|
2016-03-12 20:30:55, szombat
|
| |
| |
CSERÉNYI ZSUZSANNA 
Cserényi Zsuzsanna /Szeibert Zsuzsanna/, Írásait, festményeit, lánykori nevén: Cserényi Zsuzsanna néven publikálja. Heves megyében a gyönyörű Mátra tövében a Zagyva folyó völgyében egy szép kisvárosban /Lőrinci/ él - az ország talán legszebb részén. Szülőföldiek vagyunk, csaknem szomszédok, talán némileg érthető, ha kissé elfogult is.
"Egy kevés abból aki vagyok,
a még kevesebb abból, aki lehetnék"
/Cserényi Zsuzsanna/
ÁRVÍZ
Honnan ennyi erő, harag, tán düh is meglehet
egy villámban, mennydörgésben,
az árban, mely sáros sodrással
hordja, dobálja széjjel a keserves életet?
Hiába könny, panasz, átok,
visz mindent erdőt, virágot,
utat, hidat, elfoglal asztalt, s ágyat,
romba dönt templomot, várat,
zúg, mar, terül és hentereg
a hömpölygő vízrengeteg.
A porból lettünk, porrá leszünk
súlyos igéje kapaszkodik rothadó fákon,
hasadó falak közt rian az álom,
félelemben bujkál a Hold éjjel,
nappal sugáron táncol tüzes kéjjel,
tető alá térdelt házak romjai felett.
Lázad a föld az ég,
most meg tud szólalni még,
s ha már ez sem marad,
mi jöhet majd, sár és agyag?
Ha üzenni szeretnék neked
sejtelmek mögé rejtőzött jövő
mondd mit tegyek,
ha porrá zúzod a sziklát,
melybe betűket véshetek?
BARÁTSÁG
Lehetnék, húgod, nővéred, társad,
Lehetnék anyád, kihez annyit bújtál,
Lehetnék minden, amit magadénak
Tudnál.
Csak egy idegen voltam számodra
Amíg melléd nem sodort az élet,
Valahol, 
Megosztani egy mosolyt, letörölni
Egy könnycseppet fáradt, szomorú
Arcodról.
Tenyeremben tartani felém nyúló kezed,
Vagy csak hallgatni együtt egy sarokban,
Amikor más senki nincs veled,
és elfogytak már a szavak.
CSAK PÁR NAPJA MÉG...
Csak pár napja még: itt hallgat minden,
de hidd el, hangja van a csendnek,
néha kínzón üvölt, majd dobhártyán
dobolva felelget messziről, s jön egyre
közelebb, mint kövön csattogó csizmák
talpa, s már elfeledtem régen:
a hallgatásnak soha nincs hangja.
Csak pár napja még, a távolság kereke
zökken nyögve hajnali fagyos rögön,
miközben köröket róva, ólomlábakon
lépdel tovább asztalomon az óramutatója,
apró zöld vonalakat karcol a térben,
mint néma kísértés még a lét
és múlás határán, ahol én állok: árván.
Hajnalodik. Lassan szakad a sötét zord
takarója, köd csúszik derengő fényben,
illan az éjjeli rém, künn a messzeségben.
ELSŐ SZERELEM
Útjára indul a képzelet,
S valahol felsejlik egy
Régi nyár, hol suta kis
Kamaszként Te rólam
Álmodtál.
Ábrándok félúton lezárt
Határ mögött, esténként
Elalvás előtt, lehunyt
Szemekkel két gyerek
Örök hűséget esküdött. 
Hová lett a régi nyár,
A kék köd a fenyvesek
Fölött, a hegyen átszökő
Napsugár, s az eskünk
A szemhéjak mögött?
Azt sem tudom élsz-e még
Hol jársz, és kihez tartozol?
Voltál-e boldog azóta már,
Sokszor, sokkal, vagy
Senkivel sehol?
