|
2016-05-01 00:21:55, vasárnap
|
| |
| |
(Részlet, Valakinek otthon lenni a lelkében c. könyvből)
*
"... Éreztem, hogy már megint valaki másnak a megkereszteléséről mesél. Az én megkeresztelésem huszonhárom napos koromban történt, március végén. Szinte, még újszülött voltam és - lévén március, fodros, kis ruhácskában sem ülhettem a keresztanyám karján.
- De, anyu! Én, akkor még újszülött voltam, amikor megkereszteltek! Miért nem emlékszel rám? Miért nem tudsz kisbaba koromról semmit?
*
Sírva kérlelve, kissé emelt hangon beszéltem hozzá. Ekkor már alig tudtam türtőztetni magamat. Már nem is számítottam rá, hogy bármit is fog mondani, amikor a könyörgésem mégis megmozdított benne valamit.
- Nem én szültelek! Nagyot vétettem ellened!
- Tudom. Pontosabban: éreztem egész életemben. De, ha nem te, akkor ki?
- Mit akarsz még tudni, hiszen a föld alól is előkapartad?
*
Ezt már úgy kiabálta, jajveszékelve, hogy apa berontott a szobába. Anyát szépen átcipelte az ágyára. Miközben a sérve szemlátomást kitüremkedett a hasán. A fájdalomtól, pedig verejtékes lett a homloka, majd az egész arca.
- Ennek már soha nem lesz vége!
Kiabálta anya zokogva, miközben apa megpróbálta betakargatni.
Utána - nagy, férfi-kezét ökölbe szorítva a sérve fölött - kissé meggörnyedve, egy szó nélkül kiment a szobából.
*
Annyira megszántam a két, beteg öreget, hogy nem kérdeztem tőlük többé semmit. Ezen a napon is még sokáig imádkoztam sírva, és csak hajnaltájban jött álom a szememre.
*
Előzőleg, hallottam a rádióban a zsidó-kárpótlásról szóló híreket. Arra gondoltam: ,,"lehet, hogy zsidó-menekült árva vagyok?".
Annyira vágytam tudni az igazat, hogy ebédet sem főztem aznap, hanem beutaztam abba a kerületi Anyakönyvi Hivatalba, ahol születtem.
Sokan voltak, ezért sorba kellett állni a pultnál. Sok, nálamnál idősebb érdeklődő állt előttem. Mindenki másolatot kért a megtalált adatokról... ,,Biztos, kellett a kárpótlási igényük benyújtásához." - gondoltam.
Végre, rám került a sor. Előadtam:
- Van egy gyerekkoromban, itt a VIII. kerületben kiállított anyakönyvi kivonat-másolatom.
Ezzel élek, éltem mostanáig. Anyám - pontosabban: akit anyámnak hittem - tegnap közölte velem, hogy azért nem tud rólam mondani semmit, mert nem ő szült engem. Megkeresné nekem, az anyakönyvben az adataimat?
*
- Mikor született? Hogy hívják?
Miután válaszoltam a kérdésre, hamarosan megtalálta a keresett anyakönyvet és készségesen lapozgatni kezdte. Majd, amikor megtalálta az adataimat, egy gyakorlott mozdulattal megfordította, hogy elém tolja.
*
Azonban, fél úton megállt a keze a levegőben, benne a nagy könyv és összecsapva becsukta.
- Nem mondhatok semmit! Csak bírósági végzés ellenében szolgáltathatok ki adatokat!
- Ha kérek egy új anyakönyvi kivonat másolatot, akkor minden adat benne lesz, ami az anyakönyvben van?
- Igen!
- Mennyibe kerül a másolat?
- Ezer forint.
*
Erre nem számítottam. Amiért már hosszú sor állt a hátam mögött, kiálltam. Elmentem ki, a körfolyosóra, hogy megnézzem mennyi pénz van a pénztárcámban.
Minden porcikámban remegtem.
Kiesett a kezemből a táska, miközben megpróbáltam kinyitni, mert kikapcsolódott a füle. Éreztem: taknyom-nyálam egybefolyik, annyira nem tudok uralkodni magamon. Nem is tudtam hirtelen, hogy előbb a táskám fülét csináljam-e meg, vagy egy zsebkendőt szedjek elő?
