|
2017-09-15 18:00:22, péntek
|
| |
| |
LÉVAY LÁSZLÓ
Lévay László 1931-ben Budapesten született, de nagyszülei és édesapja őslakos bajaiak voltak. A nagyszülők, Lévay János és Németh Julianna itt élték le egész életüket, és ebből a városból indult el országot látni, - második otthont keresni - a nyolc közül hét testvér, köztük Lévay Alajos tanító is, a szerző édesapja.
De a gyökerek erősnek bizonyultak, mert mindig, mindegyikük szívében az első igazi otthonuk szülővárosuk maradt. Ezt az egészséges lokálpatriotizmust örökölték gyermekeik és unokáik is.
Lévay László több évig gimnáziumi tanulóként élt a városban, s természetesnek veszi, hogy időnként visszatér ide, második otthonának tekinti Baját.
A szerető rokoni és a mély baráti kapcsolatok eltéphetetlen szállal kötik a városhoz.
Lévay László: Öröknéző szemmel
Link
AU REVOIR! 
Úgy mentél el kedves,
Hogy vissza már soha többé nem jössz.
Már nem neked pompázik a nyár,
Már nem neked trilláz a madár,
S az akácvirágok sem neked
illatoznak az út mentén.
Úgy mentél el,
Hogy vissza már soha többé nem jössz.
Kiálthatok olyat, hogy a végtelen is
visszacsendül belé,
Mehetek olyan messzire,
Ahol már semmi sincsen,
Téged, - ott sem talállak,
Én is elmegyek egyszer,
Hogy soha többé vissza ne jöjjek.
S utánam még sokan lesznek így,
Akaratlanul, semmit nem értve,
Csak elmennek, de nem tudják miért,
S csak elmennek, de nem tudják hová.
Te azért itt voltál egyszer;
S én addig tudom, hogy itt voltál,
Amíg én is majd el nem megyek.
Pompás útvesztő ez a mi életünk.
Au revoir!
AZ ÉN SZÉP ANYÁM
Szerelmek jönnek, s elrohannak,
Csak te nem rohansz el,
Örök szerelmem, én szép anyám.
Cinkosa vagy te minden bajomnak,
S ha fejem öledbe hajtanám,
Áldón fogadnál szép, bűvös szívedre,
Te legszentebb, te legdrágább anyám.
Soha nem lesz senki a világon,
Aki, ha fázom, meggyújtja szívem.
Csak te vagy szerelmem, édes drágaságom,
Te élő tűz, csak te vagy nekem,
Életem tündöklő varázsa,
Kicsi anyácskám, örök szerelmesem.
Ha csodák léteznek,
Akkor te vagy a legnagyobb csoda,
Én szép anyám.
Óh, mily kevés a szó,
Mi téged betakar.
Téged, ki a bölcsőmtől a sírig,
Csak egyet akar.
Hogy boldog legyen a fiad.
ÁLOMVILÁG?
Utcára ült a szegénység,
Borzas fővel, beesett arccal.
Keze görbe a kemény hidegtől,
Élete ezernyi sarccal.
Szemében feketén villog,
Kínzó rém, a megaláztatás.
Mert arasznyi hitét megtaposták,
Lelkét benőtte furcsa sás.
Nem kér számítók borából,
A kenyérért már megdolgozott.
Csak hagyják pihenni otthonában,
Amiért annyit áldozott.
Azt kéri, mi megilleti:
Ember legyen emberek között!
Ne hajszolt vad, s olcsó áldozat,
Mindenki által üldözött.
Mit nehezen összegyűjtött,
az a kevés maradjon övé.
ne játszák el majd kétes kóklerek,
Kiknek már nyomát se lelé.
Olyan világról álmodik,
Ahol az élet élet marad.
S kinyitnak minden ablakot,
Mert mindent, de mindent szabad.
Behunyom szemem. Feldereng
Egy csábos, kitágult horizont,
Hol az Ég majd öszeér a Földdel,
Nem lesz az ember kicsi pont.
