|
2017-09-16 15:00:28, szombat
|
| |
| |
LÉVAY JÓZSEF
Lévay József (Sajószentpéter, 1825. november 18. - Miskolc, 1918. július 4.) költő, műfordító, a Magyar Tudományos Akadémia tagja.
Bár korának népszerű és elismert művésze volt, mára elfeledte az utókor. Költészetére a keresetlen egyszerűség jellemző, a vidéki élet apróbb-nagyobb örömeinek megéneklése; a kordivatot sosem követte; valamint a magyaros versformák használata. Műfordítóként Robert Burns verseit, Seneca műveit, két Molière-darabot, Shakespeare-től többek között A makrancos hölgyet, a IV. Henrik egyes részeit, a Vízkereszt, vagy amit akartok című darabokat fordította magyarra.
Link
Versei
Link
ALKONY
Ha majd alkonyra száll napod,
A sír felé közelgesz
S előtted minden földi jó
Értéke, bája elvesz:
Kétség ne dúlja lelkedet,
Légy a nagy útra készen,
Ott maradsz, hol mindig valál:
A teremtő kezében.
S ne kívánd, hogy érczből legyen
Az a végső hajócskád,
Mely veled majd az enyészet
Tengerére hajóz át.
Mit ér annak fényes érczben
Virágok közt pihenni,
Kit a lélek már elhagyott,
Ki már csak senki, semmi?
Egy egyszerű deszka-burok
Illőbb hozzád s elég is, -
Élő társad volt az egykor,
Habár nem ismeréd is.
Fenyvesek közt az ég felé
Fejét büszkén emelte ;
Most egy érzéketlen darab,
Oly mulandó, miként te.
Könnyen s hamar beolvadtok
Együtt a föld porába
S rátok vár az örök élet
Ismeretlen világa.
Budapesti Szemle. 1912.
APRÓDONKINT
Mintha fátyol szűrné a levegőt,
Nem látok át rajta, mint azelőtt.
Lombok közt nem nekem zeng a madár,
Meg nem hallom, párjával zengi bár.
Oh! természet! áldott édes anyám!
Te sem gondolsz már mint hajdanta rám
Amit adtál, pedig adtál bőven,
Apródonkint visszaszeded tőlem.
1915. junius.
A CSUDA FELFŐ
Nagy komolyan szól az öreg pásztor:
Hidd el uram! nem igy volt ez másszor,
Az áldásban jártunk vala teltig,
Most juhom is mind csenevészt ellik.
Meseszóra nem nyitom én ajkam,
A mit mondok meg is esett rajtam,
Szemem látta, nyelvem nem hazudja
S velem együtt egész falu tudja.
Nyári nap volt, aranyidő nékünk,
Vig örömtől ragyogott vidékünk,
Az ég s a föld, ember örök társa,
Derült arczczal nevetett egymásra.
Ott, hol ama kék nyugoti bérczek
A lehajló boltozathoz érnek,
Észrevétlen, mintha lopva jőne,
Egy parányi fölleg szállt előre.
Előbb csak kis barna folt az égen,
Magas utján terjedezve mégyen,
S nem sokára, fenyegető tábor,
Kebelében förgeteg és zápor.
Tompa hangja néha-néha dördült,
Mellytől ember s állat összerendült...
Félve néztem, a mint a szél hajtja,
Mint változik százképen alakja.
Láttam néha óriás kigyónak,
S vérhabokban úszó harczi lónak,
Hős gazdája nem ült többé hátán,
Levetette, elesését látván.
Majd borongó tüzes hegynek néztem,
Ki-kilobbant s fényes lőn egészen,
A mint kigyúlt s füstje tovaszállott.
Tetejében öreg ember állott.
Lett azután küzdő sárkányforma,
Látszott körme s rettenetes torka . . .
A föld felé tátva szörnyű szája,
Isten őrzi, hogy le nem csap rája.
Egyet fordult, mintha félre dőlne
S vizén úszó csónak lett belőle.
Habzik a viz, reng a csónak rajta,
Egy halovány öreg ember hajtja.
Közel s távol az egész mezőben
Csendesség volt, mint a temetőben,
Elvonult a lengedező szél is
S a falevél ugy reszketett mégis.
S im a fölleg a magas égbolton
Egyszerre csak megáll csudamódon
Határunkra veti sötét árnyát,
Hogy már szinte villámait várnád.
Zápor s villám nem lakozott nála.
Hozzánk egykét áldó csöppje szállá.
Mint némellynek, ha mélyen elbúsul.
Szeméből csak egypár könyü csordul.
S a magasból - jól hallottam én is -
Hangzott vala suttogó beszéd is,
Hasonlatos, ember panaszához,
Ki magában kesereg vagy átkoz.
Ámulattal csügge lelkem rajta
Isten nevét sokszor elsóhajtva
És a felhő szemem elől menten
Ugy eloszlott, hogy észre se vettem...
Ki volt, mi volt? oh uram, ne kérdezd.
Szivem immár annyi búbajt érzett.
Kinek párja többé sohse támad,
Rég elvesztém jó öreg gazdámat .
Él-e, hal-e s nyugszik hideg ágyon,
Vagy bujdosik idegen határon!!
Búcsút vettünk örökösen tőle,
Madár sem hoz többé hirt felőle.
Kis faluját titkon látogatja,
Mert sehol sem nyughatik miatta . . .
