|
 1/2 oldal 
|
Bejegyzések száma: 15
|
|
|
|
|
|
2016-07-10 20:00:36, vasárnap
|
| |
| |
II.10.5. Egyházfegyelem és bűnbocsánat; Kallist és Hippolytus; Cyprianus (200-258) és Novatianus
A már Tertullianusnál is felvetődő kérdés, hogy mi lesz azokkal a keresztyénekkel, akik megtérésük után komoly bűnbe estek, a későbbiek során Rómában és máshol is nagy vitákhoz vezetett. Az egyház népegyházzá vált; olyan tömegek csatlakoztak hozzá, amelyek nem éltek komoly keresztyén életet. Vitathatatlan, hogy a megtérés és a keresztség után még mindig megmaradt a bűn az emberek életében. Ezért az egyház feladatának érezte, hogy ezt a gyónással szabályozza, amelyben az emberek felmentést, bűnbocsánatot kaphattak elkövetett bűneikre. Rómában kezdték el a nyilvános gyónás gyakorlatát, amelynek elégtételi erőt tulajdonítottak.
A III. század elején Kallist római püspök (217-222 között töltötte be a püspöki tisztet) azzal erősítette tovább a - már egyébként is nagy - püspöki hatalmat, hogy a püspöki bűnbocsánat jogkörét a ,,kisebb bűnök" mellett a halálos bűnökre (ti. bálványimádás, gyilkosság, paráznaság, stb.) is kiterjesztette. Így pl. a házasságtörőket is engedte gyónni. Kallist szerint az egyház Nóé bárkájához hasonlít, amelyben egyaránt voltak tiszta és tisztátalan állatok. Nagy ellenfele a teológiailag jól képzett Hippolytus volt, aki Kallist intézkedései miatt ki is vált az egyházból.
A bűn és az egyházi felmentés kérdése ismét aktuálissá vált az üldözések idején, például Karthago környéken, ahol Cyprianus volt a püspök. Cyprianus 246-ban tért meg, 249-ben lett püspök és 258-ban halt mártírhalált.
Decius császár uralkodása alatt, amikor az első államilag szervezett keresztyén-üldözések zajlottak, Cyprianusnak is el kellett bújnia, de írásban tovább vezette az egyházat. Amikor az üldözések véget értek, a Krisztus-tagadóvá válók (lapsi) azoktól kérték visszafogadásukat az egyházba, akik helytálltak, és hitüket megvallották (confessores). A mártírokról azt tartották, hogy ők ,,közelebb" állnak Krisztushoz (ld. István vértanú példáját!) és közvetlenül a Lélek vezetése alatt állnak.
Cyprianus nem helyeselte, hogy ez a döntés az állhatatosak jóváhagyásától függjön. Félt attól, hogy a gyakorlatban kialakul egy ,,elitkeresztyénség", amely lenézi a gyávákat. Szerinte ebben a kérdésben csak a püspök dönthet. Ráadásul - ahogyan korábban a római gyülekezetben - olyan hitvallók (confessores) is voltak, akik senkit sem akartak visszafogadni, sőt közülük többen Cyprianust is lenézték, mert elbújt az üldözések idején.
Cyprianus világos és kemény álláspontot képviselt a búcsúra nézve, amely közel állt Tertullianus véleményéhez. 251-ben kijelentette, hogy azokat, akik tényleg áldozatot vittek a császár tiszteletére, csak életük végén lehet visszafogadni (,,hosszú búcsú" után). Amikor 253-ban újabb üldözések fenyegették az egyházat, elnézőbb lett, és azt mondta, hogy azoknak, akik a múlt üldözései közben elbuktak, most újra lehetőségük van helytállni. Ez azonban csak úgy történhet meg, ha az egyház visszafogadja őket és a sákramentumokban is részesülhetnek.
A római gyülekezet egyetértett Cyprianussal, és ezért Novatianus római presbitert kizárták az egyházból, mert ő azt vallotta, hogy akik megtagadták hitüket, azokat soha nem lehet visszafogadni. Novatianus és követői ellenegyházat állapítottak. Cyprianus lényegében közel állt Novatianushoz - ő sem akart mindenkit csak úgy visszafogadni -, de az egyház egységét mindenképpen meg kívánta őrizni.
A De catholicae ecclesiae unitate (251) című könyvében összefoglalta véleményét az egyház egységéről. Ebben leszögezi, hogy az egyház tisztasága érdekében keményen fel kell lépni az eretnekek és a szakadárok ellen. Az egyház - a látható egyház, amely a püspökök vezetése alatt áll.
Egyházon kívül nincs üdvösség (extra ecclesiam nulla salus). Az egyház egysége Péter apostolon nyugszik - a püspökök képviselik Pétert; ők az egység őrzői. A püspök az egyházban van, az egyház pedig a püspökben. Aki nincs a püspökkel, az nincs az egyházban. Akinek az egyház nem anyja, annak Isten nem lehet Atyja! Az egység megtörése még a tagadásnál is nagyobb bűn, mert a tagadással az ember csak egyszer vétkezik és csak magát sérti, de aki az egyháztól szakad el, az állandóan bűnben él és a közösséget sérti meg. A ,,confessor" azért lehet állhatatos, mert ehhez az egyháztól kapja az erőt. Egyházon kívül nincs valódi mártírság. Az egyházon kívül még a sákramentumokat sem lehet kiszolgáltatni. Ezért az egyházon kívül kiszolgáltatott keresztség elfogadhatatlan. Ezt a tanítást 256-ban egy zsinaton el is fogadták.
Cyprianus gondolkodása nagy hatású volt az óegyházban és a középkori egyházban. Az egyház egységéért előtárt védőbeszéde valóban nagyon fontos, de Cyprianus itt túllőtt a célon. Ha valaki a püspököt kritizálta, az már bűnnek számított. Cyprianus a keresztyén hitben az egyházat tette az első helyre, az egyház anyaságát pedig Isten Atyasága elé helyezte. A keresztség az egyház tulajdonává vált, és a sákramentum annak kiszolgáltatójától függött. Az egyház üdvintézmény lett: az egyház a püspök döntése alapján rendelkezik a kegyelemmel.
Csak a következő évszázadban látták be - különösen is Augustinus tanítása nyomán -, hogy nem az egyház, hanem maga Krisztus részesít a keresztség sákramentumában, ezért elsősorban nem a sákramentum kiszolgálójára, és annak ,,szentségére"kell figyelni, hanem Krisztusra kell nézni! (folyt. köv.)
Jos Colijn |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Egyetemes egyháztörténet |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2016-07-10 19:59:29, vasárnap
|
| |
| |
II.10.4. Origenes (184-254); exegetikai módszerek; teológiai tanítás
Az óegyház egyik leghíresebb teológusa Origenes volt. Keresztyén családból származott, szemtanúja volt édesapja mártírhalálának. Filozófiát tanult, mert apologéta akart lenni. Alexandriában tanított egy katechétaképzőn, de problémái voltak az egyház vezetőségével, ezért Caesareaba ment, ahol saját iskolát alapított. A görög nyelvű egyházban nagyon híres lett. 254-ben halt mártírhalált Decius alatt. Már életében is sok ellentmondásos vélemény kísérte tevékenységét, több zsinaton eretneknek nyilvánították. Teológiai gondolatai halála után is hatottak, különösen Keleten. Egy 543-ban tartott zsinaton hivatalosan elítélték és azóta is eretneknek számít. Ez az oka annak, hogy írásaiból csak kevés maradt fenn, mivel az eretnekek iratait szokás volt elégetni. Nagyon fontos volt az a hatnyelvű Ószövetség-kiadása, a Hexapla, amelyben az eredeti héber szöveg mellett oszlopokban helyezte el a különböző fordításokat.
Origenes elsősorban exegézissel foglalkozott és sajátos exegetikai elvei voltak. Az egyszerű bibliai textus mögött szerinte mindig rejtőzik egy mélyebb jelentés is, amelyet az exegétának fel kell derítenie. Nézetei szerint három jelentése van a bibliai szövegnek: egy szószerinti, testi jelentése; egy etikai vagy szellemi jelentése és egy allegorikus-misztikus vagy lelki jelentése. Ennek a szemléletnek az lett a következménye, hogy nála a Biblia történelmi valósága háttérbe szorult. Nem a leírt történet a fontos, hanem annak ,,mélyebb értelme". Így az Ó- és Újszövetség közötti különbség jelentéktelen lett.
Origenes a filozófiát csak eszköznek tartotta, amelyet az evangélium védelmében fel akart használni. Ennek ellenére jelentős szerepet kapott teológiai rendszerében a filozófia, különösen a platonizmus.
Origenes nevéhez fűződik az egyháztörténelem első nagy dogmatikai kézikönyve a Peri Archoon (latin címe: De principiis), amelyben a keresztyén világnézet rendszerét akarta megírni. Művére erős hatást gyakorolt a hellénizmus vallásfilozófiája.