Nem lesz már gazdag és szegény,
S nem lesz már senki üldözött.
Egyszer talán boldog világ készül
Ott, a csillagok között.
BOLOND ÖRZSE
Falunkban lakott bolond Örzse,
Elhagyottan, s elkerülve.
Kislánynak hitte még magát,
Úgy élte éjjét, nappalát.
Szalagot kötött ősz hajába,
Naponta ment a maszka bálba.
Vonszolta fonnyadt, vén ölét,
De boldog volt, a lelke élt.
Egyszer a télben, hófúvásban,
Nem tudni mi ébredt agyában.
Nótázva addig ballagott,
Míg elbotlott és megfagyott.
Fehér selyemként hó takarta,
Kislány korában így akrta.
Szemén egy hócsepp csillogott.
Bolond volt Örzse, elhagyott.
BÚCSÚ A NYÁRTÓL
Dombtetőről néztem görnyedt földünk,
Mint hajol a víg kaszák nyomán.
Hogy gördült így mindig följebb, följebb
Búzaszőnyeg nyárnak alkonyán.
Pipacsok is megrendülten álltak.
Halálukban vérző csöpp szívek.
Verejték folyt le a drága földre,
Munkakönnyek, - legszebb rűkiszek.
Távolban az ég zenitjén akkor,
Messze szállt egy vidám fecske pár.
Hallottam, a gémeskút is horkol.
Útra kész a nagy legény, a Nyár.
Hajában egy búzavirág kéklett.
Derekán a mámor megfeszült.
Palástja a tarka rét, a vágyak.
De az Ősz már mögéje került.
Átkarolta sárga, hullt levéllel,
Széllel szórta szerte a haját.
Kísérte az alkony bíborában,
Három hónap csüggedt vándorát.
BÚCSÚ AZ ŐSZTŐL
Búcsúzom a megfáradt baráttól.
Az Ősz lova már vacogva üget.
Mögötte, a hajlott hátú ágról,
Egy könnyes cinke némán integet.
BUKDÁCSOLÓ GONDOLATOK
Ma elmentél.
Holnap
Hiányod
Már árnyékot
Vetett
A szívemre.
Kerestem
A perceket
Amikor
Együtt voltunk,
S kerestem
A magányt,
Ahol újra
Együtt lehetünk.
Sokasodtak
A napok,
A nappalok
Mélázva teltek.
Bukdácsolva
Rohantak a percek,
S mikor Nálad
Végre megpihentek,
Emléked felkacagott.
CINI BÁTORSÁGA
Házunk végén, pince mélyén,
Élt egyszer egy kis egérke.
Alig volt egy ujjnyi hosszú,
Fülétől a farka vége.
Azt álmodta, óh halljátok:
Óriás lesz nemsokára.
Betör majd nagy dérrel-durrral
Macskaország zeg-zugába.
Álomban is van valóság,
Legalább is a mesében.
Így lett cini kisegérből
Nagy egér a ház végében.
Ahogy megnőtt óriássá,
Szűk lett már a háza tája.
Gondolt egyet, felpakolt hát,
Elindult a nagyvilágba.
Járt is hegyről völgy ölébe,
Folyóparton élt, tanyázott.
Nap sütötte, tüske bökte,
Esőben biz meg-megázott.
Addig ment, míg meg nem látta,
Nagy táblán - így - dőlt betűkkel:
MACSKAORSZÁG. - ITT ELBÁNUNK
MINDEN JÖTT-MENT KISEGÉRREL!
Elbánni csak szeretnétek,
Mondta Cini haragjában.
Nincsen erő ellenemben,
Ezer macska bajuszában.
Ennyit mondott, egyet forgott,
Tudjátok-e mi a vége?
Besétált ő Macskaország
Rettentő nagy közepébe.
Gyertek elő, ha nem féltek,
Van-e bátor; majd meglátom.
Egy egér csak - ezer macska!