Búsan tekint az ismerős tájra,
Oh de nem mer leszállani rája.
Visszafordul tengerbánatával
Röpítvén a fölleget magával
S boldog, hogy ha egykét könyet ejthet
Azért, a kit soha sem felejthet.
1857.
EMLÉKEIM
Én e szép világon
Néma nem maradtam,
Örömemnek , búmnak
Zengő hangot adtam.
Örömem elég volt,
Búm szinte kevés :
Szívemet tisztító
Egy-egy szenvedés.
Sorsom intézője
Legyen is megáldva ;
Nem panasz illeti,
De köszönet s hála,
Most mikor halmozott
Időm súlya nyom
S életem határát
Már-már elhagyom.
Egy óhajtás mégis
Rejtve borong bennem,
Ingatag reményén
Jól esik pihennem :
Ha a túlvilágra
Átröppenni kell,
Emlékeim is hadd
Kísérjenek el.
Budapesti Szemle. 1913.
ÉDESANYÁM
Álmodjál szépeket felőlem,
A távolban édesanyám!
Lebegjen fölöttem szerelmed
Híven őrző csillag gyanánt.
Szemem rajtad függ a sötétben,
Álmodjál szépeket felőlem.
Hideg sötét az én világom,
S a te szerelmed oly meleg!
Tüzét, fényét e csillagnak még
Nem olták ki az emberek
Még mindig ott ragyog előttem...
Álmodjál szépeket felőlem.
Távol tőled sűrű vadonban
Bujdosom egyes-egyedül.
Velem jár mindenütt a kétség
És a nyugalom elkerül,
So'sem látom, mindig remélem...
Álmodjál szépeket felőlem.
Gyakran vágyom vissza hozzátok,
Hogy még egyszer boldog legyek;
De vissza utat nem találok
S mindig beljebb-beljebb megyek,
Elveszett az ösvény előttem...
Álmodjál szépeket felőlem.
Hűvös szellő érinti néha
Szárnyával izzadt homlokom'
Mulandóság hitves szellője,
Elfelejtett sírhalmokon:
Áldó kezed még ott is érzem...
Álmodjál szépeket felőlem.
ÉJJELI GONDOLAT
Ha majd a föld alá
Költözködöm, rólam
Akkor se beszéljen
Hétköznapi szólam,
Vont szemű birálat,
Vagy léha dicséret.
Bár fülemhez akkor
Már egyik sem érhet.
Síromon éltemet
Tudom nem felejti,
A természet egy-egy
Fűszállal jelenti.
1910. április 11.
AZ ÉJ MŰVÉSZE
Még mindig az, ki kezdet óta volt,
Az éj művésze még mindig a hold.
Csodás művész, titkos hatalma nagy,
Csüggesz rajta, s érzed, hogy rabja vagy.
Pályája fönt az ég boltján terül,
Csillagsereg ragyogja ott körűl,
Por és szenny ott nem egyesül vele,
Tisztán tekint a durva földre le.
Halvány az arcza, vonz, szédit, igéz ;
Halandó szem reá tapadni kész.
A szív magát hozzá ringatja át
S elébe önti minden bűbáját.
Sugár-ecsetjét fogja és ime
Megváltozik a barna föld szine,
Halmot, mezőt oly tündérszépre fest,
Hogy elmerengsz tájképén örömest.
Éled kezétől a kopár homok,
Bűbájt nyernek az elhagyott romok
S oly fénybe vonja a sírhalmokat,
Hogy megirigyled a halottakat.
Ha útjába nehéz fölleg kerül,
Küzd vele bátran, csüggedetlenűl
S művész buzgalma győz, csodát mivel,
A földet új bűbájjal önti el.
Meg nem pihen, bizton előbb halad,
Zajt, bajt feledve lent az ég alatt;
Virasztgat néha késő reggelig,
Gyakran el-elfogy, ismét megtelik.
De meghal ő is, elhunytára vár
Temetőként az esti láthatár:
Halála csak rövid, nem végtelen
S örök fényével újra megjelen.
Budapesti Szemle. 1880.
ÉLŐ BÁNAT
Helyről-helyre, titkos lázban,
Vándorolni talpig gyászban,
Csak az Isten tudja, mért?
A kik látnak, szinte félnek,
Szánnak is, vagy elitélnek...
Engem senki meg nem ért.
Meghaltam én e világnak,
Szivemben csak az anyának
Olthatlan keserve ég.
Semmi nem láttatja rajtam,
Hogy derült napokba' hajdan
Hol ragyogtam? Ki valék?
Melyről szép álmokat szőttem.
Unott, utált lett előttem
A trón fénye, bíbora;
Boldogságom ott nem épült.
Fénye mellett elsötétült
Életem legszebb kora.
Elkerülgetem hazámat,
Járok, mint egy élő bánat,
Távol messze földeken :
Hát ha talán rám ott várna
A remény egy végsugára,
A hol minden idegen!
Hajómat a tenger habja,
Míg a partokig ragadja,
Áltat egy-egy pillanat:
Hullámzaj között lebegni,
Hát ha el tudnám feledni
Őt! őt! avagy magamat.
Sűrű erdők árnya rejt el,
Biztat édes enyhülettel,
De én ott sem nyughatom;
Valami azt súgja lassan:
Nincs az én sebemre balzsam.
Nincs megállás útamon.