Origenes elismerte és támogatta az egyház harcát a gnózis ellen, de a platonista vallásfilozófiát felhasználta. Szerinte Isten először egy birodalmat teremtett szellemi lényekkel, akik Istennel harmóniában éltek. Szabad akaratuk bűnbe sodorta őket és emiatt testet kapva, az anyagi világba kerültek (amely Origenes szerint nem feltétlenül rossz dolog). Attól függően, hogy mennyire voltak bűnösök, megváltoztak. Így lettek arkangyalok, angyalok, emberek és ördögök. A bűneset tehát egyetemes volt. Egy korábbi világban elkövetett bűn következményeként jöttek létre a világban tapasztalható különbségek és ellentétek. Mindez tehát nem véletlen baleset volt, hanem Isten ezt előre tudta, de nem akart ennek elébe vágni, mert az sértette volna a teremtett lények szabad akaratát. A bűneset célja pedagógiai volt: mindenkinek lehetősége van Istenhez visszatérni, mert ez az emberi szabadság elvéből adódik. Amikor majd mindenki (angyalok, emberek, ördögök) saját akaratából ismét aláveti magát Istennek, vissza fog térni az eredeti boldog állapot (apokatastasis pantoon). Lehet, hogy ez a folyamat örökké fog tartani, mert a visszatérés nem csak ebben az életben lehet, hanem más világokban is, ahol szintén fennáll a visszatérés lehetősége. Főleg emiatt a tanítás miatt ítélték el 543-ban. Nem is csoda, mert itt a történelmi bibliai kijelentés már alig szerepel, amelyben egyértelmű, hogy a halál után már nincs lehetőség a megtérésre (pl. Lk 16,19k).
A megváltáshoz Origenes szerint is szükség van egy Közbenjáróra. Isten az ,,egyetlen" és ,,mozdíthatatlan" Isten. A világ sokfélesége és Isten egysége közötti távolságot a Közbenjárónak kell áthidalnia, aki szerinte a Logos, a Krisztus, aki valóságos ember és mint Fiú, valóságos Isten is.
A megváltás szerinte szabadítás az ördögi hatalmaktól: minden ember körül folyik a harc Krisztus és a világi hatalmak között (Ef 6,12). A bűntől való szabadítás azt jelenti Origenesnél, hogy szabadítás a világ erőitől. Amikor Krisztus meghalt, látszólag a Sátán győzött, mert a halál és a Sátán egy. De Krisztus feltámadása által legyőzte a Sátánt. A hívőknek az a feladatuk, hogy a vértanúk példáját követve, ezt a győzelmet folytassák a Sátánnal való küzdelemben. (folyt. köv.)
Jos Colijn |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Egyetemes egyháztörténet |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2016-07-10 19:58:40, vasárnap
|
| |
| |
II.10.3.Tertullianus (160-220); Szentháromságtan; aszkézis
Jelentős volt Tertullianus teológiai munkája is. Apja katona volt, és amikor Tertullianus felnőtt korában megtért, életcélja a militia Christi lett; szolgálni Krisztus katonájaként. Mint képzett jogász vette szóban és írásban védelmébe a keresztyén hitet. Tertullianus több szempontból nevezetes. Ő volt az, aki először írt latin nyelven teológiai könyveket. Ezáltal ő teremtette meg a latin egyházi nyelvet és a teológia latin terminus technikusait.
Egyik leghíresebb irata az Apologeticum - Hitvédelem. A könyv a keresztyén ember pogány istenek ellen folytatott harcáról szól. Ezek az istenek démoni alakban vannak jelen a világban. Ez a harc nem reménytelen, mert minden ember, aki Isten kijelentését hallja és nincs a filozófia által elrontva, a keresztyén üzenet valóságát be fogja látni. Tertullianus szerint a filozófusok az eretnekek atyái. A keresztyén hit azért szavahihető, mert emberi szempontból nézve bolondság. Tertullianus itt bizonnyal Pál apostol szavaira gondolt (1Kor 1,18).
Tertullianus harcolt a tévtanítók ellen, így pl. Marcion ellen, aki éles különbséget tett az ószövetségi és az újszövetségi Isten között. Egy Isten van, mondja Tertullianus, de az üdvtörténet érdekében az egységből háromság lett: egy isteni ,,lényeg" (substantia) van, de három ,,személy" (hypostasis) van az egy Istenben. A három egy, de nem ugyanaz. Egyébként: Tertullianusnál is találkozunk a subordinatio gondolatával, amikor a Szentháromságot meg akarja magyarázni. Ez a kérdés csak a IV. században nyer majd pontosabb és helyesebb megfogalmazást.
Tertullianus foglalkozott még az egyházról szóló tanítással is, de a legtöbb műve az etika és a keresztyén élet területein adott eligazítást. A keresztyén tanítás mellett nagy figyelmet fordított a keresztyén fegyelemre is. Tertullianus szerint minden keresztyénnek aszkétának kellene lennie. Az aszkézist mindenkitől kérhetjük - mondja, mert mindenkinek van szabad akarata és a Szentlélek is megígérte a segítségét. Az aszkézis legmagasabb formája a vértanúság. A mártíromság jutalma a mennyek országa. A mártírhalál elégtétel (satisfactio), minden bűnért. A mártír kibékíti Isten haragját és ismét Isten szeretetében részesül. Ez az aszkétára is érvényes, bár kisebb mértékben.
Itt is észrevehető, hogy az első századokban sok területen keresték a kiutat. Tertullianus helyesen ismerte fel a megszentelődés fontosságát, de erről vallott felfogása oda vezetett, hogy az ember a saját jó cselekedeteivel akarta kiérdemelni az üdvösséget. Ezért a Krisztus engesztelő áldozatának jelentősége elhomályosult. Tertullianus tökéletes életre sarkallta kortársait, mert ő azon a véleményen volt, hogy a tökéletes élet már itt a földön elérhető. Nem véletlenül került később a montanisták körébe. (folyt. köv.)
Jos Colijn |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Egyetemes egyháztörténet |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2016-07-10 19:56:28, vasárnap
|
| |
| |
II.10.2. Kérdések a Szentháromság Egy Istenről - Justinus; dinamikus és modalisztikus monarchianizmus; Irenaeus
Az óegyházban először az etika kapott nagy hangsúlyt. A keresztyén hit fejlődéséhez és mélyítéséhez természetesen hozzátartozott a hitnek a megfogalmazása is: fiataloknak és új keresztyéneknek kellett megmagyarázni a hitet. Az is szükségessé vált, hogy bizonyos tanbeli kérdésekkel foglalkozzanak. Egyre több tévtanítás keletkezett, ezért a hitet védeni kellett és pontosabban megfogalmazott tantételekre volt szükség. Már a II. század végén aktuálissá vált az Istenről szóló tanítás tisztázása, ugyanis a platonista filozófiában és a gnózisban is sok olyan elképzelés élt Istenről, amely a bibliai kijelentéssel összeegyeztethetetlen volt.
Az egyházatyák sem voltak azonos véleményen ebben a kérdésben. Justinus pl. azt mondta, hogy az Atyát, Krisztust, az angyalokat és a Szentlelket kell imádni. Már a felsorolás sorrendje is problematikus. Ez még nem jelenti azt, hogy Justinus gnosztikus vagy tévtanító lenne! Krisztusról éppen Justinus mondta ki, hogy Ő egy ,,második Isten". Itt látszik, hogy a Biblia alapján, különösen az Újszövetség alapján megértették, hogy Isten nem csak az egy Isten, aki a mi elképzeléseinkbe még valahogy belefér, hanem hogy az egy örök Istenben három hypostasis, egymástól különböző, önálló ,,Személy" is van, amely már az emberi értelmen felül áll. Mégis, ennek a tanításnak komoly újszövetségi háttere van.
Voltak az egyházban, akik tiltakoztak ez ellen a vélemény ellen, amely szerintük pluralizmushoz vezethet, mert a végén nem egy, hanem több Istenről lesz szó, ami elfogadhatatlan. Ez a tábor éppen ezért a monoteizmusért harcolt. A háttérben egyrészt meghúzódtak azok, akik nem fogadták el Krisztus Istenségét, hogy Ő ugyanúgy Isten, mint az Atya. Másrészt érezhető a görög befolyás is a tiltakozásban, mert ha elismerik a Szentháromságot, akkor Istent már nem lehetne ,,megérteni", és nem lehetne a hellenisztikus monoteizmusba beilleszteni. Ezek az emberek a monarchianizmust képviselték. Két nagy csoportjuk más-más felfogást képviselt:
1. Dinamikus monarchianizmus: az irányzat követői vallották, hogy Krisztus (és a Szentlélek) lényegében nem volt Isten, hanem az ember Jézusban csak egy személytelen isteni erő munkálkodott. Isten örökbe fogadta az ember Jézust, így Isten istensége átfolyt Jézusba. Jézusból egy ,,félisten" lett, vagy a keresztelésekor vagy a feltámadása után. Ezeknél a teológusoknál észrevehető a gnosztikus befolyás abban az értelemben, hogy Jézust és a Szentlelket az aeonok közé sorolták be. Szintén gnosztikus hatásra alakult ki az a gondolat, hogy Krisztusnak nem volt saját emberi teste, csak az ember Jézusban lakott, de a keresztrefeszítés előtt Krisztus elhagyta Jézus testét. Így a keresztfán nem Krisztus halt meg, hanem csak az ember Jézus (doketizmus).
Ennek az irányzatnak a megalapítója a két Theodotius volt; az egyik tímár, a másik pedig pénzváltó volt. Mindketten a II. század végén tanítottak. Egy későbbi képviselője Samosatai Pál volt (272 után), aki szerint Jézus az isteni Logos által megistenült, azért lehet őt imádni.
