hogy lelkünkben fény legyen, béke és szeretet. Harmatcsepp fényét ezer színre bontja bolyhos-melegét a világra gazdagon ontja madárfióka félénken elsőt csipog s a lezárt redőnyök résein arany fénye lassan becsorog. Ébred az élet, ébred a táj ébredünk mi is s újra érezzük mindazt, mi fáj de ajkunk imára nyílik, mint minden reggelen nehéz sóhajok árja száll az ég felé: Segíts meg ma is, Istenem! REJTŐZKÖDÉS Rejtsd magad a napsugárba és fény leszel rejtőzz el a föld porába és bársony leszel bújj virág szirmába pillangó álmába és boldog leszel A REMÉNYT FELADNI SOHA NEM SZABAD A reményt feladni soha nem szabad ha csonton már csak száraz bőr maradt, akkor is van még valami más, ami sokkal fontosabb: a folytatás, hol minden remény valóra válik, hol nem lesz fontos, mit mond a másik és a többi földi cél. A reményt feladni a földön sem szabad imádkozz, dolgozz s meglásd, élted mily szépen halad fogadd el, mit Isten ad neked hidd, hogy gyermeke vagy s Ő atyaként szeret SZÁRNYALÁS Repüljünk, kedvesem menjünk fel az égig járjuk a csillagok szép ösvényét végig s azon túl is, hol kezdődik a végtelen hol már minden szép, kedves, szelíd s hol megáll az értelem mert olyat látunk, mit sehol s csak állunk, szárnyunk tétován verdes, mint a szerelmes, ki először fogja kedvese kezét... repüljünk, kedvesem gyere, ne félj nem árthat nekünk semmi testvérünk a napvilág s puha fényével az éj a szél magasra emel s közben elringat, szerelmes dalt énekel neked s nekem gyere, kedvesem, velem fel, a csillagok közé vegyük sorba mind és válasszuk ki a legfényesebbiket hogy világítson a nagy kalandban: keresni egymást - az Életet... kétely ne tartson vissza már lásd, előttünk a Menny, végtelen a határ s ez mind miénk, teljesen lépjünk hát rá a csillag mezőkre együtt: veled s velem s járjunk fényes táncot kergetőzzünk a gyémánt füvek között s ha délnek évadja jön s égi harangszó ránk köszön, üljünk le egymás mellé a mese fák alá s pihenjünk egymás melegében, érezzük egymás illatát s szóljunk Istenhez, mondjunk szép imát hogy megtaláltuk egymást s a csillagok honát... ha pedig az est ránk köszön s Hold Anyó az égre visszajön, arcunkat fordítsuk felé, kezünkkel intsünk mosolyt és járuljunk elé, hogy megáldja életünk, s őrizzen téged és engem is, mikor kibontjuk szárnyaink s repülünk... repülünk... SZERELMES SZAVAK A SZAVAKHOZ Szeretlek titeket, mind, szavak s ti, mondatok: gondolatok szép gyermekei - ha szomorúak vagytok is, ha kacagók, ha némán hallgatók, vagy biztatást adók... s akkor is szeretlek titeket, ha elcsaljátok a reményt, mert életet adtok és költeményt... a szó élet a mondat élet szeretlek titeket, mind, szavak, mert általatok élek! SZERETNÉK A BOLDOGSÁGRÓL ÍRNI Szeretnék a boldogságról írni szeretnék többé sohasem sírni szeretném a világba kiordítani: Ne csüggedj, van remény az út vége a győzelem! nehéz a harc, de 'mi vár: boldogság, béke, szerelem! Szeretnék a szerelemről írni szeretnék boldogságtól sírni szeretném a világba kiordítani: Istenem! Ő itt van velem! Látom Őt, nemcsak álmodom a perceket már nem számolom mert eljött, s többé nem megy el ó, áldott élet áldott szépség áldott szerelem! Szeretnék csak mindig Róla írni tündérmesét, igaz történetet szeretném a világba kiordítani: Szeret, szeret, szeret! S azt is, hogy én is szeretem jobban, mint életem s ez a szerelem végtelen mert kettőnké - ugye, Kedvesem? Szeretném elmondani hogy szeme gyönyörű s ajka édes minden, mit mond és tesz szivárvánnyal ékes s csak, hogy láthatom a Mennyország nekem szeretném elmondani nektek hogy végtelen szeretem! Szeretném, ha mindez való lenne szeretném, ha egyszer Ő üzenne: Várlak, gyere, szeretlek én is! szerettelek mindig s szeretni foglak a világ végezetéig! Szeretnék a boldogságról írni Link SZOMJAZOM, URAM! Az emberélet útjának felén Kietlen, tikkadt sivatagba értem én Átkozott a nap, mi ide elhozott Átkozott a kékség, Mit a nap gyilkos tüze rám boltozott! Sem fűszál, sem szikkadt ág, mi betakar Az őrült szél játszik velem, rőt homokot kavar Testem megremeg, a földre lezuhan Néma kiáltás hagyja el ajkam: Szomjazom, Uram! Féreg vagyok már, száz lábam nőtt a homokon Azokkal csúszom vélt célom felé S közben ismerős korbács ütéseit érzem hátamon - Messze, úgy látom, zöld ág virul Ott a víz, ott az élet S ott legel a Húsvéti Bárány is jámborul A csalóka remény utolsó erőt ad nekem S egyszerre itt van előttem, csak kell intenem De a szikár homok belepi homokba vájt utam Ha nem segítesz, meghalok, szomjazom, Uram! A zöld mező emlékeimben létezett Nem megyek tovább, testem haza érkezett Szemem becsukom, a szél dombtetőre ül