Míg jó sorsunk nem feledt el,
0 is, én is szeretettel
Csüggtünk egy hű nemzeten ;
Ott sem tudok már nyugodni,
Onnan is csak futni, futni!
Míg utól ér végzetem.
Nincs már könnyem, nincs mit sírni,
Sötét búmat nem deríti
A menyország üdve sem,
Szívem haldokló verése
Egy istennő*) szenvedése:
A fiamat keresem.
* ) Ceres, aki az alvilágba ragadott leányát a földön bolyongva
kereste.
Budapesti Szemle. 1906
ÉRZÉS, GONDOLAT
Nálam egy-egy érzés,
Egy-egy gondolat
Fel-feltűnik most is,
De már nem mulat,
Ajakán egynek sincs,
Nincs egy árva szó,
Nem állandó vendég,
Csak átutazó.
Mint vándormadár, mely
Érzi a telet,
Gyorsan átrepülget
Ősz fejem felett.
1915. október 17.
A FÖLD HYMNUSA
Ne zárj engem kebledbe, fold anyám!
Hymnusodat míg el nem dallanám.
Életem tőled nagy időt kapott,
Ne sajnálj meg egy-két rövid napot.
Egyebem sincs, a mit jóságodért adnék.
Dalom nélkül talán adósod maradnék.
Köszönöm is, hogy látni engeded
E szép világot, isten remekét,
Hol rám oly sok öröm derűje várt
S most is kegyelsz, midőn időm lejárt.
Hűs a lég körültem, de szívem még meleg :
Közelgetek hozzád. hogy megismerjelek.
Kutatgató elmémet ápolod,
Föllebben itt-ott egy kis fátyolod:
De rám újabb nagy titkok intenek,
Szédít a mélység. visszarettenek.
A mi hozzád fordul s nyugtot keres nálad:
Csak remegő sejtes, hódolat, csudálat.
Mi a lényed ? talány már léted is.
Tudósok mondják : csillag vagy te is;
Testvéreid nem ismeretlenek,
Az égboltján felettünk fénylenek
S álmot édesítő derült éjszakákon
Kölcsönös bűbájjal merengtek egymáson.
Sőt tán szövetség is van köztetek.
Érintkezvén, egymást megértitek
S eérzéstek, mozgástok mindannyija
Istent dicsőítő harmónia
S mit halandó elme soha fől nem érhet,
Rezgő sugarakkal folytattok beszédet.
Légy bár csillag; élőlény vagy bizony.
Nyomot hagy az idő vonásidon,
Szárnya alatt növekszel és venülsz,
Napról-napra végczélodra készülsz.
Érezvén magadat ős élő valónak,
Így adhatsz életet annyi milliónak.
Örök társad, szinte férjed a nap,
Szeretetét várod, nyered annak;
Szeretetét ha megvonná tőled,
Bele halnál, elhagyna az élet.
Kettőtök szívének egybeolvadása
Soha meg nem szűnő teremtés forrása.
Ám a családi béke, hasztalan!
Köztetek sem mindig zavartalan,
Haragszik a férj, olykor rád ijeszt,
Fagylal, vagy éget s el kell tűrni ezt.
Meződet pusztítja, szíved' szomorítja,
Tüzes villámit is kebledre hajítja.
Néha pedig titkos kin is gyötör,
A belső láz egészségedre tör;
Megrázkódol, zúzod, rontod magad',
Dörög az ég, hogy szinte rád szakad.
Szörnyű kétségbeesés sújtja az élőket,
Hogy magaddal mindjárt romba döntöd őket.
Futó lázzal szűnik gyötrő bajod
S a teremtés munkáját folytatod.
Ünnepled is, öltesz pompás ruhát,
Hő szerelmét a nap csókolja rád
Serdülő tavaszszal, mikor újra ébred
Egész világodon a szendergő élet.
De föld-anyám! gyász a te végzeted,
Hogy a mit szülsz, mind eltemetgeted,
Magadba zárod, a sírt ott lelik
S kebled velők soha meg nem telik,
Rétegekben rejlik ott egymásra hányva
Eltűnt évezredek jelző maradványa.
Örüljek-e, békéljek-e veled,
Hogy az egyént bar végkép elnyeled,
De mindig újul a faj. a család,
Hirdetve az élet diadalát
S hogy nekem is velök újra kell születnem,
Mikor láthatólag rég semmivé lettem?
Oh föld-anyám ! most rám ne is figyelj;
Mulass hazánk harczos vitézivel,
Csak őket lásd, rajtok függön szemed,
Őket segítse vedő szellemed.
Zászlónkat, mely ügyünk szentséget hirdeti,
Már is a győzelem Szellője lengeti.
Lengesd tovább! és kiket a halál
Hazánkért küzdve vérmezőn talál,
Nyisd fől nekik szülői kebeled,
Öleld magadhoz, egyesítsd veled
S hogy hálás utódok sohse felejtsék el,
Koszorúzd nevöket örök dicsőséggel.
Budapesti Szemle. 1914.
A FÜLEMÜLÉHEZ
Juliusban.
Élsz-e még te, kis fülemüle?
Várom, ajkad vajon zendül-e?
Hol éneked nem rég csattogott,
Kereslek, de nem talállak ott.
Szemem elől hova rejtezél,
Hogy rólad egy zöld ág sem beszél?
Miért hallgatsz? mi bajod lehet?
Hisz' nem sejted tán még a telet?