2. Modalisztikus monarchianizmus: akiket ehhez a csoporthoz lehet sorolni, azok úgy vélték, hogy csak egy Isten van, aki három különböző módon jelenti ki magát, úgy mint Atya, mint Fiú és mint Szentlélek. Ahogyan egy férfi lehet egyszerre édesapa, kereskedő és presbiter, úgy Istennek is több ,,szerepe" van, több ,,álarca" - ahogy mondták. Egyértelmű itt is az a racionalista beállítottság, amely érthetővé kívánta tenni Istent.
Ennek az irányzatnak első képviselői Noetus és Praxeas voltak, de náluk jelentősebb volt Sabellius (200). Az óegyházban rögtön észrevették, hogy ez a felfogás bibliai szempontból lehetetlen, hiszen Sabelliusnak minden textust félre kellett tennie, amelyben Krisztus az Atyához imádkozik, és amelyben bizonyságot tesz az Atyáról. Ráadásul ennek a tanításnak az lenne a következménye, hogy az Atya halt meg a keresztfán (patripassianizmus), amely szintén elfogadhatatlan.
Mindebből kitűnik az, hogy mennyi mindent kellett átgondolni abban az időben. A II. század végén Irenaeus volt az első, aki kezdte világosabban látni a dolgokat. Nála két fővonalat láthatunk:
-Egyrészt hangsúlyozta Isten Lényének az egységét, de úgy, hogy amellett beszélt az Igéről és a Bölcsességről is, mint örökkévaló hypostaseisről, ,,Lényekről"-ről. Irenaeus szerint Isten már a teremtés előtt ,,kiengedte" magából az Igét és a Bölcsességet.
-Másrészt, amikor Irenaeus Isten megváltó munkájáról beszél, akkor Krisztusról is szót ejt: Isten az üdvtörténelemben egyre világosabban jelenti ki magát, a megváltásban az Atya Isten és Krisztus munkája látható. A Szentháromság léte tehát az üdvtörténet szempontjából válik nyilvánvalóvá.
Irenaeusnál minden az Atya Istennel kezdődik; őt követi a Fiú, majd a Szentlélek. Ez az elgondolás tükrözi az első évszázadok látásmódját, a subordinatiós elképzelést, ami azt jelenti, hogy az Atya Istennek alá van rendelve a Fiú és a Fiúnak a Szentlélek. Csak később alakult ki a Szentháromságtan abban a formában, ahogyan azt ma is hiszi és vallja a keresztyén egyház. (folyt. köv.)
Jos Colijn |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Egyetemes egyháztörténet |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2016-07-10 19:55:19, vasárnap
|
| |
| |
II.10. A korai katolikus egyházatyák és teológiájuk
Az apologéták tevékenysége után az óegyházban továbbfejlődik a teológiai gondolkodás. Igyekeznek a bibliai kijelentést megérteni és megfogalmazni úgy, hogy a megértett üzenetet ne igazítsák hozzá koruk filozófiai gondolataihoz. Különösen nagy hangsúlyt helyeztek a megváltás gondolatkörére.
II.10.1. Irenaeus (140 - 180/200)
Az első nagy ,,egyházatya" Irenaeus volt, aki valószínűleg smyrnai Polycarpus tanítványa volt. Kis-Ázsiából származott, ezért görögül beszélt. 178-tól Lyonban (ma Franciaország) presbiter lett, később pedig püspök. Az egyházban és a teológiában annak idején még mindenütt használták a görög nyelvet, bár a latin nyelvűség is terjedőben volt. Irenaeus legfontosabb könyve, amely megmaradt, a gnosztikus eretnekség ellen szól: Adversus haeresis. Irenaeus nem akart filozófus lenni, hanem pásztor és hitvédő. Amikor az egyházi tanítást összefoglalta, a gyülekezeteknek akart világos útmutatást adni. Hangsúlyozta:
-a teremtés és a megváltás egységét: az Atya ,,két kézzel" teremtette a világot;
-az Atya, Fiú és Szentlélek egységét;
-a történelem hármas felosztását: a bűneset után az Ószövetség kora jött, aztán az Újszövetség ideje, a harmadik szakasz pedig az örök élet lesz, amely szerinte azért bizonyos kontinuitásban lesz az előző szakaszokkal.
Irenaeus az első nagy teológus, aki nemcsak hivatkozik a Bibliára, hanem a Bibliát minden értelemben elégségesnek is tartja, mellette nincs szükség másra. Az egyház csak így őrizheti meg valóságát. A Szentlélek teremti meg a hit egységét az egyházban. Ezen a téren jelentős különbség van Justinus és Irenaeus között: Justinus azt tartotta feladatának, hogy mindent megmagyarázzon, Irenaeus viszont a kijelentésre hivatkozik, az apostoli tradícióra és a Szentlélek munkájára.
Ami a megváltást illeti, Irenaeusnál is görög vonásokat találunk: Krisztus megváltja az embert a halandóságtól és a mulandóságtól, hiszen a halhatatlanság tipikus isteni tulajdonság. Ezért az embert isteníteni kell, hogy halhatatlan lehessen. Krisztusban, a Logosban egyesül Isten az emberrel. Ezért Irenaeus szerint nem a Húsvét, hanem a Karácsony a központi tény az üdvtörténelemben.
Krisztus mint a második Ádám megismétli az emberi életnek minden szakaszát (recapitulatio). A megváltás ezért megváltás a halhatatlanságra (fizikai megváltástan). Irenaeus szerint a sákramentumok által részesülünk a megváltásban (ld. fentebb Ignatiusnál: az úrvacsora gyógyszer a halhatatlanságra!). Ez a tanítás a keleti keresztyén egyházban alapvető tanítás lett és maradt: Krisztus azért lett emberré, hogy mi ezáltal megistenülhessünk.
Ebben az összefüggésben Irenaeus ,,Krisztus követéséről" is beszél. Krisztus követte Ádámot: mindenben, amiben Ádám engedetlen volt, ő engedelmességet tanúsított. Keresztfáig menő engedelmességével elvette azt az átkot az emberiségről, amely rajta volt azóta, hogy az első ember evett a jó és gonosz tudásának fájáról az Éden kertjében. Ahogy Krisztus követte Ádámot, úgy kell nekünk is Krisztust követnünk - imitatio Christi! (folyt. köv.)
Jos Colijn |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Egyetemes egyháztörténet |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2016-07-10 19:54:26, vasárnap
|
| |
| |
II.9.Az apologéták (140-170); tanításuk jellemzése; Justinus Martyr
Az apostoli atyák az egyház és a gyülekezet építéséért harcoltak, az apologéták pedig a keresztyén hitet akarták védeni a támadók ellen. A pogány szerzők közül sokan kigúnyolták a keresztyéneket, mint pl. Tacitus, Plinius, Marcus Aurelius, Celsus. Támadták a keresztyén hit alapjait: a Szentírás megbízhatóságát, a csodák valóságát, Krisztus inkarnációját, feltámadását és a poklot. Fentebb már említettük, hogy gyakran megvádolták a keresztyéneket erkölcstelen életvitellel, állam ellenes tevékenységgel, stb. Az apologéták nem a római nép egyszerű tagjainak írtak, hanem az értelmiségnek, mégpedig azzal a célkitűzéssel, hogy megmutassák: a keresztyén hit a tanult emberek számára is elfogadható meggyőződés.
Az egyik legfontosabb személyiség volt közülük Justinus Martyr. Előbb Plato filozófiájának híve volt, de aztán úgy vélte, hogy a keresztyén hit a legjobb filozófia. A ,,filozófia" annak idején nem csak egy elvont fogalom volt, hanem inkább ,,világnézetet" jelentett. Justinusra nagy hatást gyakoroltak a bibliai próféciák, hiszen azok be is teljesedtek. A vértanúk bátorsága is mély hatással volt rá. Ahogy neve is elárulja, maga is vértanú lett, mert 165-ben vagy 166-ban lefejezték.
Justinus leghíresebb tanítása a Logosról szól. Istenről úgy beszélt, mint ahogy azt a platóni filozófiában tanulta: Isten a világ végső oka, ő mindig változhatatlan és őt csal ésszerű gondolkodással lehet megérteni. Amikor az Ószövetségben azt olvassuk, hogy Isten megjelent, akkor nem magára Istenre kell gondolnunk, hanem a Logosra. A görög ,,logos" szó ,,igét" jelent. Justinus arra az Igére gondol, amelyben János evangélista ír az inkarnáció előtti Krisztusról (Jn 1,1kk. pl.). Justinus szerint a Logos először az Istenben levő erő volt, de aztán kivált Istenből, megteremtette a világot, amelynek meghirdette Isten üzenetét. A Logos ezért már a Jézus születése előtti időkben is jelen volt a világban, de Krisztusban teljes mértékben megjelent. Azelőtt már megjelent bizonyos emberekben a zsidóknak, de a pogány filozófusok is részesültek a Logosban, mint pl. Heracleitos és Socrates. A régi görög filozófusok sokat tanultak az Ószövetségből. Mindenki, aki a múltban helyesen élt, az a Logos szerint élt, tehát Justinus szerint lényegében már keresztyén volt. Mindenki, aki helytelenül élt, a Logos ellen vétkezett. A Logos az ószövetségi prófétákban is működött, általa szóltak próféciákat Krisztusról, hogy meg fog halni és fel fog támadni. Így munkálkodik a Logos. Ezért az újabb próféciák is, pl. Krisztus visszajöveteléről, elfogadhatók.