A puffadt nap lassan nyugatnak szenderül. Halk kopogást hallok, s lelkem máris nyitva van A bűn kifolyik rajta, mint sűrű gennypatak Kósza kérdést fogalmaz kiszáradt agyam: Hogy lehet, Uram, hogy Téged elhagytalak? Mi volt az életem? Most csak álmodom? Miért nem éreztem eddig, hogy szomjazom? A sivatagban hűs forrás fakad Érzem édes ízét, s hogy valaki megragad Élet sarjad a homokból s élettel megtelik A gyűlölt port fák, virágok, erdők elnyelik S én csak iszom, iszom, abbahagyni nem tudom. Lassan csillapul szomjam, Uram S mert oly édes forrásod vize, Hogy vele a mérték be soha nem telik Csak hallgatom szavad boldogan S minél tovább csüngök ajkadon, Szent igédre, Uram, annál jobban szomjazom! TARKA ÁLMOK tarka álmok, csendben hallgatók aludj szépség, ölel puha hó csend mindenütt békesség-fehér szunnyad a nyár, a tavasz, az ősz, s alszik a tél... TAVASZÜNNEP kinyílt az ég most minden kék a mező is szép gyönyörű kép kismadár ágra száll ránevet a napsugár meleg szellő táncra kelő fényben fürdő szép szerető szem tükrében tavasz-fényben meleg-barna csillag-éjben élet szalad rügy kifakad Tavasz Tündér nyitja szemét hallgatja a tücsökzenét TÜNDÉRÁLOM Ott, messze fenn északon túl gomolygó ormokon ott, ahol a madár se jár, lakik egy Tündér és kedvesére vár. Minden reggel ablakhoz suhan, s tekint világok felé bejár eget, földet, poklokat, de kire vár, nem lelé. Kezét nyújtja, hátha jön - éneke hegyeknek köszön ajkán mosoly, mert remél - napra nap, éj éjre kél. Nem fárad minden nap kelni fel hinni erővel: a nap közel, mikor megnyílik a felhők óceánja, s a ködön át feltűnik szerelmes párja. Hiszi akarattal: itt van az óra, bár százévek teltek el azóta, hogy Ő elment, messze el, de mégis hiszi: az idő közel. S akkor a felhőóceánon át meghallja kedvese dalát, s már repül is felé... Tündéralakját a sötét völgy elnyelé. ÚGY SZERETNÉK... Úgy szeretnék csendben élni a világtól messze - csak mesélni nem szeretni, nem gyűlölni csak néhány apró mozdulatot tenni lapozni egy könyvet elnézni messzire, túl az életen nem álmodozni, nem vágyni semmire nem titkolózni, nem félni csak élni... ÜZENŐ Amikor a fák égig érnek, és meséket mondanak a tündérek, akkor gyere... amikor a hold fényesen világít, s a bársony-éj utolsókat ásít, akkor gyere... amikor a harmatcsepp énekel, s rá messzi-szellő felel, akkor gyere... amikor Isten lejön közénk, s minden, mit hozott, a miénk, akkor gyere... amikor győztél a sötét éveken, s, ím, valaki Neked üzen, akkor gyere... várlak, Kedvesem... VALAHOL Valahol létezel, valahol én is valamit kérdezel, valamit én is néha vágy van benne, néha remény is valahol valamit te is én is... VÁGYAK Aludni... hosszan, csendesen nem álmodni, nem látni ki fontos nekem, nem örülni, nem vágyni nem szeretni... csak feküdni mozdulatlanul semmit sem érezni csak a semmit élvezni mert most az a jó az a békesség az a derű az a teljesség. Aludni... hosszan, ezredéven át elbújni Előle ki úgyis mindent lát hátha másfele néz vagy eltakar a sötét a szeme elől. Aludni... egyedül... csendben... észrevétlenül... elrejtőzni... Aludni.. VÁRLAK, HA JÖSSZ... Várlak, ha jössz várlak, ha nem vártalak tegnap várlak ma várlak holnap várlak örökkön örökké várlak erényben várlak a bűnben várlak, 'milyen vagy hűtlen-hűségben várlak a Mennyben várlak a pokolban hogy együtt énekeljünk az angyalokkal vagy üvöltsünk a kíntól mert örökké égünk - Együtt... várlak, hogy várjuk a feloldozás üzenetét - Veled... Várlak... és nem jössz szólítalak... és nem felelsz kereslek... és nem talállak önmagam sötétje fedi el a tájat - várlak... várlak... várlak... Elnyel a múlt szaggat a jövő a jelen elröppent Nélküled semmi nincs - nehéz várni... de kell! ha nincs is remény, akkor is várni kell! Rád mert hátha egyszer feltűnsz az úton, ahol én is megyek hátha szembe jössz velem hátha felismerjük egymást hátha Te is rám vártál mint én Rád hátha megállunk egymással szemben és azt mondjuk: "Itt vagyok!" hátha megfogjuk egymás kezét és elindulunk egy másik úton egyfelé, együtt hátha megérkezünk valahová és azt mondjuk: "Hazaértünk. Menjünk be, ez a mi otthonunk." s hátha ott boldogok leszünk örökkön örökké mint a mesékben mint az imákban mint az elsuttogott vágyakban mint a gyötrelem sikolyaiban mint - az életben Várlak... gyere... próbáljuk meg újra hátha... VÉGTELEN UTAZÁS Elvittél magaddal egy napon elvittél magaddal holdfényben, csillagon egy cseppben, mely rád hullt csendesen egy szívben, mely így szólt: "Kedvesem..." Elvittél, mert fontos volt neked elvittél, mert nincs más, ki szeret elvittél, hogy ott legyek veled s érintsem Napsugár-szemed