Ki a legény most a gáton.
Erő az volt Cinikében,
Óriás lett nem kétséges.
Mégis egyet elfelejtett:
Ész nélkül az erő véges.
ezer macska, ezer felé
Futott fára, futott házba.
Szegény Cini egyiknek se
Juthatott a nyomdokába.
Kergetőztek, meg-megálltak,
Cini bizony holtra fáradt.
Nevetve a cirmos cicák,
Orra előtt figuráztak.
Nagy lettél hát, Cini, látod,
Mégsem győzhetsz szépszerével.
Intelem a régi mondás:
TÖBBET ÉSSZEL, MINT ERŐVEL.
Álmában, hogy csatát vesztett,
Felébredt a kisegérke.
Megörült, hogy ujjnyi hosszú
Fülétől a farka vége.
Mindenkinek a tanulság,
Valóságban és mesében:
Óriás se bízzon soha
Ész nélkül az erejében.
A CINKOSOK
A hó alól,
Köntösét kitárva,
Rámkacsintott
A Tavasz.
Hóvirág szemében
Vágyak égtek.
És láttam,
Hogy viraszt.
Várja a hajnal
Első csókját,
A mézesen
Áradó Napot.
Cinkos mosollyal
Összenéztünk.
Mi már tudtuk
A holnapot.
CSAK ENNYI
Egy gyászbeszéd,
S néhány rög az egész.
Mit fel nem foghat ész,
Az kész.
CSILLAGOK KÖZÖTT
Elmúlt már a szép tavasz felettem,
Megfricskáz az őszülő idő.
Álmaim a végtelenbe szórom,
Hajnalokra alkonyat ha jő.
Bolyongok a sejtelmes világban,
Hulló csillag életem telén.
Ha feljutok a csillagos nagy égre,
Szürcsölök a Tejút tetején.
EGYSZER TALÁN
Azért, hogy pénzünk meglegyen,
Árulok cukrot és gyufát.
Kiszolgálom a nagyérdeműt,
A nagylegényt, s a nagykutyát.
Alázkodom pár forintért,
Tessék nagyságos asszonyom!
Finom szivar; ékes bizsu, -
S pohos hasát körbe táncolom.
Nagyot nyelek, ha rám csapják az ajtót,
Vagy szájukra veszik szegény anyám.
Bókolok aztán hónapszámra,
Hogy érzi magát, szép madám?
Pedig jó lenne rímek dzsungelében,
- Hol rám simulnak a ritmusok, -
Betűt betűre szőni szépen,
S bűvölni, mint a mágusok.
Mesélni hosszan más világról,
Hol jobbak már az emberek.
Mernek egymás szemébe nézni,
S mosatlanl tiszták a kezek.
Egyszer talán, vagy nemsokára,
A pénzcsinálást, ha elhagyom,
Tele írok majd minden papírt,
Hogy mennyit, - azt még nem tudom.
EGY HALOTT EMLÉKEZÉSEI
Ilyen még nem történt velem,
Hogy meghaltam.
S azóta helyem nem lelem.
Amikor elvitt a Szent Mihály lova
Én hagytam.
A holt mily ostoba.
A földet, mit rám szórtak
Fürge emberek,
Hallotta felnőtt és gyerek.
S mégis hagyták,
Hogy szememre üljön
Por és szemét.
Óh, a sok szemét!
Most nem tudom,
Hogy mitévő legyek,
Ha rám szállnak,
S beköpnek a legyek?
Egyet tudok csak,
S azt itt lenn nagyon:
Ha egyszer meghaltam,
Minek ágaskodom?
AZ ÉLETLÁNC
Anyám, s Apám után
Lehet, hogy reggel, vagy délután,
Akár holnapután,
Semmit sem tudva, bután,
Majd én is elmegyek.
S ha elmentem,
A lánc újra megfeszül.
A sor előredűl,
S ki ma még az életnek örül,
Holnap már talán
A Halál ölében ül.