Még sűrű lomb hűvös enyhe vár,
Még csókdos a nyári napsugár
S holdvilágos éjen sírhatod
Epedő dal hangján bánatod!
Vagy talán hű párod elriadt
S holtig vérzik szíved a miatt,
Bús csalódás kínja jár veled
S keserveit némán viseled?
>Bár sűrű lomb hűvös enyhe vár,
Bár csókdos a nyári napsugár,
Éjjelenkint a hold rám ragyog
S párom is hű, én is az vagyok:
Mit ér mindez, ha egyszer oda
A szerelem szép tavaszkora?
A szerelem szeretetre vált
S az nem izgat, csak nyugodtan áld.
Röpkedésből kis fészkembe vont
S fogva tart ott a családi gond,
Nekem a dal ott is drága kincs,
Ámde kedvem többé dalra nincs!<
Budapesti Szemle. 1900.
GONDVISELŐ JÓ ATYÁM VAGY
Gondviselő jó Atyám vagy
Ó, én édes Istenem!
Látom én, hogy minden elhagy
E világon csak Te nem,
Hozzád vágyom, benned élek,
Üdvöt mástól nem remélek.
Mint az alélt bús virágra
Megújító harmatot;
Vérző szívem fájdalmára
Csak te hintesz balzsamot,
Könnyű sorsom terhe rajtam,
Ha imára nyílik ajkam.
Rám-rám derült ismeretlen
Utamon egy kis öröm:
Azt is a te véghetetlen
Jóságodnak köszönöm,
Hálakönnyem tündöklése
A te neved hirdetése.
Gyenge vagyok, lankadoznak
Buzgóságom szárnyai,
Bármily híven vágyakoznak
Színed elé szállani,
Ó, adj erőt, hogy míg élek,
egyedül csak nékem éljek!
Ó, add, hogyha majd bevégzem
E múlandó életet,
Lelkem tisztán és egészen
egyesüljön Teveled:
El ne vonjon semmi többé,
Tied legyek mindörökké!
GYÁSZOLÓ POHARAK
A nyájas baráti asztal
Most is áll még és vigasztal,
Hölgye kedves, ura jó;
A kis hajlék szívesen int,
Benne a szív megpihen, mint
Enyhe révben a hajó.
Ámde ott benn a kis házban,
Látom én, hogy mégis gyász van
S tűnőben a sugarak,
Felhő borong fent az égen,
A dal sem úgy szól, mint régen:
Gyászolnak a poharak...
Gyász és pohár összefér-e
Hisz kedv a pohár testvére
S kedvben a bú mit keres ?
Amint kézről-kézre járja,
Forrva-forr az öröm árja
S ifjul a fő, hár deres.
S mégis ! Im az egybefont sor,
Mint a tizenkét apostol,
Csengő ajkú poharak;
Metszve rajtok, hogy kilátszék,
Sok külön név, egy barátság,
Más inás élet és alak.
Ezt aggsága terhe nyomja,
Az hevének lett bolondja
S néhány messze bolygva jár ;
Kevés, aki tartja szentül
Régi voltát, s búra csendül
Gazda nélkül a pohár.
Ah! pedig van gazda nélkül,
S nem hamar muló emlékül
Rajta fényes név ragyog.
Kétkedvén, hogy újra lássa,
Mélán nézi többi társa
S a szép múlton andalog.
A barátság vidám tájit,
Legelőször ő hagyja itt,
Méltó hosszan élni még !
Lelke gyorsen visszaszárnyalt
Honnan a fényt és a lángdalt
Drága kincsül nyerte rég.
Oh ! tegyük fel néma kelyhét,
Ha könnyitni a nap terhét,
Még mulatnánk csendesen.
Mintha ő is köztünk volna,
Mintha élne, mintha szólna
Szivderitőn, lelkesen !
Töltsünk üres poharába
S öntsük ki a föld porába;
Tán megérzi azt a holt.
Titkon hadd lebegjen ő itt,
Akit e kis kör dicsőit,
Akit gyászol: Tompa volt!
1870.
HALADÁS
Szájába zabola
Kell a tüzes lónak.
Fék a magas hegyről,
Siető hintónak.
Okos visszatartás
Csak erőt acéloz.
Biztos irányzattal
Közelít a czélhoz.
Kik hazám szekerét
Húzzátok, toljátok,
Így merengve, gyakran
Gondolok én rátok.
És a majomra is,
Mely keblén csitítja
S úgy szereti fiát,
Hogy agyon szorítja.
1904
HAZÁM
Hazám, nyomorgatott hazám!
Édesem vagy, nem mostohám.
Aggódom, szánlak, féltelek,
Azzal fekszem, azzal kelek.
Bár hangosan nem zajgok érted,
Szívem dobogását megérted.
Sohsem valék, jól tudhatod,
Eget verő hős dalnokod.
Szerelmed hajt, emészt, ragad:
De a szó torkomon akad,
Midőn vásári zaj tiporja
Neved dicsőségét a porba.
Dal helyett csak imádkozom,
Néma érzéssel áldozom:
Félek, a szó kimondva ránk,
Az égbe nem hat már imánk
S hibáinkat újra meg újra
Tűrni már az isten is únja.
HOPP URAM
"Hallod, anyjok! Úrhatnám én!
Hiszen úr is vagyok már én:
Tele pince, szuszék, verem,
Ha kifogy is, újra terem."
"Így szeretem, lelkem uram,
Drága felem, gyöngy madaram.