0 komment , kategória: Őri István

Kosztolányi Dezső

2016-02-05 10:00:11, péntek

	KOSZTOLÁNYI DEZSŐ (1885-1936) Nemeskosztolányi Kosztolányi Dezső, teljes nevén: Kosztolányi Dezső István Izabella (Szabadka, 1885. március 29. - Budapest, Krisztinaváros, 1936. november 3.) író, költő, műfordító, kritikus, esszéista, újságíró, a Nyugat első nemzedékének kimagasló formaművésze, a XX. századi magyar széppróza és líra egyik legnagyobb alakja. Csáth Géza unokatestvére. Vannak versolvasó emberek, akik a magyar költészet gazdag egészéből Kosztolányi Dezsőt szeretik legjobban; még olyan is akad, aki azt állítja, hogy ő a legnagyobb magyar költő. Vannak azután mások, akik azt mondják, hogy Kosztolányi költészete csupán egy szín a Nyugat-nemzedék pompás skáláján, de Kosztolányi prózája a magyar regény- és novellairodalomnak legalábbis az egyik csúcsa. Ismét mások elámulnak a nagy szorgalmú műfordítón, aki a világirodalom évezredeiből százszámra és kötetszámra ontotta a bravúros, óriás nyelvtechnikájú - bár nem túlságosan hűséges - magyar változatokat. S ha mindehhez hozzátesszük, hogy kitűnő és mindig érdekes esszéíró, lebilincselően csevegő újságíró - akkor mindenképpen meg kell állapítani, hogy ha rajongói olykor túloznak is, egy igen jelentékeny és nagyon vonzó irodalmi nagy alakkal állunk szemben, aki nagyon is alkalmas arra, hogy bizonyos pillanatokban kedvenc költője vagy írója legyen az olvasó embernek AKARSZ-E JÁTSZANI? A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni, akarsz-e mindig, mindig játszani, akarsz-e együtt a sötétbe menni, gyerekszívvel fontosnak látszani, nagykomolyan az asztalfőre ülni, borból-vízből mértékkel tölteni, gyöngyöt dobálni, semminek örülni, sóhajtva rossz ruhákat ölteni? Akarsz-e játszani mindent, mi élet, havas telet és hosszú-hosszú őszt, lehet-e némán téát inni véled rubin téát és sárga páragőzt? Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni, hallgatni hosszan, néha-néha félni, hogy a körúton járkál a november, ez utcaseprő, szegény, beteg ember, ki fütyürész az ablakunk alatt? Akarsz-e játszani kígyót, madarat, hosszú utazást, vonatot, hajót, karácsonyt, álmot, mindenféle jót? Akarsz-e játszani boldog szeretőt, színlelni sírást, cifra temetőt? Akarsz-e élni, élni mindörökkön, játékban élni, mely valóra vált? Virágok közt feküdni lenn a földön s akarsz, akarsz-e játszani halált? Kosztolányi Dezső: Akarsz-e játszani - Latinovits Z. Link AZON AZ ÉJJEL Azon az éjjel az órák összevissza vertek. Azon az éjjel holdfényben úsztak mind a kertek. Azon az éjjel kocsik robogtak a kapunk alatt. Azon az éjjel könnyben vergődtek a fülledt szavak. Azon az éjjel égett szobánkba gyertya, lámpa. Azon az éjjel féltünk a borzasztó homályba. Azon az éjjel arcunk ijedt volt, halavány. Azon az éjjel halt meg szegény, ősz nagyapám. Azon a reggel csupa rokon jött, sirató nép. Azon a reggel sürögtek az öreg mosónék. Azon a reggel kendővel kötötték fel gyönge állát. Azon a reggel lassan vezettek a földúlt szobán át. Azon a reggel rozsdás pénzt tettek kék szemére. Azon a reggel riadtan bámultam feléje. Azon a reggel csak hallgatott makacs ajakkal. Azon a reggel olyan volt, mint egy néma angyal. BOLDOG, SZOMORÚ DAL Van már kenyerem, borom is van van gyermekem és feleségem. Szívem minek is szomorítsam? Van mindig elég eleségem. Van kertem, a kertre rogyó fák suttogva hajolnak utamra és benn a dió, mogyoró, mák terhétől öregbül a kamra. Van egyszerü, jó takaróm is telefonom, úti bőröndöm van jó-szivű jót-akaróm is s nem kell kegyekért könyörögnöm. Nem többet az egykori köd-kép részegje a ködnek, a könnynek ha néha magam köszönök még már sokszor előre köszönnek. Van villanyom, izzik a villany tárcám van igaz színezüstből tollam, ceruzám vigan illan szájamban öreg pipa füstöl. Fürdő van, üdíteni testem langy téa beteg idegeimnek ha járok a bús Budapesten nem tudnak egész idegennek. Mit eldalolok, az a bánat könnyekbe borít nem egy orcát és énekes ifjú fiának vall engem a vén Magyarország. De néha megállok az éjen gyötrődve, halálba hanyatlón úgy ásom a kincset a mélyen a kincset, a régit, a padlón mint lázbeteg, aki föleszmél álmát hüvelyezve, zavartan kezem kotorászva keresgél hogy jaj, valaha mit akartam. Mert nincs meg a kincs, mire vágytam a kincs, amiért porig égtem. Itthon vagyok itt e világban s már nem vagyok otthon az égben. BÜSZKÉN VALLOM, HOGY MAGYAR VAGYOK... Még büszkén vallom, hogy magyar vagyok, És nagyapám, a régi katona hallgatja mosolyogva, boldogan, sebforradástól lángol homloka s én térde közt, hadarva szavalok, hogy győznek mindenütt a magyarok. Csak a szeme borul el néha kissé: Jaj, meg ne tudja ez az árva gyermek, hogy vannak messze, különös világok, s aranyba nyílnak a versailles-i kertek, jaj, meg ne tudja és ne lássa őket, ne lássa fényük és ne hallja hangjuk, a magyar szó a hét szilvafa alján körötte most még mint tengermoraj zúg. Óvjátok édesen az édes álmát, mint álmát a szegény beteg gyereknek, hogy meg ne tudja, élete nem élet, és meghalt már, bár alig született meg. Jaj, meg ne tudja, hogy hiába minden, ha dalol és ha a távolba lát, mert néma gyermek minden kismagyar, s a Nagyvilág nem érti a szavát. DÉLUTÁNI MEDITÁCIÓ Milyen lesz a halál, vajon rossz lesz-e, jó, ez a végső, komoly nagy-nagy szenzáció? Lehet, hogy semmi lesz, egy sárga délután elalszik szivarom s kinyílik néma szám. Lehet, hogy