|
2017-01-09 20:00:39, hétfő
|
| |
| |
JÓZSEF ATTILA VERSEI
József Attila (1905. Április 11.-1937. December 3.) az egyik legkiemelkedőbb és legismertebb 20. századi posztumusz Kossuth-díjas és Baumgarten díjas magyar költő.
Mindössze harminckét évet élt, többször volt nincstelen, mint szegény, a boldogságról csak álmodozni mert, noha "csodagyereknek tartottak, pedig csak árva voltam" - írta 1937-es Curriculum vitae című művében József Attila.
Középiskolai tanár szeretett volna lenni, de a szegedi Tudományegyetemen az egyetem elutasította, amikor Horger Antal a provokatív versei miatt a tanításhoz alkalmatlannak nyilvánította.
Ettől a ponttól kezdve megpróbálta saját magát fenntartani abból a kis pénzből, amit a saját versei publikálásával keresett. A skizofrénia jelei mutatkoztak rajta, ami miatt pszichiáterek is kezelték. Soha nem nősült meg, de gyakran beleszeretett az őt kezelő nőkbe.
1937-ben, Balatonszárszón, vonat balesetben halt meg. A legszélesebb körben elfogadott nézet, hogy József Attila öngyilkos lett, de akadnak olyan szakértők, akik állítják, hogy pusztán baleset történt.
József Attila nemzetközi szinten a legismertebb a modern magyar költők közül. Verseit számos nyelvre lefordították, műveit a világ számos országában tanítják irodalom órákon.
Részlet a Nemzeti Évfordulók Titkársága honlapjáról:
,,Akár meg is fordíthatnánk a két dátumot: József Attila akkor született meg országosan elismert költőként, amikor Balatonszárszón kiállították róla a hivatalos halotti bizonyítványt. A kor- és pályatársak többsége csak a bulvárszenzációként tálalt halálhír után döbbent rá, milyen kivételes életművet alkotott ez a mindaddig csak ,,jó költő"-ként számon tartott, zavarba ejtően sokféle hangon megszólaló - ezért gyakran félreértett -, posztumusz fölfedezett zseni, akinek életútját kisgyermekkora óta váratlan veszteségek, lelki traumák, különös fordulatok szegélyezték -, s aki egyéni szenvedéseiből egyetemes érvényű költészetet teremtett."
József Attila. Versek
Link
József Attila szerelmi költészete
Link
ARS POETICA
Költő vagyok - mit érdekelne
engem a költészet maga?
Nem volna szép, ha égre kelne
az éji folyó csillaga.
Az idő lassan elszivárog,
nem lógok a mesék tején,
hörpintek valódi világot,
habzó éggel a tetején.
Szép a forrás - fürödni abban!
A nyugalom, a remegés
egymást öleli s kél a habban
kecsesen okos csevegés.
Más költők - mi gondom ezekkel?
Mocskolván magukat szegyig,
koholt képekkel és szeszekkel
mímeljen mámort mindegyik.
Én túllépek e mai kocsmán,
az értelemig és tovább!
Szabad ésszel nem adom ocsmány
módon a szolga ostobát.
Ehess, ihass, ölelhess, alhass!
A mindenséggel mérd magad!
Sziszegve se szolgálok aljas,
nyomorító hatalmakat.
Nincs alku - én hadd legyek boldog!
Másként akárki meggyaláz
s megjelölnek pirosló foltok,
elissza nedveim a láz.
Én nem fogom be pörös számat.
A tudásnak teszek panaszt.
Rám tekint, pártfogón, e század:
rám gondol, szántván, a paraszt;
engem sejdít a munkás teste
két merev mozdulat között;
rám vár a mozi előtt este
suhanc, a rosszul öltözött.
S hol táborokba gyűlt bitangok
verseim rendjét üldözik,
fölindulnak testvéri tankok
szertedübögni rímeit.
Én mondom: Még nem nagy az ember.
De képzeli, hát szertelen.
Kisérje két szülője szemmel:
a szellem és a szerelem!
1937. február-március
ALTATÓ
Lehunyja kék szemét az ég,
lehunyja sok szemét a ház,
dunna alatt alszik a rét -
aludj el szépen, kis Balázs.
Lábára lehajtja fejét,
alszik a bogár, a darázs,
velealszik a zümmögés -
aludj el szépen, kis Balázs.
A villamos is aluszik,
- s mig szendereg a robogás -
álmában csönget egy picit -
aludj el szépen, kis Balázs.
Alszik a széken a kabát,
szunnyadozik a szakadás,
máma már nem hasad tovább -
aludj el szépen, kis Balázs.
Szundít a lapda, meg a sip,
az erdő, a kirándulás,
a jó cukor is aluszik -
aludj el szépen, kis Balázs.
A távolságot, mint üveg
golyót, megkapod, óriás
leszel, csak hunyd le kis szemed, -
aludj el szépen, kis Balázs.
Tüzoltó leszel s katona!
Vadakat terelő juhász!
Látod, elalszik anyuka. -
Aludj el szépen, kis Balázs.
1935. február 2.
ANYÁM
A bögrét két kezébe fogta,
úgy estefelé egy vasárnap
csöndesen elmosolyodott
s ült egy kicsit a félhomályban -
Kis lábaskában hazahozta
kegyelmeséktől vacsoráját,
lefeküdtünk és eltünődtem,
hogy ők egész fazékkal esznek -
Anyám volt, apró, korán meghalt,
mert a mosónők korán halnak,
a cipeléstől reszket lábuk
és fejük fáj a vasalástól -
S mert hegyvidéknek ott a szennyes!
Idegnyugtató felhőjáték
a gőz s levegőváltozásul
a mosónőnek ott a padlás -
Látom, megáll a vasalóval.
Törékeny termetét a tőke
megtörte, mindig keskenyebb lett -
gondoljátok meg, proletárok -
A mosástól kicsit meggörnyedt,
én nem tudtam, hogy ifjú asszony,
álmában tiszta kötényt hordott,
a postás olyankor köszönt néki -
1931. jan. 6.
A BÁNAT
A bánat szürke, néma postás,
Sovány az arca, szeme kék,
Keskeny válláról táska lóg le,
Köntöse ócska, meg setét.
Mellében olcsó tik-tak lüktet,
Az utcán félénken suhan,
Odasimul a házfalakhoz
És eltűnik a kapuban.
Aztán kopogtat. Levelet hoz.
BETLEHEMI KIRÁLYOK
Adjonisten, Jézusunk, Jézusunk!
Három király mi vagyunk.
Lángos csillag állt felettünk,
gyalog jöttünk, mert siettünk,
kis juhocska mondta - biztos
itt lakik a Jézus Krisztus.
Menyhárt király a nevem.
Segíts, édes Istenem!
Istenfia, jónapot, jónapot!
Nem vagyunk mi vén papok.
ůgy hallottuk, megszülettél,
szegények királya lettél.
Benéztünk hát kicsit hozzád,
Üdvösségünk, égi ország!
Gáspár volnék, afféle
földi király személye.
Adjonisten, Megváltó, Megváltó!
Jöttünk meleg országból.
Főtt kolbászunk mind elfogyott,
fényes csizmánk is megrogyott,
hoztunk aranyat hat marékkal,
tömjént egész vasfazékkal.
Én vagyok a Boldizsár,
aki szerecseny király.
Irul-pirul Mária, Mária,
boldogságos kis mama.
Hulló könnye záporán át
alig látja Jézuskáját.
A sok pásztor mind muzsikál.
Meg is kéne szoptatni már.
Kedves három királyok,
jóéjszakát kívánok!
1929. december
BOLYONGOK
Hol van az a kis ház, hol kevesen járnak?
És ahol szeretnek, és csak reám várnak,
És csak reám várnak.
Merrefelé menjek? Balra-e vagy jobbra?
Fönn csillagok vannak, fölnézek azokra,
Fénylő csillagokra.
Merre nincs csillagfény - arra fogok menni,
Ott fognak igazán engemet szeretni,
Igazán szeretni.
1921. szept. 24.
BÚS MAGYAR ÉNEKE
Száll az ének a mezőnek, esti szellő hollószárnyán,
Valami kis kopott ember énekelget búsan, árván
Bolondságról, szerelemről, kora őszről, illó nyárról
S körülötte elterülő néma magyar pusztaságról.
Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre,
Nem is tudja, feltámad-e, elpihenne mindörökre.
Titokzatos messzeségben istent keres magyar hangja,
Régi honát, testvéreit - mást se tehet - siratgatja.
Piros kedve pillangó volt, sárba fulladt ott Erdélyben,
Zöld reménye foszlányai meghaltak a Felvidéken.
Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre,
Nem is tudja, feltámad-e, elpihenne mindörökre.
Nincsen csak egy citerája, húrjai az égig érnek,
Rajt' pengeti balladáit véres könnynek, könnyes vérnek.
Mámor esték elszállottak, ott fagytak a Karsztok alján
S ismeretlen menyasszonya tört liliom, olyan halvány.
Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre,
Nem is tudja, feltámad-e, elpihenne mindörökre.