Szerettek-e mások úgy,
Mint akkor én,
Két lezárt határ mögött
Az álmok legmélyén?
ESTE
Őzlábakon fut a nappal,
Farkasa a szürkület,
Vörös fénnyel bukik a nap
A hófödte csúcs felett.
Fenyőerdő kék ködében
Ág reccsen, és szél susog,
Készülődnek fel az égre
A hold, és a csillagok.
GONDOLAT
A gondolat egy végtelen sor,
Mint a lépések egymás után,
Összerakva pontosan, ahogy
Téglák a ház falán.
Szárnyakat ad, ívelsz felhők
Fölött, s lecsapsz, mint büszke
Sólyom az áldozatra, hósipkás
Sziklák között.
Rozsdás várajtók csikorogva
Engednek éhes szellemednek,
Tárod szélesre útját magad,
A világtörténelemnek.
Teremthetsz kalitkát, súlyos
Rácsokat, te szabhatsz határt
Búdnak, vagy boldogságodnak.
Pusztíthatsz, ejthetsz sebeket,
Átléphetsz hanyagul, vagy
Sohasem felejtesz.
Az ember a gondolat,
De semmivé lesz benne minden,
Ha a sor egyszer megszakad!
GONDOL RÁD EGY HOLDSUGÁR...
Teliholdas tiszta éjjel,
Ott ülök az ablakodban.
Kinézel. Én rád mosolygok,
Együtt érzek bánatodban.
Bár elborult most az ég,
Felhők takarják el szemem.
Ha ablakodon kinéznél,
Most is ott ülök, azt hiszem.
Mert esőfelhő eltakarhat,
Vagy hófelhő is talán.
Feledni én el nem foglak,
Hisz ezért vagyok barát.
A szél közben ideröppent,
A felhők tovaszálltak,
Ha ablakodon kitekintesz,
Integethetsz Holdsugárnak.
Hold fénye világít sötét éjben,
Eszedbe jutok én is talán,
Mert valahol a messzeségben,
Rád gondol egy Holdsugár.
Ki szereti olvasni írásaid,
És szereti, hogy őszinte vagy.
Kinek hiányzol most is,
És köszöni bizalmadat.
Kinek szívében itt a féltés,
Az égbolt Holdfényben ragyog.
Meglephet e furcsa érzés,
De én ilyen barát vagyok.
HA AKAROD
Mától én rajzolok csillagot
A takaród minden sarkára,
Ha akarod.
Mától én vigyázom a napot
Ott az égen, a felhők fölött,
Ha akarod.
Én fújok szelet, csendeset
Vagy rombolót, dühöngőt.
Gyújtok apró tüzeket, vagy
Borítom lángba a hegyeket,
Beültetem fával a sivatagot,
S visszafelé folynak a folyók,
Ha akarod.
Bejárom veled a világot,
Letépek minden virágot,
Élek békében, boldogan
Vagy mindenért harcolok,
Ha akarod.
Mindenhol ott leszek
Add hát a két kezed
Átölellek és hallgatok
Ha akarod.
HAGYATÉK
Szögek a falban, megragadt fekete
Pontok kényszere, valaha kép lógott
Rajta, barna. Kopott üvegje hosszában
Elhasadt: kislány volt dédanyám.
Recseg a vén padló, porülte homályban
Ingó lábú széken, többé nem ül szorosan
Összezárt lábbal, arcában keskenyre
Húzott szigorú szájjal senki sem.
Vadszőlő sűrűje von árnyékot a valaha
Volt széles verandán, hol pipáját szívta
Egykor annyi délután, bajsza alatt szájába
Dugva, mosolygós dédapám.
A kertben néhány örökzöld virágja harcol
A gyommal, s az örök hatalommal, mely
Erősebb mindennél, hogy egyszer meg
Kell halnod, ha már megszülettél.
HOZTAM NEKED...
Hoztam neked napot,
Hogy fényben lehessél.