furcsa lesz, reámtör rémesen, hogy belekancsulok s kocsonyává esem. Lehet, hogy enyhe lesz, úgy, ahogy áhitom s átzúgok rajta, mint a vasuti hidon, mint mély vizek felett, hogy a testem pihen a hálófülke lágy, párnázott mélyiben. Lehet, hogy egyszerű, csöndeskés és sivár. Azt mondják: ez nem ő. Azt mondják: ez a sár. Lehet, hogy szörnyü lesz, mint puskadurranás, fülembe lárma zúg s nem hallja senki más. Nagy dinamit-robaj, velőkig felható, állkapcát tépdeső, babonás puskaszó. Csodás, iszonytató, iszonytató csodás, vörös és fekete utolsó felvonás. Oly messze még e zaj s előre reszketek, mint vad szcéna előtt színházban a gyerek. Oly távol még e zaj oly messze, kívülem, szeretném hirtelen befogni a fülem. EGYRE KÖZELEBB És egyre-egyre közelebb megyek feléd, halál, s már ki se ejtem nevedet. Ifjan beh sokszor hívtalak, s lázam hűsíteni fejemre raktam a havad. Most már sírokra sem ülök, mosolygok lankatag, míg fáradok és szürkülök. Híredre lelkem nem riad, nem vagy már szörnyű sem: apa vagy és én a fiad. Oly egy veled e meggyötört szív és e mellkosár, mint egy veled a rög s a föld. Ó a halál az, aki vén, s koporsó-érc ragyog jégszín haján, bús ajkívén. És egyre-egyre közelebb megyek feléd, halál, s már ki se ejtem nevedet. ELÉGIA Mint zenekarokban a klarinétok legélesebb hangjai, melyek túlrikoltanak mindent, úgy szól az én kétségbeesésem. Ki mondja, hogy rövid az élet? Hosszú az, nagyon hosszú, ki-nem-várható utazás, egyik helyről a másra, hánykódás a zavarban, melynek nincs soha vége. Elhagynak, akiket szerettünk, elhagyjuk, akik szeretnek, elhagynak a barátok, elhagynak a remények, csak mi maradunk itten, a tenger időben, ébredve, elaludva, munkálkodó szívünkkel, gondolkodó velőnkkel, folytatva robotunkat. Miénk az izmok acélja, a pénz, az egészség, csupán az élet nem, mert már sokat éltünk, s ismétlés az egész, ismétlés lomha unalma. Lélektelen kézzel kanalazzuk az ételt, hörpintjük poharunkat. Ismerjük az ízek özönjét, a nők száját is, kik fényes selyemingben, mint gyors, tétova lángok lobognak a homályban, és sírnak megkoszorúzva karjukkal az ágyat, hogy hajnalban keserves válásra üt az óra. Ismerjük ami volt s lesz, kérdésre tudjuk a választ, tudjuk előre a tavaszt, a nyár ragyogását, s azt a pillanatot, hogy koradélutánon végigfut a körúton az ősz és tépi a ponyvát, s gyászbaborul a zúgó kávéház körülöttünk. Máskor ilyenkor vártuk, kavarva feketénket, a szent, ritka vadat, a sorsot, a nagyszerű sorsot. Ám most nincs csoda már. Csak a régi van, csak a régvolt, csak a bánat van, s az higgadtan, de keményen fújja goromba dalát. Dicsérd azt a parancsot, mely idején golyót küld ifjú szivedbe, s átkozd, százszor-ezerszer átkozd meg a sebész-kést, mely elránt a haláltól s itthagy hosszan a földön, lábbadva, halaványon, hegesedő reménnyel. Mint zenekarokban a klarinétok legélesebb hangjai, melyek túlrikoltanak mindent, úgy szól az én kétségbeesésem. EPIGRAMMA 1 Ó, hogy gyűlölném én a nőket, mert ellenem cselt cselre szőttek, de él egy nő, kitől baj, átok nem szállt reám, akit szerettem, aki szeret most is szünetlen: érette mindnek megbocsájtok, s a vétkezőt is áldanám; e nő: anyám. 2 Nem egy szememre hányja nékem, hogy változik a véleményem, s gunyolva szólt: “Te gyönge bolygó, te könnyü, csélcsap napraforgó." Szólok: “Szapuljatok ti, hajrá." Úgyis csupán a balga hajt rá, én azt felelem, jó bolondok, forgok, de csak a napra forgok. 1906 ÉLETRE-HALÁLRA Mint aki búcsúzik, beszélni akarok. Itt éltem én, vér véretekből, magyarok. Mint akit égő szókra gyújt föl a halál. Szájam kigyulladt viziókat kiabál. Együtt örökre, együtt, együtt veletek. Kuckóba, sáncba, rongyba, harcos feletek. Mi volt ez? A szívembe harsog az egész. Láng és korom, megtébolyul, ki belenéz. Sírtam miatta én is, én is, beh korán. Én is zokogtam hosszú, véres lakomán. Éreztem a semmit, a szégyen- maratást. De láttam egykor kánaáni aratást. Kerek eget, mely egy családot ölel át. Parasztleányok hercegnői derekát. Bő dáridót, mely könnyeinkbe belefúl. Ifjú erőt, bűnt tékozolni pazarul. Mégis mindent, ami tiétek, szeretek. Vén bajszotok, puffadt, lilás-kék eretek. Úr-kedvetek, amelynek párja nem akad. Öreg, nehézkes, régi-ízű szavakat. Ábrándomat, mely életemre sebet üt. Hajnal felé a múltba rívó hegedűt. A délibáb vizében úszó gabonát. Tükröztetett kastélyt, ezüstlő habon át. Halottjaim csontját a földben, halavány, matróna-arccal, mélyen alvó nagyanyám. Rokontalan, sívó magányom egyedül. A hosszú őszt, mely visszanézve menekül. Jaj, életem engem bilincsbe veretett. Élő bilincs, forró bilincs, te szeretet. Bilincsbe jár mindig a tiszta szerelem. Ember-jussom testvér-bilincsben perelem. Haraptam ezt és kincsre vágytam, ami nincs. Csókoltam is, mert álom, áldás e bilincs. Lelkem ha kérte, amit a sors nem adott, Arany János bűvös szavával mulatott. Itt és csak itt, nem, ezt nem és nem feledem. Holtomban is csak erre járok, keleten. Izzóbb a bú itt és szívig döf az öröm. De szép, vidám, vad áldomás volt köszönöm. HAJNALI RÉSZEGSÉG Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád. Múlt éjszaka - háromkor - abbahagytam a munkát. Le is feküdtem. Ám a gép az agyban zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban, csak forgolódtam dühösen az ágyon, nem jött az álom. Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal, százig olvasva, s mérges altatókkal. Az, amit írtam, lázasan meredt rám. Izgatta szívem negyven cigarettám. Meg más egyéb is. A fekete. Minden. Hát fölkelek, nem bánom az egészet, sétálgatok szobámba, le-föl, ingben, köröttem a családi fészek, a szájakon lágy, álombeli mézek, s amint botorkálok itt, mint a részeg, az ablakon kinézek. Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam? Te ismered a házam, s ha emlékezni tudsz a hálószobámra, azt is tudhatod, milyen szegényes, elhagyott ilyenkor innen a Logodi-utca, ahol lakom. Tárt otthonokba látsz az ablakon. Az emberek feldöntve és vakon, vízszintesen feküsznek, s megforduló szemük kacsintva néz szét ködébe csalfán csillogó eszüknek, mert a mindennapos agyvérszegénység borult reájuk. Mellettük a cipőjük, a ruhájuk, s ők a szobába zárva, mint dobozba, melyet ébren szépítnek álmodozva, de - mondhatom - ha így reá meredhetsz, minden lakás olyan, akár a ketrec. Egy keltőóra átketyeg a csöndből, sántítva baktat, nyomban felcsörömpöl, és az alvóra szól a harsány riasztó: "ébredj a valóra". A ház is alszik, holtan és bután, mint majd százév után, ha összeomlik, gyom virít alóla, s nem sejti senki róla, hogy otthonunk volt-e vagy állat óla. De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég, valami tiszta, fényes nagyszerűség, reszketve és szilárdul, mint a hűség. Az égbolt, egészen úgy, mint hajdanában rég volt, mint az anyám paplanja, az a kék folt, mint a vízfesték, mely irkámra szétfolyt, s a csillagok lélekző lelke csöndesen ragyog a langyos őszi éjjelbe, mely a hideget előzi, kimondhatatlan messze s odaát, ők akik nézték Hannibál hadát s most néznek engem, aki ide estem és állok egy ablakba, Budapesten. Én nem tudom, mi történt vélem akkor, de úgy rémlett, egy szárny suhant felettem, s felém hajolt az, amit eltemettem rég, a gyerekkor. Olyan sokáig bámultam az égbolt gazdag csodáit, hogy már pirkadt is keleten, s a szélben a csillagok szikrázva, észrevétlen meg-meglibegtek, és távolba roppant fénycsóva lobbant, egy mennyei kastély kapuja tárult, körötte láng gyúlt, valami rebbent, oszolni kezdett a vendégsereg fent, a hajnali homály mély árnyékai közé lengett a báléj, künn az előcsarnok fényárban úszott, a házigazda a lépcsőn bucsúzott, előkelő úr, az ég óriása, a bálterem hatalmas glóriása, s mozgás, riadt csilingelés, csodás, halk női suttogás, mint amikor már vége van a bálnak, s a kapusok kocsikért kiabálnak. Egy csipkefátyol látszott, amint a távol homályból gyémántosan aláfoly, egy messze kéklő, pazar belépő, melyet magára ölt egy drága, szép nő, és rajt egy ékkő behintve fénnyel ezt a tiszta békét, a halovány ég túlvilági kékét, vagy tán egy angyal, aki szűzi szép mozdulattal csillogó fejékét hajába tűzi, és az álomnál csendesebben egy arra ringó könnyűcske hintó mélyébe lebben, s tovább robog kacér mosollyal ebben, aztán amíg vad paripái futnak a farsangosan lángoló Tejutnak, arany konfetti-záporába sok száz batár között, patkójuk fölsziporkáz. Szájtátva álltam, s a boldogságtól föl-fölkiabáltam, az égbe bál van, minden este bál van, és most világolt föl értelme ennek a régi nagy titoknak, hogy a mennynek tündérei hajnalba hazamennek fényes körútjain a végtelennek. Virradatig maradtam így és csak bámultam addig. Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél ezen a földön, mily kopott regéket, miféle ringyók rabságába estél, mily kézirat volt fontosabb tenéked, hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél és annyi rest éj, s csak most tűnik szemedbe ez az estély? Ötven, jaj, ötven éve - szívem visszadöbben - halottjaim is itt-ott egyre többen - már ötven éve tündököl fölöttem ez a sok élő, fényes égi szomszéd, ki látja, hogy könnyem mint morzsolom szét. Szóval bevallom néked, megtörötten földig hajoltam, s mindezt megköszöntem. Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem, s azt is tudom, hogy el kell mennem innen, de pattanó szivem feszítve húrnak dalolni kezdtem ekkor az azúrnak, annak, kiről nem tudja senki, hol van, annak, kit nem lelek se most, se holtan. Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak, úgy érzem én, barátom, hogy a porban, hol lelkek és göröngyök közt botoltam, mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak vendége voltam. Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség - Latinovits Zoltán előadásában Link HALOTTI BESZÉD Látjátok feleim, egyszerre meghalt és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt. Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló, csak szív, a mi szivünkhöz közel álló. De nincs már. Akár a föld. Jaj, összedőlt a kincstár. Okuljatok mindannyian e példán. Ilyen az ember. Egyedüli példány. Nem élt belőle több és most sem él, s mint fán se nő egyforma két levél, a nagy időn se lesz hozzá hasonló. Nézzétek e főt, ez összeomló, kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz, mely a kimondhatatlan ködbe vész kővé meredve, mint egy ereklye, s rá ékírással van karcolva ritka, egyetlen életének ősi titka. Akárki is volt ő, de fény, de hő volt. Mindenki tudta és hirdette: ő volt. Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt, s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja, mint vízbe süllyedt templomok harangja a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég: ,,Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék", vagy bort ivott és boldogan meredt a kezében égő, olcsó cigaretta füstjére, és futott, telefonált, és szőtte álmát, mint színes fonált: a homlokán feltündökölt a jegy, hogy milliók közt az egyetlenegy. Keresheted őt, nem leled, hiába, se itt, se Fokföldön, se Ázsiába, a múltba sem és a gazdag jövőben akárki megszülethet már, csak ő nem. Többé soha nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya. Szegény a forgandó tündér szerencse, hogy e csodát újólag megteremtse. Édes barátaim, olyan ez éppen, mint az az ember ottan a mesében. Az élet egyszer csak őrája gondolt, mi meg mesélni kezdtünk róla: ,,Hol volt...", majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt, s mi ezt meséljük róla sírva: ,,Nem volt..." Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra, mint önmagának dermedt-néma szobra. Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer. Hol volt, hol nem volt a világon egyszer. Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd Link ILONA Lenge lány, aki sző, holdvilág mosolya: ezt mondja a neved, Ilona, Ilona. Lelkembe hallgatag dalolom, lallala, dajkálom a neved lallázva, Ilona. Minthogyha a fülem szellőket hallana, sellőket, lelkeket lengeni, Ilona. Müezzin zümmög így: "La illah il' Allah", mint ahogy zengem én, Ilona, Ilona. Arra, hol feltűn és eltűn a fény hona, fény felé, éj felé, Ilona, Ilona. Balgatag álmaim elzilált lim-loma, távoli, szellemi lant-zene, Ilona. Ó az i kelleme, ó az l dallama, mint ódon ballada, úgy sóhajt, Ilona. Csupa l, csupa i, csupa o, csupa a, csupa tej, csupa kéj, csupa jaj, Ilona. És nekem szín is ez, halovány kék-lila, halovány anilin ibolya, Ilona. Vigasság, fájdalom, nem múlik el soha, s balzsam is mennyei lanolin, Ilona. Elmúló életem hajnala, alkonya, halkuló, nem múló hallali, Ilona. Lankatag angyalok aléló sikolya. Ilona, Ilona, Ilona, Ilona. Kosztolányi Dezső: Ilona /Szacsvay László/ Link INTÉS AZ ÖREGEBBEK TISZTELETÉRE Bizony hajoljatok meg az öregebbek előtt, akár utcaseprők, akár miniszterek. Nem oly tiszteletet prédikálok én tinektek, mint a papok s az iskolai olvasókönyvek. De vegyétek számba, mily nehezen mentitek át ti is évek veszedelmén törékeny szívverésteket ezen az embernek ellenséges földgolyón s ők, kik negyven, ötven, hatvan évet éltek, hány téli reggelen, hány tüdőgyulladáson gázoltak át, hány folyó mellett haladtak el éjjel s hány gépkocsitól ugrottak el az utcasarkokon, míg váratlanul elétek állanak, időtől koszorúzva, mint a csodák, mint akik háborúból jönnek, egyenesen, mint a zászlórúdak s egyszerre kibontják, hogy ámuljatok, vihar-csapott, de visszahozott életüknek méltóságosan lebegő, békét hirdető, diadalmi lobogóját. Karácsony Ezüst esőben száll le a karácsony, a kályha zúg, a hóesés sűrű; a lámpafény aranylik a kalácson, a kocka pörg, gőzöl a tejsűrű. Kik messze voltak, most mind összejönnek a percet édes szóval ütni el, amíg a tél a megfagyott mezőket karcolja éles, kék jégkörmivel. Fenyőszagú a lég és a sarokba ezüst tükörből bókol a rakott fa, a jó barát boros korsóihoz von, És zsong az ének áhítatba zöngve... Csak a havas pusztán a néma csöndbe sír föl az égbe egy-egy kósza mozdony. KEDVES Te meghalsz, kedves, s nem tudod, ki voltál, álarcodat magadra szoritod, s nem tudja senki, hogy voltál titok, hogy voltál nékem ismeretlen oltár. Úgy mégysz el innen csöndbe, lopakodva, élő titok egy még nagyobb titokba. Mert jönni fog egy egész-kicsi ősz, napos, ártatlan, fáradt, graciőz, kis fákkal és kis bárányfellegekkel és végtelen és bús, akár a tenger, és megkuszálja hullámos hajad, szemed alá rak szarkalábakat. S egy délután, ha ülsz az ablakodnál, ijedve kérded: micsoda zenél? És este búgni, bőgni fog a kályha és künn az utcán fújni fog a szél. Te sírva szólitod a Véghetetlent, s felelni fog a föld és a göröngy. Megütsz egy billentyűt s a hangja elzeng, és összetörsz, mint gyönge-gyönge gyöngy KÖNYÖRGÉS AZ ITT MARADOTTAKHOZ Ha meghalok majd, mélyre ássatok, gyarló valómban meg ne lássatok, ködként inogjon eltűnt társatok, s nekem, szegénynek, megbocsássatok. Ne nézzétek karomat-térdemet, csak szándokom és ne az érdemet, mi vérzikés fáj most mellem megett, azon lehet akkor megmérnetek. Önváddal és mérgekkel olykoron, vertem magam füstös-boros toron, mindig a kín volt ólmos ostorom, mindig magány a mély monostorom. Vétkeztem itt, s vétkeztek ellenem, bár senki úgy, mint lázadt szellemem, az sarkantyúzott szűnős-szüntelen, s ezért vagyok én bűnös-bűntelen. De a komor szemet el nem birom, örök gyehenna lesz attól sirom, Nézd, fél a lelkem, mint hulló szirom, legyen az irgalom az én biróm. Azzal, mi biztos és szilárd-igaz, holtomban új halálba taszítasz, aki hajlandó, folyvást botlik az, számomra csak a kétes a vigasz. A kancsal emlék szépítsen tovább, mint hold, mely a felhőkön oson át, s széthordva magbocsátó mosolyát, ezüstté bűvől minden pocsolyát. LÁSD, KISFIAM, ... Lásd, kisfiam, ezt mind neked adom most, legyen tiéd örökre az egész. Vedd a telet és a nyarat, a lombost, itt van neked az epe és a méz. Ez itt a keserű s ez itt az édes, ez a fekete és ez a fehér, ez a nyugalom, s a láz is, hogy égess, ez itt a méreg és ez a kenyér. Tejet adok, de hozzá szörnyü vért is, ölelni lágyan és birkózni kart, és harcot is, hogy harcolj csakazértis, a rózsa mellett ott legyen a kard. Van még néhány elhányt és csonka holmi, egy kis verőfény és egy-két kacaj, viaskodó kedv, várat ostromolni, és végezetre egy nagy, tompa