Nem nézi a délibábot, túl van az már a határon
S elkerüli zárt szemét az incselkedő pajkos álom.
Holt vitézek sírtájára hullat dalt és nefelejcset
S fohászkodik: Uram, Hazám el egészen ne felejtsed:
Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre
S hazáján ha segíthetne, élne mégis mindörökre.
(1922 első fele)
DERENGŐ RÓZSA
Oh, köd a lelkem, ködben áll
a rózsaszál, a rózsaszál.
Papagáj-hajnal szállt fölötte,
szárnyával hátba is ütötte
és ő mosolygott, a balog,
s amikor csendes este volt,
levelén megpihent a hold
és tüskéin a csillagok.
Derengő rózsa, szomorú,
derekán kórókoszorú.
Derü, de bú a foglalatja.
Tavaszom, hajnalom lakatja.
Szerelmem atyja! el ne dűlj!
Bár reszketésre született,
böködik nagycsontú szelek,
hópelyhek zümmögik körül.
DE SZERETNÉK
De szeretnék gazdag lenni,
Egyszer libasültet enni,
Jó ruhába járni kelni,
S öt forintér kuglert venni.
Míg a cukrot szopogatnám,
Új ruhámat mutogatnám,
Dicsekednél fűnek fának,
Mi jó dolga van Attilának.
1916 - [?]
A DUNÁNÁL
1
A rakodópart alsó kövén ültem,
néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.
Alig hallottam, sorsomba merülten,
hogy fecseg a felszín, hallgat a mély.
Mintha szívemből folyt volna tova,
zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.
Mint az izmok, ha dolgozik az ember,
reszel, kalapál, vályogot vet, ás,
úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el
minden hullám és minden mozdulás.
S mint édesanyám, ringatott, mesélt
s mosta a város minden szennyesét.
És elkezdett az eső cseperészni,
de mintha mindegy volna, el is állt.
És mégis, mint aki barlangból nézi
a hosszú esőt - néztem a határt:
egykedvű, örök eső módra hullt,
szintelenül, mi tarka volt, a múlt.
A Duna csak folyt. És mint a termékeny,
másra gondoló anyának ölén
a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen
és nevetgéltek a habok felém.
Az idő árján úgy remegtek ők,
mint sírköves, dülöngő temetők.
2
Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit száz ezer ős szemlélget velem.
Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,
öltek, öleltek, tették, ami kell.
S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
mit én nem látok, ha vallani kell.
Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
Enyém a múlt és övék a jelen.
Verset írunk - ők fogják ceruzámat
s én érzem őket és emlékezem.
3
Anyám kun volt, az apám félig székely,
félig román, vagy tán egészen az.
Anyám szájából édes volt az étel,
apám szájából szép volt az igaz.
Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.
Elszomorodom néha emiatt -
ez az elmúlás. Ebből vagyok. "Meglásd,
ha majd nem leszünk!..." - megszólítanak.
Megszólítanak, mert ők én vagyok már;
gyenge létemre így vagyok erős,
ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,
mert az őssejtig vagyok minden ős -
az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:
apám- s anyámmá válok boldogon,
s apám, anyám maga is ketté oszlik
s én lelkes Eggyé így szaporodom!
A világ vagyok - minden, ami volt, van:
a sok nemzedék, mely egymásra tör.
A honfoglalók győznek velem holtan
s a meghódoltak kínja meggyötör.
Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa -
török, tatár, tót, román kavarog
e szívben, mely e múltnak már adósa
szelíd jövővel - mai magyarok!
... Én dolgozni akarok. Elegendő
harc, hogy a múltat be kell vallani.
A Dunának, mely múlt, jelen s jövendő,
egymást ölelik lágy hullámai.
A harcot, amelyet őseink vívtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.
EGYEDÜL
Egyedül fogok én állni a világon.
Egyedül, egyedül, nem lesz soha párom.
Nem lesz soha párom, aki vigasztaljon,
Aki szenvedésben csókot csókra adjon.
Csókot csókra adjon s aki hű, nem álnok,
Aki büszke arra, hogy mellette állok.
Aki míg én alszom őrködik könnyezve,
És, ha ébren vagyok, kacagó a kedve.
Aki szeret engem, aki meghal értem
S még akkor is szeret örök-visszatérten.
S nem fog borulni le rám senkise sírva,
Ha majd távozom az örök-néma sírba.
EGYSZERŰ EZ
Lement a nap nyugaton,
Följött a nap keleten.
Egyszerű ez.
Él az, aki eleven
.
Rongyos mindegyik zsebünk,
Rossz a magyar zsebe rég,
Egyszerű ez -
Elveszett az ezerév.
Ha elveszett, elveszett,
Nem keressük már elő,
Nem érünk rá,
Vonaton jár az idő.
Expresszen jár az idő
S gépből csinált madarán,
A gyalogos
Bizony hogy elmarad ám.
Szolgabíránk az agyunk,
Nem parancsol más nekünk,
Egyszerű ez,
Mi már mótorral megyünk.
Nem vagyunk mi bölcs urak
S nem is vagyunk szamarak.
Új ezerév
Új magyaroknak marad.
1924 nyara
ELÉGIA
Mint ólmos ég alatt lecsapódva, telten,
füst száll a szomorú táj felett,
úgy leng a lelkem,
alacsonyan.
Leng, nem suhan.
Te kemény lélek, te lágy képzelet!
A valóság nehéz nyomait követve
önnönmagadra, eredetedre
tekints alá itt!
Itt, hol a máskor oly híg ég alatt
szikárló tűzfalak
magányán a nyomor egykedvű csendje
fenyegetően és esengve
föloldja lassan a tömény
bánatot a tűnődők szivén
s elkeveri
milliókéval.
Az egész emberi
világ itt készül. Itt minden csupa rom.
Ernyőt nyit a kemény kutyatej
az elhagyott gyárudvaron.
Töredezett, apró ablakok
fakó lépcsein szállnak a napok
alá, a nyirkos homályba.
Felelj -
innen vagy?
Innen-e, hogy el soha nem hagy
a komor vágyakozás,
hogy olyan légy, mint a többi nyomorult,
kikbe e nagy kor beleszorult
s arcukon eltorzul minden vonás?
Itt pihensz, itt, hol e falánk
erkölcsi rendet a sánta palánk
rikácsolva
őrzi, óvja.
Magadra ismersz? Itt a lelkek
egy megszerkesztett, szép, szilárd jövőt
oly üresen várnak, mint ahogy a telkek
köröskörül mélán és komorlón
álmodoznak gyors zsibongást szövő
magas házakról. Kínlódó gyepüket
sárba száradt üvegcserepek
nézik fénytelen, merev szemmel.
A buckákról néha gyüszünyi homok
pereg alá... s olykor átcikkan, donog,
egy-egy kék, zöld, vagy fekete légy,
melyet az emberi hulladék,
meg a rongy,
rakottabb tájakról idevont.
A maga módján itt is megterít
a kamatra gyötört,
áldott anyaföld.
Egy vaslábasban sárga fű virít.
Tudod-e,
milyen öntudat kopár öröme
húz-vonz, hogy e táj nem enged és
miféle gazdag szenvedés
taszít ide?
Anyjához tér így az a gyermek,
kit idegenben löknek, vernek.
Igazán
csak itt mosolyoghatsz, itt sírhatsz.
Magaddal is csak itt bírhatsz,
óh lélek! Ez a hazám.
1933 tavasza
ESZMÉLET
Földtől eloldja az eget
a hajnal s tiszta, lágy szavára
a bogarak, a gyerekek
kipörögnek a napvilágra;
a levegőben semmi pára,
a csilló könnyűség lebeg!
Az éjjel rászálltak a fákra,
mint kis lepkék, a levelek.
Kék, piros, sárga, összekent
képeket láttam álmaimban
és úgy éreztem, ez a rend -
egy szálló porszem el nem hibbant.
Most homályként száll tagjaimban
álmom s a vas világ a rend.
Nappal hold kél bennem s ha kinn van
az éj - egy nap süt idebent.
Sovány vagyok, csak kenyeret
eszem néha, e léha, locska
lelkek közt ingyen keresek
bizonyosabbat, mint a kocka.
Nem dörgölődzik sült lapocka
számhoz s szívemhez kisgyerek -
ügyeskedhet, nem fog a macska
egyszerre kint s bent egeret.
Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.
Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra.
A teherpályaudvaron
úgy lapultam a fa tövéhez,
mint egy darab csönd; szürke gyom
ért számhoz, nyers, különös-édes.
Holtan lestem az őrt, mit érez,
s a hallgatag vagónokon
árnyát, mely ráugrott a fényes,
harmatos szénre konokon.
Im itt a szenvedés belül,
ám ott kívül a magyarázat.
Sebed a világ - ég, hevül
s te lelkedet érzed, a lázat.
Rab vagy, amíg a szíved lázad -
úgy szabadulsz, ha kényedül
nem raksz magadnak olyan házat,
melybe háziúr települ.
Én fölnéztem az est alól
az egek fogaskerekére -
csilló véletlen szálaiból
törvényt szőtt a mult szövőszéke
és megint fölnéztem az égre
álmaim gőzei alól
s láttam, a törvény szövedéke
mindíg fölfeslik valahol.
