|
 1/1 oldal 
|
Bejegyzések száma: 5
|
|
|
|
|
|
2017-06-17 18:15:47, szombat
|
| |
| |
Baranyi Ferenc: Elmondhatatlan vallomás
Van szerelem bevallhatatlan,
vállalt nyugalmad őrzöd abban,
te döntöttél ekként magadban:
titok legyen. Bevallhatatlan.
Azt dédelgeted ami gátol,
ami megóv a kimondástól,
úgy őrzöd, mint koldus a rongyát,
hogy tested pucérnak ne mondják.
Észrevétlenebb a fedettség,
a megtagadott meztelenség,
a félbenyelt döbbentő - mondat,
ára behódolt nyugalomnak.
elhessegetsz sok sas szerelmet
ha kotlós biztonság melenget,
moccanna vágyad bár: cseréld el
a meleget a repüléssel. . .
A szárny alatt a szárnyalás-vágy:
gyutacsát vesztett bamba gránát,
sorsától fél, robbanni reszket,
magát alázza játékszernek.
Élve maradt szomorú bomba,
egykedvű csirke, puha tollban,
szélárnyékban delelő koldus,
vigyázatodban egyszer fölbuksz!
Félelmed rongyod - óva koldul -
szabályos koldus. Sose fordul
senki feléd. Nincs szava, élce,
nincs tetteden meghökkenése.
Örülsz, ha rád se pillant senki,
ha nem kényszerül észrevenni,
tekintetek pergőtüzének
körében kényelmetlen élned.
Magaddal is hitetve vallod,
hogy bőröddel egy már a rongyod,
kínok nélkül letéphetetlen,
benne szíved elérhetetlen.
Miről titkon vallod: bolondság -
őrzöd, akár koldus a rongyát,
talpig beléje öltözötten
lapulsz ártalmatlan közönyben.
Van szerelem bevallhatatlan,
vágyol rá - s benned van, magadban,
ragyogását rongy alá loptad,
magad előtt is letagadtad.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Baranyi Ferenc |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2017-06-17 18:04:51, szombat
|
| |
| |
Szabó Lőrinc De a nő, jaj, megszomorít
Ibolya lehet kezeidben a föld, napok rengő
dördüléseiben hallhatod a molyok moszatolását,
mégsem irígylem hatalmadat,
Isten, -
csak azt, hogy élsz és
nincs szükséged a nőre.
Nézz rám: meghalnék örömest
s ártatlan dolgok közt is szívesen élnék
(vasban atom, fűben klorofill),
de a nő, jaj megszomorít:
belenyiharász bánatomba, fénylő
mellei kitüzesednek, emléke is
leopárdléptekkel ólálkodik
körülöttem, nesztelen, és mind
csak magát érzi magában, a maga kicsiny
területére akar korlátozni, halhatatlan
lelkemből csak a maga
megbántását horgássza ki, és
combjának kellemes feszüléseit
teszi fontossá, hogy a világ
minden gyönyöre csak hasonlat
legyen őrá, - jaj, csak megszomorít
a nő, jaj, megszomorít
minden szerelem: miatta kell
tudomásúl vennem a mocsarakat, miatta
birkózom magammal, miatta
birkózom veled is, aki élsz, és
nincs szükséged őrá, - miatta
perlekedem veled is, amiért
rohanó villámaiddal nem kaszaboltad
porba-szélbe
nagyságod grimaszát, a nőt!
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Szabó Lőrinc |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2017-06-17 16:32:54, szombat
|
| |
| |
Wisława Szymborska : Beszélgetés a kővel
Kopogtatok a kő ajtaján.
Én vagyok az, eressz be.
Be akarok bensődbe lépni,
és körülnézni ott,
belélegezni téged.
Menj innen szól a kő.
Zárva vagyok, nincsen rés rajtam.
Ha darabokra törnek is,
zárva leszünk, nem lesz rés rajtunk.
Homokká morzsolódva sem
eresztünk be senkit.
Kopogtatok a kő ajtaján.
Én vagyok az, eressz be.
Csupán kíváncsiság vezet:
egyetlen esélye az élet.
Be akarom járni palotádat,
majd a levél s a vízcsepp bensejét.
Nincs sok időm e feladatra.
Halandóságom indítson meg téged.
Kőből vagyok szól a kő ,
arra hivattam, hogy komoly maradjak.
Menj innen.
Nincs nevető-izmom.
Kopogtatok a kő ajtaján.
Én vagyok az, eressz be.
Tudom: nagy, üres termek tátonganak benned,
sosem látottak, hasztalanul szépek,
senkinek léptét soha nem visszhangzók.
Valld be, magad se tudsz róluk sokat.
Üres, nagy termek - szól a kő ,
de nincs bennük számodra hely.
Meglehet: szépek, de a te szegényes
érzékeid föl nem érik.
Megismerhetsz, de meg sosem tapasztalsz .
Egész külsőmmel feléd fordulok,
egész bensőmmel elfordulok tőled.
Kopogtatok a kő ajtaján.
