|
2017-05-06 11:13:40, szombat
|
| |
| |
Csak állunk, és figyeljük ahogy elmegy a "vonatunk".
Csak állunk, és figyeljük ahogy elmegy a "vonatunk". Elviszi a vágyainkat, elviszi a múltat, el a jövőt. Nézzük némán ahogy becsukódnak az ajtók, és hangos robajjal, vagy épp halk zakatolással elmúlik minden ami számít. Miért ilyen az ember? Miért hagyja, hogy egyszer csak vége legyen, csendesen elmúljon, mintha soha nem is lett volna. Hallották már ordítani a benső hangjukat? Látták már eltorzulni az arcukat a mélyről jövő kétségbeesés miatt? Érezték már a tehetetlen szenvedést, hogy ha most nem teszek valami megfulladok? Érezték, hogy az idő úgy száguld, mit egy gyorsvonat? Ó igen ezt mind éreztük. Elmegy , elmúlik, eltűnik, véget ér. Ha épp nem a fájdalomról van szó, hanem a boldog életről, akkor ezek a szavak méregként hathatnak . Mi tennék, ha tehetném , hogy véget vessek ennek? Bármit. Kirángatni a befoltozott életből akik fontosak nekem? BÁRMIT! Mit teszek magamért? Semmit, és azt is csak apró megfontolt lépésekben. Azon tűnődtem napok óta, hogy függünk-e valójában másoktól. Mi döntünk az életünkről, vagy valaki más. Ha úgy érezzük, hogy ez nem megfelelő élet nekünk, miért nem lépünk tovább. Miért nem mondjuk ki, hogy 16.30 perckor, ezt az életformát meguntam, ez nekem nem jó, nekem fáj, nem élek így tovább. Mi tart vissza attól, hogy a számunkra legboldogabb utat válasszuk a lehetőségeinkhez képest? Ha az ember életeleme a boldogság, miért nem tesz meg mindent, hogy boldog legyen? Mikor ébredünk fel igazán, és miért kell ehhez egy tragédia, vagy egy szenvedés, hogy rájöjjünk nem ezt az életet akarjuk élni. Zavar van a szerkezetben ősidők óta. Elbeszélünk, elgondolunk egymás mellett, és azt hisszük ennek van értelme, pedig abszolút semmi
.Mindenki mondja a magáét, és mindenki csak azt érti amit saját maga gondol. Vannak kivételek persze, de hol?
Bent a fejemben vagyok én, aki hiszi, hogy létezik tökéletes élet. Nekem tökéletes. Olyan amiben álmomban járok, amiben mélyen legbelül én élek. Elvarázsolt ember voltam egész életemben, és mindig hittem abban, hogy életem legutolsó pillanatában is nevetni fogok, ha más nem azon, hogy egy újabb kaland vár rám. Mosolyogni, mert ez az élet is egy kihívás, egy kaland volt. Most vannak percek mikor meginogni látszik a magamba vetett hitem, és elhiszem ha azt mondja valaki semminek nincs értelme. Néha , nagyon néha egy pillanatra meglátom azt amit azok látnak, akik nem látnak semmit. Aztán adok magamban egy-két képzeletbeli pofont, és ha kell üvöltve térek vissza az én valóságomba, ahol elhiszem, hogy az élet szép. Csak akarni kell élni. Csak széppé kell tenni, és csak rajtunk áll mennyire lesz az. Mikor a "vonatunk" beáll fel kell szállni rá, és hagyni, hogy menjen azon az úton amit kijelölt nekünk a sors. Írtam már, hogy nem hiszek a sorsunkban, most sem teszem. A sorsunk könyve a kezünkben van, csak hagyni kell , hogy megvalósuljanak az álmok. Az én álmom a vidám, boldog élet. Tudom az anyagi világ sokat csonkít rajta, de nevetni nem csak pénzzel a zsebünkben lehet, még ha úgy sokkal könnyebb is. A valóvilág műsorában rengeteg pénz gyűlt össze, hogy az éhező gyermekeket támogassák, és segítsenek azokon a családokon akiknek nem adatott meg a "jólét". Láttam a gyerekeket , és a mérhetetlen bizalmat az arcukon, és azt is, hogy bár nem megfelelő az az élet számukra, de a remény ott van a kis mosolyuk mögött. Összetartott értük egy ország, tehetnénk ezt egymásért is. Minden nap egy mosolyt, egy mosolyért. Csak , hogy új reménnyel induljon a reggel. Élni jó.
Lilla Éva .
********** Szántó Imréné blogjáról - nagyon szép - köszönöm a lehetőséget ! **********
|
|
| |
|
3 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
Offline
szeretettel kedves látogatóimnak ! 
Édesanyám emlékére - Anyák napjára 