Fülelt a csend - egyet ütött.
Fölkereshetnéd ifjúságod;
nyirkos cementfalak között
képzelhetsz egy kis szabadságot -
gondoltam. S hát amint fölállok,
a csillagok, a Göncölök
úgy fénylenek fönt, mint a rácsok
a hallgatag cella fölött.
Hallottam sírni a vasat,
hallottam az esőt nevetni.
Láttam, hogy a mult meghasadt
s csak képzetet lehet feledni;
s hogy nem tudok mást, mint szeretni,
görnyedve terheim alatt -
minek is kell fegyvert veretni
belőled, arany öntudat!
Az meglett ember, akinek
szívében nincs se anyja, apja,
ki tudja, hogy az életet
halálra ráadásul kapja
s mint talált tárgyat visszaadja
bármikor - ezért őrzi meg,
ki nem istene és nem papja
se magának, sem senkinek.
Láttam a boldogságot én,
lágy volt, szőke és másfél mázsa.
Az udvar szigorú gyöpén
imbolygott göndör mosolygása.
Ledőlt a puha, langy tócsába,
hunyorgott, röffent még felém -
ma is látom, mily tétovázva
babrált pihéi közt a fény.
Vasútnál lakom. Erre sok
vonat jön-megy és el-elnézem,
hogy' szállnak fényes ablakok
a lengedező szösz-sötétben.
Igy iramlanak örök éjben
kivilágított nappalok
s én állok minden fülke-fényben,
én könyöklök és hallgatok.
ÉN NEM TUDOM...
Én nem tudom, mi fenyeget
az estek csipkés árnyain;
mint romló halról a legyek,
szétszállnak tőle álmaim.
És nem tudom, mily dajkahang
cseng a szívembe csendesen:
nyugodj, hiszen csak este van
s mitől is félnél, kedvesem?
A FÁN A LEVELEK
A fán a levelek
lassan lengenek.
Már mind görbe, sárga
s konnyadt, puha.
Egy hallgatag madár
köztük föl-le jár,
mintha kalitkája
volna a fa.
Igy csinál lelkem is.
Jár-kel bennem is,
ágról-ágra lépked
egy némaság.
Szállhatnék - nem merek.
Meghajlik, remeg
a galy, vár és lépked
a némaság.
FÉLÚTON
Valahogy mindig félúton vagyok.
Remélve, nem vagyok útban senkinek.
S míg ,,valahonnan" ,,bárhova" jutok,
valami jót mindig magammal viszek.
Valahogy mindig félúton vagyok.
Úton a múltból talán a most felé.
S ha elhiszem, szép jelenem élem,
hegyek zúdulnak a két lábam elé.
Valahogy mindig félúton vagyok.
S néha félek, elfogy alólam az út.
Olykor elfog az a furcsa érzés,
hiába megyek - minden út körbefut.
Valahogy mindig félúton vagyok.
Mondják: az út a fontos, nem a cél.
Vezet hitem eltökélt-magamban,
s hogy minden lépés a csillagokig ér.
Valahogy mindig félúton vagyok.
Mint ki örökké utazni kényszerül.
Csomagom könnyű, egy szív, s egy lélek.
S próbálok úton maradni - emberül.
GYÖNGY
Gyöngy a csillag, úgy ragyog,
gyöngyszilánkokként potyog,
mint a szőllő, fürtösen,
s mint a vizcsepp, hűvösen.
Halovány bár a göröngy,
ő is csámpás barna gyöngy;
a barázdák fölfűzik,
a bús földet díszitik.
Kezed csillag énnekem,
gyenge csillag fejemen.
Vaskos göröngy a kezem,
ott porlad a sziveden.
Göröngy, göröngy, elporlik,
gyenge csillag lehullik,
s egy gyöngy lesz az ég megint,
egybefogva szíveink.
GYÖNYÖRŰT LÁTTAM
Gyönyörűt láttam, édeset,
elképzeltem egy gyenge rózsát.
Elbámészkodtam s rám esett,
mint nagy darab kő, a valóság.
Ám ez a kő is képletes.
A legjobb, ha mindent kimondok.
Igy oktatnak ügyeletes
és tanulságos napi gondok.
Lám, ösztönöm helyes nyomon
járt, amikor bejött az ember.
,,Kikapcsolja a villanyom" -
ez zúgott bennem, mint a tenger.
A kés ott volt az asztalon
- éppen a ceruzám hegyeztem -
ha ezt az embert leszurom,
tudom, mindennel kiegyeztem.
El voltam keseredve. Hát.
Minden sötét és szomorú lesz.
Állat védheti otthonát;
hanem másfajta háború ez.
Fegyvert ragadni gyengeség:
megöl az ellenség és megver
s elszáll rólam a kedves ég.
Jogállamban a pénz a fegyver.
A hadviselés itt ma más.
A hős a kardot ki se rántja.
Bankó a bombarobbanás
s mint fillér, száll szét a szilánkja.
Igy okoskodtam s jónapot
kivánva elhuzódtam oldalt
s este a nyájas csillagok
rámnevettek a teli holddal.
1937. július
HA A HOLD SÜT...
Ha a hold süt, a néma, siron tuli fény,
álmomba' kinyilnak a termek.
Kioson, kenyeret szel a konyha kövén
s majszolja riadtan a gyermek.
Csak a léghuzat ismeri - alszik a ház.
Les nagy szeme, reszket a térde.
Zsirok és köcsögök teje közt kotorász,
surranva, mint az egérke.
Ha belé-belereccsen a szörnyü kredenc,
ajkára repül kicsiny ujja:
könyörögne az irgalomért, de a csend
zord kürtje a zajt tovafujja.
Ez a zaj, ez a kín, e világrecsegés
nem szűnve, dühöngve növekszik.
Belesáppad a gyermek, elejti a kést
és visszalopódzva lefekszik...
Mire ébredek, ég a nap, olvad a jég,
szétfeccsen iromba szilánkja,
mint déligyümölcs-kirakat üvegét
öklével a vágy ha bevágja.
Elalél a fagy istene, enged az ég.
Már unja az ördög a poklot,
ideönti a földre kövér melegét -
zöld lángba borulnak a bokrok.
1936. márc.
HAZÁM HAZÁM
1
Az éjjel hazafelé mentem,
éreztem, bársony nesz inog,
a szellőzködő, lágy melegben
tapsikolnak a jázminok,
nagy, álmos dzsungel volt a lelkem
s háltak az uccán. Rám csapott,
amiből eszméltem, nyelvem
származik s táplálkozni fog,
a közösség, amely e részeg
ölbecsaló anyatermészet
férfitársaként él, komor
munkahelyeken káromkodva,
vagy itt töpreng az éj nagy odva
mélyén: a nemzeti nyomor.
2
Ezernyi fajta népbetegség,
szapora csecsemőhalál,
árvaság, korai öregség,
elmebaj, egyke és sivár
bűn, öngyilkosság, lelki restség,
mely, hitetlen, csodára vár,
nem elegendő, hogy kitessék:
föl kéne szabadulni már!
S a hozzáértő dolgozó
nép gyülekezetében
hányni-vetni meg száz bajunk.
Az erőszak bűvöletében
mint bánja sor törvényhozó,
hogy mint pusztul el szép fajunk!
3
A földesúr, akinek sérvig
emeltek tönköt, gabonát,
csákányosokkal puszta tért nyit,
szétveret falut és tanyát.
S a gondra bátor, okos férfit,
ki védte menthetlen honát,
mint állatot terelni értik,
hogy válasszon bölcs honatyát.
Cicáznak a szép csendőrtollak,
mosolyognak és szavatolnak,
megírják, ki lesz a követ,
hisz "nyiltan" dönt, ki ezer éve
magával kötve mint a kéve,
sunyít vagy parancsot követ.
4
Sok urunk nem volt rest, se kába,
birtokát óvni ellenünk
s kitántorgott Amerikába
másfél millió emberünk.
Szíve szorult, rezgett a lába,
acsargó habon tovatűnt,
emlékezően és okádva,
mint aki borba fojt be bűnt.
Volt, aki úgy vélte, kolomp szól
s társa, ki tudta, ily bolondtól
pénzt eztán se lát a család.
Multunk mind össze van torlódva
s mint szorongó kivándorlókra,
ránk is úgy vár az új világ.
5
A munkásnak nem több a bére,
mint amit maga kicsikart,
levesre telik és kenyérre
s fröccsre, hogy csináljon ricsajt.
Az ország nem kérdi, mivégre
engedik meggyűlni a bajt
s mért nem a munkás védelmére
gyámolítják a gyáripart.
Szövőlány cukros ételekről
álmodik, nem tud kartelekről.
S ha szombaton kezébe nyomják
a pénzt s a büntetést levonják:
kuncog a krajcár: ennyiért
dolgoztál, nem épp semmiért.
6
Retteg a szegénytől a gazdag
s a gazdagtól fél a szegény.
Fortélyos félelem igazgat
minket s nem csalóka remény.