Hoztam neked szellőt,
Hogy szárnyra kelhessél.
Hoztam neked vizet,
Hogy soha ne szomjazzál.
Hoztam lágy kenyeret,
Hogy azzal táplálkozzál.
Hoztam neked békét, 
Néhány szóvirágot,
Hogy elűzzék mellőled
A szomorúságot.
A legvégére pedig
Csak önmagamat hoztam,
S fele barátságom,
A másik fele itt van.
KÉRLEK
Legyél bennem a jó, minden nap, amikor felébredek.
Legyél a barátság, az öröm, az önzetlen szeretet.
Legyél bennem a szép
mindig, amikor felkel a nap,
a vágy, hogy ne bántsak senkit, és engem se bántsanak!
Legyél bennem a béke a türelem,
az életet imádó végtelen szerelem,
az emlék, melyet nem felednék,
minden, amiben hiszek, és minden, ami a tied,
egy kicsit lehessen enyém, akár egy szelet kenyér,
ha megfelezed
LELKIISMERET
Falnak feszül a sötét,
Motoz a csend,
Halkan kattan, roppan
Nem tudni mi, és mitől
Idebenn.
Szél zúg kinn az éjben
Hó, s eső kapaszkodik
A légben,
Majd földet érve eggyé,
Sárrá simul a mélyben.
Útra kel a lélek legbelül,
Mezítelen,
Örök körét járva, mint
Idegeink grafitceruzája.
Folyton ír, alig töröl
Szorít,
Kérdez, álmatlan gyötör.
Az agy százszor fordul át
Önmagán, míg gondot
Emésztve
Álmot hoz a hajnal végre,
Talán.
LÉLEK?
Nem sírok, s akkor mégis
Honnan a kövér könnyek
Szememben, arcomon
Ahonnan végül legördülnek?
Nem sírok -, gondolom,- valami
Mégis nagyon nehéz itt legbelül,
Ahogy a bordáim alatt megfeszül.
Kérdem: hol van az ember lelke?
Mondják: az száll először a testből
Ki a végtelenbe.
Mondják: szép lelkű, vagy sötét,
Mégis mi határozza meg
A megfoghatatlannak színét?
Vajon benne van a könnyekben
Itt az arcomon?
S ha felszárad, hová tűnik mi szülte?
Lélek, fájdalom, öröm, egyetlen
Kristállyá kövülne?
MAGÁNY
Hiányod éget, mar, mint a sav,
ha dolgozik rozsdás vason
rég feledett vágyak küzdenek
bennem, ahogyan itt fekszem,
s csak hiszem, hogy alszom,
ki tudja hány napja vagyok talpon?
Fáradt a testem, lelkem, az idő végtelen.
Távol a kezdet, és ki tudja volt-e vég?
Ki tudja meddig foglak szeretni még?
Mint hegyen átsikló visszhangkiáltás,
vagy fuldokló zaj a mélyben,
maradnék örök ölelésben: Veled!
Testem hol elég, hol szobornyi jég!
Gerincen táncol, dermeszt és lángol
bennem a vágy, mögöttem száz év
előttem pár még, talán rád találnék.
Mért' érzem úgy, mintha egy helyben állnék?
MAJD HOLNAP
Még itt vagyunk,
létünk tevékeny oldalán,
ki tudja meddig?
Mennyi még a napsugár,
a hajunkba kócoló szellő,
hová érkeznek a szavak,
ha ott leszünk, ahol már
nem hallatszanak?
Még itt vagyunk,
létünk küzdelmes oldalán,
még nyújthatnám kezem neked,
még elérhetném, hogy mélyebbre láss
túl azon, amit érzékel szemed.
Szórhatnék két kézzel kincseket,
annyiszor botlott lábunk elé,
hihetnénk, még egyszer szebb lehet,
csak fordulnánk egymás felé.
