Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac / Menus Gábor
1940.08.11
Offline		 Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
Riersch Zoltán
  2016-02-06 11:00:43, szombat
 
 







RIERSCH ZOLTÁN


Riersch Zoltán (Kiskomárom, 1948 -) újságíró, szerkesztő, író, költő, esszéista, publicista.







ADVENT ÉJSZAKÁJÁN


Advent éjszakáján
Új csodára vágyom,
Esthajnal fényében
Megváltómat várom.

Betlehem harangja
Rákondít a tájra,
Angyalok kacagnak
A három királyra.

Csillagok csillaga
Fénylő édes álom,
Elhagyott istállóban
Betlehemi jászol.

Kisdedi békében
Királyok királya,
Mária mosolya
Vigyáz kisfiára.

Királyok királya
Gyémántból homloka:
Megváltó született
Karácsony éjszaka.







BÉKLYÓk


Az igaz kincs,
tej, kenyér, cukor - bilincs?
Euró, forint,

dollár vagy arany?
Humuszos talaj? Hegyek,
völgyek, legelők?

Vagy az ember?
A múlt és a tisztelet?
A hit és a türelem?

Mi az, ami nincs?
S mire való az emberi
béklyó és bilincs?

Mire föl háborog
a kétarcú tömeg, - és
mire föl az ütközet?

Itt egy láb dobog,
amott balhéfütty a divat:
Féltem unokáimat!

Béklyó és bilincs.
Vád. Nihil. Balhé. Ár, víz.
Messze a túlpart.

Messze az ember.
Messze az Isten, messze:
Nem történt semmi.







ESTI IMÁDSÁG UTÁN


Már elmondtam a Miatyánkot,
mondtam Áve Máriát,
nem találom igazságom,
szemeimre nem jött álom.

Életem rendezgetem,
a múltamat áttekintem.
Volt-e múltam, becsületem,
s lesz-e jövőm, van jelenem?

Hol van az én akaratom?
Isten hitem nem tagadom,
nem tagadtam sorson át;
kértem áldást gyermekeimre,
felvállaltam bűn porát.

Istenem,
ki gyermeked feláldoztad
az Eredendő Bűn miatt,
Jézus után
ki vív csatát Luciferrel,
pokoltűzzel föld alatt?

E földre jön-e béke,
s miért gyilkolnak az emberek,
vagy embereknek elnevezett
pokoltűzű Luciferek?

Mikor leszünk egyenlőek
a Teremtő asztalán,
s mikor jut majd az egyenlőből
mindenkinek, igazán?

Igazság és egyenlőség
mikor válik igazzá?
Mikor lesz a földi bőség
egyenlő lehetőség,
s a könyörgés vigasszá?

Könyörgöm,
és kérlek Uram,
tedd látásom tisztává!

Adj reményt és igazságot,
bűneimben vigaszságot,
meleg ételt az asztalra,
adjál áldást nyugalmamra!

Add meg nekem lelki békém,
s adj szerelmet, újat, másat,
tiszta szívet, büszke társat!

Életerőt, egészséget,
s békét a világnak!
Igazságot igazságnak!

Ha majd
utam végén járok,
bátran mondok Miatyánkot,
mondok Áve Máriát.
Uram, bátran eléd állok,
te tudod az Igazságot!
Én elfogadom ítéleted!







EZÜSTVONÓ BALLADÁJA


merre vagytok régi utcák
régi harcok cigányzenés
kiskocsmái
merre vagytok holdvilágú
kisablakok - alattatok
szoktam állni
merre vagy te csalfa leány
tűz etette mikor szólsz rám

hol van az én édesanyám
elhagyott a hitét szegő
hűtlen rózsám

hol vagy cigány jó barátom
mért nem húzod talpam alá
múlttaposó haláltáncom
hol vagy felhő fényes csillag
kit az isten ígért nekem
tanulságra egyszer eljő

mennék veled messze - messze
ítélővel a felhővel emelt fővel
utolérlek - utolérlek megölellek
kisgalambom tűze etette
te - ott várj rám - ezüstvonós
cigányangyal égi utcás
kiskocsmában húzd a nótám...







HAT ÉVTIZED TERHE


az évek
kattogó gyorsvonatként

elhanyagolt síneken
pattogó kitérőkön

cammogva
robogtak

én mégis
évekig
nyitott tetejű
képzeletbeli vagonokban éltem
felettem a borús égen
szürkén mosolyogtak fellegek

állomásról állomásra
utaztam
sosem volt gyermekként
s mindig őszi ködben

hat évtizedem terhe

hiába a tavaszi kikelet
már nem oszlik a köd







KÉSEI SZERELEM


Halld meg bús énekem kései kedves,
ki távol vagy tőlem, mégis, oly közel,
ki álomországom otthonában
fáradt szívemmel ölelkezel!
Halld meg hívó szavam, kelj útra,
szállj szabad szerelmes szavak szárnyán!

Hiába várlak, ha magamban
magam börtönének rabja vagyok:
nem vidítanak fel ölelő karok,
csillagmezei csókok, nem ébresztenek
kócos hajnalok. Magamban vagyok,
magamban élek, - kérlek
légy oly szabad madár, ki ha hívják
odatalál, hol börtönömben rab lehet.
kiért börtönöm ajtajából kiverem a vasszeget

Madár rabként madár nem lehet,
rabőr rabként nem igazán szeret:
Én a kékmadár őre vagyok!
Szerelmes múzsák, égi angyalok
ülnek légszomjas mellemen -
követem a fényt, hosszú útra vágyom!
Kérlek, kései kedves, szeress,
jöjj, légy kései párom!

Szirének közt haldoklik a költő!
Légy ölmelegem, légy asszonyom,
légy bölcső, hol újra születhetek:
Légy koporsóm, mit bánom én, temessetek,
csak jöjj, fuss, repülj, ölelj, szeress
ezüst-korunk értelmének alkonyán,
felvállalva a még nem kései örömöt:

Mert szerelmünk tavasz a télben,
nyárban, aszályban májusi eső:
szeretni tudó, akaró, embert egekbe emelő.