Nem adna jogot a parasztnak,
ki rág a paraszt kenyerén
s a summás sárgul, mint az asztag,
de követelni nem serény.
Ezer esztendő távolából,
hátán kis batyuval, kilábol
a népségből a nép fia.
Hol lehet altiszt, azt kutatja,
holott a sírt, hol nyugszik atyja,
kellene megbotoznia.
7
S mégis, magyarnak számkivetve,
lelkem sikoltva megriad -
édes Hazám, fogadj szivedbe,
hadd legyek hűséges fiad!
Totyogjon, aki buksi medve
láncon - nekem ezt nem szabad!
Költő vagyok - szólj ügyészedre,
ki ne tépje a tollamat!
Adtál földmívest a tengernek,
adj emberséget az embernek.
Adj magyarságot a magyarnak,
hogy mi ne legyünk német gyarmat.
Hadd írjak szépet, jót - nekem
add meg boldogabb énekem!
HOMÁLY BORULT AZ ERDŐRE...
Homály borult az erdőre,
A csend susog ki belőle.
Denevér száll, szól a kuvik,
Lassan a hold előbuvik.
Idő múlik, felhők jőnek,
Egyenesen az erdőnek.
Ott megállnak, némán várnak:
Áldást adnak a határnak.
Majd legyőzi őket a hold:
Tolvaj éjbe fénykévét told.
De lassanként sápad fénye:
Futtatja a nap fölénye.
Tülköl a gyár, szól a madár:
"Talpon legyen mindenki már!"
Hol van az éj? A multé lett:
Ujra itt van, él az élet.
1921. febr. 20.
IMÁDSÁG MEGFÁRADTAKNAK
Alkotni vagyunk, nem dicsérni.
Gyerekeink sem azért vannak,
Hogy tiszteljenek bennünket
S mi, Atyánk, a te gyerekeid vagyunk.
Hiszünk az erő jószándokában.
Tudjuk, hogy kedveltek vagyunk előtted,
Akár az égben laksz, akár a tejben,
A nevetésben, sóban, vagy mibennünk.
Te is tudod, hogyha mi sírunk,
Ha arcunk fényét pár könnycsepp kócolja,
Akkor szívünkben zuhatagok vannak,
De erősebbek vagyunk gyönge életünknél,
Mert a fűszálak sose csorbulnak ki,
Csak a kardok, tornyok és ölő igék,
Most mégis, megfáradván,
Dicséreteddel keresünk új erőt
S enmagunk előtt is térdet hajtunk, mondván:
Szabadits meg a gonosztól.
Akarom.
IME, HÁT MEGLELTEM HAZÁMAT
Ime, hát megleltem hazámat,
a földet, ahol nevemet
hibátlanul irják fölébem,
ha eltemet, ki eltemet.
E föld befogad, mint a persely.
Mert nem kell (mily sajnálatos!)
a háborúból visszamaradt
húszfillléres, a vashatos.
Sem a vasgyűrű, melybe vésve
a szép szó áll, hogy uj világ,
jog, föld. - Törvényünk háborús még
s szebbek az arany karikák.
Egyedül voltam én sokáig.
Majd eljöttek hozzám sokan.
Magad vagy, mondták; bár velük
voltam volna én boldogan.
Igy éltem s voltam én hiába,
megállapithatom magam.
Bolondot játszottak velem
s már halálom is hasztalan.
Mióta éltem, forgószélben
próbáltam állni helyemen.
Nagy nevetség, hogy nem vétettem
többet, mint vétettek nekem.
Szép a tavasz és szép a nyár is,
de szebb az ősz s legszebb a tél,
annak, ki tűzhelyet, családot,
már végképp másoknak remél.
ISTEN
Hogyha golyóznak a gyerekek,
az isten köztük ott ténfereg.
S ha egy a szemét nagyra nyitja,
golyóját ő lyukba gurítja.
Ö sohase gondol magára,
de nagyon ügyel a világra.
A lányokat ő csinosítja,
friss széllel arcuk pirosítja.
Ö vigyáz a tiszta cipőre,
az utcán is kitér előre.
Nem tolakszik és nem verekszik,
ha alszunk, csöndesen lefekszik.
Gondolatban tán nem is hittem.
De mikor egy nagy zsákot vittem
s ledobván, ráültem a zsákra,
a testem akkor is őt látta.
Most már tudom őt mindenképpen,
minden dolgában tetten értem.
S tudom is, miért szeret engem -
tetten értem az én szívemben.
AZ ISTEN ITT ÁLLT A HÁTAM MÖGÖTT
Az Isten itt állt a hátam mögött
s én megkerültem érte a világot
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Négykézláb másztam. Álló Istenem
lenézett rám és nem emelt föl engem.
Ez a szabadság adta értenem,
hogy lesz még erő, lábra állni, bennem.
Úgy segített, hogy nem segíthetett.
Lehetett láng, de nem lehetett hamva.
Ahány igazság, annyi szeretet.
Úgy van velem, hogy itt hagyott magamra.
Gyönge a testem: óvja félelem!
De én a párom mosolyogva várom,
mert énvelem a hűség van jelen
az üres űrben tántorgó világon.
KARÁCSONY
Legalább húsz fok hideg van,
szelek és emberek énekelnek,
a lombok meghaltak, de született egy ember,
meleg magvető hitünkről
komolyan gondolkodnak a földek,
az uccák biztos szerelemmel
siető szíveket vezetnek,
csak a szomorú szeretet latolgatja,
hogy jó most, ahol nem vágtak ablakot,
fa nélkül is befűl az emberektől
de hová teszik majd a muskátlikat?
Fölöttünk csengőn, tisztán énekel az ég
s az újszülött rügyező ágakkal
lángot rak a fázó homlokok mögé.
KERESEK VALAKIT
Tele vágyakkal zokog a lelkem,
Szerető szívre sohase leltem,
zokog a lelkem.
Keresek Valakit, s nem tudom, ki az?
A percek robognak, tűnik a Tavasz
s nem tudom ki az.
Csüggedő szívvel loholok egyre,
keresek valakit a Végtelenbe,
loholok egyre.
Könnyeim csorognak - majd kiapadnak:
vággyal magukkal messzebb ragadnak -
majd kiapadnak!
Búsan magamnak akkor megállok,
szemem csukódik, semmit se látok -
akkor megállok.
Lelkem elröppen Végtelenbe,
tovább nem vágyom arra az egyre,
a Végtelenbe.
A KERT...
Új borzongást gondolt ki a kert,
hozzávalót és énekeltetőt,
tudott engem és öltöződve várt
és szívét én még nem láttam előbb -
Legszebb fáit dombra küldte fel,
hogy zúgjanak,ha kél a homlokom
s vízig hajolva mosták gyökerük,
kik elém jöttek völgyi útamon -
Völgyi úton érek égbe én,
de ezt a dombot nem engedhetem,
elpusztíthat már választott veszély,
itt pusztul el a kert a szívemen -
KERTÉSZ LESZEK
Kertész leszek, fát nevelek,
kelő nappal én is kelek,
nem törődök semmi mással,
csak a beojtott virággal.
Minden beojtott virágom
kedvesem lesz virágáron,
ha csalán lesz, azt se bánom,
igaz lesz majd a virágom.
Tejet iszok és pipázok,
jóhíremre jól vigyázok,
nem ér engem veszedelem,
magamat is elültetem.
Kell ez nagyon, igen nagyon,
napkeleten, napnyugaton -
ha már elpusztul a világ,
legyen a sírjára virág.
1925. április
KÉSEI SIRATÓ
Harminchat fokos lázban égek mindig
s te nem ápolsz, anyám.
Mint lenge, könnyü lány, ha odaintik,
kinyujtóztál a halál oldalán.
Lágy őszi tájból és sok kedves nőből
próbállak összeállitani téged;
de nem futja, már látom, az időből,
a tömény tűz eléget.
Utoljára Szabadszállásra mentem,
a hadak vége volt
s ez összekuszálódott Budapesten
kenyér nélkül, üresen állt a bolt.
A vonattetőn hasaltam keresztben,
hoztam krumplit; a zsákban köles volt már;
neked, én konok, csirkét is szereztem
s te már seholse voltál.
Tőlem elvetted, kukacoknak adtad
édes emlőd s magad.
Vigasztaltad fiad és pirongattad
s lám, csalárd, hazug volt kedves szavad.
Levesem hütötted, fujtad, kavartad,
mondtad: Egyél, nekem nőssz nagyra, szentem!
Most zsiros nyirkot kóstol üres ajkad -
félrevezettél engem.
Ettelek volna meg!... Te vacsorádat
hoztad el - kértem én?
Mért görbitetted mosásnak a hátad?
Hogy egyengesd egy láda fenekén?
Lásd, örülnék, ha megvernél még egyszer!
Boldoggá tenne most, mert visszavágnék:
haszontalan vagy! nem-lenni igyekszel
s mindent elrontsz, te árnyék!
Nagyobb szélhámos vagy, mint bármelyik nő,
ki csal és hiteget!
