|
2016-07-05 06:43:33, kedd
|
| |
| |
Feri
Ferivel 1956. szeptember elején ismerkedtem meg, amikor mindketten az Óvári Akadémia első évfolyamos gazdász hallgatói lettünk. Ő, nővére után, az Alföldről került a városba. Én mosoni voltam. Ő kollégista lett, én otthonról jártam fel Magyaróvárra. Az első hetek sok új élménnyel, vidáman teltek. A délelőtti előadások után egyre gyakrabban maradtunk együtt Ferivel.
A közös ebédek után sokszor a kollégiumban töltöttük a délutánokat, esténként volt, hogy nővérét látogattuk meg vagy moziba vittük.
Október 26-án reggel kerékpárral tekertem fel az Akadémiára, hogy közösen a többiekkel gyülekezzek az előző nap megbeszélt felvonulásra. Ferivel együtt indultunk el a Vártól. Így értünk ki a Nepomuki Szent János szoborhoz, onnan a Városkapu térre. Ott azt beszéltük, hogy mi inkább az 1848-as emlékmű felé haladunk tovább, s onnan majd Mosonba megyünk, s nálunk ebédelünk. Akadémista társaink viszont néhány tanárunkkal az Ipartelepre, a gyárak felé vették az irányt, hogy őket is csatlakozásra szólítsák. Sokan közülük nemcsak a gyárakat nem ismerték, de azt sem tudták, hogy ott található egy határőrlaktanya is. Ez persze akkor nekem sem jutott eszembe. Az meg még inkább nem, hogy ott valami szörnyűség is történhet velük.
Mikor a '48-as emlékműnél elhangzottak a szavalatok, beszédek, megtörtént a címercsere, a koszorúk elhelyezése és elhalkultak az énekhangok, akkor a beálló csendbe a szél az Ipartelep felől fegyverek hangját, robbanások zaját hozta felénk. Mindannyian felkaptuk a fejünket ezekre a vészjósló dörejekre. Én azonnal felpattantam a biciglimre, Ferit a csomagtartóra ültettem és tekertem a hangok felé.
Már félúton voltunk az Iparteleptől, mikor szemből teherautók tűntek fel. Lelassítottunk. Iszonyú volt, amit láttunk. A platókon vérző, jajgató emberek és nemzeti színű zászlóval letakart mozdulatlan testek. A kórházba igyekeztek, hogy a még élőket mielőbb ellássák. Az egyiken akadémista társainkat véltük felismerni. - Siessetek! Van még kit menteni! - szóltak le hozzánk az autóról.
Erre még nagyobb sebességgel hajtottam a kerékpárt. Pár perc múlva elénk tárult a tömeggyilkosság teljes helyszíne. Én hirtelen azt se tudtam kit segítsek, annyi ember feküdt szerte a téren. De Feri tudta.
S már rohant a tér közepe felé, ahol a hosszú szőke hajáról, nővérét ismerte fel. Nevét kiabálta, de testvére nem mozdult. Már majdnem odaért, amikor éles fájdalmat érzett áthatolni a szívén. Megtorpant. Kezét a melléhez kapta, lába összecsuklott, teste előredőlt. Feje a szőke hajzuhatagra hanyatlott.
Mire odaértem, Feri már nem élt. A laktanyából egy lesből kilőtt golyó végzett vele.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
Offline