KÉSEI VÁGY


kiszáradtam
te mégis
előcsalogatod nedveim

tomboló
szeszélyes árként
zúdulnak alá
az őszi éjszakában

felhajtott szoknyával
fürgén belegyalogolsz
sorsom zúgójába
combodat mossák
a szerelmes habok

káprázik szemem
titokzatos köd borítja
párássá teszi
a már ősszé szelídült korom

de bennem
már az édes
a lidérces és démoni
látványtól is
csitulni kezd a kései vágy







LÁTOMÁS


Előtte semmi,
Mögötte senki.

Háttal áll,
mint mindíg.

Arcát
álarcként, vagy szégyenében
jótékony köd takarja.

Hosszú ruháján
már több a tarka,
mint az egykoron volt fehér.

Magányos, madárijesztő
az egyszervolt delnő.
Kitárt karjait,
balsorsát köszöntve
az ég felé tartja.

Vagy csak búcsút int
ennek, meg annak,
a délre húzó fecskéknek,
a vonuló vadludaknak.

Szürreális Dali,
futurista Picasso kép.

Távoli dörrenés.
Néhány cikázó villám.

A majdnem fehér ruhát
s az asszony haját
tépni, szaggatni kezdi
egy ki tudja honnan jött alpári vihar.

Az őszi csend paganinis ördögtánc!

Szerelmét vagy emlékét féltve
fekete karvalyként - rávijjant
a múltszaggató szélre:

kjsrrrr... kjsrrrr...
na gyere, ... na gyere,...
vagy állj félre!

Csak az Isten a tudója,
mitől - de csend lett.

Az őszi
szürreál szivárványt szaggató szél
elinal, s az esőből is csak
a ködbe hömpölygő ár maradt.

Az asszony gyönyörű,
egyszerre szűz és parázna.
Már - már táncos mozdulatokkal
lerázza magáról a múltat.

Két tenyerének bölcsőbörtönéből
kiszabaduló démon
eltűnt a ködben.

Az évek óta bezárt szem
s a köd titka már nem titok.

Megfordul.
A mocsár már mögötte.

Mosolyog.
Valakit magához hív.

Vagy búcsút int
a kortalan szerelemnek.







MAJD HATVAN ÉV MIT ÉR?
(Erdős Attilának)


Majd hatvan év mit ér,
ha odvas a seb, ha már sánta a láb,
homályos a szem, s remeg a kéz?

Majd hatvan év mit ér,
ha már hátrafelé folyik a vér, ha már
nem ölt testet a képzelet?

Ha már csak képzeleg az érzék,
ha már csak egy korty vízre szomjas
a nikotintól cserepes száj?

Ha már csak a csekkönyv az érték,
és a legszebb dologhoz Viagra kell;
ha a múló ifjúság útra kel?

Ha már az itt fáj - ott fáj
tölti ki a máskor átvágtatott
szerelmes éjszakát?

Hej! Az angyalát! Jaj de fáj!
Hol a gyógyszerem, meg a vizes pohár?
Mocskos a sors, hűtlen és csapodár!







RESZKETŐ KEZED


Voltam, vagyok, leszek,
ha majd lecsendesedek,
lecsendesedik benned is
a nemcsak tévedés.

Talán még jutna nekem
belőled egy villanásni perc,
egy csók - egy ölelés,

de időm lecsengett,
az élet, a valóság mást akart.

Majd, egykor, ha
a lenyugvó Napba nézel,

fel, a szerelemvágytól
násztánc-cikázó fecskékre,
a gomolygó felhők fölé,

egykori lépteim nyomát kutatva
életem égi úti porában:

álmaidban,
feltörő vágyaid nyomában
mindig ott leszek veled:

Kóchajad
hűsítő szellőként simogatva,
vízesésén átbújva

szemeidbe fészkelem magam,
s megfogom reszkető kezed.

Az álom nyárillatú
hátterében
közeledik az alkony.

A mohaillatú fák,
a túlparti kéklő hegyek
megértik - a titkot.

A kakukk az időt számolja.
Az egykor volt élet rengetegéből
előbukkan egy őz család.

Ránk mosolyognak.

Fogásom szorítása,
csillapodik, őszinte,
erős, mégis szelíd;

lassan megnyugszik
reszkető kezed.







SEHOVA SEMMIÉRT


Kitomboltam magamból
a szerelmet.
Tudatom, testem
izomláztól ténfereg.

Valahol a távolból
kajánul fintorog
ami igazából sosem volt:
megvénült testemmel
kopott asszonyisten oltára előtt
látomást, fantomot látva térdelek.

Vágyam halott.
Magját nem őrli már se szél
se szerelemmolnár:
Úgy voltál nekem, hogy
Igaz s valódi sosem voltál.

Messziről jöttél,
s már a távoli messze vagy:
Lassan én is tovamegyek,
óh ti villámot szikrázó egek:
sehová a semmiért...







A SZERELMET MÁR ELŰZÖM


A szerelmet már elűzöm - daccal,
bár visszavárom minden tavasszal,
s kéklő május virágzik a kertben,
szélfutta, rideg tél él a szívemben.

Még vágyom ízed, hattyúnyakad,
ölellek csókkal, - ruhád szakad, -
hályogot kéne vetni szememre,
kérlek mégis, kedves, ülj az ölembe!

Hadd érezd kezem vénülő fogását,
hadd halld az ősz férfi halkuló sírását!
Hadd érezd fáradt szemének melegét,
hadd mondja neked: nagyon szeret még!

A szerelmet már elűzöm váddal, daccal,
Bár visszavárom még minden tavasszal,
ősszel, télen, a Nap - perzselte nyárban:
de már csak az álom él e kései vágyban.