Suttyomban elhagytad szerelmeidből
jajongva szült, eleven hitedet.
Cigány vagy! Amit adtál hizelegve,
mind visszaloptad az utolsó órán!
A gyereknek kél káromkodni kedve -
nem hallod, mama? Szólj rám!
Világosodik lassacskán az elmém,
a legenda oda.
A gyermek, aki csügg anyja szerelmén,
észreveszi, hogy milyen ostoba.
Kit anya szült, az mind csalódik végül,
vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni.
Ha kűzd, hát abba, ha pedig kibékül,
ebbe fog belehalni.
1935 / 1936. december
LASSAN, TŰNŐDVE...
Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.
Én is így próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén.
A semmi ágán ül szívem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szelíden
s nézik, nézik a csillagok.
LÁZADÓ KRISZTUS
/E verséért 1924-ben 19 évesen perbe fogták, végül felmentették/
,, - Ó Uramisten, ne légy Te a Jóság!
Ne légy más, mint az Igazságos Úr.
Több kalászt adj, de azért el ne vedd a
Rózsát.
Vagy ne maradj vén Kozmosz-palotádba,
Gyere ki, nézd meg - szolgád mit csinál?
Ronggyá nem mosná élet-subád ember
Átka.
S Neked könnyű vón a tövist letörni.
Tanulhatnál még tőlem is, Uram -
Én töröm s nem lesz vacsorám, csak - föld: egy
Ölnyi.
A telked azért mégis tisztitom csak.
És már egy nagy sajgó gerinc vagyok -
Sokat görnyedtem, ne kivánd, hogy eztán
Rontsak.
Azért ameddig csak birom, csinálom,
Bár kezemen csalánmart hólyag ül.
S ha vihar jönne, mint a korhadó fa,
Állom.
De add kölcsönbe legalább subádat:
Téged nem ér el átok és eső,
Szép úr-kastélyod van és nagyon gyors a
Lábad.
Ugysem fizetsz meg munkámért eléggé -
Testemnek ágyam is hideg, a Föld
S aranyszavad átváltozott rossz, kongó
Érccé.
S munkámban, Uram, érek annyit, mint Te
Nagy passziódban; és a lelkem is
Részed lesz nemsokára s a legszebb fényt
Hintve:
A szemed lesz, hogy mindent láss meg itten.
Bizony mondom, még nincsen is szemed,
Most nem látsz. Lennél immár igazságos,
Isten!"
Fáradt baromként reszket lelke, teste,
Félmunkát végző társak röhögik
S feszül, mert tudja - reá korábban jön
Este.
Nagy, roskadt lelke igéket emel még
S kilógatja fakult, sápadt szivét,
Mint akasztott ember szederjes, szürke
Nyelvét.
1923. április 29.
LEÁNYKÉRÉS
Szomszédunkban van egy lány
aki énrám fittyet hány.
Neve: Erdei Kató
szeme szivemig ható.
Lelke lángoló rubint,
érte hordom mind a kint.
Érte kínoz, bánt a vágy,
mely nyugodni sose hágy.
Egyszer aztán megteszem,
hogy új ruhám fölveszem.
Anyjához beállítok,
elmondom mit áhitok.
Így szólok majd hozzája:
Asszonyom a lánykája
bírja már a szivemet !
Adja hozzám, ha lehet !
Nem kell nekem hozomány,
csak jöjjön maga a lány.
Nem baj ha semmije sincs
Katóm, kincs nélkül is kincs!
Mindig gondos férj leszek
érte mindent megteszek.
És ha nem tart szeretőt,
soha meg nem verem őt!
De ha kosarat kapok,
akkor nagy lármát csapok,
Katómtól búcsút veszek:
aztán, - öngyilkos leszek!
1921.tavasza- József Attila 16 éves ekkor
LEVEGŐT!
Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott
hazafelé menet?
A gyepre éppen langy sötétség szállott,
mint bársony-permeteg
és lábom alatt álmatlan forogtak,
ütött gyermekként csendesen morogtak
a sovány levelek.
Fürkészve, körben guggoltak a bokrok
a város peremén.
Az őszi szél köztük vigyázva botlott.
A hűvös televény
a lámpák felé lesett gyanakvóan;
vadkácsa riadt hápogva a tóban,
amerre mentem én.
Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti,
e táj oly elhagyott.
S im váratlan előbukkant egy férfi,
de tovább baktatott.
Utána néztem. Kifoszthatna engem,
hisz védekezni nincsen semmi kedvem,
mig nyomorult vagyok.
Számon tarthatják, mit telefonoztam
s mikor, miért, kinek.
Aktákba irják, miről álmodoztam
s azt is, ki érti meg.
És nem sejthetem, mikor lesz elég ok
előkotorni azt a kartotékot,
mely jogom sérti meg.
És az országban a törékeny falvak
- anyám ott született -
az eleven jog fájáról lehulltak,
mint itt e levelek
s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse,
mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse
s elporlik, szétpereg.
Óh, én nem igy képzeltem el a rendet.
Lelkem nem ily honos.
Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,
aki alattomos.
Sem népet, amely retteg, hogyha választ,
szemét lesütve fontol sanda választ
és vidul, ha toroz.
Én nem ilyennek képzeltem a rendet.
Pedig hát engemet
sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek,
mint apró gyermeket,
ki ugrott volna egy jó szóra nyomban.
Én tudtam - messze anyám, rokonom van,
ezek idegenek.
Felnőttem már. Szaporodik fogamban
az idegen anyag,
mint szivemben a halál. De jogom van
és lélek vagy agyag
még nem vagyok s nem oly becses az irhám,
hogy érett fővel szótlanul kibirnám,
ha nem vagyok szabad!
Az én vezérem bensőmből vezérel!
Emberek, nem vadak -
elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel,
nem kartoték-adat.
Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
szép, komoly fiadat!
MAJD MEGÖREGSZEL
Majd megöregszel és bánni fogod,
Hogy bántasz, - azt, amire büszke vagy ma.
A lelkiismeret majd bekopog
S nem lesz emlék, melyben magadra hagyna.
Lesz vén ebed s az melléd települ.
Nappal pihensz majd, széken szunyókálva,
Mert éjjel félni fogsz majd egyedül.
Árnyak ütnek a rezgő anyókára.
Az öreg kutya néha majd nyafog,
De a szobában csend lesz, csupa rend lesz;
Ha nem valaki hiányozni fog
A múltból ahhoz a magányos csendhez.
Majd tipegsz: s ha eleget totyogott
Rossz lábod, leülsz. Fönn aranykeretben
Áll ifjú képed. Hozzá motyogod:
"Nem öleltem meg, hiszen nem szerettem."
"Mit is tehettem volna?" - kérdezed,
De fogatlan szád már nem válaszolhat;
S ki a nap előtt lehunyod szemed,
Alig várod, hogy feljöjjön, a holdat.
Mert ha elalszol, ugrál majd az ágy,
Mint a csikó, hogy a hámot levesse.
S a félelem tűnődik, nem a vágy,
A fejedben: Szeress-e, ne szeress-e.
Magadban döntöd el. Én fájlalom,
Hogy nem felelhetek, ha kérded: él-e.
Mert elfárad bennem a fájdalom,
Elalszik, mint a gyermek s én is véle.
MAMA
Már egy hete csak a mamára
gondolok mindig, meg-megállva.
Nyikorgó kosárral az ölében,
ment a padlásra, ment serényen.
Én még őszinte ember voltam,
ordítottam, toporzékoltam.
Hagyja a dagadt ruhát másra,
Engem vigyen föl a padlásra.
Csak ment és teregetett némán,
nem szidott, nem is nézett énrám,
s a ruhák fényesen, suhogón,
keringtek, szálltak a magosba.
Nem nyafognék, de most már késő,
most látom, milyen óriás o, -
szürke haja lebben az égen,
kékítőt old az ég vizében.
MÁJUS
A rengő lomb virágban ég
és készül a gyümölcsre,
a nyilt uccára lép a nép,
hogy végzetét betöltse.
Iramlanak a bogarak,
friss jelszavak repülnek.
S az aranyba vont ég alatt,
- mert beköszönt az ünnep -
a szabadság sétára megy.
Hős népe ágat lenget,
s ő kézenfogva vezeti
szép gyermekét, a rendet!
MÁMOR...
Szeretném felverni lelkem dalával
A szomorúk szivét, a világot.
Most megbocsátok annak is,
Aki bántott.
Szeretném a keblemre ölelni az
Életért küzdő, fájó rabot.
Szeretném feltámasztani,
Aki halott.
Szeretném, hogyha lassabban forogna
És végre megállna a nagy kerék.
De a legjobban szeretném,
Ha szeretnék.
És szeretnék alkotni csodásat és
Ezer gyönyörűt, szépet meg nagyot
S aztán meghalni: Mert én a
Mámor vagyok
MILYEN JÓ LENNE NEM ÜTNI VISSZA
Mikor nagyokat ütnek rajtunk,
Milyen jó lenne nem ütni vissza
Se kézzel, se szóval,
Világítni a napvilággal,
Elaltatni az éjszakával,
Szólni a gyávaság szavával,
De sose ütni vissza.