Annyira beszűkült a tudatom, hogy csak akkor fújtam ki az orromat és töröltem meg a szememet, amikor nem láttam a könnytől megszámolni a pénzt... Akkor meg, kiszóródott- szanaszét gurulva az apró...
Szóval, bajban voltam.
Azt hiszem elájulok, ha nem ölel át egy női kéz és nem ültet le oda, ahova ő ült előzőleg. Nem szólt egy szót sem, de éreztem: megért engem.
Az ölembe tettem a táskámat. Kerestem egy zsebkendőt és rendbe tettem az arcomat. Közben elfojtottam magamban a kitörni készülő zokogást.
Megnéztem a pénzemet is. Kilencszáz hatvan forint volt benne, az apróval együtt...
Reményvesztetten elsírtam magam.
*
Már nem is akartam azt a másolatot. Csak azt akartam, hogy vége legyen végre ennek a lelki gyötrelemnek!
- Mennyi hiányzik? - hallatszott a kérdés a közelemben. Fel sem néztem, úgy válaszoltam:
- Negyven forint.
És már nyújtotta is felém a női kéz a két darab húsz forintost.
Ekkor néztem először fel rá. Szép, ápolt, (festett?) barna hajú nő volt. Nálamnál csak pár évvel lehetett idősebb. Nagy, barna, szomorú tekintetű szemét soha nem fogom elfelejteni.
- Köszönöm szépen!
- Ugyan, nincs mit! Ez csak egy kis csepp a tengerben...
*
Befizettem a pénzt a pénztárban és a számlával újra sorba álltam a pultnál. Sorra kerülve, az ügyintéző elkérte a személyi igazolványomat és a számlát. Amikor ezeket megkapta és megnézte, elment szólni az egyik irodába, hogy váltsa le valaki.
*
Legnagyobb meglepetésemre nem onnan vette elő az anyakönyvet, ahonnan előzőleg, hanem elment érte egy irodai helyiségbe. Amint visszajött vele: kinyitotta, majd ismét megkérdezte:
- Mikor született és hol?
Miután válaszoltam a kérdésre, hozzátettem:
- Anyámat nem tudom, hogy hívják, mert nem az, aki a személyimbe be van írva.
- Várjon egy kicsit. - mondta, majd eltűnt az anyakönyvvel együtt egy folyósón,
ami abból az előtérből nyílt, ahol a tömeg várakozott.
*
Nagyon sokára jött vissza. Már elfogyott a sor is. Nem bírtam tovább állni. Leültem az egyik székre, ami a fal mellett volt már üresen.
*
Végre, visszajött. Nagyon ünnepélyes arccal átadta az új anyakönyvi kivonatomat és visszaadta a személyi igazolványomat is. Miután átvettem az okmányt, meg sem nézve, betettem a táskámba. (Ugyanúgy, mint a templomban a megkeresztelésemről szóló dokumentumot.) Majd, hátat fordítva az ügyintézőnek, elindultam a kijárat felé.
- Az apja neve Gábor, ugye? - szólt utánam köszönés helyett
- Igen - válaszoltam bizonytalanul, mert
én abban sem voltam soha biztos, hogy ő az apám?
*
,,Otthon" lerogytam egy székre és elővettem az új anyakönyvi kivonatomat, melyben ugyanazok az adatok voltak, mint a régiben! .
- ,,Istenem! Milyen gonosz tréfát űzött velem az az ember, aki rávett arra, hogy csináltassak egy újat, mert abban ,,minden" benne lesz! Erre költöttem ezer forintot?! - gondoltam magamban, miközben eleredt a könnyem.
*
Meg akartam halni, hogy ne érezzem azt a szörnyű anyátlan-apátlan árva érzést!
Meg akartam halni, hogy soha többé ne vágyakozzak hiába a szeretetükre!
Meg akartam halni, mert az olyan ember, mint én soha nem élhette át milyen az, amikor az édesanyja feltétel nélkül szereti és otthon érezheti magát ebben a világban, mert van egy ember, akinek otthon lehet lelkében! Megéreztem, hogy a hátralévő életemet is lelki hajléktalanként kell leélnem..."
*
Bóna Mária Ilona
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
Offline