TÖVISKOSZORÚ


kérges tenyerű
jobb kezem
kezet fogott
az isiászos ballal
édes jó istenem
ideje lenne már
kibékülnöm
önmagammal

hat évtizedes
életem fája
alatt
mohaágyon ül korom
arcomba hajolnak
a csönd ágai
elsüllyedtek bennem
az egykor cikázó szavak

sok éve állok ott
ahol
nem csak egyhelyben álltam
még vágyom vonatra szállni
utazni hegyen völgyön át

de hiányos szándék
az akarat

szemez velem egy gondolat
én is mélyen magamba nézek
be kell engedni az ajtón
minden rég eltemetett emléket

én távolabb néztem annál
ameddig valójában látunk
ma sötét üvegen át
figyelem
meghasonlott
sötét világunk

történt ami történt
úgy történt
láttuk
viszlát tegnap
viszlát ifjúság
fejemre rakták a töviskoronát

mit ér már
a legbecsesebb szó
ha csak lábadat lógatod

hiába vagy méltó
a lázas igyekezethez
ízekre szaggatott az akarat







VÉN BOLOND


Te vén bolond, ki azt hitted,
mert az ágyékod tűzes,
életed, egyedül - üres,
te még megkaphatod
a szűzes és tiszta lelkű
asszony-emberedet...

Ősz a hajad, és ősz már szakállad:
egyedül vagy - nincsen társad,
csak az emlékek, ... ha rád találnak.

Miért jöjjön a vágyad,
ha üres az ágyad?
Maradj magadnak!
Vagy menj el papnak,
fogadj cölibátust!
Faragj egy botot magadnak,
bottal járj a világban,
bottal verd a sorsot hátba,
s az Időt, mely elment feletted,
búcsúztasd el tisztán, szépen.

Ha a múltadat szeretted,
te kérj engedelmet:
ha az ágyékod még tüzel:
csak a huncut múlt üzen.

Te csak köszönj a sorsnak
ha látsz szűziesen sétáló szépséget:
Nem más az, mint egy birka,
mely üzen a messzeségnek:
Tudod, ilyen az élet -
de azért ezért az életért béget...







ZENGŐ HÁRSFA


Felrepedt száj,
rég fogatlan!
Ölem rég volt
forró katlan.
Testem töppedt,
már parányi:
jöhet halál,
jöhet bármi!

Parázna jötte
esti csendnek:
szerelemben
eltemetnek.
Ifjúságom
messze, távol,
csókot kérek
a haláltól.

Testem, lelkem,
zengő hársfa.
Zengő hársfa
törött ága.
Csőrébe kap
egy madárka.
Csőrébe kap
egy madár - ma...










  
 
0 komment , kategória:  Riersch Zoltán  
Pilinszky János
  2016-02-06 11:00:31, szombat
 
 







PILINSZKY JÁNOS


Pilinszky János (Budapest, 1921. november 27. - Budapest, 1981. május 27.) a huszadik század egyik legjelentősebb magyar költője, Baumgarten-díjas, József Attila-díjas és Kossuth-díjas. A Nyugat irodalmi folyóirat negyedik, úgynevezett ,,újholdas" nemzedékének tagja. 1947-ben Pilinszky hallgatásra ítéltetett, 1951-től 1956 júliusáig nem publikálhatott.

Pilinszky János mélyen átélte az emberi létezés drámáját, és minthogy meg volt győződve az isteni irgalom jótékony működéséről, meghökkentő vélekedése ennek a meggyőződésnek a logikus következménye volt.







Rossz voltam, s te azt mondtad, jó vagyok.
Csúf, de te gyönyörűnek találtál.
Végig hallgattad mindig, amit mondtam.
Halandóból így lettem halhatatlan.







Add, Istenem, hogy a világ kisimuljon és elcsendesedjen bennem és mindenkiben.
Hogy az éjszaka csöndjében asztalodhoz ülhessek, ahhoz az asztalhoz, ami mellől senki se hiányozhat. Ahhoz az asztalhoz, hol a Nappal és a csillagokkal együtt a hétköznapok is kialszanak, s egyedül a te békéd világít. Igen, hogy helyet foglalhassak már most egy rövid időre annál az eljövendő asztalnál, amit egy öröklétre megígértél, s aminek egyedül a te békéd a lámpása, eledele és terítéke.

Pilinszky János: Imádságért







ANYÁM


Az életed kihült üveg,
csiszolt és készre alkotott,
hogy rajta át
a szép halált
szabad szemeddel láthatod,
amint a lelked ablakát
elállja minden földi fény elől,
mely megbonthatná
bensőd alkonyát.

Magadba vagy, s csupán a fák,
az áldott, ázott, őszi fák,
csupán a fák a híveid.
A híveid, s te szólsz nekik,
beszélsz nekik, s a lelkeik,
a földben álló lelkeik
megremegnek: - rossz ez itt!

A fák s a tó, az esti tó, -
A csenden át halálhajó
dudája sír a víz alól,
a holt öböl felé, hol állsz.
S a gázos, lepke-könnyű lég:
az ég, - e jelre meghasad.
Fejed fölé bohó csapat
fehér galamb ereszkedik.

Te máshol élsz!
Csodára kész tenálad minden pillanat!







APOKRIF

1

Mert elhagyatnak akkor mindenek.

Külön kerül az egeké, s örökre
a világvégi esett földeké,
s megint külön a kutyaólak csöndje.
A levegőben menekvő madárhad.
És látni fogjuk a kelő napot,
mint tébolyult pupilla néma és
mint figyelő vadállat, oly nyugodt.

De virrasztván a számkivettetésben,
mert nem alhatom akkor éjszaka,
hányódom én, mint ezer levelével,
és szólok én, mint éjidőn a fa:

Ismeritek az évek vonulását,
az évekét a gyűrött földeken?
És értitek a mulandóság ráncát,
ismeritek törődött kézfejem?
És tudjátok nevét az árvaságnak?
És tudjátok, miféle fájdalom
tapossa itt az örökös sötétet
hasadt patákon, hártyás lábakon?
Az éjszakát, a hideget, a gödröt,
a rézsut forduló fegyencfejet,
ismeritek a dermedt vályukat,
a mélyvilági kínt ismeritek?

Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten
a haragos ég infravörösében.

Így indulok. Szemközt a pusztulással
egy ember lépked hangtalan.
Nincs semmije, árnyéka van.
Meg botja van. Meg rabruhája van.

2

Ezért tanultam járni! Ezekért
a kései, keserü léptekért.

S majd este lesz, és rámkövül sarával
az éjszaka, s én húnyt pillák alatt
őrzöm tovább e vonulást, e lázas
fácskákat s ágacskáikat.
Levelenként a forró, kicsi erdőt.
Valamikor a paradicsom állt itt.
Félálomban újuló fájdalom:
hallani óriási fáit!

Haza akartam, hazajutni végül,
ahogy megjött ő is a Bibliában.
Irtóztató árnyam az udvaron.
Törődött csönd, öreg szülők a házban.
S már jönnek is, már hívnak is, szegények
már sírnak is, ölelnek botladozva.
Visszafogad az ősi rend.
Kikönyöklök a szeles csillagokra -

Csak most az egyszer szólhatnék veled,
kit úgy szerettem. Év az évre,
de nem lankadtam mondani,
mit kisgyerek sír deszkarésbe,
a már-már elfuló reményt,
hogy megjövök és megtalállak.
Torkomban lüktet közeled.
Riadt vagyok, mint egy vadállat.

Szavaidat, az emberi beszédet
én nem beszélem. Élnek madarak,
kik szívszakadva menekülnek mostan
az ég alatt, a tüzes ég alatt.
Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek,
és mozdulatlan égő ketrecek.
Nem értem én az emberi beszédet,
és nem beszélem a te nyelvedet.
Hazátlanabb az én szavam a szónál!

Nincs is szavam.
Iszonyu terhe
omlik alá a levegőn,
hangokat ad egy torony teste.

Sehol se vagy. Mily üres a világ.
Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.
Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.
Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.

3

Látja Isten, hogy állok a napon.
Látja árnyam kövön és keritésen.
Lélekzet nélkül látja állani
árnyékomat a levegőtlen présben.

Akkorra én már mint a kő vagyok;
halott redő, ezer rovátka rajza,
egy jó tenyérnyi törmelék
akkorra már a teremtmények arca.

És könny helyett az arcokon a ráncok,
csorog alá, csorog az üres árok.

1956


Pilinszky János: Apokrif

Link







AZT HISZEM


Azt hiszem, hogy szeretlek;
lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz.
De láthatod, az istenek,
a por, meg az idő
mégis oly súlyos buckákat emel
közéd-közém,


hogy olykor elfog a
szeretet tériszonya és
kicsinyes aggodalma.

Ilyenkor ágyba bújva félek,
mint a természet éjfél idején,
hangtalanúl és jelzés nélkül.

Azután
újra hiszem, hogy összetartozunk,
hogy kezemet kezedbe tettem...

/Szabó Magda/







ÁLDOTT SZÉDÜLET


A fény homályt, az árnyak mélye fényt szül,
szorong a száj, remegve egyre szédül,
mint szélhimbálta, imbolygó virágban
a léha szív, és mintha súlyos áram
érintené, alél a test, s a szem már
a drága szempár csak mereng a csöndben,
mint ismeretlen tengerfenéknek alján
két gyöngyszem.

Két árva gyöngy, amely csodál s csodás,
míg oldja-bontja zászlóját a láz,
hogy mint a szél, a szálló angyalok,
sehol se, mégis mindenütt vagyok,
hogy szinte már szeráfi lendülettel
csak szárnyalok, mint száll az illó ihlet,
mint angyalok, kik parttalan terekben
keringnek.

S már nem lehetne könnyed metszeten
se lágyabb, mint most lágy a szám s kezem,
az idegekben érlődő halál
árnyalja kezem tartását s a szám.
S oly lágy az ív is, mellyel mélyre hajtom
ájult fejem, s hagyom, hogy égi láz
égessen át, hogy csontomig lehasson
a varázs.

A drága, drága révülés, amelyben
mi fájt és mart és sajgott, elfelejtem,
hogy társtalan, hogy csupa seb vagyok,
mint csillagok közt hulló csillagok!
Csak mély verése ér most, mint a tenger,
a mély örömnek, nincs szívemben jajszó,
ha sírok is, mint sír a tengerekkel
a kagyló.

Csak zümmögöm nevednek halk zenéjét,
és máris részeg tőled minden érzék,
kit oly hiába, nyugtalan kerestem,
hozzám találsz az áldott szédületben,
hogy többé semmi - ugy-e - nem szakít szét?
mint rím a rímbe lelkünk úgy hatol
egymásba, egymásnak felelve, mint két
tiszta sor!

1940







ÁTVÁLTOZÁS


Rossz voltam, s te azt mondtad, jó vagyok.
Csúf, de te gyönyörűnek találtál.
Végig hallgattad mindig, amit mondtam.
Halandóból így lettem halhatatlan.







CSAK ÁLLOK AZ ÉJBEN


Csak állok az éjben
A végtelen éjben
Nem tudom hol az eleje
hol van a vége
csak állok az éjben.
Mellettem suhannak
Nevető legények
Kacagnak mulatnak
A csillagos égnek
És felnézek én is
Meríts vágy meríts
Lelkem a távoli fényből.
És ömleni kezd rám
A ragyogó csillám
Fény önti el a testem
az orcám
Vágyom a fényt
de nem melegít.
Csak ömlik, csak ömlik
S hidegen elsiklik
Csak állok az éjben
A vaksetét éjben
Fáradtan leverten
Nézek az éjbe, a semmiségbe.
Hol van a vége
Csak nézek az éjbe
Vágytól már nem égek
Mellettem suhannak
Elkorcsosult vének
S én álmok szegénye
megyek az éjbe
hol van a vége, a vége.







EGY SZENVEDÉLY MARGÓJÁRA


A tengerpartot járó kisgyerek
mindíg talál a kavicsok közt egyre,
mely mindöröktől fogva az övé,
és soha senki másé nem is lenne.