Régi szokás, nosza rajta!
Régi bútor, adj túl rajta."
"Látod-e, hé, tavaszodik!
Erdő, mező lombosodik;
Kígyó is elveti borit,
Egy kicsi jobb még elfér itt.
Kell-e neked asszony, édes,
Nyakbavaló, gyönggyel ékes.
Selyemruha csipkefodros,
Fejkötő meg idres-bodros?"
"Kell nekem az, s neked szinte
Szűröd helyett cifra mente,
A fejedbe barna süveg,
Sarkantyú meg fodros ümeg.
S jöszte lyányom, Sára, jöszte!
Itt a holmi, válassz közte!
Ócska ez az új viganó,
Szoknya kell most, szép dagadó.
Vesd el bokros szalagodat,
Kontyra teszem a hajadat;
Csizma helyett cipellő kell,
Sétálgatni úri nőkkel.
Gyönge kezed kesztyűt váltson,
Puha legyen mint a bársony.
Aranyperec reá kettő,
Aranygyűrű tizenkettő."
S Hopp uramnál sosincs végi,
Dinom dánom egymást éri,
Rajzanak ott a vendégek,
Telt köpűbe tolvaj méhek.
Kérő is jön kettő-három,
S kosarat kap olcsó áron.
Úrfi állít oda végre,
Úrfi, vagy egy szép tündérke.
"Kell a lyányunk? Nosza, vidd el!
Illik is ő hozzád, hidd el!
Érted lobog indulatja,
Gyenge magát neked adja!"
"Hull a gyümölcs, hogyha megért;
Szót se teszek lyányotokért.
Követűl a pompa küldött,
Szavait megkeserülnöd.
Ajtód előtt ínség tapsol,
Nem könyörög, de parancsol:
Lépj ki innen talpig gyászba,
Ő szállásol már e házba.
Láttatlanul, sűrű ködben
Téged keresztelni jöttem:
Hopp nevednek vége vagyon,
Kopp a neved, rajtad hagyom."
S mintha fecskemadár villan,
Úgy kirepül, úgy elillan,
Hahotázik odakívül
Szinte-szinte belekékül.
A keresztség rajta maradt,
Koppnak hívják Hopp uramat,
Új neveért bolygva lakol,
Felvég-alvég róla danol.
1860-as évek
AZ IDŐPRÓFÉTA
A kit e földön már senki sem marasztott,
Viszik végső utján az öreg parasztot;
Csüggedt gabona volt, megért a sarlón,
Learatták s holnap szó se' lesz már róla.
Deszkakoporsóját örök nyugovásra
Emeli az úton négy nyomorult társa;
Távol a temető a gyászos menetnek,
Nem csuda, hogy vele ugyancsak sietnek.
Könyhullás vagy jajszó nem lassítja őket,
Sem a gyász-kiséret a halottvivőket,
De kinyílt s megeredt az ég csatornája,
S könnyét a halottól az ég nem sajnálja.
Otthon se' maradt más az elhagyott körbe'
A kit a veszteség fájdalma gyötörne:
Egy kajla tehene, két sovány tinója,
S annak nem igen van búsulni valója
Pedig a kivel most lépkedve sietnek,
Én tudom érdemét a jámbor öregnek ;
Nem fontos ugyan, de az is érdem néha:
Ő volt falujában az időpróféta.
Hideget, meleget megjósolt előre,
Számítgatott száraz, vagy esős időre :
Nem tehetett róla, hisz' nem tette önként,
Hogy legtöbbször ép az ellenkező történt.
Nagy esőt hirdetett óvakodás végett.
S perzselő hévség lőn, a mező kiégett;
Szép derült napokra hirdetett kilátást:
S hirtelen jött zápor elvitte az áldást.
Csak faluját járta, nem a nagy világot,
Addig ért világa, meddig szeme látott,
Fent az eget nézte, lent a földet túrta,
S szorgos imádsággal készült a nagy útra.
lm' azon halad már! búcsút se vett tőlünk,
Egy jeltelen sírban eltűnik előlünk . . .
Kihűlt pora felett szebb emlék nem állhat:
Az anyaföld nevel majd egy-két fűszálat.
AZ ISTEN FÁJA
- A magyarbéli parkban. -
Falu szélén, ódon kastély körű.
Tágas díszkert, gyönyörű park terűl,
A ki szemét távolról ráveti,
Sötét nagy erdőnek képzelheti;
Erdőnek nem erdő,
Ott már a művészet
Kezétől finomult
A vadon természet.
Százados fák uralkodnak abban,
Cserjék, bokrok szabályos vonalban,
Virág-ágyak csoportja közt pedig
A királyné: rózsa büszkélkedik.
Egy-egy nagy tisztáson
Puha pázsit-szőnyeg
Kínálgatja magát
Édes pihenőnek.
Tavaszszal hogy a szendergő élet
Fűben, fában buzogva föléled,
Annyi bűbáj' áradoz itt szerte,
Akár csak a Paradicsom-kertbe'.
Ki árnyas útjait
Andalogva járja,
Itt már talán nem is
Földi gyönyör várja.
Jár pedig itt valaki gyakorta,
Gondját, baját kiséretűl hordva,
Rejtett sebét itt fedi föl bátran
S gyógyítgatja ájtatos magányban.
Gyenge női szíve
Itt beszél az éggel,
Hogy erősítse meg,
Hogy ne hagyja még el.