jaj. Iker ajándékot veszel örökbe, oly ember-ízű és oly felemás, de ember adta, nem telt néki többre, eget ne vívj, mély kútakat ne áss. Sötéten nyújtom ezeket tenéked, s koldus apád most tétovázva áll, mert nincs egyéb. Jobbjában ott az élet, és a baljában ott van a halál. LÉGY ÁLDOTT, RÉGI HELY Légy áldott, régi hely, légy áldott, régi ház, légy áldott, régi tej, légy áldott, régi láz. Légy áldott, régi zaj, légy áldott, régi csend, mely mint egy messzi jaj, álmomba visszacseng. Légy áldott, régi hó, légy áldott, régi hő, te szívemet nyitó, te lelkem épitő. Légy áldott, régi bor, légy áldott, régi seb, a véres és bibor csóknál is édesebb. Légy áldott, régi lant új búra régi ír, kigyúló régi hant, kinyíló égi sír. A MAGYAR ROMOKON Jaj, merre menjek? Jaj, merre nézzek? Jaj, mit rebegjek? Jaj, mit hazudjak? Jaj, tán loholjak? Jaj, tán feküdjek? Jaj, mért akarjak? Jaj, mért pihenjek? Jaj, régi kertünk? Jaj, versek álma? Jaj, drága fajtám? Jaj, bús vidékem? Jaj, hogy sziszegjek? Jaj, hogy üvöltsek? Jaj, hogy kígyózzak? Jaj, hogy harapjak? Jaj, hol az arcom? Jaj, hol a múltam? Jaj, hol az ágyam? Jaj, hol a sírom? MÁR MEGTANULTAM Már megtanultam nem beszélni, egy ágyba hálni a közönnyel, dermedten, élet nélkül élni, nevetni két szemembe könnyel. Tudok köszönni ostobáknak, bókolni is, őrjöngve, dúltan, hajrázni, ha fejemre hágnak. Az életet én megtanultam. Csak oly unott ne volna minden, a jó, a rossz, amit a sors hoz. Ennen-sebem is úgy tekintem, akár egy esetét az orvos. Mindazt, mi fáj és van, megértem. Nekem jutalmat hát ki adhat? Nem zöld kölyök vagyok. Megértem: Halál, fogadj el fiadnak. (1935) A NYÁR A nyár az én szerelmem, érte égek, halálthozó csókjára szomjazom, erdőket áldozok szilaj tüzének, bár ajkam is hervadna el azon. Görnyedve várom télen a szobámba, a tűz körül álmodva csüggeteg, lángóceánját képzeletbe látva, mely semmivé hamvasztja a telet. S ha lángszerelme sápadt őszbe vénül s zöld pártadísze hullong a fejérül, virrasztom árva, bús menyasszonyom. Zokogva már hülő keblére fekszem s elsírva ottan legnagyobb szerelmem, sápadt, aszú haját megcsókolom... NYÁR, NYÁR, NYÁR Karinthy Frigyesnek, úri-magának, az embernyi embernek, de kicsit talán a Kálomistának is küldöm, azzal az instanciával, hogy ne átallaná elolvasni ezt a nekem-kedves poémát, minden irányban. Nyár, A régi vágyam egyre jobban Lobban, De vár még, egyre vár. Kár Így késlekedned, mert az éj setétül. Az élet Siralmas és sivár Enélkül. Gigászi vágyam éhes, mint a hörcsög, Görcsök Emésztik s forró titkom mélye szörcsög. Mostan hajolj feléje. Közel a lázak kéjes éje. Akarod? Remegve nyújtsd a szájad és karod. Itt ez ital illatja tégedet vár. Nektár. Te Hűtelen, boldog leszel majd újra, hidd meg. Idd meg. SZEPTEMBERI ÁHITAT Szeptemberi reggel, fogj glóriádba, ne hagyj, ne hagyj el, szeptemberi nap, most, amikor úgy lángolsz, mint a fáklya s szememből az önkívület kicsap, emelj magadhoz. Föl-föl, még ez egyszer, halál fölé, a régi romokon, segíts nekem, szeptember, ne eressz el, testvéri ősz, forrón-égő rokon. Én nem dadogtam halvány istenekhez hideglelős és reszkető imát, mindig feléd fordultam, mert hideg lesz, pogány igazság, roppant napvilág. Méltó vagyok hozzád: nézd, itten állok, még sok hivő száj büszkén emleget, vérembe nőnek a termékeny álmok s nők sem vihognak a hátam megett. Nem is kivánok egy pincét kiinni, vagy egy cukrászdát, vendéglőt megenni, csak az élet örök kincsébe hinni s a semmiség előtt még újra lenni. Ki érleled a tőkén a gerezdet, én pártfogóm és császárom vezess, az életem a sors kezébe reszket, de lelkem és gerincem egyenes. Uralkodásra a karom erős még, adj kortyaidból nékem, végtelen s te aranyozd, aki vagy a dicsőség, még most se rút, nem-őszülő fejem. - Érett belét mutatja, lásd, a dinnye, fehér fogától villog vörös inye, kövér virágba bújik a darázs ma, a hosszu út után selymes garage-ba, méztől dagadva megreped a szőlő s a boldogságtól elnémul a szóló. - Bizony, csodás ország, ahova jöttünk, Minthogyha a perc szárnyakon osonna, el-nem-múló vendégség van köröttünk, hosszú ebéd és még hosszabb uzsonna. Húgom virágokat kötöz a kertbe, aranytálban mosakszik reggelente s ha visszatér az erdőn alkonyatkor, a csillagokról ráhull az aranypor. Olyan ez éppen, mint gyermekkoromba. A felnőttek érthetetlenül beszélnek egymás között, minden nesz oly goromba, estente búgó hangja van a szélnek, tán megriadt lenn egy sötét falombtól s a télre, sárra és halálra gondol. Aztán a délután is furcsa nékem, hogy a napot árnyékok temetik, a zongorán, mint hajdan a vidéken, örvénylik a Sonata pathétique, bukdácsol a billentyűn tompa búban az édes elmebeteg, árva Schumann s mert nem lehet már jobban sírnia, száján kacag a schizophrénia. Nem volt a föld még soha ily csodás, a fák között mondhatatlan suttogás, a fák fölött szallag, beszegve kancsal fénnyel, lilába lángoló naranccsal, az alkonyat csókot hajit a ködnek és rózsaszín hullámokon fürödnek. Miféle ország, mondd, e gyermek-ország, miféle régen elsüllyedt menyország? Jaj, minden oly szép, még a csúnya is, a fájdalom, a koldusgúnya is, jaj hadd mutassam e kis templomot, mely déli tűzben csöndesen lobog. Imádkozó lány, száján néma sóhaj, mint mélyen-alvó, ferde szemgolyóval, vakok meresztik égre szemüket, Isten felé fülel egy agg süket. Vagy nézd az estét, a kormos zavarba kis műhelyébe dolgozik a varga, csöpp