Lelkeimmel pörölnöm kéne
S élvén is vagyok most a béke.
Kristály patakvíz folydogál
Gyémántos medrű ereimben.
Szelíd fényesség az ingem
És béke, béke mindenütt,
Pedig csak én élek vele!...
Fölemelnek a napsugarak,
Isten megcsókolja minden arcom
És nagy, rakott szekerek indulnak belőlem
MINDEN RENDŰ EMBERI DOLGOKHOZ
Van egy színház, végtelen és mibennünk lakik,
Világtalan angyalaink játszogatnak itt,
Nyugtalanok, szerepük egy megfojtott ima.
És a dráma mindig mindig csak tragédia.
És az ember, szegény ember csak lapul belül,
Benn, magában s ezer arccal egymagában ül,
Három láng nő homlokából, zengő, mély virág
És zokognak, elzokogják a litániát:
,,Én csak voltam! - Én, jaj, vagyok! - Én meg csak leszek!
Leszaggattak, elültettek, fognak rossz kezek,
Életünk az ember kedve, hanem hol van ő,
Hol az ember? Hát hiába teremtett elő?"
És az ember, szegény ember, csak lapul belül,
Feje körül zengő szavak villáma röpül;
No most, no most fölszáll majd az igazi ima!
És a dráma mindig mindig csak tragédia.
Jön a gond és jön az asszony, jön a gyávaság,
Jön a kétség, jön a vágy és jön az árvaság
S valamennyi fölsikolt és eggyé alakul:
Magad vagy és magad maradsz magadnak rabul!...
Világtalan angyalaink sugárlábakon
Átugranak a világi köntörfalakon,
Fölkapják és fölhajítják hozzánk szíveink
S fölkapnak és eldobnak a szívünkből megint.
És muszáj és meg kell tenni, szólni valamit,
Ami vagyok, gyémánt, amely látóra vakit,
Az egyetlent, ezt a soha nem látott rabot!
S dadogok már, dadogok, de - magamban vagyok.
Ó angyalok, segítsetek. Hol van az a fény,
Amelyikről tudtam egyszer, hogy az az enyém,
Amelyik majd szól helyettem. Az álom fia!...
És a dráma mindig mindig csak tragédia.
S elmegyek és másik jön és az is én vagyok:
Elsiklanak talpam alatt sziklás századok -
Mit akarok? s akarjak-e? Mi az az örök?
S könnyű porban hullnak reánk az örök rögök.
Tiszta gyümölcs, férges gyümölcs egy ágon terem
S könnyen adják, könnyen veszik, de mi lesz velem?...
Pokolbeli gonosz tenger vonagló agyunk
S világtalan angyalaink mi magunk vagyunk.
NAGY AJÁNDÉKOK TORA
Ökölnyi nagy rubinkövet adok,
Akaszd nyakadba s nézd hogyan ragyog
Szived fölött, a melled közepén,
Csudáld, hogy ízzik, mint parázs, a fény.
Szememből fődre koszorút szövök,
Mint istennőhöz, hozzád úgy jövök,
Utad selyemmel, rímekkel verem,
De rajt' ne járj, mert ott sohaj terem.
Ha szomjazol, hát asszubort adok,
De pár sötétlő könnyet benn hagyok
S ha érzed, hogy az íze keserű -,
Azért csak idd, nincs édesebb nedű.
Ha tested fázik, lelkem Rád adom,
Két vállad bársonnyal betakarom.
És reszkető agyam, ha éhezel -,
Szükségbe nálam soha nem leszel.
S ha fáradt tested megpihenni vágy,
Nyugodj karomba, - nincs puhább faágy
S mert kell majd egyszer mégis oltalom:
Fogadd, fogadd el, kérlek, a karom.
Fogadd el, vélük bármit is tehetsz,
Azért hozzám kegyetlen nem lehetsz.
Ha nem jönnél is, mind Tiéd marad,
Nem kéri vissza gyönge pillanat.
NAGYON FÁJ
Kivül-belől
leselkedő halál elől
(mint lukba megriadt egérke)
amíg hevülsz,
az asszonyhoz ugy menekülsz,
hogy óvjon karja, öle, térde.
Nemcsak a lágy,
meleg öl csal, nemcsak a vágy,
de odataszit a muszáj is -
ezért ölel
minden, ami asszonyra lel,
mig el nem fehérül a száj is.
Kettős teher
s kettős kincs, hogy szeretni kell.
Ki szeret s párra nem találhat,
oly hontalan,
mint amilyen gyámoltalan
a szükségét végző vadállat.
Nincsen egyéb
menedékünk; a kés hegyét
bár anyádnak szegezd, te bátor!
És lásd, akadt
nő, ki érti e szavakat,
de mégis ellökött magától.
Nincsen helyem
így, élők közt. Zúg a fejem,
gondom s fájdalmam kicifrázva;
mint a gyerek
kezében a csörgő csereg,
ha magára hagyottan rázza.
Mit kellene
tenni érte és ellene?
Nem szégyenlem, ha kitalálom,
hisz kitaszit
a világ így is olyat, akit
kábít a nap, rettent az álom.
A kultura
ugy hull le rólam, mint ruha
másról a boldog szerelemben -
de az hol áll,
hogy nézze, mint dobál halál
s még egyedül kelljen szenvednem?
A csecsemő
is szenvedi, ha szül a nő.
Páros kínt enyhíthet alázat.
De énnekem
pénzt hoz fájdalmas énekem
s hozzám szegődik a gyalázat.
Segítsetek!
Ti kisfiuk, a szemetek
pattanjon meg ott, ő ahol jár.
Ártatlanok,
csizmák alatt sikongjatok
és mondjátok neki: Nagyon fáj.
Ti hű ebek,
kerék alá kerüljetek
s ugassátok neki: Nagyon fáj.
Nők, terhetek
viselők, elvetéljetek
és sirjátok neki: Nagyon fáj.
Ép emberek,
bukjatok, összetörjetek
s motyogjátok neki: Nagyon fáj.
Ti férfiak,
egymást megtépve nő miatt,
ne hallgassátok el: Nagyon fáj.
Lovak, bikák,
kiket, hogy húzzatok igát,
herélnek, rijjátok: Nagyon fáj.
Néma halak,
horgot kapjatok jég alatt
és tátogjatok rá: Nagyon fáj.
Elevenek,
minden, mi kíntól megremeg,
égjen, hol laktok, kert, vadon táj -
s ágya körül,
üszkösen, ha elszenderül,
vakogjatok velem: Nagyon fáj.
Hallja, mig él.
Azt tagadta meg, amit ér.
Elvonta puszta kénye végett
kivül-belől
menekülő élő elől
a legutolsó menedéket.
1936. október-november
A pusztaság fele.
NEM EMEL FÖL
Nem emel föl már senki sem,
belenehezültem a sárba.
Fogadj fiadnak, Istenem,
hogy ne legyek kegyetlen árva.
Fogj össze, formáló alak,
s amire kényszerítnek engem,
hogy valljalak, tagadjalak,
segíts meg mindkét szükségemben.
Tudod, szivem mily kisgyerek -
ne viszonozd a tagadásom;
ne vakítsd meg a lelkemet,
néha engedd, hogy mennybe lásson.
Kinek mindegy volt már a kín,
hisz gondjaid magamra vettem,
az árnyékvilág árkain
most már te őrködj énfelettem.
Intsd meg mind, kiket szeretek,
hogy legyenek jobb szívvel hozzám.
Vizsgáld meg az én ügyemet,
mielőtt magam feláldoznám.
1937 tavasza
NEM, NEM, SOHA!
Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége,
Nem lehet, nem, soha! Oláhország éke!
Nem teremhet Bánát a rácnak kenyeret!
Magyar szél fog fúni a Kárpátok felett!
Ha eljő az idő - a sírok nyílnak fel,
Ha eljő az idő - a magyar talpra kel,
Ha eljő az idő - erős lesz a karunk,
Várjatok, Testvérek, ott leszünk, nem adunk!
Majd nemes haraggal rohanunk előre,
Vérkeresztet festünk majd a határkőre
És mindent letiprunk! - Az lesz a viadal!!
Szembeszállunk mi a poklok kapuival!
Bömbölve rohanunk majd, mint a tengerár,
Egy csepp vérig küzdünk s áll a magyar határ
Teljes egészében, mint nem is oly régen
És csillagunk ismét tündöklik az égen.
A lobogónk lobog, villámlik a kardunk,
Fut a gaz előlünk - hisz magyarok vagyunk!
Felhatol az égig haragos szózatunk:
Hazánkat akarjuk! vagy érte meghalunk.
Nem lész kisebb Hazánk, nem, egy arasszal sem,
Úgy fogsz tündökölni, mint régen, fényesen!
Magyar rónán, hegyen egy kiáltás zúg át:
Nem engedjük soha! soha Árpád honát!
1922 első fele
NEM TUD ÚGY SZERETNI
Nem tud úgy szeretni a világon senki
Mint az édesanyám tud engem szeretni.