Még itt vagyunk e Földön,
hitetlen halandók, hullajtva átkot,
vagy gyáván suttogni kedveset,
némán nézni a szenvedést,
belülre sírni könnyeket!
Hol hát az ember,
ha szeretni nem mer?
Csak áltatja önmagát: majd holnap.
Egy mondat!
Egy mondat csak, semmi más.
MAJD VISSZATÉRSZ
Majd visszatérsz, ha máshol
Már nem találsz helyet, ha
Nem lesz szívedben semmi
Más, mint magány és hideg.
Majd visszatérsz, ha nem lelsz
Sehol egyetlen zugra, melyben
Elbújva barátod vár téged, ki
Történjék bármi, őszintén beszél.
Majd visszatérsz, ha elveszted
Hazád, és házad a már szabad
Világban, és nem mersz hinni
Soha senki másban, ha idegen.
Majd visszatérsz, ha egyszer
Megérzed, vagy már biztosan
Tudod, ahol egy maroknyi föld
Felhevíti szíved: ott az otthonod.
MEDDIG ÉL A SZERETET
Mondd, mennyit ér a szeretet
Hány csatát bír ki még,
Hová billen a mérlegnyelv,
Mikor már minden út kiég?
Mondd, meddig él a szeretet
Sár, és törmelék alatt,
Vajon kap még levegőt,
Ha már legalul maradt?
Mondd, ki bír-e a szeretet
Mázsányi súlyokat, ha
Úgy ölelnek valakit, hogy
Csak a szorítás marad?
Mondd, hová lesz a szeretet
Harcban, háborúkban,
Az éhezők között, sötét
Földkunyhókban?
Mondd, mit takar a szeretet
Rongyos ruhája alatt,
Amikor már semmi más:
Csak egy üres szó marad?
MIELŐTT ELMENNÉL
Várj, csak egyetlen szót mondanék,
Ha van még időnk, egymás szemébe
Nézni, ha maradt egy perced rám,
Kezeddel kezemhez érni.
Várj, a sötét sokkal tovább tart,
Mint a fény, arcod kedves vonala
Kövül épp szememre, itt tartalak
Téged bezárva, saját tekintetembe.
Várj, mert nem mondtam még, hogy
Szeretlek, engedtem futni az időt,
Most tenyerembe gyűjtöm a perceket
S arcodra terítem, mielőtt elmegyek.
Várj, letörlöm homlokodról a fájdalom
Ráncait, s a feltörő jeges cseppeket,
Arcodra hullik a könnyem, búcsúzom,
Ez volt az utolsó alkalom.
MINT EGY IMÁDSÁG
Uram!
Te láttál már annyi tavaszt
ott fenn az égben,
megújulást, reményvárót,
ezernyi virággal a térben,
s pihentetted szemed
rügyező fákon itt a földön,
csak az embert adtad kölcsön
néha a Sátánnak!
Láttál térdelni minket
hantokon, göröngyön,
takartad sebeinket féltve,
mit hasított húsunkon borotva éle,
ha táncolni támadt kedvünk rajta
egymást halálra marva!
Uram!
Teremtettél volna fát,
fenyőt, egyenest szikla tetejére,
sok ezernyi sólymot, büszkét,
repülni szabadon, magad örömére!
De mi kelletünk Neked,
néha csak nevünkben emberek,
önzőn, tékozlón, bután,
vágyni mindig más, egyre több után,
megtörni minden harmóniát,
értetlenül nézni, hogy felfordul a világ!
Uram!
Lehetnénk még mi jó emberek?
Bátrak ha kell, s ha úgy, hát szelíd, csendesek?
Lehetne, hogy kiknek útja felfelé vezet,
meglátná a csúcsról az elesetteket?
Kövült bensőnkből faraghatnánk e kedveset,
ha úgy hozná a sors, hogy választanunk lehet?
Becsülnénk egymást, s önön magukat,
ha meghallanánk mást is,
mint saját szavunkat?