Az elveszíthetetlent markolássza!
Egész szive a tenyerében lüktet,
oly egyetlen egy kezében a kő,
és vele ő is olyan egyedűl lett.

Nem szabadúl már soha többé tőle.
A víznek fordul, s messze elhajítja.
Hangot sem ad a néma szakitás,
egy egész tenger zúgja mégis vissza.

(1949)







EGY SZÉP NAPON


Mindíg az elhányt bádogkanalat,
a nyomorúság lim-lom tájait kerestem,
remélve, hogy egy szép napon
elönt a sírás, visszafogad szeliden
a régi udvar, otthonunk
borostyán csöndje, susogása.

Mindíg,
mindíg is hazavágytam.







GYÁSZ


Fogad között fakó panasz,
magányosság vacog,
lakatlan partokat kutatsz,
üres minden tagod,
lezárt vagy, mint a kárhozat,
a homlokod mögött
csak pőre sikoltás maradt
vigasznak, semmi több!

Nem óv a hűtlen értelem,
nem fogja szűk szegély,
csillagcsoportokat terel
a partalan szeszély
elámuló szivedre: állsz
tünődve és hagyod,
belepjenek, mint sűrű gyász,
a foszló csillagok.







HARBACH 1944


Újra és újra őket látom,
a hold süt és egy rúd mered,
s a rúd elé emberek fogva
húznak egy roppant szekeret.

Vonják a növő éjszakával
növekvő óriás kocsit,
a testükön a por, az éhség
és reszketésük osztozik.

Viszik az utat és a tájat,
a fázó krumpliföldeket,
de mindennek csak súlyát érzik,
a tájakból a terheket.

Csak szomszédjuk esendő testét,
mely szinte beléjük tapad,
amint eleven rétegekben
egymás nyomában inganak.

A falvak kitérnek előlük
és félre állnak a kapuk,
elébük jött a messzeség és
megtántorodva visszafut.

Térdig gázolnak botladozva
facipőiknek alacsony,
sötéten zörrenő zajában,
mint láthatatlan avaron.

De törzsük már a némaságé.
Magasba mártják arcukat,
feszülten mintha szimatolnák
a messze égi vályukat.

Mert fogadásukra már készen,
akár egy megnyiló karám,
kapuit vadul széttaszítva
sarkig kitárult a halál.





[kephttp://s3.images.www.tvn.hu/2017/11/27/18/13/www.tvn.hu_7c22dfdbc8deede0e49e1 >274aaaac70b.jpg"




HITÜNK TITKAIRÓL


Ádvent: a várakozás megszentelése. Rokona annak a gyönyörű gondolatnak, hogy ,,meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk". Gyermekkorunkban éltünk így. Vágyakoztunk arra - ami biztosan megjött. Télen: az első hóesésre. És várakozásunk ettől semmivel sem volt kisebb, erőtlenebb. Ellenkezőleg: nincs nagyobb kaland, mint hazaérkezni, hazatalálni - beteljesíteni és fölfedezni azt, ami a miénk. És nincs gyengébb és ,,jogosabb" birtoklás se, mint szeretnünk azt, akit szeretünk és aki szeret minket.

Csak a szeretetben, csak az ismerősben születhet valódi ,,meglepetés", lehetséges
végeérhetetlenül várakoznunk és megérkeznünk, szakadatlanul utaznunk
és szakadatlanul hazatalálnunk.


Minden egyéb kaland, minden egyéb megismerés és minden egyéb várakozás véges és kérdéses. Így értem azt, hogy a karácsony a szeretet, és ádvent a várakozás megszentelése.

Az a gyerek, aki az első hóesésre vár - jól várakozik, s már várakozása is felér egy hosszú-hosszú hóeséssel. Az, aki hazakészül, már készülődésében otthon van. Az, aki szeretni tudja azt, ami az övé - szabad, és mentes a birtoklás minden görcsétől, kielégíthetetlen éhétől-szomjától. Aki pedig jól várakozik, az időből épp azt váltja meg, ami a leggépiesebb és legelviselhetetlenebb: a hetek, órák percek kattogó, szenvtelen vonulását. Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, amire vár.







Idézet:

"Az igazi szeretet próbája egyedül az, hogy nem fél a másik ember szeretetétől, hogy elegendő benne a szelídség, a türelem és az alázat ahhoz, hogy elfogadja azt."

Pilinszky János










IMÁDSÁGÉRT


Add, Istenem, hogy a világ kisimuljon
és elcsendesedjen bennem és mindenkiben.

Hogy az éjszaka csöndjében
asztalodhoz ülhessek, ahhoz az asztalhoz,
ami mellől senki se hiányozhat.
Ahhoz az asztalhoz, hol a nappal és a csillagokkal együtt
a hétköznapok is kialszanak, s egyedül a Te békéd világít.

Igen, hogy helyet foglalhassak már most
egy rövid időre annál az eljövendô asztalnál,
amit egy öröklétre megígértél,
s aminek egyedül a Te békéd a lámpása, eledele és terítéke.

Add meg előlegként azt a csendet,
azt az asztalt, ahol minden civódás,
félreértés és megkülönböztetés megszűnik végre,
ahol mindenki helyet kap, a maga helyét,
s a legkisebb féltékenység is leveti csúf álarcát,
s színét vesztve elpárolog.

Nevezz meg valódi nevünkön,
mivel valamennyien szenvedünk attól,
hogy álnéven élünk, telve álnoksággal,
amit magunk fabrikáltunk;
mivel jobbnak, különbnek, állhatatosabbnak
és áldozatkészebbnek kívántunk látszani másoknál.

Valódi neve csak keveseknek van itt a földön.
Kivétel alig.
Szentjeid között talán Bach, talán Mozart.
Asztalodnál Bachnak továbbra is Bach lesz a neve
és Mozartnak Mozart...