Akármit kívántam megtette egy szóra,
Még a csillagot is reám rakta volna.
Mikor a faluban iskolába jártam,
Rendesebb egy gyerek nemigen volt nálam.
El nem tűrte volna ő azt semmi áron,
Hogy valaki nálam szebb ruhába járjon.
Éjjel - nappal őrzött mikor beteg voltam,
Magát nem kímélte, csak értem aggódott.
Mikor felgyógyultam, fáradt két szemében
Öröm könnynek égtek, s csókolva becézett.
Én Istenem áldd meg, őrizd az anyámat,
Viszonozhassam én ezt a nagy jóságot.
Lássak a szemében boldog örömkönnyet,
Ne lássam én soha búsnak, szenvedőnek.
NYÁR
Aranyos lapály, gólyahír,
áramló könnyűségű rét.
Ezüst derűvel ráz a nyír
egy szellőcskét és leng az ég.
Jön a darázs, jön, megszagol,
dörmög s a vadrózsára száll.
A mérges rózsa meghajol -
vörös, de karcsú még a nyár.
Ám egyre több lágy buggyanás.
Vérbő eper a homokon,
bóbiskol, zizzen a kalász.
Vihar gubbaszt a lombokon.
Ily gyorsan betelik nyaram.
Ördögszekéren hord a szél -
csattan a menny és megvillan
kék, tünde fénnyel fönn a tél.
1929 nyara / 1934
ŐSZ
Tar ágak-bogak rácsai között
kaparásznak az őszi ködök,
a vaskorláton hunyorog a dér.
Fáradtság üli a teherkocsit,
de szuszogó mozdonyról álmodik
a vakvágányon, amint hazatér.
Itt-ott kedvetlen, lompos, sárga lomb
tollászkodik és hosszan elborong.
A kövön nyirkos tapadás pezseg.
Batyuba szedte rongyait a nyár,
a pirosító kedvű oda már,
oly váratlanul, ahogy érkezett.
Ki figyelte meg, hogy, míg dolgozik,
a gyár körül az ősz ólálkodik,
hogy nyála már a téglákra csorog?
Tudtam, hogy ősz lesz s majd fűteni kell,
de nem hittem, hogy itt van, ily közel,
hogy szemembe néz s fülembe morog.
PIMASZUL KEDVES ÖNBIZALOM!
Csókol Attila, a hírneves költő,
melyet nem szül kettő,
sőt három emberöltő.
Attilának tetszik ének, tánc és séta,
Ő az édes szavú aranyos poëta,
hozzá más költő csak analfabéta.
1921. febr. 20.
REGGELI FÉNY
Ha reggeli fényben elindul a táj
remegése, fuvalma, a kecs puha bolyha,
a mert még teli szender, rajzik a báj
és mintha folyónknak a mélye se folyna,
úgy játszik a felszín - szedd össze magad,
botor emberkém, hiszen én se gyanítnám,
hogy épp nem a hajnali mennybe ragad
e jól sikerült angyal - hamisítvány.
Csupa csín, csupa pír, csupa kár,
csupa csel, csupa nyíl, csupa rontás.
Most érted: ha reggel a csürhe kijár,
mért káromkodik mindig a kondás.
Beh megölelnéd! Ámde ne vedd
kebledbe e tündét - mire maradsz,ha
ártatlanul fölfalja szíved,
mint zsenge buzát a szőke malacka!
REMÉNYTELENÜL
Lassan, tűnődve
Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.
Én is így próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén.
A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.
Vas-színű égboltban...
Vas-színű égboltban forog
a lakkos, hűvös dinamó.
Óh, zajtalan csillagzatok!
Szikrát vet fogam közt a szó - -
Bennem a mult hull, mint a kő
az űrön által hangtalan.
Elleng a néma, kék idő.
Kard éle csillan: a hajam - -
Bajszom mint telt hernyó terül
elillant ízű számra szét.
Fáj a szívem, a szó kihül.
Dehát kinek is szólanék - -
1933. március
SZERETNÉM, HA VADALMAFA LENNÉK!
Szeretném, ha vadalmafa lennék!
Terebélyes vadalmafa;
S hogy testemből jóllakhatna
Minden éhező kis gyermek
Árnyaimmal betakarva.
Szeretném, ha vadalmafa lennék
S minden egyes árva gyermek,
Ha keserű könnye pereg,
Felkeresné s könnyeivel
Öntözné meg a tövemet.
Szeretném, ha vadalmafa lennék,
Mi ha majd egykor kiszárad
És a tél apó kivágat,
Lángjaival felszárítná
Könnyeit a bús árváknak.
S ha csakugyan vadalmafa lennék,
Volna öröm a földön és
Sehol semmi bú, szenvedés
S a mosolygó fejeket nem
Bántaná az elköltözés.
1921. ápr. 12.
SZÉP CSÖNDESEN ALUDJ
Szép este van. Szép csöndesen aludj.
Szomszédjaim is lefeküsznek már
Az uccakövezők is elballagtak.
Messze-tisztán csengett a kő.
Meg a kalapács
Meg az ucca
S most csönd van.
Régen volt amikor láttalak.
Dolgos két karod is oly hűs
Mint ez a nagy csöndű folyó.
Nem is csobog csak lassan elmegy.
Oly lassan hogy elalusznak mellette a fák
Aztán a halak
A csillagok is.
És én egészen egyedül maradok.
Fáradt vagyok sokat is dolgoztam
Én is elalszom majd.
Szép csöndesen aludj.
Bizonyosan te is szomorú vagy
Azért vagyok én is szomorú.
Csönd van
A virágok most megbocsátanak.
A SZÍV S A SZEM
A szív érez, a szem kutat,
Szép lány szerelméhez utat.
A szív dobog, a szív sóhajt
Ha a lány távol nincsen,
A szem ellesi az óhajt:
- Mit kívánsz édes kincsem?
Ha eltűnik a szerelem,
A szív kérdi: - Mi lesz velem?
Önző szív! magára gondol
S csakhamar életre kel.
S nem gyötrődik semmi gondtól,
Hisz gond nélkül válik el.
A szem, ha nincs vis-a-vis-ja,
Rejtett kincsét előhíjja,
S mosogatja gyötört lényét,
De ez már mit sem segít,
Vissza nem kapja a fényét,
Ha elsírta könnyeit.
1921. márc. 29.
SZÜLETÉSNAPOMRA
Harminckét éves lettem én -
meglepetés e költemény
csecse
becse:
Ajándék , mellyel meglepem
e kávéházi szegleten
magam
magam.
Harminckét évem elszelelt
s még havi kétszáz sose telt.
Az ám,
Hazám!
Lehettem volna oktató,
nem ily töltőtoll koptató
szegény
legény.
De nem lettem, mert Szegeden
eltanácsolt az egyetem
fura
ura.
Intelme gyorsan, nyersen ért
a "Nincsen apám" versemért,
a hont
kivont
szablyával óvta ellenem.
Ideidézi szellemem
hevét
s nevét:
"Ön, amig szóból értek én,
nem lesz tanár e féltekén" -
gagyog
s ragyog.
Ha örül Horger Antal úr,
hogy költőnk nem nyelvtant tanul,
sekély
e kéj -
Én egész népemet fogom
nem középiskolás fokon
taní-
tani!
1937. ápr. 11.
TALÁN ELTŰNÖK HIRTELEN
Talán eltűnök hirtelen,
akár az erdőben a vadnyom.
Elpazaroltam mindenem,
amiről számot kéne adnom.
Már bimbós gyermek-testemet
szem-maró füstön száritottam.
Bánat szedi szét eszemet,
ha megtudom, mire jutottam.
Korán vájta belém fogát
a vágy, mely idegenbe tévedt.
Most rezge megbánás fog át:
várhattam volna még tiz évet.
Dacból se fogtam föl soha
értelmét az anyai szónak.
Majd árva lettem, mostoha
s kiröhögtem az oktatómat.
Ifjúságom, e zöld vadont
szabadnak hittem és öröknek
és most könnyezve hallgatom,
a száraz ágak hogy zörögnek.
József Attila: Talán eltűnök hirtelen /Szakácsi Sándor/
Link
TAVASZ VAN! GYÖNYÖRŰ!
Tavasz van, tavasz van, gyönyörű tavasz,
a vén Duna karcsú gőzösökre gondol,
tavasz van! Hallod-e? Nézd, hogy karikázik
mezei szagokkal a tavaszi szél.
Jaj, te, érzed-e? Szerető is kéne,
friss, hóvirághúsú, kipirult suhanás.
Őzikém, mondanám, ölelj meg igazán!
Minden gyerek lelkes, jóízű kacagás!
Tavasz van, gyönyörű! Jót rikkant az ég!
Mit beszélsz? korai? Nem volt itt sose tél!
Pattantsd ki a szíved, elő a rügyekkel -
a mi tüdőnkből száll ki a tavaszi szél!