Társául csak imakönyve kellett.
Megáll egy vén gesztenyefa mellett,
A fa törzsét szent kép ékesíti,
Öt az mindig imádságra inti.
Ezt a helyet szinte
Templomnak találja,
A vén gesztenyefa
Neki Isten fája.
Keblét gyakran kitárja előtte,
Titkon remél égi segélyt tőle.
Földi sorsát imájára bízza
S enyhülve tér a kastélyba vissza.
Rideg hitetlenség
Ne legyen birája,
Hogy egy gyarló képben
Ö az Istent látja.
Oh ! az Isten mindenfelé ott van,
Pór kunyhókban s fényes templomokban.
Fűben, fában, a földön, az égben.
Egy szóval az egész mindenségben.
A vén fa mellől is
Hogy'ne hallaná hát
Egy hozzá repeső
Szív buzgó imáját?
Budapesti Szemle. 1913.
ITT SZÜLETTEM. . .
Itt születtem, itt lakom én,
Hol a Sajó kanyarog,
Hol a földet ezer éve
Túrják a jó magyarok.
Jutalmazza néha bőven
A hű munka sikere;
Néha izzadás fejében
Soknak szűk a kenyere.
Nem csügged, nem zúgolódik,
Csak türelmesen sóhajt:
A mit elvesz egy sovány év,
A másik megadja majd.
De midőn a hegytetőről
A szép völgyet nézdelem,
Eszembe sem jut az ínség,
Az áldatlan küzdelem.
Elterítve csak azt a sok
Szépet és jót látom ott,
Melyet az ég jó kedvében
E vidékre halmozott.
Csak azt érzem, hogy a végzet
Hűn ápol itt engem is,
Adott egy kis enyhe fészket,
Pár gyümölcsfát nékem is.
S mint harmatcsepp tükörében
A napot szemlélgetem.
Szülőföldem szerelmében
A hazámat szeretem.
(1902)
KÉPZELET
Szívtelen barátod, a szárnyas képzelet
Nem földi tájakon repülgetett veled.
Egész élteden át magához szorított
S szemedre csalékony kék fátyolt borított.
Ügy megbabonázta ifjúkori lázad'
Hogy tündérnek néztél egy fejér csontvázat
S mikor agg-kebledre egy virágot tűzött,
Leggonoszb játékot veled akkor űzött.
Sugdosta s elhitted, hogy tavasz van, nem tél
S ifjú virágoddal te is ifjú lettél;
Későn vetted észre, hogy él a természet
S ha ellene jártál, szenvedés a részed.
Oda, hol most bolyongsz, a végtelen térbe,
Szívtelen barátod vájjon elkisért-e ?
Integet minket, hogy ne tiporjuk el itt
Földre hullt koszorúd fényes leveleit.
Vasárnapi Ujság 1910. augusztus 28.
KÖNNYŰ BÚCSÚ
Bármikor ints, mennyei kéz!
Lelkem innen szállani kész,
Szállani, mint fecskemadár,
Melyet délen szebb haza vár.
Mi is volna, a mi maraszt?
Virág helyett sárga haraszt,
Újra festett ócska tárgyak,
Szárnyaszegett régi vágyak?!
Vagy egy nappal nézni tovább,
Mint sürög a világ odább,
És az embert, a mint görbe
Utjain fut körbe-körbe ?!
Életem egy tiszta patak,
Bérczek alján védve fakadt,
Szélvész nem vert rajta babot,
Tükre fürdette a napot.
Zöld partjain játszott velem
S meg is játszott a szerelem ;
Lakmároztam édes mézén,
Fulánkit is gyakran érzém.
Mikor az ég rám pillantott,
Pengettem egy gyönge lantot,
Hangjában sok volt a hamis,
De volt néha egy igaz is.
Szivem lángja ha kiégett,
Nyertem érte bölcseséget,
S tőrbe, cselbe bonyolultan,
Óvakodni megtanultam.
Aggódtam a haza sorsán ;
Kedvét, búját hiven osztván,
S fájt, hogy a sok dőre beszéd
Megöli a honfi eszét.
Elég volt a tarka játék,
Melyet itt lenn űzni lát ék,
Szebbet jobbat látni vágyom
Valamely magasb világon.
Ha az örök útra tértem,
Sziv itt nem hasad meg értem,
Vissza se húz földi vagyon;
Könnyű vagyok, könnyű nagyon!
Nem lesz az a búcsú nehéz,
Bármikor ints, mennyei kéz!
Csüggedőben árva lelkem
Nem mulat e puszta telken.
Mint idegen helytt a vándor
Leveri a port magáról
S uj reménynyel vigan indul
Szűk látköre gátjain túl.
Budapesti Szemle. 1873.
MÉLÁZÁS
Elmélázgat az öreg ember,
Ha otthonról kilépni sem mer:
Csak a szem, csak a fül, meg a láb
Maradt volna már meg legalább.
S egy kis jó kedély és egy kis jó gyomor
Mindjárt nem lenne az élet oly komor,
E hamar eltűnő derült állapot
Megaranyozná a lenyugvó napot.
1915. május 18.
MIKES
Egyedül hallgatom tenger mormolását
Tenger habja felett futó szél zúgását,
Egyedül, egyedül a bujdosók közül
Nagy Törökországban;
Hacsak itt nem lebeg sírjában nyugovó
Rákóczi nagy lelke, az eget csapkodó
Tenger haragjában!