Justinus a görög filozófia és a keresztyén hit közötti szintézist akarta megvalósítani. Ez a felfogás hódított az egyházban, s nyomában sokan egyenlőségjelet tettek a keresztyén Isten és a ,,jó" között. Ebből adódott, hogy szerintük a pogányságban és más vallásokban is megtalálható az isteni kijelentés.
Habár Justinus szerint Jézus a valódi Logos, mégis nagyon kockázatos az ő felfogása, hiszen a bűneset miatt nem maradt sok jó az emberben. A bibliai kijelentésen kívül nem tud az ember igazán tájékozódni ezen a világon. A filozófia - ahogy Platón példájából is kitűnik -, általában saját istenképet farag magának, amelyet nem lehet a ,,Logosnak" tulajdonítani. A keresztyén hit lényege nem az ismeret, nem a bölcs belátás, hanem a kiengesztelés és a bűnbocsánat, ami csak Krisztus áldozata által lehetséges. Ez viszont olyan dolog, ,,amit szem nem látott, fül nem hallott, és ember szíve meg nem sejtett..." (1Kor 2,9).
Justinus tanítása jellemző az apologétákra. Legtöbbüknél intellektualista vonásokat találunk. A filozófusok ellen védték a hitet, ezért átvették az ellenfél nyelvezetét és fegyverzetét. Így nem lehetett kizárni annak veszélyét, hogy a keresztyén hit filozófiává váljon, olyan erkölcstanná, amellyel ,,egyet kell érteni", amely bizonyos etikai követelményekkel jár. Ez már valóban nem áll távol a görög filozófiától. Egyéb vonások is felfedezhetők az apologéták tanításában:
-a mindenható Atya Isten az apologétáknál nem áll távol a görög monoteizmustól. Ezenfelül a görög platonisztikus istenfogalmat is átvették: Isten a változhatatlan Lét, amely a világgal szemben áll. A teremtés a Logos munkája, így kialakul a kapcsolat Isten és a teremtés között, a fenti és a lenti világ között. A Logos ebben az esetben nem Isten Fia, nem Isten maga, hanem egy isteni erő, vagy egy teremtmény, amely Istenből származik.
Az apologétákat lehet nevezni az első valódi ,,teológusoknak". ,,Hibákat" azonban ők is vétettek. Az egyik az volt, hogy összekeverték a bibliai ,,Logos" fogalmát a görög Logos-gondolattal. A görög filozófiai ,,Logos" és a bibliai Krisztus azonosítása a legerősebb hellenisztikus befolyás a gondolkodásukban.
Ennek komoly következményei is voltak a későbbi dogma-harcokban, hiszen voltak, akik Krisztus istenségét kétségbevonták. A keresztyén hit nem abban különbözik más vallásoktól, hogy az Istenről, az emberről, vagy a megváltásról mond valamit, hanem az a döntő különbség, hogy a keresztyén hitben egy személy áll a középpontban, abból indul ki minden és vele fejeződik be minden: Krisztust mint személyes Megváltót kell elfogadni. Olyan valaki, aki csak ember vagy egy ,,isteni lény" nem állhat egy vallás középpontjában. Ezért a keresztyén egyház mindig hangsúlyozta, hogy Krisztus nem csak jó ember és isteni lény volt, hanem Ő volt az Isten Fia, aki emberré lett. Enélkül a keresztyén hit értelmetlenné válik.
-Az apologéták tanításának második jellemzője az, hogy szerintük a keresztyénség a legjobb erkölcsi törvény; ezt már az apostoli atyáknál is láttuk.
-A harmadik a halhatatlanság fontossága, ami szintén kapcsolódik a görög szellemiséghez: az nyeri el az örök életet, aki megtartja az Isten törvényét. A testi feltámadás a görögök számára elfogadhatatlan.
-Az apologétáknak a keresztyén hit kifejezetten megváltás-vallás volt. Itt szembeszálltak a hellenizmussal, mert az apologéták ragaszkodtak ahhoz, hogy nem a filozófia által, hanem csak a Krisztusban való kijelentés által lehet biztos az ember az üdvösségéről.
Összefoglalva: az apologéták a keresztyén hitet akarták védeni és képviselni a filozófiailag képzett kortársak előtt. Túlzás lenne azt mondani, hogy ők csak rontották a helyzetet (A. v. Harnack), de azt láthattuk, hogy túlságosan készek voltak a kompromisszumra. (folyt. köv.)
Jos Colijn |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Egyetemes egyháztörténet |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2016-07-10 19:45:16, vasárnap
|
| |
| |
Két nehézség
Noha elég világosnak tűnnek ezek a kijelentések, mégis bizonyos kérdéseket ébresztenek agyunkban. Az embereknek a pokolról szóló bibliai tannal kapcsolatos problémái közül nem mindegyik származik hitetlenségből vagy Isten tanítása iránti ellenszenvből. Vannak nehézségek, amelyekkel istenfélő férfiak és asszonyok küzködnek és amelyek számukra jelentős aggodalmat okoznak. Hasznosnak tartom, hogy röviden áttekintsünk közülük kettőt, a leggyakoriabbakat.
A pokol aránytalanul szigorú?
Az első ez: a pokol gyötrelmei, akár időtartamukat, akár szigorúságukat nézve, nem aránytalanok-e az elkövetett bűnökhöz mérten? Igazságos-e, hogy emberi lények annyira rettenetes büntetést kapjanak bűneikért, ráadásul örökkön-örökké? Hogyan lehet elkerülni ez esetben Isten igazságtalansággal történő vádolását? Vajon a büntetés nem túlméretezett-e a vétekhez képest?
Az egyik válasz az, hogy nem vagyunk olyan helyzetben, hogy megkritizálhatnánk a büntetést, mivel kevés ismerettel rendelkezünk a szóban forgó bűnösség méreteit illetően. A bűnről kialakult felfogásunk teljességgel hibás. Még a legérzékenyebb lelkiismerettel rendelkezők is alig vannak tudatában a bűn valódi gonoszságának és egyszerűen nem vagyunk kompetensek azt megállapítani, hogy mennyi büntetést érdemel az. Nem tudjuk megállapítani, hogy mennyire borzasztó dolog Istennel szemben engedetlenkedni és képtelenek vagyunk a törvénye ellen elkövetett különböző vétkeink relatív komolyságát felmérni.
A kortárs társadalom erkölcsi állapotára a káosz jellemző. Képzelj magad elé egy fiatal szakemberekből álló csoportot, amely egy nagy város vendéglőjében éppen az ennivalóját élvezi. Egyikük szeme sem rebben meg attól, ha valaki megemlíti, hogy a közvelmúltban abortusza volt. Egy másik megjegyzése az azonosnemű ,,partneréről", sem fog helytelenítést kiváltani. De ha valamelyikük rágyújtana egy cigarettára a vendéglő nemdohányzó részlegén? Sokk, horror, egyöntetű felháborodás! Vajon a dohányfüst kilehelése elvetendőbb a szexuális perverziónál vagy a megnemszületett gyermek megölésénél? Vajon az ilyen emberek kompetensek erkölcsi ítéletet hozni, eldönteni, hogy Istennek miként kellene bűneiket kezelnie? Még arra sem képesek, hogy különbséget tegyenek gonoszság és illetlenség között.
A társadalom vezetői, hogy egy másik példát említsek, általában helytelenítik a halálbüntetést - kivéve valamilyen szokotlanul komoly bűntény esetében. Általában elvetik egy emberi lény halállal történő súlytásának gondolatát, még gyilkosság esetében is. De ha egy terorrista százakat öl meg egy városközpontban vagy egy repülőgép fedélzetén, vagy ha egy gyermeket felháborítóan kegyetlen körülmények között lemészárolnak, egyesek hajlandók volnának kivételt tenni, gátlásaikat félretenni, mivel ,,ez, természetesen, más eset, valami valóban gonosz ..."
Mi itt a lényeg: a bűn tényleg nagyon rossz. A lehető legrosszabb dolog. Egy halandó keresztülhúzza saját akaratával a Teremtő akaratát. Nem imádjuk őt. Elutasítjuk az Úr tekintélyét, aki pedig minket alkotott. A bűn azért annyira komoly, mivel Isten ellen irányul és a sértés súlyossága annak a személynek a méltóságától függ, aki ellen az irányul.
Ha meglátnánk valakit, aki feldarabol egy hernyót, meglehet, hogy zavarna egy élőlény ilyen kegyetlen, értelmetlen bántása. De nem döbbentene meg. Nem kerülne az álom órákon át, gyötrődve sorsa felett. Ha egy macskát megcsonkítanának, már sokkal jobban kihozna sodrunkból és valószínűleg közbelépnénk, mivel értékrendünkben a macska sokkal nemesebb egy hernyónál. De ha látnánk valakit egy gyermeket kínozni, szabályosan megborzasztana, erre mindig emlékeznénk. Mindegyik esetben a cselekvés ugyanaz, viszont különböző lény ellen irányul. Egy hernyó kettévágása nem olyan rossz, mint egy ember feldarabolása. De, akkor mennyire komolynak kell lennie az Isten ellen elkövetett sértésnek, aki felette van minden teremtménynek, aki maga a Teremtő? Hogyan tudnánk egy ilyen borzasztó vétek súlyát felmérni?
