|
2017-02-26 10:37:46, vasárnap
|
| |
| |
Egy alkalommal, egy különös rezgésű hajnalon,
szürke napom egén felfigyeltem egy szivárványszínű,
smaragd ragyogású kismadárra.
Ó, Ő kell nekem, beragyogja majd az életem futott át
bohókás fejemen.
Nem, nem csaptam le rá, annál jobban szerettem, féltettem már
az első pillanattól.
Fájna neki, ha rosszul érintené kezem, összekuszálnám a fényt
drága tollain, talán még lelkét is megsebezném.
Minden nap mentem felé s tartottam rajongóhódolatom tükrét
elé. Ebben nézd meg magad Drága Kincsem, ez mutatja valósan a te
elbűvölő szépséged, beszéltem hozzá.
Hogy, hogy-nem, hosszan nyúló hónapok után,
talán a szavam, vagy a visszfényező ragyogás vonzotta,
beleakadt tekintete a tükrömbe.
Onnantól kezdve, Ő is repült felém.
Készítettem neki szerény viskómhoz mérten pazar kalitkát,
s nagy röptetőt, az ajtókat tárva hagytam, érezze magát
szabadnak. Ő tovább szépült, röpködött, dalolt.
Hangját a szirének is őszinte bámulattal hallgatták, s a Nap,
hozzánk járt hajnalonta fényéből lopni, este pedig azért
szórt vörösen izzó hamut az égre, mert irigy szemét
napközben véresre dörzsölte.
Így teltek napjaink, mígnem azon kaptam magam, egyre inkább
magamnak akarom madaram. Dallamát, színes pompáját,
ne hallja más, ne énekeljenek neki vissza, ne csodálják.
Ő az enyém, ragaszkodtam hozzá gyermeki és szerelemféltéssel, zsarnoksággal.
Rá rakosgattam szerelmes elvárásom-súlyait, íves lábára,
bársony tollazatára, habselyem nyakára.
Szemére fátylat terítettem. Durva vászonnal takartam el az eget.
Minden szürke lett ismét.
Kérdezték miért teszed? Nem szereted!
Hogy kérdezhettek ilyet, halálosan szeretem! Üvöltöttem rájuk.
Észre vettem én is, hisz nem lehetett nem észrevenni, búsabb dalok
hagyják el valamikor vérbő szirom, most sápatag ajkát.
S a tükröm, a sötétített tükröm is más képet festett róla.
Fájt nagyon, sajgott a szívem, mert nem tudtam úgy vigyázni rá,
úgy szeretni, hogy boldog legyen, viruljon mellettem.
Egy kín-kék és vérzáporos napon, nagy elhatározásra jutottam.
Letéptem a vásznat, átdörzsöltem a tükröt, leszedtem az elvárás
súlyait róla, szemébe sírtam könnyeim, rámosolyogtam,
s azt hebegtem: menj, repülj, szabad vagy kismadár!
Na menj már, míg meg nem gondolom magam!
Ő dalolt, ragyogott ismét, csodás köröket írt az égre,
a nap sárga irigysége csorgott a földre.
Én, én ott álltam megkövülve.
Szemem lehunytam, arcomra zuhogott forró-könnyem.
Egyszer-csak a vállamon egy pihekönnyű érintést, a számon
édes mézcsókját éreztem, még hallottam mielőtt elájultam,
azt csicseregte: nem kell a szabadságom, nekem Te vagy a boldogságom!
Velem így történt, okuljatok ti is belőle!
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Képek |
|
|
|
|
|
Offline