Peregnek a fákról az őszi levelek,
Kit erre, kit arra kergetnek a szelek.
S más vidékre száll a csevegő madárka
Nagy Törökországból;
Hát én merre menjek, hát én merre szálljak,
Melyik szögletébe a széles világnak
Idegen hazámból?
Zágon felé mutat egy halovány csillag,
Hol a bércek fején hó korona csillog
S a bércek aljában tavaszi pompában
Virágok feselnek...
Erdély felé mutat, hol minden virágon
Tarka pillangóként első ifjúságom
Emléki repkednek!
Ah! Mért nem szállhatok hozzád, szülőföldem,
Mikor minden bokrod régi ismerősem!
Mért vagy szolgaságban, gyászos rabigában,
Oly hosszú időkig?!
Ha feléd indulok, lelkem visszatartja
Az édes szabadság bűvös-bájos karja.
Vissza mind a sírig.
Itt eszem kenyerét a török császárnak.
Ablakomra titkos poroszlók nem járnak
Éjjeli setétben, hallgatni beszédem
Beárulás végett...
Magános fa vagyok, melyre villám szakad,
Melyet vihar tördel, de legalább szabad
Levegővel élhet.
S egyedül hallgatom tenger mormolását,
Tenger habja felett futó szél zúgását,
Egyedül, egyedül a bujdosók közül,
Nagy Törökországban.
Körülöttem lebeg sírjában nyugovó
Rákóczi nagy lelke, az eget csapkodó
Tenger haragjában.
NAGY SZAVAK
Harsog a szó s nem ér véget,
Lángja lobog, heve éget;
Már a lég is alig bírja,
Zajával az eget vívja.
Merre csendülését hallom,
Arra mennék, bár sokallom :
Hisz' a vidék oly tündéri,
Hogy eszem föl alig éri.
Lenge tömeg messze haladt:
Föld van az én talpam alatt,
Nem repülő szárnyon járok,
Gátol minden bokor s árok.
Itt várni, ott pihenni kell,
Szemem vizsgál, lelkem figyel
S hozzám némi szózat zendül,
Az égből-e, vagy szívembül:
A kívánság hegyen lakik,
Ellát mind a két hajnalig,
S meddig szemsugára viszi,
Mindazt magáénak hiszi.
Pedig a mit oly közel vél,
Hosszú-hosszú mérföld a tér;
Rideg pusztán, sátor alatt
El ott a komoly akarat.
Onnan pedig tíz annyira
Gyors lábon kell haladnia,
Míg örömest jön elébe
A cselekvés háza népe.
S ha a cselekvés elindul,
Mehet száz mérföldön is túl:
Isten tudja, merre várja
A siker dús palotája!
Budapesti Szemle. 1877.
ŐK HÁRMAN
Pihengetek a hegytetőn,
Mert fáradalmat érzek;
Az elhagyott mezők felé
Még vissza-vissza nézek.
Előttem tündököltek ott
Arany, Tompa, Petőfi,
Sivár korban egybeforrtan
A nemzet magvetői.
Kérkedhetik velök bizony,
Bármily messze haladtak,
A szegény ős magyar talaj :
A nép, melyből fakadtak.
Nevét a csillagok közé
Jegyezte mind a három ;
Kettőjökét, ápolva hűn,
Most is szivembe zárom.
Öt, a ki pályabéreül
Csak a nyugalmat kérte,
>Egy kis független nyugalmat!<
De míg élt, el nem érte.
És őt, kinek barátja volt
Lant, biblia, természet;
De belsején mind a sírig
Titkos féreg emésztett.
Csudálatom, ámulatom
Szállott a harmadikra,
Kiben hódító lángra gyúlt
Korán az égi szikra.
Dicsősége magaslatán
Nem akart mást keresni,
Mint harczmezőn, dúló csatán
A hazáért elesni.
És a hadak zord istene
Hallgatott is szavára;
Eltiporta, hogy előtte
Az eget így kitárja.
De, hajh! nem óhajtásaként
Omolt ki ifjú vére;
Véréből nem röppent felénk
A szabadság tündére.
Összetiport teste fölött
Győztes ellenség rivalt
S fékevesztett zsarnok-önkény
Hirdette a diadalt. -
Rég alusznak mind a hárman,
Csak szellemök van ébren,
Átlengik a küzdő hazát
S leszállnak olykor érttem.
Én is velők, vagy utánok,
Egy ösvényen bolyongtam,
Hordva sorsom könnyű terhét
Panasz nélkül, nyugodtan.
Míg a tölgyet mind ég felé
Emelkedőnek láttam:
Ábrándot én egy zöldellő
Bokor árnyán találtam.
Míg a sasok kék magasban
Keringettek felettem,
Én itt alant örvendező
Madárkákkal csevegtem.
S zengtük a dalt, mint szivünkbe
Az Isten ujja írta:
Lombok közt a fülemüle,
Rögek közt a pacsirta.
Zengedeztük, de ránk borult
Hó-fellege a télnek
S gémberedő madár ajkán
Elhallgatott az ének.
Budapesti Szemle. 1911.
ÖREGSZÜNK
Nem búsúlok, hogy öregszem,
Ifjú lenni nem törekszem :
Tavasz dísze a virág:
A természettel daczolni,
Törvényeit ostromolni,
Jól tudom, hogy balgaság.