Aztán a bűn bűnössége nem függ össze feltétlenül az elkövetéséhez szükséges idővel. Az emberek felteszik a kérdést: miért kell őket örök büntetéssel súlytani egy olyan bűnért, amely néhány óráig vagy napig tartott? Logikájuk téves. Valakit megölhetsz egy másodperc alatt vagy megfoszthatod őt spórolt pénzétől tíz éven keresztül. Az első vétek ,,rövidebb", mint a második, de csak emiatt kisebb büntetést vonjon maga után? Az időtartam teljesen közömbös a bűntényre nézve. Még egy pillanatnyi bűnnek is örök dimenziói vannak, mivel a végtelen Isten ellen irányul.
Arra is emlékeznünk kell, hogy a pokolban levők folytatják vétkezésüket, bűnösségüket egy örökkévalóságon át súlyosbítva. Az isteni ítélet így szól: ,,A ki igazságtalan, legyen igazságtalan ezután is; és a ki fertelmes, legyen fertelmes ezután is." (Jel. 22,11). Ahogyan John L. Dagg fogalmazott: ,,egy bűnös nem válhat ártatlanná azáltal, hogy megerősítik őt bűnében ... A gonoszok jövőbeni állapota különösen szörnyű, mivel Isten átengedte őket szentségtelen vágyaik teljes kiélésének és befolyásának, következésképpen örökkön-örökké halmozva bűnösségüket." Más szavakkal, a pokolban levők egyre bűnösebbekké válnak és bűnt bűnre halmoznak, fokozott büntetést érdemelve. Megszámlálhatatlan korszakok elmúltával, több bűnért kell majd bűnhödniük, mint az elején.
De a bűn komolyságának és az örökkévaló büntetés jogosságának legfőbb bizonyítékát Krisztus keresztje szolgáltatja. Figyeljünk újból Daggre: ,,Ha a harag és a kárhozat jelentéktelen dolgok volnának, akkor azon tények, hogy Isten elküldte Fiát a világba, hogy bűneinket reá helyezte, hogy annyi mindent tett a gonoszságokból történő megszabadulásunk érdekében, mind méltóságon alúliak lennének a végtelen bölcsesség számára." Figyeled az érvelését? Ha a bűn csak egy jelentéktelen, viszonylag kicsi dolog lenne, Isten akkor is a Fiát küldte volna el, hogy kezelje azt? Ha könnyen ki lehetne engesztelni, ha egy könnyű büntetés elegendő volna a kiegyenlítésére, akkor mire volt jó az Egyszülött drága vérének pazarlása! Dagg folytatja: ,,Isten haragjának erejét véges intelligencia nem képes felfogni; de Isten nagyon is jól érti és a teljes értékét figyelembe vette mélyenszántó bölcsességében mikor megalkotta az üdvtervet." Elképzelhetetlen, hogy a teljesen bölcs Isten, aki Szentháromság, ennyire elképesztően nagy méretű önfeláldozást tervelt volna ki és ajánlott volna fel egy csupán véges bűn eltávolítása érdekében. Krisztus golgotai halála összeférhetetlen a bűn bűnösségének korlátozott felfogásával. W. G. T. Shedd mély betekintésről vall, amikor azt mondja: ,,A Krisztus helyettes engesztelő áldozatáról szóló tan logikusan együtt áll vagy bukik az örök büntetés tanával.
Hadd fogalmazzunk világosan. Ha elveszítjük a pokolt, végül elveszítjük a keresztet; mivel, ha nincs pokol, akkor a keresztnek nincs igazi értelme. Ebben az esetben nem lett volna szükség arra, hogy Jézus eljöjjön és átokká legyen a bűnért. Nem kellett volna az elhagyatottság szörnyűségét átélnie. A kereszt és a pokol együtt áll vagy bukik. A pokol rendkívüli, mivel a bűn rendkívüli és mivel rendkívüli méreteket öltött az üdvösségünkért tett lépés. Képtelenek vagyunk szemlélni a csodálatos keresztet, az Üdvözítő szenvedésein elmélkedni, ha azt állítjuk, hogy a pokol a bűn nem megfelelő büntetése.
De Isten szeretet. A pokol nem ellenkezik Isten jellemével?
Ez a kérdés egy másik nehézséget támaszt. Isten ,,gyönyörködik az irgalmasságban" (Mikeás 7,18), tehát hogyan viselheti el, hogy néhány teremtményét örök gyötrelmek közé veti? Megtennéd ezt egy gyermekkel vagy akár egy kutyával? Természetesen nem. Közülünk senki sem küldene egy állatot örökre a pokol tüzébe. Akkor hogyan teheti ezt Isten? Nem a szeretet Istene ő?
Valóban az. De ő szent és igaz is és tulajdonságai összhangban vannak egymással. Nem ellenkeznek egymással. Isten szeretete sosem állítható szembe a szentségével, mivel ezek a tulajdonságok barátok és nem ellenségek. Amikor ő igazságosan jár el, nem járatja le irgalmát. Tökéletességének teljében gyakorolja és jelenti ki minden tulajdonságát, kivétel nélkül. Egyiküket sem lehet felfüggeszteni vagy túlhangsúlyozni, mivel Isten nem tagadhatja meg önmagát.
Egyetértünk azzal, hogy Isten teljes joggal gyűlöli a bűnt. Ez lényének egyik legfontosabb eleme, és, mivel ő végtelen, ezért végtelen gyűlölettel gyűlöli a bűnt. De ha az ilyen gyűlölet jó, akkor nem kellene ezt ki is fejeznie? Isten kijelenti szeretetét és kegyelmét, de ugyanúgy kimutatja igazságosságát és haragját is. Ha ezt nem tenné, megnyomorítaná önmagát és csupán részleges képet nyújtana nekünk dicsőségéről. De nincs ellentmondás, mivel szeretetében szent és jóságát nem veszélyezteti igazsága.
Aztán, ha megkérdezik, hogy egy szerető Isten egyszerűen miért nem huny szemet a bűn felett, akkor visszakérdezhetünk, hogy a bűnnel szembeni közömbösség vajon erénynek számít-e? Csodáljuk- e az olyan embereket, akiknek nincs világos fogalmuk a rosszról és a jóról? Amikor egy demokrácia kész elvtelen gazembereket magas tisztségekbe megválasztani, akkor ez mit mond nekünk azon nemzet erkölcsi állapotáról? Mit gondolnánk arról, aki azt kívánná tőlünk, hogy maradjunk közeli barátok egy megtéretlen gyermekgyilkossal vagy arról a megtéretlen bíróról, aki a lehető legenyhébb büntetést rótta ki egy ilyen gyilkosra? Megdicsérnénk őket szívélyességükért és jó természetükért? Egyáltalán nem. Beteggé tenne minket erkölcsi érzéketlenségük. Megvetnénk vagy sajnálnánk azokat, akik ennyire kevéssé undorodnak a gonoszságtól. Akkor hát miért gondolják az emberek azt, hogy Istennek másként kellene viselkednie, hogy ő szemet kellene hunyjon a gonosz felett egy állítólagos zseniális jóindulat érdekében?
Robert L. Dabney erőteljes illusztrációt kínál két általa ismert ember tapasztalatáról. Az egyik egy kegyes asszony volt, aki életét az Úrra bízta, szentségben és szeretetben élt, mégis fájdalom és betegség sújtotta őt élete minden egyes napján és kínok között halt meg. A másik egy gonosz és erkölcstelen hitvány ember, egy kegyetlen férfi, aki gyilkosságot követett el. Éveit egészségben és boldogságban töltötte el és hirtelen távozott e földről, fájdalom nélkül. Dabney szavai szerint:
Hadd feltételezzük, hogy ez a két személy, akik egymáshoz időben annyira közel jelentek meg Isten színe előtt, együtt lépnek be ugyanabba a mennyországba ... Ha ebből állna Isten igazságossága, akkor ő félelmetesebb a vak szerencsénél, még a sötétség fejedelménél is. Azt hinni, hogy örök sorsunk egy ilyen elvtelen Mindenható kezében van, szörnyűbb mint egy vulkán csalóka kráterében tartózkodni.
Milyen fajta Isten kezelné egyformán a jót a gonosszal? Ha Isten a bűnre rátekintve azt mondaná: ,,nem számít; nem jelent számomra reális gondot; felejtsük el, mert én így akarom; szívesen látlak mennyországomban", akkor ő nem volna többé Isten.
Vagy megközelíthetjük a problémát az életben tapasztalt szenvedés nyilvánvaló ténye felöl is. Az emberek felteszik a kérdést: hogyan sújthatja egy szerető Isten végtelen nyomorúsággal az ő teremtményeit. Ugyanúgy azt is kérdezhetnénk, hogy hogyan engedheti meg egyáltalán, hogy teremtményei szenvedjenek. Mégis megengedi. A világ tele van fájdalommal és boldogtalansággal. Nagyon világos, hogy Isten megbünteti a bűnt, és ezt így teszi már a bűnbeesés óta. Azonban hisszük, hogy Ő a szeretet a jövőt előrevetítő ítéletei ellenére. John Blanchard ezt így fejezte ki: ,,Isten ítéletei elég sűrűn zúdulnak e világra ahhoz, hogy megértsük: Isten ítél, de elég ritkán ahhoz, hogy megértsük, hogy jönnie kell egy végső ítéletnek."