Mint vándornak megérkeznie a tengerpartra,
szívem és értelmem elhallgat
már a távoli közelségedtől is,
meghallva a végtelen intelligencia hullámverését...

Add, hogy imámban ne kérjek semmit,
de annál inkább hallhassalak és hallgassalak téged.

Fáradt vagyok, Istenem,
kifárasztottak ,,kéréseim'',
és megtéptek a világ ,,kérései''.
Apostolod mondta, hogy a szeretet
irgalmas, türelmes, nem kér
és nem panaszkodik.
Add, hogy sose kívánjak ,,színen lenni''.
A világnak amúgy is kötelező olvasmánya
a ,,zűrzavar kézikönyve''.
Ha lehet, ragaszd össze lapjait, megértek a csirizre.







INTROITUSZ


Ki nyitja meg a betett könyvet?
Ki szegi meg a töretlen időt?
Lapozza fel hajnaltól-hajnalig
emelve és ledöntve lapjait?

Az ismeretlen tűzvészébe nyúlni
ki merészel közülünk? S ki merészel
a csukott könyv leveles sürüjében,
ki mer kutatni? S hogy mer puszta kézzel?

És ki nem fél közülünk? Ki ne félne,
midőn szemét az Isten is lehúnyja,
és leborúlnak minden angyalok,
és elsötétűl minden kreatúra?

A bárány az, ki nem fél közülünk,
egyedül ő, a bárány, kit megöltek.
Végigkocog az üvegtengeren
és trónra száll. És megnyitja a könyvet.







ITT ÉS MOST


A gyepet nézem, talán a gyepet.
Mozdul a fű. Szél vagy zápor talán,
vagy egyszerüen az, hogy létezel
mozdítja meg itt és most a világot.







KÖNYÖRGÉS


Tág szemmel már csak engemet figyel,
mint néma tó a néma csillagot,
nem mer beszélni, szólni hozzám, mégis
ha megölném is, hinné: jó vagyok.

Szegényt, csak egyszer tudnám még szeretni!
az övé lenni, ha nem is egészen;
megváltanám egy futó, tiszta csókkal,
hisz egyek voltunk rég a drága mélyben.

Csak egyszer engedd még magamhoz vonnom,
éreznem újra félszeg, gyenge vállát,
irgalmazz meg szegénynek és nekem,
szivemben nincs már más, mint durva dárdák.

Szerelmem, lásd meg ősz haját a szélben,
kis békezászló, oltalmat keres,
oldj fel maró, magányos bánatomból,
ha senkiért, az anyámért szeress.







KÖSZÖNÖM


Köszönöm az életnek, hogy Téged megadott
Köszönöm a sorsnak, hogy hozzám elhozott,
áldom az utat, amelyre most léptünk
vigyázz rá, hogy róla soha le ne térjünk.

Tégy örökké boldoggá engemet,
Néked adom tiszta lelkemet,
Légy hozzám kedves és türelmes,
Mert együtt élni csak így érdemes.

tengerpartot járó kisgyerek
mindig talál a kavicsok közt egyre,
mely mindöröktől fogva az övé,
és soha senki másé, nem is lenne.







MIELŐTT


A jövőről nem sokat tudok,
de a végítéletet magam előtt látom.
Az a nap, az az óra, mezítelenségünk
fölmagasztalása lesz.

A sokaságban senki se keresi egymást.
Az Atya, mint egy tüskét, visszaveszi
a keresztet, s az angyalok, a mennyek
állatai, fölütik a világ utolsó lapját.

Akkor azt mondjuk: szeretlek. Azt mondjuk:
nagyon szeretlek. S a hirtelen támadt
tülekedésben sírásunk még egyszer fölszabadítja
a tengert, mielőtt asztalhoz ülnénk.







MI ÉS A VIRÁGOK


Mert hűségesek mindhalálig,
isteniek egyedül a virágok,
egyszóval a növényi lét,
velünk szemben, kik jövünk és megyünk.

Világunk száraz keresztjére
gyönyörű dísznek elhelyezve,
tépett füzérként fölszegezve,
mi elkallódunk, ők hazatalálnak.







MIFÉLE FÖLDALATTI HARC


Napokra elfeledtelek,
döbbentem rá egy este,
üres zsebemben álmosan
cigarettát keresve.
Talán mohó idegzetem
falánk bozótja nyelt el?
Lehet, hogy megfojtottalak
a puszta két kezemmel.

Különben olyan egyremegy,
a gyilkos nem latolgat,
akárhogy is történhetett,
te mindenkép halott vagy,
heversz, akár a föld alatt,
elárvult szürke hajjal,
kihamvadt sejtjeim között
az alvadó iszapban.

Így hittem akkor, ostobán
tünődve, míg ma éjjel
gyanútlan melléd nem sodort
egy hirtelen jött kényszer,
az oldaladra fektetett,
eggyévetett az álom,
mint összebújt szegényeket
a szűkös szalmazsákon.

Mint légtornász, az űr fölött
ha megzavarja párja,
együtt merűltem el veled
alá az alvilágba,
vesztemre is követtelek,
remegve önfeledten
mit elrabolt az öntudat
most újra visszavettem!

Mint végső éjjelén a rab
magához rántja társát,
siratva benne önmaga
hasonló sorsu mását,
zokogva átöleltelek
és szomjazón, ahogycsak
szeretni merészelhetünk
egy élőt és halottat!

Véletlen volt, vagy csapda tán,
hogy egymást újra láttuk?
Azóta nem találhatom
helyem se itt, se másutt!
Megkérdem százszor is magam,
halottan is tovább élsz?
Kihúnytál vagy csak bujdokolsz,
mint fojtott pincetűzvész?

Miféle földalatti harc,
s vajjon miféle vér ez,
mitől szememnek szöglete
ma hajnal óta véres?
A zűrzavar csak egyre nő.
A szenvedély kegyetlen.
Hittem, hogy eltemettelek,
s talán te ölsz meg engem?