A kártyát nem én keverem,
A játszmában tök ász a nevem.
A Nagy Játékos osztja a lapot,
Kinek mennyit, - évet és napot.
FÁRA FESZÍTETTEN
A várandós élet
Korán szülte meg álmaimat,
Dobbanásai
Az álmélkodások varázsában
Foggantak.
A kuckóba gyűlt évek
Lefújták az álmok aranyporát,
S ráültek vigyorogva
A gondolataimra.
S most itt vagyok,
A magam ácsolta
Fára feszítetten
Várva a lándzsát,
Mit oldalamba döfnek,
Mert ember voltam.
Az élet Golgotáján
Mindenkit megfeszítenek.
FÉLEK
Sötét árnyak és rohanó rémek,
Részegen imbolyognak a mélyben.
Félek. Félelem van már az éjben.
A rácsok mögött sápadtan állok.
Félek. Félelmet szülnek az álmok.
Miért-e börtön? Válaszra várok.
Vélem, csontokat törni ma érdem.
Ilyen világ lett, - mondják, - ha kérdem.
Félek. Mindenki jövőjét féltem.
Sikolyok a torkomban égnek,
Borzongok, ha a lelkemhez érnek.
Félek. A rémek már bennem élnek.
FÉLLÁBA VOLT
Féllába volt. Mindig adtam neki
Egy forintot. S ha meglátott valaki,
Elpirultam.
Féllába volt. Én két lábon futottam
Haza. Otthon már várt rám az anyuka,
És a kalács.
Féllába volt. Ha nagy leszek és szakács,
Majd főzök neki. S ha meg nem veti,
Neki adom.
Féllába volt. Nekem egész szívem.
Így tanítom én is mindegyik gyermekem.
Féllába volt.
HA ÉN FELTÁMADNÉK
Ha én gazdag lennék,
Nagy-nagy csendet vennék.
Közepébe ülnék,
Egy nagyot nyújtóznék,
S addig tennék-vennék,
Míg egyszer meghalnék.
Ha gazdag halott lennék,
Örök csendet vennék.
A mennyországba mennék,
Édes mannát ennék,
S addig tennék-vennék,
Amíg feltámadnék.
Ha én feltámadnék,
Ember sose lennék.
Csillag-földet vennék,
Hold-kifjliket ennék,
S addig tennék-vennék,
Amíg csak akarnék.
HÚSZÉVES A LÁNYOM
Halljátok? A nyáron
Húszéves a lányom.
Húszéves a Szépem,
Szakasztott a képem.
Csakhogy a kis bájos,
Mindig nagyon álmos.
Nevetése széles,
Természetes édes.
Szeme kék, - de sárga,
Ha haragszik a drága.
A hajára kényes,
Legyen mindig fényes.
A körmei szépek,
Ne tudd meg, hogy épek!
Pergő orsó nyelve,
Egy szót le nem nyelne.
Szíve? Az egy tenger,
Benne minden ember.
Barátnővel mázlis,
Van neki vagy száz is.
Az én Szépem, lányom,
Húszéves a nyáron.
ISTENHÍVOGATÓ
Ha nincs Isten,
Óh, az rettenetes!
Üres szólam volna,
Hogy Istenem, szeress?
Ha nincs Isten,
Hazug minden ének,
Mi elhangzott eddig,
Az Úr fölségének?
Ha nincs Isten,
Értem e világot.
A szöges hordókat,
Meg a sok-sok átkot.
Ha van Isten,
Nézzen csak jól körül,
Hány embert talál majd,
Ki vidám és örül.
Ha van Isten,
Szóljon már a mához.
Mondja el őszintén,
Mit szól a világhoz.
Ha van Isten,
- Könyörgöm az égre! -
E csúfos világért
Tegyen valamit végre.
KATÓ ELMENT
Nagy szeme volt, sötét haja.
Akár egy szép hajas baba.
Arca halvány, bőre selymes.
Szeme könnyes, bánatpelyhes.