Ha egy szerető Isten nem sújthat szenvedéssel, az üdvösség automatikus volna. Ha Isten köteles lenne megbocsátani, ha szeretete megkövetelné tőle, hogy állandóan irgalmas legyen és a mennybe fogadjon mindenkit, akkor nem létezne olyasmi, hogy kegyelem és nem volnánk adósai semmilyen szempontból. A megváltás kötelező lenne, elidegeníthetetlen jogunk. A kereszt egy teljes értelmetlenség lenne. Ha a szeretet Istene senkit sem küldhetne a pokolba, akkor mi volna a János 3,16 értelme?
A hitetlenek a pokolt használják, hogy Istent szeretetlenséggel, irgalmatlansággal vádolják. Az igazság viszont az, hogy van irgalom. Mert Krisztusban ,,az Isten a mi hozzánk való szerelmét abban mutatta meg, hogy mikor még bűnösök voltunk, Krisztus érettünk meghalt." (Róma 5,8).
A bűnösök hallanak Isten szeretetéről; fel vannak szólítva, hogy fogadják el szeretetét. De ha elutasítják azt, utána pedig panaszkodnak, hogy Isten nem szereti őket, ez miféle gondolkozás? Isten szeret, de nem kívánják szeretetét. Lábbal tapossák azt utána pedig van merszük kritizálni, megállni a Golgota lábánál, ahol egyszülött Fia elvérzett és meghalt, és panaszkodni, hogy ők nem tudnak az ő irgalmában hinni. Egyáltalán hogyan merészeli bárki is, Krisztus keresztjének fényében, azt állítani, hogy Isten nem szeret? Istenkáromlás azt felvetni, hogy a pokol létezése megkérdőjelezi Isten és a mi Urunk Jézus Krisztus Atyjának szeretetét. (folytatjuk)
Edward Donnelly |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Menny és pokol |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2016-07-10 19:42:36, vasárnap
|
| |
| |
Az ördögnek, angyalainak és a megtéretleneknek készült
,,Minden érdekes ember a pokolban lesz", írta az ír drámaíró George Bernard Shaw, egy komolytalan, istenkáromló darabban. De a Biblia nem ezt mondja nekünk.
Az ördög a pokolban lesz, ,,a tüzes és kénkő tóba" vetve (Jel. 20,10). Őt kísérik ,,angyalai" (Mt. 25,41), jelenleg ,,a nagy nap ítéletére örök bilincseken, sötétségben tartva." (Júdás 6). Ezek a démonok, akik Jézus földön jártakor már tudatában voltak végső sorsuknak, meglapultak a Megváltó ereje előtt: ,,mi dolgunk van nékünk veled, Názáreti Jézus? Azért jöttél-é, hogy elveszíts minket?" ,,És kérék őt, hogy ne parancsolja nékik, hogy a mélységbe menjenek" (Mk. 1,24; Lk. 8,31).
A pokol a közismert bűnözöknek is fenn van tartva. ,,A gyáváknak pedig és hitetleneknek, és útálatosoknak és gyilkosoknak, és paráznáknak és bűbájosoknak, és bálványimádóknak és minden hazugoknak, azoknak része a tűzzel és kénkővel égő tóban lesz." (Jel. 21,8). Micsoda visszataszító bűnügyi nyilvántartó! Ezek George Bernard Shaw ,,érdekes emberei".
De nemcsak a látványos bűnözők kapnak helyet a pokolban. Pál apostol meghatároz számunkra másokat is, akiken Isten bosszút áll ,,tűznek lángjában". Kik ők? Micsoda megromlott szörnyek lehetnek ők? Hitlerek? Sztálinok? Igen. De azok is, ,,akik nem ismerik az Istent, és akik nem engedelmeskednek a mi Urunk Jézus Krisztus evangéliumának" (2Thessz. 1,8). Sok közülük kívülről rendes, tisztességes ember. Jó állampolgár, törődő szülő, megbízható alkalmazott, barátságos szomszéd. De sosem bízták magukat Krisztusra, mint Megváltójukra. Elutasították ,,az evangéliumnak való engedelmességet".
Ugyanebben a helyzetben vagy te is? Lehet, hogy egy viszonylag jó személynek gondolod magadat. Lehet, hogy azt érzed, semmi nagyobb bűntett nem terhel, hogy sosem tettél olyasmit, amiért szégyenkezned kellene. De az evangélium azt mondja: ,,higyj az Úr Jézus Krisztusban", és te nem engedelmeskedtél ennek a parancsnak. Csak azok menekülnek meg, akik Krisztusra bízták magukat. ,,Aki hisz a Fiúban, örök élete van; a ki pedig nem enged a Fiúnak, nem lát életet, hanem az Isten haragja marad rajta" (Jn. 3,36). De ,,a ki az én beszédemet hallja és hisz annak, a ki engem elbocsátott, örök élete van; és nem megy a kárhozatra, hanem általment a halálból az életre" (Jn. 5,24).
A hitetlennek halálakor beálló visszavonhatatlan sorsa
Az ítélet napján feltámad az elhunyt hitetlenek teste is a sírból, újraegyesül lelkükkel és a pokolba vettetnek. De emlékeznünk kell arra, hogy lelkeik már a pokolban vannak. A világegyetemben nincs olyasmi, hogy ,,senki földje", semmilyen váróterem a mennyország és pokol között, sem lelki alvás vagy öntudatlan állapot Krisztus második eljöveteléig. A testük nélkül levő lelkek vagy a mennyben, vagy a pokolban vannak.
Amikor a hívők meghalnak, lelkük azonnal eltávozik, hogy Krisztussal legyen. Pál el akart menni és ,,Krisztussal lenni, mert ez sokkal inkább jobb" (Fil. 1,23). A Megváltó maga mondta a kereszten levő latornak: ,,Ma velem leszel a paradicsomban" (Lukács 23,43) és pontosan ez az, ami megtörténik minden keresztyénnel halálakor. Másrészt, mikor egy hitetlen hal meg, eltávozik és a Sátánnal lesz együtt, ami sokkal rosszabb. Midőn eltávozik e Földről, az ördög kárörömmel súgja: ,,ma velem leszel a pokolban." Nincs más lehetőség. Lelkünk vagy Krisztussal, vagy a Sátánnal lesz.
Az ószövetségi seol és az újszövetségi hádész egyesek értelmezésében egy semleges, átmeneti állapotra utal, ahova Krisztus visszatérése előtt jut minden halandó. De ez félreértésen alapul, mivel ezek a szavak legalább két értelemben fordulnak elő a Szentírásban. Néha a sírgödörre vonatkoznak, ahová mindnyájan bekerülünk és néha a büntetés helyére, ahová a hívők nem mennek. A Károli fordítás helyesen váltogatja a sheol fordítását a kontextus szerint, hol ,,sírgödörnek" vagy ,,gödörnek", hol ,,pokolnak" fordítva azt.
Noha a Szentírás többet beszél a hívők, mint az elveszettek sorsáról, tanítása mégis nagyon világos a Krisztus nélkül meghalókat illetően. Urunk példázata a gazdag emberről és Lázárról egyértelműen az általános feltámadás előtti időszakra utal. A gazdag ember meghalt és eltemették. Azonban még öt testvére a Földön él. A világ vége még nem érkezett el. De, noha halott, tudatánál van, mivel ,,a pokolban feleméle az ő szemeit". Teste rothadásnak indult a földben, lelke ellenben kínokban gyötrődik a pokolban. ,,Gyötrettetem e lángban", kiáltotta (Lk. 16,23-24).
Mindenki, aki hitetlenségben hal meg, szenved ebben a pillanatban. ,,Meg tudja szabadítani az Úr a kegyeseket a kísértésekből, a gonoszokat pedig az ítélet napjára bűntetésre (szó szerint ,,a gonoszokat állandó büntetésben) fenntartani" (2Pt. 2,9). Nincs második lehetőség, sem más reménység. Ezért értelmetlen a halottakért imádkozni. Ők imádságaink hatókörén kívül esnek, ezek már nem segíthetnek rajtuk. Még a mindenható Isten sem segít már rajtuk.
Ezért annyira sürgős az evangélium. Ezért szólít fel Isten, hogy ma higgyünk, mivel halálunk után már túl késő lesz. Abban a pillanatban a lélek örökre elveszett. Csak annyi maradt hátra, hogy az utolsó napon egyesüljön halálra ítélt testével.
Isten által uralt és dicsőségére létesítve
Létezik egy néphit, miszerint a pokol valahogyan az Ő jelenlétén és hatáskörén kívül esik. Ezért hangsúlyoznunk kell, hogy a pokolt is Isten uralja. Az emberek azt gondolják a pokolról, hogy az valamilyen nukleáris hulladékraktár, amelybe Isten beveti a gonoszokat. Ezt majd lepecsételik, elássák és örökre elfelejtik, a lelkek pedig a saját sorsukra lesznek hagyva a gyötrelemnek azon a borzasztó helyén. Lehet, hogy John Milton, akármennyire nagy puritán is volt, részben felelős ezért a téves felfogásért. Az Elveszett Paradicsomban nagyon sok figyelmet szentel Sátánnak, a főangyalnak. Miközben az ördög belép a pokolba, Milton a következő szavakat adja szájába: ,,Itt legalább szabadok leszünk ... Itt biztonságban uralkodhatunk és véleményem szerint az uralkodás megéri az ambíciót, ha a pokolban is vagyunk: jobb a pokolban uralkodni, mint a mennyben szolgálni."