MONDD
Lennél e barátom, ha elhagyna
minden emberi szó?
Ha feküdnék csendben, izzadtságtól
gyűrött ágyamon, s legyőzné
hangom, a durva fájdalom?
Lennél e a barátom, ha helyettem
csak bánat köszönne rád?
Ha látnád belülről kínok tépnek,
már csak szemeim kérnének téged:
ne engedd a véget, túl közel hozzám!
Lennél e a barátom, ha hajam
csomókban tépné a sors,
már nem volnék más neked,
mint ostoba gond, sziklák húznák
le szíved, míg könnyeid arcomra érnek?
Keresnéd e bűnöm, a tegnapok között,
míg tenyerem fölött kószálnak ujjaid
kérdőn, bátortalan sután,
míg agyadon átfut: mi lesz ezután?
Lennél e a barátom,
ki bátran mond búcsút nekem,
hogy mindketten higgyük,
találkozunk egyszer, ott túl a kék hegyen?
MÖGÖTTEM SZÁZ ÉV
Hiányod éget, mar, mint a sav,
ha dolgozik rozsdás vason
rég feledett vágyak küzdenek
bennem, ahogyan itt fekszem,
s csak hiszem, hogy alszom,
ki tudja hány napja vagyok talpon?
Fáradt a testem, lelkem, az idő végtelen.
Távol a kezdet, és ki tudja volt-e vég?
Ki tudja meddig foglak szeretni még?
Mint hegyen átsikló visszhangkiáltás,
vagy fuldokló zaj a mélyben,
maradnék örök ölelésben: veled!
Testem hol elég, hol szobornyi jég!
Gerincen táncol, dermeszt és lángol
bennem a vágy, mögöttem száz év
előttem pár még, talán rád találnék.
Miért érzem úgy, mintha egy helyben állnék?
NYUGODJ MEG
Már semmi az egész,
Hisz nem is volt más,
Mint egy esztelen
Eget hasító villanás.
Mint egy villám az égen,
Mint fehér a feketében,
Mint tenger hulláma,
Ahogy széttörik a sziklán
Ezer darabra,
Hófehér gyöngyöket
Hullatva.
Már semmi az egész,
Csupán halk suttogás
Egy falakba botló,
S lesikló vallomás.
Megnyugszik az idő,
Már nem remeg,
Hallgatnak bennünk
A fegyverek.
PATAK VAGYOK
Egy patak vagyok,
Mely végig csobog az életen,
Ha vize néha zavaros lesz,
Majd letisztul apró köveken.
.
Egy patak vagyok,
Medréhez kötve a világban,
De nagy folyókba érve már
A tengert is megláttam.
.
Egy patak vagyok,
Kicsiny sodrás egy érben,
Születtem hegyen, és elveszek
A világmindenségben.
REGGEL
Álmosan nyújtózik a reggel,
Gyűrött párnák alól az éjjeli
Álom rebben, múlik hirtelen,
A halványszürke csendben.
Ablakhoz simuló hajnal ringat
Ölében harmatcseppet, majd
Elejti, s mint a könnyek, csúsznak,
Gördülnek az üvegen lejjebb.
Elmosódva a párás légben, egy
Templomharang kondul éppen,
Homály kapaszkodik az égig érő
Nyárfa ágain, a tejszagú szélben
SZERELEM
A szemeddel kezded az ölelést,
Ahogy kékje átvillan a ruhán,
Amint megtapad rajtam csillogón,
Majd homályba borulón, puhán.
Már indulok, pedig még nem
Tártad ki felém ölelő karod,
Még nem is mondtál semmit,
Én máris beléd halok.
SZILÁNKOK
Hiányod nem éget már belül
Az érzés álomra szenderül,
Meghalnak bennünk a szavak
Csendet szakít a mozdulat.