Szeretett és nem szerették,
Kedvét, álmát eltemették.
Elindult hát más országba,
Ott tán nem szeret hiába.
Folyó vizén barát várta,
Hullám ágyát feltakarta.
Kató elment. Nagy szeme volt.
Boldog lett-e? Hallgat a holt.
LEHAJOLT AZ ESTE
Lehajolt az Este,
Betakarta teste
A távolt.
Aki mégis keres
Délutánt, az veres,
S piros.
Langy-üdén a szellő
Csókot ád. A Sellő
Regél.
Mosolyát az édes,
Teleszövi ékes
Mázzal.
Lehajolt az Este.
Reggel a kis beste
Várta
Mesével az Estét.
Viruló szép testét
Tárta.
MA MÉG VÁRHATSZ
Ma még, ha szólítsz, itt vagyok,
Még akkor is, ha remeg a kezem.
Ma még látok és álmodok,
Holnap már csukva a szemem.
Búcsú csókot ma még nem adsz,
Mert nem tudod az évet és a napot.
Holnapután? Még messze van.
Csak éljük meg a holnapot.
Ma még várhatsz, mert itt vagyok.
Holnap hiába vársz már engemet.
De várni fogsz, - míg téged is
Valaki egyszer eltemet.
A MEGFOGHATATLAN PERCEK
Vigyorogva kúsznak rám a percek,
Egyik a másik után.
Megfognám, - de siklanak puhán,
Délután az agyamra ülnek,
Este a mámorban hagyott
Percek reggelre rám aggatják
A megvonagló holnapot.
Együtt rohanunk évek óta,
Nekik passzió, kínok nekem.
Milyen jó lenne egy-két szóra
Megülni néhány percemen.
Megvárni, míg a harmat ébred,
S trillázva dalol a madár.
Jönnek percek, mennek percek.
Holnap a Nyár már Őszbe jár.
MÉG MINDIG REMÉLEK
Minden nap egy másikat várok,
Hol kékebb az ég, pirosabb a hajnal.
Szebben süt a Nap, az emberek jobbak,
S nem kell küzdeni annyi búval, bajjal.
Minden nap egy másikat várok,
Okos napot, hol nincsen már talány.
Minden a helyén van, az ember ügyes,
S boldogulhat végre valahány.
Minden nap egy másikat várok.
Bolond fejemmel még mindig remélek.
És sétálok a szép ábrándok útján,
Mert hiszek az emberben, amíg csak élek.
NA ÉS?
Ha nem leszünk,
Mit vesz a világ?
Fáról, ha letört az ág,
Egy másik már újra nő.
Ha nem leszünk,
Minden megy tovább.
Az ember csupán egy báb,
Önmagának végzete.
Ha nem leszünk,
Majd te sem leszel.
Ellene bármit teszel,
A világ világ marad.
NEM TUDOM
Előrefutott életemmel,
Megpihenve egy vén padon,
Morzsolgatom időm csutkáját.
És mondogatom: hogy nem tudom.
Nem tudom, miért a Napból
Annyi mélázó, játszi, szép sugár.
Miért jő Tavaszra Nyár,
S a Nyárra miért a Ősz színe.
Hová tűnt zúgó búzatáblán
A pipacsok vérpiros szíve.
Csak ülök a csendes téli estén,
Arcomon színes hókristály pereg.
A Végtelenség jön felém az úton,
S egy lombtalan fán megremeg.
ÖRÖKNÉZŐ SZEMMEL
Nézek Rád,
Ha rám hajol az alkony,
Mikor a csend
Suttogva beszél.
Simogatom
Arcod álmodását,
Mikor a hajad
Borzolja a szél.
Nézek Rád,
Nem tudom mikortól.
Benned vibrál
Múlt és jövő.
Nézek Rád,
És megszépül a távol.
Rám nevet
A reszkető Idő.
Nézek Rád,
És soha nem feledlek.
Ha elkap majd
A tétova Halál,
Én nézek Rád
Majd öröknéző szemmel,
A Végtelenség
Hogyha rám talál.