A költő egy kísérteties reménységet nyújt neki. ,,Itt szabadok leszünk ... biztonságban uralkodhatunk." Lehet, hogy ez valóban az, amire Sátán gondolt és amiben reménykedett. ,,Lehet, hogy nyomorult vagyok, de a saját magam ura leszek. Lehet, hogy ez egy nyomorúságos hely, de legalább itt megszabadulhatok az Istentől." Sokan egyetértenek vele és a pokolt olyan helynek tekintik, ahol Sátán uralkodik.
De ez nem igaz. A pokolban egyedül Isten uralkodik. Az nem egy független, önálló démoni királyság. Isten, akinek van ,,hatalma, hogy a gyehennára vessen" (Lukács 12,5), uralja azt és ő rendelte el a tüzet (Máté 25,41). Ő jelen van a pokolban, mivel a kárhozottak gyötrődnek ,,a szent angyalok és a Bárány előtt" (Jel. 14,10). Milyen ijesztő és rejtélyes kijelentés! Erre még később visszatérünk.
Nos, az ördög nem uralkodik a pokolban. Nem szabad őt egy James Dean tipusú figurának, egy tragikus, hősies lázadónak beállítani, aki egyedül kiáll és öklét rázza Isten ellen. Milton újra elköveti ezt a hibát, mikor a következő szavakat adja Sátán szájába: ,,És mi van akkor, ha elvész a harcmező? Nem, nem veszett el minden; a legyőzhetetlen akarat ... és a bátorság, hogy sose adjam fel vagy behódoljak: ezt a dicsőséget sosem fogja kicsikarni belőlem az ő haragja vagy ereje. Meghajolni és kegyelemért esedezni térdre borulva és erejét isteníteni ... ez gyalázat lenne és a jelenlegi bukásnál is nagyobb szégyen."
Ez valahogy visszhangra talál mélyen a bensőnkben, nemde? Akármennyire rettenetesnek is hangzik, van valami fenséges egy ilyen hajthatatlan akaratban, egy vértől átázott fejben, de amely nem hajol meg, egy megtörhetetlen lélekben. Az elképzelhetetlenre gondolni hajthatatlan akaratban, egy vértől átázott fejben, de amely nem hajol meg, egy megtörhetetlen lélekben. Az ilyen dac hatással van arrogáns, bűnös természetünkre. De ez hamisság. ,,A Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alatt valóké és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére" (Filippi 2,10). Sátán nem lesz ,,szabad", akarata nem ,,legyőzhetetlen", ,,bátorsága" elillan, ,,gyalázata és szégyene" teljes lesz. Számára már minden elveszett. Ő nem egy sötét herceg lesz, félelmetes gonosz méltóságával, hanem egy gyűlölt lény, aki a mindenség Királya és Ura előtt meglapul.
Emlékeznünk kell arra is, hogy a pokol Isten dicsőségére létezik. Ha helyesen értjük meg, akkor ez nem fog zavarni. Nem kell suttogva beszélnünk róla, kívánva, hogy egyáltalán ne létezzen. A pokolban - ezt csak reszkető tisztelettel mondhatjuk ki - Isten dicsősége új és bámulatos módon jelenik meg. Királyi fennhatósága világosabban tündököl majd, mint bármikor korábban. Szentségének és igazságának számunkra új arcai csillannak fel csodálkozó népe előtt.
Azért merészeljük ezt hinni, mivel a Szentírás tanítja. A Biblia utolsó könyve bemutatja nekünk a mennyország bűn nélküli lakóit, akik Istent dicsérik és hálásak a pokol létezéséért. A huszonnégy vén arcra borul előtte, mondván: ,,Hálát adunk néked Uram, mindenható Isten ... mert a te nagy hatalmadat kezedhez vetted, és a te országlásodat elkezdetted. És megharagudtak a pogányok, és eljött a te haragod, és a halottak ideje, hogy megítéltessenek" (Jel. 11,17- 18).
A vizek angyala ítéletéért dicséri az Urat: ,,Igaz vagy Uram ... hogy ezeket ítélted ... vért adál nékik inni; mert méltók arra" (Jel. 16,5-6). A teremtett világegyetemben minden, a pokol is, Isten dicsőségéért létezik. (folytatjuk)
Edward Donnelly |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Menny és pokol |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2016-07-10 19:40:19, vasárnap
|
| |
| |
Mi a pokol?
Isten által teremtett valóságos hely
Egy jelenleg népszerű felfogás a pokolról azt vallja, hogy ez nem több egy, az életben tapasztalt kellemetlenségeket kifejező metaforánál. A francia egzisztencialista filozófus, Jean-Paul Sartre emlékezetes szavaiban ezt mondta: ,,nincs szükség kénkőre vagy sütőrostélyra. A pokol a többi ember." Számára a pokol az embertársaink kegyetlensége által okozott fájdalom. Az emberek pusztító megtapasztalásaikat nevezik ,,pokolinak". ,,Megjártam a poklot", szokták mondani. A pokolt az élet árnyoldalára vonatkoztatják, mindarra a szomorúságra és szenvedésre, amelyen átmennek az emberek.
Semmi sem igaz ebből. A pokol valóságos hely. Nem metafora vagy jelkép, nem a belső sivár állapotok vagy jelenlegi szenvedések leírása, akármennyire kínosak lennének is ezek. Nem lelki állapotot jelöl. A pokol egy térbeli dimenziókkal rendelkező hely. A gazdag és a szegény Lázárról szóló történetben, a gazdag a ,,gyötrelem helyére" utal (Luk. 16,28), miközben a megszokott görög ,,hely" szót használja, amelyből a mi ,,topográfia" szavunk ered - a helyleírás tudománya. A Szentírás közli velünk, hogy Iskáriótes Júdás a ,,saját helyére jutott" (ApCsel 1,25). Nem tudjuk, hogy ez a hely merre van a világegyetemben, de valahol pontosan megtalálható. A Biblia az Isten életétől és világosságától való távolságára utal, mikor a ,,kint", ,,kívül", ,,külső sötétség" helyeként írja le. Az Újszövetség jellemző kifejezése a pokolról a gyehenna. Ennek a szónak érdekes a története. Korábban a Jeruzsálem szélén meghúzodó Hinnom-völgyre utalt, ahol az izráeliták az ammonita Molok istennek feláldozott gyermekeiket égették el (2Krón. 28,3; 33,6; 2Kir. 23,10). Szívettépő bánat és az ördöngösség helye volt. Az első évszázadra a Hinnom-völgy szemétdombbá vált, ahol éjjel-nappl a hulladék égett. A Jézus korabeli emberek füsttel, szaggal és férgekkel azonosították, mindazzal, ami visszataszító és romlott volt. Ezt a húsbavágóan élénk kifejezést választotta az Úr a valóságos pokol megfelelő ábrázolására.
Mivel egy helyről van szó, tudunk kell, hogy Isten teremtette. Mivel mindent ő teremtett és minden az ő akarata által áll fenn és jött létre (Jel. 4,11), ez magába foglalja a pokolt is. Ő hozta azt létre. Az ő parancsának köszönhetően készült az örök tűz helye, ,,amely az ördögöknek és az ő angyalainak készíttetett" (Máté 25,41). Később visszatérünk ennek jelentőségére.
Igazságos, rettenetes és örök büntetés
Másodszor, a pokol a büntetés helye. Létezik-e manapság népszerűtlenebb gondolat? Természetesen nem minden büntetési forma ilyen ijesztő. A javító jellegű büntetés, amely a sértő felet jobb emberré teheti, még elfogadható. A politikai korrektség képviselőinek még nem sikerült a kormányokat rávenni arra, hogy a szülőket fosszák meg gyerekeik fenyítésének jogától. A fenyítés célja: megtanítani őket, hogy ne csináljanak rosszat. Reménységünk az, hogy gyermekeink tanulnak ebből a kellemetlen tapasztalatból és így nem kell őket újra büntetni. A börtönök ugyanezt a filozófiát követik, ahol a szabadságvesztés nyíltan megfogalmazott célja a bűnözők rehabilitációja. Egyesek még elfogadják a megelőző jellegű büntetés elvét is, hogy elrettentsenek másokat ugyanazon bűn elkövetésétől és a büntetés elszenvedésétől. Az ilyen akciók figyelmeztető jelek a közösség felé és a kisebbséget alkotó bűnözők javítására tett intézkedések a törvénynek engedelmeskedő többség folyamatos engedelmeségre történő biztatásához.
De manapság nem tűrt fajta a megtorló büntetés, amelyet az elkövetett gonoszság viszonzására kezdeményeznek, mivel igazságos, hogy a gonoszt cselekvők szenvedjenek; ez a büntetés a rossz utálatát és az igazság iránt való elkötelezést jelöli. Az ilyen büntetést barbárnak és erkölcstelennek tartják. Ez nem azért van, mert az emberek humánusabbak vagy civilizáltabbak lettek, hanem mivel félnek egy sötét jogartól. A pokol árnyéka üldözi őket. Az eljövendő ítélet zavaró susogása visszhangzik lelkiismeretük peremén. Isten haragjának ezen imitációi annyira megijesztik őket, hogy mindent megtesznek erejükhöz képest, hogy a megtorló büntetés leghalványabb gondolatát is kiseperjék társadalmunkból. A paplan alá rejtőzködő gyermekekhez hasonlóan egy színlelt gyöngédség mögé bújnak, hogy a rémálmuk eltűnjön. Talán abban reménykednek, hogy amennyiben ők eltörlik a büntetést, akkor Isten is hasonlóan cselekszik majd.