Én félek, nem tudom mi lesz,
ha álmom újra fölvet?
Kivánlak, mégis kapkodón
hányom föléd a földet.
A számban érzem mocskait
egy leskelő pokolnak:
mit rejt előlem, istenem,
mit őriz még a holnap?


Pilinszky-Kucsera-Pálfi-Pámer - MIFÉLE FÖLDALATTI HARC (kArc irodalmi kávéház) élő

Link







MIRE MEGJÖSSZ


Egyedül vagyok, mire megjössz,
az egyetlen élő leszek,
csak tollpihék az üres ólban,
csak csillagok az ég helyett.

A temetetlen árvaságban,
mint téli szeméttelepen,
a hulladék közt kapirgálva
szemelgetem az életem.

Az lesz a tökéletes béke.
Még szívemet se hallani,
mindenfelől a némaságnak
extatikus torlaszai.

A pőre örökkévalóság.
S a tiéd, egyedül tiéd,
kezdettől fogva neked készült
e nagyszerű egyszerűség.

Mint tagolatlan kosárember,
csak űl az idő szótalan,
nincs karja-lába már a vágynak,
csupán ziháló törzse van.

Mindenem veszve, mire megjössz,
se házam nincs, se puha ágyam,
zavartalan heverhetünk majd
a puszta elragadtatásban.

Csak meg ne lopj! Csak el ne pártolj!
Ha gyenge vagy, végem van akkor.
Ágyban, párnák közt, uccazajban
iszonyu lenne fölriadnom.

1948







NE FÉLJ


Én megtehetném és mégsem teszem,
csak tervezem, csak épphogy fölvetem,
játszom magammal, ennyi az egész,
siratni való inkább, mint merész.

Bár néha félek, hátha eltemet
a torkomig felömlő élvezet,
mi most csak fölkérődző förtelem,
mi lesz, ha egyszer mégis megteszem?

A házatok egy alvó éjszakán,
mi lenne, hogyha rátok gyújtanám?
hogy pusztulj ott és vesszenek veled,
kiket szerettél! Együtt vesszetek.

Előbb örökre megnézném szobád,
elüldögélnék benn egy délutánt,
agyamba venném, ágyad merre van,
a képeket a fal mintáival,

a lépcsőt, mely az ajtódig vezet,
hogy tudjam, mi lesz veled s ellened,
a tűzvész honnan támad és hova
szorít be majd a lázadó szoba?

Mert égni fogsz. Alant az udvaron
a tátott szájjal síró fájdalom
megnyílik érted, nyeldeklő torok.
Hiába tépsz föl ajtót, ablakot.

A túlsó járdán állok és falom:
gyapjat növeszt a füst a tűzfalon,
gyulladt csomóba gyűl és fölfakad,
vérző gubanc a szűk tető alatt!

Mi engem ölt, a forró gyötrelem,
most végig ömlik rajtad, mint a genny,
sötét leszel, behorpadt néma seb,
akár az éj, s az arcom odalent.

Így kellene. De nem lesz semmi sem.
A poklokban is meglazult hitem.
Vigasztalást a játék sem szerez,
az éjszakának legmélyebbje ez.

Hogy átkozódtam? Vedd, minek veszed.
Nem érdekelsz, nem is szerettelek.
Aludj nyugodtan, igyál és egyél,
s ha értenéd is átkaim, - ne félj.


Pilinszky János - Ne félj

Link







NEHÉZ FIATALNAK LENNI


Múltkor, ahogy az utcán mentem, magam sem tudom, miért, váratlanul a következő mondatot intéztem magamhoz: ,,Nem könnyű felnőttnek lenni, de egy jó biztos van benne: nem kell iskolába járni." Lehet, hogy gyermekes voltam, de őszinte.

Mert túl a tréfán: nehéz, nagyon nehéz fiatalnak lenni, talán a legnehezebb dolog a világon. Én ezt már gyermekkoromban is tudtam, s egész határozott képem volt arról, hogy a fiatalság, sőt a férfikor után az öregség világos ablak, derűs menedék a zavaros sötétben. Gyermekkorukban, gondolom, ezt a legtöbben tudják, csak később elfelejtik. A gyerekek szinte kivétel nélkül vonzódnak az öregekhez, az ő csendjükben, nyugalmukban érzik igazán biztonságban magukat. Később viszont bizonyos mellőzést, közönyt, sőt az öregektől való idegenkedést láthatunk a fiatalokban. Megérkeztek az élet legnehezebb szakaszába.

Németh László egyik beszélgetésünk során (vagy tizenöt évvel ezelőtt, amikor még én is nagyon fiatal voltam) azt mondotta egy szép hasonlattal, hogy fiatalnak lenni annyi, mint sötét, föld alatti folyosón szaladni. Határtalan ambíció bennünk - s csomó kötés, akadály a világban. Innét, hogy a fiatalok oly könnyen szereznek sebeket. Hogy nem tudnak kilátni a világból.

A gyermekeket még nem lepi el a dolgok sűrűje, az öregeket már nem. Ami a kettő között van, az az élet erdeje. Szép, de fájdalmas erdő, s közepében a legkönnyebb eltévednünk. Ez magyarázza a fiatalkori öngyilkosságokat is: hogy egy fiatal az élettől nem látja az életet, s ha megszorul, magát az életet hibáztatja, magát az életet kívánja eldobni magától. Tévelygésével azonosítja az erdőt.

Persze a fiatalság szépséget, rugalmasságot, frissességet, tetterőt jelent elsősorban - de nem ingyen. A vágyak hevessége, a fűtőanyag túlsága belül, a fiatal szívben gyakran fonákjára fordul, s éppen az ellenkezőjét jelenti: fájdalmat és ürességet.

Ha a drámairodalmat nézzük, a legtöbb hős (Hamlettől Raszkolnyikovig) fiatalember. Hamlet nagy monológja, a ,,Lenni, vagy nem lenni", el se képzelhető egy gyermek vagy egy öregember szájában. Fiatalnak lenni egy kissé annyit tesz, mint drámai hőssé válni. Elbúcsúzni a szülőktől, a kisebb testvérektől - és előrejönni a színpad közepére.