ŐSIDÉZŐ
Hogy kik voltak ők, a sok-sok ősöm,
S merre jártak, nem tudom.
Mögöttem süppedt síri csendben,
Hallgat ezernyi jeltelen halom.
Nem tudom, hogy ősöm hányszor ébredt,
Míg az óhazából új hazába tévedt.
Hányszor kellett hegyről völgybe érni,
S álmait a valóságnak vélni.
Lehetett bátor; szittya harcos,
Daliás és szép legény.
Kacagány feszült széles mellén,
S kecses asszonya oly szerény,
Mint igric dalolta költemény.
Lehetett békés, földet túró,
Pödrött bajuszú vén paraszt.
Kinek nyomán a búza sarjadt,
Rengett, ringott az ős haraszt.
S nem adott másnak fél araszt.
Lehetett vasat tűzben edző,
Mokány magyar; tót, vagy román.
Nemcsak a tűz, a lelke égett,
S hagyott méltót a századán.
Mi lett vele? Nagy talány.
Lehetett tudós, messze híres,
A csillagokba láthatott.
Lehetett vándor; tájra éhes,
Ki ezer követ is koptatott,
Ma már nem tudom, mit tudott.
Lehetett betűket szóba fűző,
Író vagy költő is szegény.
Soha nem láttam lelke mélyét,
Nem maradt rám a költemény.
Hogy megismerjem? Nincs remény.
Lehetett ügyes kasszafúró,
Vagy erkölcsöknek bajnoka.
Tudott-e élni szívvel, ésszel,
Faluja volt, vagy városa,
Nem tudom meg már én soha.
Őseimből összegyúrt szívemben,
S különc lelkem titkos rejtekén,
Ősanyáim, ősapáim élnek.
S hogy élnek tovább, felcsillant remény
Az élet maga. S e bízó költemény.
PERCEK POKLÁBAN
Csak egy percet adjatok,
Hogy a tiszta égre nézzek.
Gyönyörködjek a csillagokban,
S egy percig szépen éljek.
Csak egy percet adjatok,
Számtalan sok percem mellett,
Hogy megállhassak, kinyújtózzam.
Mert megállni sohasem tellett.
Csak egy percet adjatok,
Amit magaménak érzek.
Semmi mást, csak egy percet kérek,
Hogy a tiszta égre nézzek.
A SORS KORONGJÁN
Az élet oly rövid.
Alighogy megvagyunk,
A Sors korongján
Gyorsan pörgünk.
S ha felpörögtünk,
Meghalunk.
Az élet oly rövid,
Akár a gondolat.
Iszunk egy kortyot,
Falunk falást.
S torkunkon akad
A falat.
A SZERELEM EGYENLETE
Én akkor is szeretlek,
Ha Te nem akarod.
Ha behunyjuk a szemünk,
A csillag még ragyog.
Ha a télben járunk,
Tavaszt nem tagadjuk.
Elmúlnak a percek,
Mégis megragadjuk.
Én akkor is szeretlek,
Ha Te nem akarod,
S csodavárón várom
Örökké a karod.
Ha Te nem akarod,
én akkor is szeretlek
SZERESD A HOLNAPOT
Varázslatos e csöppnyi lét,
E félig kész világ.
Jó ha a rosszal összeér,
A rossz a jóra hág.
Bolondozunk és kergetőzünk,
Körülugráljuk magunk.
Elhiszünk minden dőre szót,
Hogy szépek, jók vagyunk.
Ne higyj a színes ábrándoknak,
Előbb - nézz majd körül.
Fakóvá lesz a csillogó,
S a légvár összedűl.
Szeresd a napot, s perceit,
Mert minden perc a holnapunk.
Örömből ritka pillanat,
Mit néha-néha elkapunk.
TE VAGY A LEGSZEBB
A világon minden más mulandó,
Csak Te vagy szerelmem, örök!