láng előtt, szegényen és hiába, mint régi képen, ódon bibliába. Most az eső zuhog le feketén, most a sötétbe valami ragyog, mint bűvös négyszögön a mese-fény, fekete esőn arany-ablakok. Künn a vihar, elfáradt, lassu rívás, benn villanyfénynél őszi takarítás, a készülődés télre, az igéret s az ámulattól szinte égig érek. - A csillagok ma, mondd, miért nagyobbak s mint a kisíkált sárgaréz-edények a konyha délutánján mért ragyognak? Mit akar tőlem ez a titkos élet? Ki nyújtja itt e tiszta kegyeket? Ki fényesít eget és hegyeket? Mily pantheizmus játszik egyre vélem, hogy századok emlékét visszaélem? Az Orion süvegje mért parázsló? Miért hogy mindent lanyha pára mos? Ki tette ezt? Ki volt ez a varázsló? Miért csodálkozol, csodálatos? - Szép életem, lobogj, lobogj tovább, cél nélkül, éjen és homályon át. Állj meg, te óra és dőlj össze naptár, te rothadó gondoktól régi magtár. Ifjúságom zászlói úszva, lassan röpüljetek az ünnepi magasban. 1935 SZEPTEMBER ELEJÉN A hosszú, néma, mozdulatlan ősz aranyköpenybe fekszik nyári, dús játékai közt, megvert Darius és nem reméli már, hogy újra győz. Köröskörül bíbor gyümölcse ég, s nem várja, hogy kedvét töltse még, a csönd, a szél, a fázó-zöldes ég fülébe súg, elég volt már, elég, s ő bólogat, mert tudja-tudja rég, hogy ez az élet, a kezdet s a vég. Nekem se fáj, hogy mindent, ami szép, el kell veszítenem. A bölcsesség nehéz aranyjelmezébe öltözöm, s minden szavam mosolygás és közöny. SZERENÁD A kormos égből lágy fehérség szitálja le ezüst porát. Dideregve járok ablakodnál a hófehér nagy úton át. S amint megyek itt éji órán, lépésem mégse hallható, mert zsongva, súgva és zenélve halkan szitál alá a hó. S körülvesz engem zordon árnyat egy hófehér szelíd világ: angyalpárnáknak tollpihéje, zengő, szelíd melódiák, habpárna selymén szunnyadó arc, mint angyalok fényszárnya ó, minek szelíded altatóul halkan zenél a tiszta hó. Oly mély a csend, a város alszik, mind járjatok lábujjhegyen! Pihék, zenéljetek ti néki, hogy álma rózsásabb legyen. Egy hófehér hálószobává változz át csöndes utca, ó! Fehér rózsákként hullj az éjben reá, te szálló, tiszta hó! SZERETET Mennyi ember van, akit szeretek. Mennyi nő és férfi, akit szeretek. Rokonszenves boltileányok, kereskedősegédek, régi és hű cselédek, lapkihordók, csöndes, munkás írók, kedves tanárok, kik vesződnek a kisfiammal. Találkozunk mi olykor-olykor, meg-megállunk, szemünk összevillan, s én még maradnék tétovázva, talán hogy elmondjam ezt nekik. Mégsem beszélek, mert csak a részeg aggastyánok s pulyák fecsegnek. Ilyesmiről szólni nem ízléses. Meg aztán nincsen is időnk. De hogyha majd meghalok egyszer, s egy csillagon meglátom őket, átintek nékik kiabálva, hajrázva, mint egy gimnazista: "Lásd, téged is szerettelek." ÜLLŐI-ÚTI FÁK Az ég legyen tivéletek, Üllői-úti fák. Borítsa lombos fejetek szagos, virágos fergeteg, ezer fehér virág. Ti adtatok kedvet, tusát, ti voltatok az ifjúság, Üllői-úti fák. Másoknak is így nyíljatok Üllői-úti fák. Szívják az édes illatot, a balzsamost, az altatót az est óráin át. Ne lássák a bú ciprusát higyjék örök az ifjúság Üllői-úti fák. Haldoklik a sárgult határ, Üllői-úti fák. Nyugszik a kedvem napja már, a szél búsan dúdolva jár, s megöl minden csirát. Hova repül az ifjúság? Feleljetek, bús lombu fák, Üllői-úti fák. VERS EGY LEÁNYRÓL, AKIVEL ÉJFÉL UTÁN TALÁLKOZTAM Éjfél után a Duna hídja ó jaj, be könnyes, be setét. Éjfél után a Duna hídján egy néma lány jár szerteszét. Ki ő? mi ő? kérdeztem én is, de ő nem tudta a nevét. Csak csendesen vállamra hajlott. Sohase láttam ily szemet. Olyan szomorgó, oly mosolygó, félig sírt, félig nevetett. A haldokló galamb tekint így, vagy a kétéves kisgyerek. A szívemet kezébe vette, csókolta és nevetve hítt. Labdázott véle, földre dobta - ó szív, te vérző, gyenge szív! - Aztán belétemette arcát és letörölte könnyeit. Mondtam neki: "Kis vízi ördög!" - Reátapadt a hűs ruha. Karján örökre útrakészen ringott szegényes batyuja. Vizes hajába csillag égett, mert várta, várta a Duna. Éjféltől hajnalig imádtam. A szánkon vacogott a csók. Köd hullt. A nedves éjszakában lassan dalolva ballagott. És sírt. És sírtam én is, én is, és sírtak fönn a csillagok. Idézet Nem dobog már a szív, mely a jóság tükre volt, Ajka nem szól többé, mert bezárt, néma, holt. Megállott a két kéz, mely mindig csak adott, Soha semmit nem kért és el nem fogadott. Link KÍNAI KANCSÓ: ALI c. elbeszélés - idézet Az igazi szeretet szerény. Az igazi szeretet félreáll, elhagyja azt, akit boldogít, hadd lebegjen a lelke szabadon, hadd röpüljön a maga útján, hadd találja meg azt, amire rendeltetett. Ez a szeretet nem óhajt ellenszolgáltatást. Ez a szeretet elegendő önmagának, és ezért végtelen. Ez a szeretet tudja, hogy semmi sem a mi tulajdonunk, sem mások teste, sem mások lelke, még saját gyermekeink lelke sem.

0 komment , kategória: Kosztolányi Dezső

1/1 oldal

Bejegyzések száma: 2

2016.01

2016. Február

2016.03

Hét	Ked	Sze	Csü	Pén	Szo	Vas


1	2	3	4	5	6	7

8	9	10	11	12	13	14

15	16	17	18	19	20	21

22	23	24	25	26	27	28

29

Blog kereső

Bejegyzések
ma:	0 db bejegyzés
e hónap:	44 db bejegyzés
e év:	415 db bejegyzés
Összes:	4843 db bejegyzés

Kategóriák

Keresés

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum

Látogatók száma

Ma: 835
e Hét: 6057
e Hónap: 45878
e Év: 223753

Szótár

Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.