Nem kergetik egymást fények
Elcsendesül bennünk a lényeg,
Úgy nézünk, mint aki messze lát
Ruhánkról verve az út porát,
Tépett az idő múltunk ölében
A képek csak feketén, fehéren
Látszanak, lábunk előtt a földön
Törött üvegű, szilánkos börtön.
SZÓ-KÉPEK
Hitem a szó, melyet ajkaid rajzolnak
lelkem festetlen vásznára színnel,
fénnyel, koromsötéttel.
Mohó vagyok, mint forrás vizénél
szomjazó vándor, beléd merít kezem
szócseppjeidben magamat látom.
Haragod árnyékként feszül a képre
barna kávészín áradat jajdul
szívemen át, majd a béke kékje
oldja, csendesíti a hangok viharát.
Ringat, suttog a sejtelmes zöld,
a kedves tavasz virágszínt ölt,
majd vaskohóban olvadunk eggyé
vöröslő lángszín eleggyé
az ecset és vászon, a vers, ahogy
a színtalajba szántom: Neked.
TAVASZ VÁRÓ
Napfényt szitál a tavasz,
álmait ringató télre
aranyló fénynyalábok közt
még csend van, és béke.
Surran az egyhangú szürke,
ahogy a házak kéményfüstje
tereget az égen szennyes ruhát,
majd elkapja a szél, és viszi tovább.
TÉLIDŐ
Ma lábujjhegyen jár a szél
az utcákon, a város peremén
a csend keres magának helyet,
hópelyhek ölelik egymást
a háztetők felett.
Alszik a világ, még alig neszez
a vasárnap reggel,
lebben a függöny, miközben
gyenge fény incselkedik
az ablaküveggel.
Messze még a nyár,
ott fenn az égen,
jégvirággal táncol,
a kelő napsugár.
TÖREDÉK
Hány alku, kényszer, hallgatás,
Semmit mondó szó, könnyed
Vallomás, zuhanó csend tép
Súrlódva, szikrázva legbelül,
Hány taposás, ott alul a sárba,
Míg fentről nézhetsz vissza
A világra.
VALLOMÁS
Börtönöm vagy, váram, házam, hazám
a lelkem, eszem. A lábam vagy,
mely tovább visz, dolgozó kezem.
Étel a számban, víz, ha szomjazom,
egy simogatás, az örök oltalom.
Szemem, mellyel látok egyre távolabb,
fülem, mely érzékel hangokat.
Nélküled légvételem sincs ma már,
részem vagy, mint élet, és halál.
Kergeted bennem a vért nappal,
űzöd, ha álmodom, homlokomon
verejték vagy, kínzó hajnalon.
Lovam vagy, kutyám, fenyőm
fenn a kék hegyen, te vagy a közel,
s épp úgy: te vagy a végtelen!
Belém nőttél, mint mozdulat az ősi,
ahogy madár a fészkén tojásait őrzi.
Hangom, ha kiálltok, bátorságom
ha kiállok: üssetek!
Csendem, ha lelkem béke tölti meg!
Én? Rabod vagyok, szolgád, urad,
királynőd, ha kell!
Leszek mindig, ki lehajol érted,
s a porból magához ölel.
VIRRADAT
Mint absztrakt kép, rendezetlen
a hajnali égbolt, fenn a messzeségben
szabálytalan vérfolt jelzi, szél közeleg:
így mondják a régi öregek.
Felhők tolulnak egymásra, gomolygó
fehér, s belé szorul a másik, szürkén,
feketén. Mire megvirrad, eltűnik odafenn
a kék, s mintha dézsából öntenék,
zuhog az eső, tán' jég is lesz benne,
hideg, dermesztő.
Seregélyek szállnak rajban kertek felett,
valamelyik házban felsír egy gyerek,
aztán újra csend.
Olyan messze még a reggel,
mint szép álom múlik a nyár,
pirkadat kezében hulló levelek
Ősz apó készít a tájból,
színes metszetet.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Cserényi Zsuzsanna |
|
|
|
|
|
Online