A ,,hősnek" e pillanattól kezdve csak két lehetősége van: megfutamodni, - vagy pedig legyőzni a drámát!

Egy biztos: a fiatalok - épp ,,drámai helyzetük és vérmérsékletük" miatt - rengeteg segítséget kaptak és kapnak a művészetekből. Az életben ugyanis az idősebb nemzedék - védekezésből és jóindulatból - hajlamos megmerevedni velük szemben, kihűlt sémákkal példálózni abban a hitben, hogy a szép szobrok megnyugtatják e lázas élőket.

Pedig a generációk közt is ugyanannak a mélyen őszinte kapcsolatnak kellene kialakulnia, mint amilyen a művész és közönsége között, ahogy ugyanabban a láncban egyik hegymászó emeli a másikat. Ahogy a ,,nagy öregek", akik fölülmúlták ,,drámájukat": a generációk egész sorát emelik át a szakadékon a tetőre.

(Új Ember, 1963. február 10.)







NÉGYSOROS


Alvó szegek a jéghideg homokban,
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.







ÖRÖKKÖN ÖRÖKKÉ


Várok, hogyha váratsz, megyek, ha terelsz,
maradék szemérmem némasága ez,
úgyse hallanád meg, hangot ha adok,
sűrű panaszommal jobb ha hallgatok.

Tűrök és törődöm engedékenyen:
mint Izsák az atyját, én se kérdezem,
mivégre sanyargatsz, teszem szótalan,
szófogadó szolga, ami hátra van.

Keserüségemre úgy sincs felelet:
minek adtál ennem, ha nem eleget?
miért vakítottál annyi nappalon,
ha már ragyogásod nem lehet napom?

Halálom után majd örök öleden,
fölpanaszlom akkor, mit tettél velem,
karjaid közt végre kisírom magam,
csillapíthatatlan sírok hangosan!

Sohase szerettél, nem volt pillanat,
ennem is ha adtál, soha magadat,
örökkön-örökké sírok amiért
annyit dideregtem érted, magamért!

Végeérhetetlen zokogok veled,
ahogy szorításod egyre hevesebb,
ahogy ölelésem egyre szorosabb,
egyre boldogabb és boldogtalanabb.







ŐSZI VÁZLAT


A hallgatózó kert alól
a fa az űrbe szimatol,
a csend törékeny és üres,
a rét határokat keres.

Riadtan elszorul szíved,


az út lapulva elsiet,
a rózsatő is ideges
mosollyal önmagába les:

távoli, kétes tájakon
készülődik a fájdalom.







PANASZ


Elevenen a csillagok alá,
az éjszakák sarában eltemetve,
hallod a némaságomat?
Mintha egy égbolt madár közeledne.

Így hívogatlak szótalan:
az örök hallgatásból,
idegen egeid alól
valaha is kiásol?

Eljut hozzád a panaszom?
Hiába ostromollak?
Köröskörűl a félelem
zátonyai ragyognak.

Számíthatok rád istenem?
Úgy vágyom közeledre,
dideregve csak hevesebb
a szerelmek szerelme!

Temess a karjaid közé,
ne adj oda a fagynak,
ha elfogy is a levegőm,
hivásom sose lankad.

Légy reszketésem öröme,
mint lombjai a fának:
adj nevet, gyönyörű nevet,
párnát a pusztulásnak.







SOHA TÖBBÉ


Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.

Ma ontják véremet.

1956







A TENGERPARTRA


A tengerpartra kifekszik a tenger,
a világ végén pihen a szerelmem,
mint távoli nap vakít a szivem,
árnyéka vagyunk valamennyien.







TÉLI ÉG ALATT


Fejem fölé a csillagok
jeges tüzet kavarnak,
az irgalmatlan ég alatt
hanyattdölök a falnak.

A szomorúság tétován
kicsordul árva számon.
Mivé is lett az anyatej?
Beszennyezem kabátom.

Akár a kő, olyan vagyok,
mindegy mi jön, csak jöjjön.
Oly engedelmes, jó leszek,
végig esem a földön.

Tovább nem ámitom magam,
nincsen ki megsegítsen,
nem vált meg semmi szenvedés,
nem véd meg semmi isten.

Ennél már semmi nem lehet
se egyszerűbb, se szörnyebb:
lassan megindulnak felém
a bibliai szörnyek.







TILOS CSILLAGON


Én tiltott csillagon születtem,
a partra űzve ballagok,
az égi semmi habja elkap,
játszik velem és visszadob.

Nem is tudom, miért vezeklek?
Itt minden szisszenő talány,
ne fusson el, ki lenn a parton,
e süppedt parton rám talál.

S ne félj te sem, ne fuss előlem,
inkább csitítsd a szenvedést,
csukott szemmel szoríts magadhoz,
szoríts merészen, mint a kést.

Légy vakmerő, ítélj tiédnek,
mint holtak lenn az éjszakát,
vállad segítse gyenge vállam,
magam már nem bírom tovább!

Én nem kívántam megszületni,
a semmi szült és szoptatott,
szeress sötéten és kegyetlen,
mint halottját az itt hagyott.







VERÉS


Most elviselhető.
Most másra gondolok.
Most semmi sincs.
Most én vagyok.
Most minden van.
Most tűrhetetlen.
Most pedig, most és egyedül,
itt és most, végképp egyedül
csak te meg én.







NÉGYSOROS


Alvó szegek a jéghideg homokban,
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják >véremet."




Pilinszky János összegyűjtött versei

Link


Egy szenvedély margójára - Pilinszky János versei, prózában és gitárral

Link







  
 
0 komment , kategória:  Pilinszky János  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
2016.01 2016. Február 2016.03
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
29 
Blog kereső
Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 44 db bejegyzés
e év: 415 db bejegyzés
Összes: 4844 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 3781
  • e Hét: 12236
  • e Hónap: 52057
  • e Év: 229932
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.