TAVASZI ÉNEK
Éneklem a tavaszt, a fényt,
Bimbózó ifjú zöld reményt,
Szerelmes szívem sóhaját
S csitítgatom szegényt,
Nekem nyilik minden berek
- A vérem játékos gyerek -
S a Nap elém hajol
És rám kacag, milyen ravasz
- Ó pompa, szín, ó dús Tavasz! -
Csak Márta nincs sehol.
Havas telekre zsenge fű,
A szellő nádi hegedű,
Rügyeznek ifjú lányszivek,
Az arcokon derű!
Csikó nyerít szerelmi vészt
S a torkom fölkiáltni készt:
- Vén Földünk hogy forog!
S a kék ég is milyen magas,
- Ó pompa, szín, ó dús Tavasz!
- Reá ha gondolok.
Itt ékes, hímes szőnyegek,
Ott északon a bús hegyek,
Hol nem gondolnék rá soha -
De arra nem megyek...
- Rikolts, dalolj szegény torok:
- Ihaj, a Földünk hogy forog!
Ihaj szerelmi láz!
Mig jő a Tél, ki béhavaz
- Ó, pompa, szín, ó dús Tavasz! -
S a halál citeráz.
1922. jún. 18.
TEDD A KEZED 
Tedd a kezed
homlokomra,
mintha kezed
kezem volna.
Úgy őrizz, mint
ki gyilkolna,
mintha éltem
élted volna.
Úgy szeress, mint
ha jó volna,
mintha szívem
szíved volna.
TENYEREMRE TETTEM...
Tenyeremre tettem a lelkem:
Nézd meg, milyen szép százlátó üveg!
De Ő gyémántokat szedett elő,
Mert Ő az embert sose érti meg.
1924. júl. 17.
TÉL
Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hogy melegednének az emberek.
Ráhányni mindent, ami antik, ócska,
Csorbát, töröttet s ami új, meg ép,
Gyermekjátékot, - ó, boldog fogócska! -
S rászórni szórva mindent, ami szép.
Dalolna forró láng az égig róla
S kezén fogná mindenki földiét.
Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hisz zúzmarás a város, a berek...
Fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni
És rakni, adjon sok-sok meleget.
Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni,
Hogy fölengednének az emberek!
1922. november 12.
1924. júl. 17.
TÉLI ÉJSZAKA - részlet
...A távolban a bütykös vén hegyek,
mint elnehezült kezek,
meg-megrebbenve tartogatják
az alkonyi tüzet,
a párolgó tanyát,
völgy kerek csöndjét, pihegő mohát...
1933. január
THOMAS MANN ÜDVÖZLÉSE - Részlet
...Te jól tudod, a költő sose lódit:
az igazat mondd, ne csak a valódit,
a fényt, amelytől világlik agyunk,
hisz egymás nélkül sötétben vagyunk...
TISZTA SZÍVVEL
Nincsen apám, se anyám,
se istenem, se hazám,
se bölcsőm, se szemfedőm,
se csókom, se szeretőm.
Harmadnapja nem eszek,
se sokat, se keveset.
Húsz esztendőm hatalom,
húsz esztendőm eladom.
Hogyha nem kell senkinek,
hát az ördög veszi meg.
Tiszta szívvel betörök,
ha kell, embert is ölök.
Elfognak és felkötnek,
áldott földdel elfödnek
s halált hozó fű terem
gyönyörűszép szívemen.
1925. március
TÖREDÉKEK
Édesanyám, egyetlen, drága,
te szűzesség kinyilt virága
önnön fájdalmad boldogsága.
Istent alkotok (szivem szenved)
hogy élhess, hogy teremtsen mennyet,
hogy jó legyek s utánad menjek!
TUDOD, HOGY NINCS BOCSÁNAT
Tudod, hogy nincs bocsánat,
hiába hát a bánat.
Légy, ami lennél: férfi.
A fű kinő utánad.
A bűn az nem lesz könnyebb,
hiába hull a könnyed.
Hogy bizonyság vagy erre,
legalább azt köszönjed.
Ne vádolj, ne fogadkozz,
ne légy komisz magadhoz,
ne hódolj és ne hódíts,
ne csatlakozz a hadhoz.
Maradj fölöslegesnek,
a titkokat ne lesd meg.
S ezt az emberiséget,
hisz ember vagy, ne vesd meg.
Emlékezz, hogy hörögtél
s hiába könyörögtél.
Hamis tanúvá lettél
saját igaz pörödnél.
Atyát hívtál elesten,
embert, ha nincsen isten.
S romlott kölkökre leltél
pszichoanalizisben.
Hittél a könnyű szóknak,
fizetett pártfogóknak
s lásd, soha, soha senki
nem mondta, hogy te jó vagy.
Megcsaltak, úgy szerettek,
csaltál s így nem szerethetsz.
Most hát a töltött fegyvert
szorítsd üres szívedhez.
Vagy vess el minden elvet
s még remélj hű szerelmet,
hisz mint a kutya hinnél
abban, ki bízna benned.
VÁRLAK
Egyre várlak. Harmatos a gyep,
Nagy fák is várnak büszke terebéllyel.
Rideg vagyok és reszketeg is néha,
Egyedül olyan borzongós az éjjel.
Ha jönnél, elsimulna köröttünk a rét
És csend volna. Nagy csend.
De hallanánk titkos éjjeli zenét,
A szívünk muzsikálna ajkainkon
És beolvadnánk lassan, pirosan,
Illatos oltáron égve
A végtelenségbe.
1922 első fele
A VÁROS PEREMÉN
A város peremén, ahol élek,
beomló alkonyokon
mint pici denevérek, puha
szárnyakon száll a korom,
s lerakódik, mint a guanó,
keményen, vastagon.
Lelkünkre így ül ez a kor.
És mint nehéz esők
vastag rongyai mosogatják
a csorba pléhtetőt -
hiába törli a bú szivünkről
a rákövesedőt.
Moshatja vér is - ilyenek vagyunk.
Uj nép, másfajta raj.
Másként ejtjük a szót, fejünkön
másként tapad a haj.
Nem isten, nem is az ész, hanem
a szén, vas és olaj,
a való anyag teremtett minket
e szörnyű társadalom
öntőformáiba löttyintve
forrón és szilajon,
hogy helyt álljunk az emberiségért
az örök talajon.
Papok, katonák, polgárok után
igy lettünk végre mi hű
meghallói a törvényeknek;
minden emberi mű
értelme ezért búg mibennünk,
mint a mélyhegedű.
Elpusztíthatatlant annyian,
mióta kialakult
naprendszerünk, nem pusztítottak
eddig, bár sok a mult:
szállásainkon éhinség, fegyver,
vakhit és kolera dúlt.
Győzni fogó még annyira
meg nem aláztatott,
amennyire a csillagok alatt
ti megaláztatok:
a földre sütöttük szemünk. Kinyilt
a földbe zárt titok.
Csak nézzétek, a drága jószág
hogy elvadult, a gép!
Törékeny falvak reccsennek össze,
mint tócsán gyönge jég,
városok vakolata omlik,
ha szökken; s döng az ég.
Ki inti le - talán a földesúr? -
a juhász vad ebét?
Gyermekkora gyermekkorunk. Velünk
nevelkedett a gép.
Kezes állat. No, szóljatok rá!
Mi tudjuk a nevét.
És látjuk már, hogy nemsoká
mind térdre omlotok
s imádkoztok hozzá, ki pusztán
a tulajdonotok.
De ő csak ahhoz húz, ki néki
enni maga adott...
Im itt vagyunk, gyanakvón s együtt,
az anyag gyermekei.
Emeljétek föl szivünket! Azé,
aki fölemeli.
Ilyen erős csak az lehet,
ki velünk van teli.
Föl a szívvel, az üzemek fölé!
Ily kormos, nagy szivet
az látott-hallott, ki napot látott
füstjében fulladni meg,
ki lüktetését hallotta a föld
sok tárnás mélyeinek!
Föl, föl!... E fölosztott föld körül
sír, szédül és dülöng
a léckerités leheletünktől,
mint ha vihar dühöng.
Fujjunk rá! Föl a szivvel,
füstöljön odafönt!
Mig megvilágosúl gyönyörű
képességünk, a rend,
mellyel az elme tudomásul veszi
a véges végtelent,
a termelési erőket odakint s az
ösztönöket idebent...
A város peremén sivít e dal.
A költő, a rokon,
nézi, csak nézi, hull, csak hull a
kövér, puha korom,
s lerakódik, mint a guanó,
keményen, vastagon.
A költő - ajkán csörömpöl a szó,
de ő, (az adott világ
varázsainak mérnöke),
tudatos jövőbe lát
s megszerkeszti magában, mint ti
majd kint, a harmóniát.
1933 tavasza
József Attila - A város peremén /Sinkovits Imre/
Link
"A nagy szavak nem érnek semmit,
Elszállnak, mint az őszi szél
De a szeretet, ha tiszta szívből fakad,
Elkíséri az embert, amíg él."
A József Attilának tulajdonított idézet széltében-hosszában megtalálható a Neten - csakhogy a Nyelv és Tudomány szerint /lásd alábbi Link/ - állítólag aligha származhat a neves költőtől.
Link
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: József Attila |
|
|
|
|
|
Online