Én vagyok az, eressz be.
Nem keresek benned örök otthont.
Nem vagyok boldogtalan.
Nem vagyok hontalan.
Világom méltó rá, hogy visszatérjek.
Üres kézzel lépek be, és jövök ki tőled:
s bizonyítékul, hogy csakugyan benn voltam,
nem mutatok fel mást, csak szavakat,
melyeknek nem hisz senki.
Nem léphetsz be - szól a kő.
A részvétel érzéke nincs meg benned.
Egyetlen más érzékszerv sem pótolhatja ezt,
még a mindent-látásig kiélesült tekintet
sem segít rajtad, ha híjával vagy ennek.
Nem léphetsz be: alig dereng benned ez az érzék,
fejletlen csíra, csak elképzelés.
Kopogtatok a kő ajtaján.
Én vagyok az, eressz be.
Nem várhatok kétezer századig,
hogy hajlékodba lépjek.
Ha nekem nem hiszel - szól a kő ,
fordulj a levélhez, azt mondja, amit én.
A vízcsepphez, azt mondja, amit a levél.
Végezetül kérdezd meg saját hajad szálát.
Nevetés feszül bennem, óriás nevetés,
bennem, a nevetésre képtelenben.
Kopogtatok a kő ajtaján.
Én vagyok az, eressz be.
Nincs ajtóm szól a kő.
Wisława Szymborska: Nobel-díjas lengyel költőnő
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Wisława Szymbor |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2017-06-17 16:21:21, szombat
|
| |
| |
Reményik Sándor : Végállomás
Vonat csak egy irányból érkezik,
S csak egy irányba megy,
A sinek útját más világ felé
Elállta itt a hegy.
A váltó és a szemafor
Zöld fénye csupán egy felé mutat,
Mély hegyi utak, kis gyalogcsapások
Váltották fel a büszke vas-utat.
Jelzőharang csak egy irányba kondul
S csak egy irányból jelez vonatot;
Más oldalról csupán a szél izenget
S hozza szárnyán a fenyőillatot.
Legott fanyar édesség támad,
Ha fenyőillat s kőszénfüst vegyül,
Ez a végállomások illata,
És én itt álmodozom egyedül.
Patak csobog szelíd sötétben,
Zizzenve hull a lomb,
A vasuti őr, mint egy jegenye,
Maga elé borong,
És ha bejött az éjféli vonat
S pár fáradt, késő utas vele jött,
Elalszik szépen az egyetlen lámpa
Az állomás előtt.
A nagy hegyekre komoly csend terül,
Szekér se dübörög...
Tücsök zeng őszi csillagfény alatt
És hallgatja sok élő-halott rög.
E pillanatban mégis béke van,
A szívemben is béke, semmi más.
Ó lenne ez a pillanat örök,
S a szívem is egy ily végállomás.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Remenyik Sándor |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2017-06-17 16:11:57, szombat
|
| |
| |
Várnai Zseni : Öreg nő sóhajt
Csak addig fájt, amíg harcoltam érte,
amíg a lelkem égőn rátapadt,
s egy reggelen rájöttem, hogy hiába:
az ifjúság már tőlem elszaladt.
Lemostam minden kendőzést magamról,
hajamat sem festettem újra már,
mint vert vezér, a fegyverem leraktam,
s olyan vagyok most, mint egy téli táj.
Mint a felhőkbe nyúló hegytetőkön,
fejemen, ím, örökös hó ragyog,
így hordozom ezüstös koronámat,
és hófehéren újra szép vagyok.
E szépség más, mint volt az ifjúságé,
nincs benne tűz, és nincsen küzdelem,
magas hegycsúcsra nem csap lenti lárma,
és ez a szépség nem lesz hűtelen.
Olvasgatok, sétálok, eltűnődöm
az életen, mely szép és változó,
hullámok jönnek, mennek, elsimulnak,
így hömpölyög a nagy és mély folyó.
Lassúdan járok, fűszálat se sértsek,
mert minden élet mérhetetlen kincs,
napnyugtát, holdat, csillagokat nézek,
ó, mennyi nagyság, s vége soha nincs!
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Öregség |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
1/1 oldal
|
Bejegyzések száma: 5
|
|
|
|
2017. Június
| | Hét | Ked | Sze | Csü | Pén | Szo | Vas | |
| | 1 | 2 | 3 | 4 | |
| 5 | 6 | 7 | 8 | 9 | 10 | 11 | |
| 12 | 13 | 14 | 15 | 16 | 17 | 18 | |
| 19 | 20 | 21 | 22 | 23 | 24 | 25 | |
| 26 | 27 | 28 | 29 | 30 | |
| |
|
|
| ma: |
8 db bejegyzés |
| e hónap: |
26 db bejegyzés |
| e év: |
256 db bejegyzés |
| Összes: |
10110 db bejegyzés |
|
|
|
| |
- Ma: 2514
- e Hét: 6330
- e Hónap: 15916
- e Év: 84836
|
|
|
Offline