Arcodon aranyló álmok úsznak,
Szemedben végtelen körök,
te vagy a legszebb, az Asszony, az örök!
Öled vágyaknak rubin éke,
Melled szikrázó hószirom.
Ajkad szélén tűzpiros virágok,
Tested aranyhíd kék tavon,
Te vagy a legszebb, az Asszony, a dalom.
Csókodnak ízét nem felejtem,
Véresen izzó kis rögök,
Mesékből élő álmot szőttem,
S álmot valóval ötvözök,
Mert Te vagy a legszebb, az Asszony, az örök.
TE VAGY A SZERELMEM
Te vagy szerelmem, a messzeségből
Felém sugárzó nagy talány.
Az egyetlen, az elérhetetlen,
A valóság, és mégis játszi árny.
hogy múlnak az évek, úgy hiányzol,
Bár tudom, nem jössz el soha.
Mégis, - örökké viszlek magammal,
Te álmaimnak legszebb asszonya.
Végtelenben enyém leszel végre,
Szerelmem így lesz majd igaz.
Teljesülhet vágyaimnak vágya,
Mit elvett tőlem életem, a gaz.
A TRÉFAMESTER HALÁLÁRA
Te, ki tréfát űztél
Életből, halálból,
Fekszel kiterítve.
Jó vicc a javából.
Könnyünk is kicsordult
Mókáidon néha.
Most meg kukacokra
Változott a téma.
Te, ki annyi percet
Nevettettél minket,
Itt, az utolsónál
Elkented a sminket.
Arcod maszatos lett,
Hangod meg remeg.
Vicceiden már csak
A Halál hentereg.
UTCASARKI ÓDA
Kéreget az utcasarkon,
Ahol naponta áll a bál.
Rikkancs rikolt, rabló rabol,
S leselkedik a halál.
Valamikor, hajdanában,
Ha szerényen is, de megélt.
Dolgozott, - nem nyolc órában, -
S boldog öregkort remélt.
Sorban jöttek gondok, bajok,
Előbb otthona lett sötét.
Aztán levette kabátját.
Megsarcolták az életét.
Itt áll csupasz egymagában,
Közben az idő elszaladt.
Reményvesztett, megtört ember,
Esőben, hóban ég alatt.
Ha egy jó szív megtalálja
Reszkető, szép öreg kezét.
Szégyelli, hogy ide jutott.
Elrejti, mint vak a szemét.
Látjátok az utcasarkon?
Szépen karoljatok belé.
Vigyétek egy érző szívhez,
Hol elsőbbség az életé.
Kényes úrfik, puccos dámák,
Lássátok és vigyázzatok!
Nehogy egyszer ti is majd így,
Egy utcasarkon álljatok.
ÜZENET 
Várlak.
Nehéz elhinni, hogy nem jössz.
A délután tétován méláz a téli estén,
Álmok cikáznak bársonyos kis testén.
A vágyak.
Nézek az útra.
A fények árnyakat űznek a télben,
S aztán eltűnnek mélyen az éjben,
Mint hajnali harmat
A fákról.
Várlak.
Ha újra ez útra kerülnél,
Legyen őszi vagy téli a táj is,
S a búcsú ha könnyekig fáj is,
Év várlak,
ÜZENET A VÉGTELENBE
Elmentél pihenni
Az élet alkonyán.
Itt hagytál árván
Drága jó anyám.
Nem törlöd le többé
Könnyes két szemem,
Nem ringatod el már
Fáradt életem.
Ha szólítlak sírva
A végtelen felel,
Mert a lelkedet
Ott rejtetted el.
Tejúton, ha jársz majd,
Vár az üzenet,
Csak annyi: a fiad
Örökké szeret!
VALLOMÁS
Te oly szép vagy és oly csodás,
Mint napcsókolta ragyogás.
Mint hajnaltájt a reggelek,
Mint tisztultan a kék egek.
Mint árnyékban a pihenés,
Mint önfeldten szeretés.