Mert a pokolban a büntetés megtorló jellegű. Nem javító jellegű. Senki sem lesz tőle jobb. A purgatórium, miszerint az emberek megtisztulnak és megjavulnak a haláluk után rájuk zúduló szenvedéstől, egyszerűen mese. A pokol kínjai semmilyen hasznot nem jelentenek azoknak, akik éppen büntetésüket töltik. Az ilyen büntetés nem megelőző jellegű, esetleg csupán annyiban, hogy annak, aki most hall róla, segít, hogy a bűnből Krisztushoz térjen. Amikor Isten kinyitja az ítélet könyvét és bejenti mindenkinek a végső sorsát, az emberek a kihirdetett ítélettől fognak majd a legjobban félni és ezt fogják a legjobban gyűlölni: a megtorló büntetést, amelyben majd részesülnek, mivel a gonoszság az gonoszság és Isten ellenzi azt. Társadalmunkat a ,,hideg rázza", amikor erről hall. Átdöfi a megkeményedett lelkiismereteket és a bűnösség érzésének mélyre temetett idegszálát borzolgatja.
Ez az ítélet igaz lesz, mivel a szent Úr Isten hozza meg, akinek ítéletei mindenestől igazak és igazságossak. A Szentírás közli velünk, hogy bár minden istentelen ember meg lesz büntetve, nem mindenki részesül azonos mértékű büntetésben. Némelyek többet szenvednek majd, mint mások. Minél nagyobb a bűn, annál szigorúbb a büntetés. Isten enyhébben kezeli a tudatlanságban elkövetett bűnöket, mint a tudatos engedetlenségből elkövetett gonoszságokat: ,,És a mely szolga tudta az ő urának akaratát, és nem végezte el ... sokkal büntettetik meg; A ki pedig nem tudta ... kevesebbel büntettetik. És valakinek sokat adtak, sokat követelnek tőle; és a kire sokat bíztak, többet kívánnak tőle. (Lk. 12,47-48).
Az elhanyagolt kiváltságok súlyosbítják a büntetést, mivel Krisztus nyilvánosan figyelmeztette Galilea városait, ahol prédikált és csodákat tett: ,,Jaj néked Korazin! Jaj néked Bethsaida! ... Tirusnak és Sidonnak könnyebb dolga lesz az ítélet napján, hogynem néktek ... és Sodoma földének könnyebb dolga lesz az ítélet napján, hogynem néked" (Mt. 11,21-24). Ez minden valószínűséggel megdöbbentő kijelentésként hangzott azok számára, akik először hallották. Tekintélyes galileai halász-falvak bűnösebbnek számítottak Isten szemében, mint a pogány Tirus vagy a fertelmes Sodoma! De ez Isten Fia elutasításának a szörnyűsége. Az írástudók, akiknek a szent írásokhoz való hozzáférhetősége páratlan volt, sokszor képmutatásba, kapzsiságba vagy hamisságba estek, ami miatt ,,súlyossabb ítélet alá" kerülnek (Mk. 12,38-40). Ez mindenki által megfontolandó, aki keresztyén családban nőtt fel, de még mindig nem adta át magát a Megváltónak. A pokol legmélyebb bugyrai valószínűleg nem a közismert bűnözőknek vannak fenntartva, hanem azoknak, akik gyermekségüktől fogva ismerték a megváltás üzenetét és mégsem tették azt magukévá.
A Szentírás nem közli velünk, hogy milyen fokozatai lesznek a büntetésnek. Lehet, hogy Isten nagyobb fájdalmat bocsát egyesekre. Lehet, hogy az elszalasztott lehetőségek élesebben jelentkeznek majd az emlékezetben, hevesebb lesz a lelkiismeretfurdalás. Az emlékezés férge, az apai tanítás vagy az anyai imádságok a pokolra kárhoztattak kínjainak része lehet. A Biblia nem beszél erről, mi pedig nem találgathatunk. De azt igenis tudjuk, hogy a büntetés változhatatlanul igazságos lesz. Senki sem panaszkodhat majd arra, hogy a büntetés igazságtalan, vagy meg nem érdemelt. A pokol igazságos. Rettenetes hely lesz, mivel ,,sírás és fogcsikorgatás" helye az (Mt. 8,12), ,,ahol az ő férgök meg nem hal, és tüzök el nem aluszik" (Mk. 9,44). A pokolban levő ,,iszik az Isten haragjának borából, amely elegyítetlenül töltetett az ő haragjának poharába: és kínoztatik tűzzel és kénkővel ... És az ő kínlódásiknak füstje felmegy örökkön örökké; és nem lesz nyugalmuk éjjel és nappal" (Jel. 14,10-11). A pokol ijesztő.
Ráadásul örök. A tetszetős, modern ,,értelmezési nehézségek" ellenére, a Szentírás tanítása krisztálytiszta. A Biblia ,,örök veszedelemről" (2Thessz. 1,9), ,,örök tűzről ... örök gyötrelemről" beszél (Mt. 25,41.46), és mindegyik esetben ugyanaz a görög szó szerepel, az ,,örökkévaló" szó esetéhez hasonlóan. Ahogy a menny örömei örökkévalók, úgy a pokol kínjai is. Júdás ,,az örök tűz büntetését" (7. vers) említi és ,,a sötétség örök homályát" (13. vers)
Mennyire szörnyű lesz ez a büntetés - bár igazságos, ijesztő és örök! Kálvin János mondja: ,,A Szentlélek célja az ilyen kifejezésekkel minden érzékszervünk borzalommal való eltöltése" (Institució, III. xxv. 12). (folytatjuk)
Edward Donnelly |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Menny és pokol |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2016-07-10 19:38:48, vasárnap
|
| |
| |
Néhány bibliai tanítás különösen összetett. Gondolj például a Szentháromságra - egy Isten, aki három személyben létezik: Atya, Fiú és Szentlélek. Ki tud nekilátni e rejtély magyarázatához? Még a legbrilliánsabb emberi intellektus sem képes egy ilyen fogalom mélyére hatolni. Teljesen meghaladja felfogó képességünket.
A Szentírás más tanításai pedig csodálatosan meglepőek. Sosem fedeztük volna fel őket egyedül az értelmünk által. Ha Isten nem jelentette volna ki azokat, ismeretlenek maradtak volna. A legnagyobb példa természetesen az, amikor az Atya odaadta Fiát a bűnösökért. Teljesen bámulatba ejtő, hogy az Úr maga emberré lett, majd a saját népe helyett élt, szenvedett és meghalt. Még egymillió év alatt sem lett volna képes az ember egy ilyen üdvtervet kitalálni. Kétségtelenül a mennyben tervelték ki, az istenség pecsétjét viseli kitörölhetetlenül.
A pokolról szóló tanítás ezen kategóriák egyikébe sem tartozik.
Noha sokat nem érthetünk meg belőle, az alapvető gondolat önmagában véve nem bonyolult. A pokol egyszerűen úgy határozható meg, mint a gonoszok örök, tudatos büntetésének a helye. Ez tiszta beszéd. Még egy gyermeknek sem nehéz ezt felfogni.
A pokol ráadásul nem olyan téma, amelyről kizárólag csak Isten írott kijelentése beszél. A történelem során, majdnem az összes kultúrából származó emberek rendelkeztek valamilyen fogalommal a pokolról. A pokol különféle válfajai megtalálhatók a többi fő világvallásban is - a hinduizmusban, a buddhizmusban és az iszlámban. Az eljövendő ítélet tudata úgy tűnik, hogy az Isten képére történt teremtettségünk velejárója. Az emberi lelkiismeretbe beoltatott az a kényelmetlen tudat, hogy a földi élet után létezik egy kárhozatos hely a gonoszul cselekvők számára. Sokszor tagadják ezt, de nem azért, mert értelmetlennek találják, hanem mivel nem szívesen gondolnak rá.
Az újszövetségi gyülekezetekben a pokolról szóló tanítás a frissen megtértek ábécéjéhez tartozott. A Zsidókhoz írt levél szerzője az ,,örök ítéletre", mint ,,a Krisztusról való kezdetleges beszéd" tárgyköréhez tartozó tanításra (Zsid. 6,1.2) utal, más szóval, a keresztyén élet kezdetéhez tartozó alaptanításra. Manapság azonban ezt elhanyagolják, ami miatt időt kell szánnunk a tisztázására.
A pokolról szóló bibliai tanítás fő aspektusai öt egyszerű kijelentésbe foglalhatók. Majd két olyan vitatott kérdéssel is foglalkozunk, amelyeket sokszor felhoznak az emberek e tanítással kapcsolatban. (folytatjuk)
Edward Donnelly |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Menny és pokol |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
1/2 oldal
|
Bejegyzések száma: 15
|
|
|
|
2016. Július
| | |
|
|
| ma: |
0 db bejegyzés |
| e hónap: |
1025 db bejegyzés |
| e év: |
3839 db bejegyzés |
| Összes: |
35918 db bejegyzés |
|
|
|
| |
- Ma: 1990
- e Hét: 15564
- e Hónap: 27439
- e Év: 215241
|
|
|
Offline
