|
2016-07-19 03:19:44, kedd
|
| |
| |
Nincs több remény
1956-ban én is benne voltam abban a kétszázezerben, akik a forradalom leverése után elhagyták Magyarországot. Az osztrák lágerek hosszú hónapjai után örültem, hogy a legtávolabb levő országba kerültem. Fiatal, erős férfiként bírtam a különleges körülményeket és a nehéz munkákat is. Hazaírni nem mertem, féltettem Anyámat, nehogy rajta bosszulják meg fia ötvenhatos mosonmagyaróvári szerepét.
Az évtizedek elteltek. 1989-ben úgy tűnt, szabaddá válik az út hazafelé, de én nem bíztam a változásban. Amikor azonban hozzám is eljutott a híre annak, hogy Mosonmagyaróváron '56-os emlékművet akarnak állítani a sortűzben hősi halált halt áldozatok emlékére, akkor kezdtem egy kicsit reménykedni. De nem sokáig tartott ez a remény. Mikor olvastam, hogy az emlékmű állítására íródott kötelezettségvállalásban a forradalmat leverő, százakat kivégző, meggyilkoló, tízezreket börtönbe vető kádári hatalom pártja is szerepel, akkor tudtam, hogy itt semmi nem fog változni. S az azóta eltelt újabb évtizedek ezt igazolták is. Az emlékmű ugyan megvalósult, de a sortüzet lövető Dudás békében kimúlhatott, a sokat tervezett ötvenhatos múzeum nem valósult meg, de még csak egy méltó ötvenhatos emlékkönyv sem készült soha.
Nincs több remény. Már nem akarok hazajönni. Emlékeimet magammal viszem a sírba.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
Offline