Mint ezer virág illata,
Mint örömöknek vánkosa.
Te oly szép vagy és oly csodás,
Hogy nincs is ilyen senki más.
VARÁZSKALAPBAN
Az idő megáll,
Süket csend vesz körül.
Karomba száll az est,
Majd az éj ölébe ül.
Lassan, kimérten
Elsuhan egy bánat.
Olyan ez a nap,
Mint óriás varázslat.
A végtelenség kalapjában
Véges kis életünk.
VÁLTOZATLANUL
Ha elmegyünk,
Mások még maradnak.
Ha csukódik egy ajtó,
Már nyílik is egy ablak.
Ha elmegyünk,
Mások még maradnak.
Ha elmegyünk,
Semmi sem változik.
A férfi a nő után,
Nő férfit áhítozik.
Ha elmegyünk,
Semmi sem változik.
Ha elmegyünk,
Kövek még maradnak.
Csak mások járnak rajtuk,
Sietnek, s rohannak.
Ha elmegyünk,
Kövek még maradnak.
Ha elmegyünk,
Semmi sem változik.
Csak az is elmegy egyszer,
Ki ránk még emlékezik.
Ha elmegyünk,
Semmi sem változik.
VÁRAKOZÁS KÖZBEN
Vártalak,
S Te nem jöttél.
Tétován bejártam
Minden perced,
Bekuporodtam
Gondolataidba is,
S olyan álommal
Éltem benned,
Melyből soha,
De soha,
Nem lesz felébredés.
Csókommal
Végig égettem
A testedet,
Bebújtam
Pórusaid közé,
S megigazultan
Reméltem
A feltámadást.
Vártalak,
S Te nem jöttél.
Azóta Veled járom
E tébolyult világot.
Veled élem
A szent gonoszság,
Tántorgó útjait,
Lélegzetedbe ivódva
Ölök meg
Minden szépet és jót,
S leszek önmagam
Megsemmisülése
Benned, Szerelmem,
Aki szebb és több vagy
Az örökkévalóságnál,
Élőbb vagy az életnél,
Az én legszentebb
Halálom.
A VÉN IDŐ
Vállamra ült a Vén Idő,
Mert járni már alig tudott.
Mikor megkértem, hagyjon békén,
Megsértődött és otthagyott.
Nem ment messze, mert tudta ő,
Hogy nemsokára visszaül.
És hába mondom, hess öreg,
Örök időkre rámcsücsül.
A VÍZPARTON
Én a parton álltam,
Mikor ő kimászott
Az vízből. Aztán futott,
Mert bizonyára fázott.
Megállt és visszanézett,
Szemével megigézett.
Oly szép volt, tüzes volt,
Akárcsak a végzet.
Én a parton álltam,
Még nagyon sokáig.
Ha víztükörbe nézek,
Már ő nevet rám máig.
A VONATUNK
Tudom, hogy jön már.
A vonat minden zakatolása
A szívemmel együtt dobog.
Tudom, hogy felém robog
A boldogság elérhetetlen vonata.
Két sín fölött a végtelenbe
Tévedt szerelmünk
Bolyong a váltók kusza rengetegében.
fények villódznak,
Majd kihunynak az éjben,
S egyszer majd örökre megállnak a vonatok.
De addig Te is, meg én is robogok.
Tudom, hogy jön már:
Tudom és megsiratom,
Hogy az én vonatom más síneken jár.
Pedig össze kellene kapcsolni
Lelkünk hosszú kocsisorát.
Pedig úgy össze kellene kapcsolni
Zakatoló kis szívünket,
Mint még soha
Egyetlen szerelvényt ezen a világon.
Tudom, hogy jön már:
Tudom és megsiratom,
Hogy ami jön
Már nem az én vonatom.
Mégis örökké akarom,
Hogy a Te és az én vonatom,
Robogjon velünk szabadon,
Elérhetetlen szerelmünk felé.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Lévay József&Lévay László |
|
|
|
|
|
Offline