Se nem hiba, se nem érdem,
Hogy ily számos évet értem,
Az ég ingyen adta azt:
Ajkam a dús adományért,
Melyet az ő kegye rám mért,
Sohsem hallat bús panaszt.
Bárha megpróbált az élet
S gyönyöre már tova széled.
Zúgolódni nincs okom;
Egy-két jó perez ma is vár itt,
S én az öröm morzsácskáit
Magamtól el nem dobom.
Néha-néha egy pohár bor
A fáradni kezdő vándor
Arczára még fényt derít;
Kedvét gyúladozni érzi,
Múltját csak mosolygva nézi
S nem számlálja éveit.
Ülhetek még a tanácscsal.
Keresni megfontolással
A hazának közjavát,
Hol, mint hajdan, nem felejtik
S a mérlegbe sulylyal ejtik
Az öregek bölcs-szavát.
Ámde nincs ma arra szükség,
Hogy a régi kort kövessék,
Az idők folyása más:
Az elmélet már ma szürke,
Tyúknál okosabb a csirke
S a csirkénél a tojás.
Előttem egy sötét árok.
Annak is a szélin járok,
Nehéz már az úti por;
Nem szükség, hogy kerülgessem,
Tudom, hogy belé kell esnem,
Csak azt nem tudom, mikor.
Életem, a gyönge sajka.
Nem hányódott űzve-hajtva,
Felzúdúlt habok között:
Bősz vihar azt elkerülte
Szellők játszódtak körülte
S szirtekbe nem ütközött.
Most, mikor rév-parthoz értem,
Egy kis hajlék menedékem;
Engemet az mindig áld.
Itt merengek alva, ébren.
Hosszú múltam tükörében
S vádat az rám nem kiált.
Halmozott idők során át
Tisztes vénség koronáját
Itt hordá apám, anyám
S boldog élet szép emlékét,
Szép öregség példaképét
Örökségül hagyta rám.
Hallom itt a két öregnek
Ajki hozzám mit rebegnek,
Ha tán kétség ostromol:
>Túl a síron várva várunk,
Jer, fiam! siess utánunk,
Jer, jer, itt megifjodol.<
Budapesti Szemle. 1903.
ÖREG ÚR TEMETÉSE
Oda az öreg úr, megdicsőült szépen,
Cireumdedérumát most éneklik éppen...
Neki szól az ének gyász harmoniája,
Lélekzetet sem vesz, úgy figyel reája.
Viszik udvarából a városon végig,
Bús trombitaszóval, fáklyával kísérik...
A bámész sokaság lassankint fogy, széled,
S koporsója mellett egy-két ember léptet.
Vén koldús húzódott az udvar szögébe,
A gazdagság után a nyomornak képe -
Térdéről nagy mohón faldossa az ételt,
Bora is van mellé... minden vágya bételt.
Arca kipiroslik és bágyadt szemének
Megszökött sugári újra visszatérnek,
S gondolja magában: "Szép az élet mégis!
Ha egy gazdag meghal, jóllakhatom én is!"
A PACSIRTÁHOZ
Isten hozott, kis pacsirtám!
Hol talállak? merre vagy?
Hirt magadról a magasból
Hangos énekeddel adj.
Mintha nem is tied volna,
De valamely szellemé
És az ég kárpitja mellől
Ezüsthangon zengené.
Vidám, kedves utitársul
Megjött a tavasz veled,
Örömében a kopár föld
Elfelejti a telet.
Nekünk a tavasz pompája
Mindig régi, mindig új,
De mi haszna, ha virága
Gyümölcstelen elvirul?
Hoztál-e vajon magaddal
Szép tavaszból jó nyarat,
Hogy a fáradt, csüggeteg nép
Egyszer már bőven arat?
Karjaikat ölelésre
Kitárják-e a mezők,
Hogy üdülten, elégülten
Áldhassák az éhezők?
S mikor az ég közelébe
Felszökellget éneked,
Biztató reményt hazámról
Nem súgnak-e ott neked?
Hogy derültebb lesz jövendőnk,
Megszűn emésztő bajunk,
Melylyel oly régóta sujtol
A kemény sors és magunk?
Budapesti Szemle. 1914.
RÉGI DALOK 
I.
Te vagy hívem, kit szívembe temettem,
Te őrködöl éjjel nappal felettem,
Alakoddal van tele a levegő,
Álmomban is körülöttem lebeg ő.
A földet én csak azért nem utálom,
Mert rajta kis lábad nyomát találom,
Az eget is csupán azért keresem,
Mert annak válsz csillagává, kedvesem !
II.
Bár magamat vérig gyötörjem
S bús lelkemet ízekre törjem,
Abból ugyan kinek mi haszna?
Ha rám derülten integet,
Mért hívjak ki földet s eget,
Hogy örömimet elriaszsz?
Kedvesem sorsán mert epedjek?
Zord végzetével harczra keljek?
Nyájas lesz, ha mérgét kiadta!
. . . . Hallgass el, oh hallgass el, ész!
Bölcseséged mind ködbe vész
S könnyben olvad fel őmiatta.
III.
Nem halsz te meg, tudom bizonynyal,
Míg én magam meg nem halok,
Megőrzenek szent fájdalommal
Hű érzeményim s e dalok.
Sorsunk daczára, életeddel
Úgy összeforra életem,
Hogy magamat én már csak a te
Képmásodnak tekinthetem.
Te szólsz bennem, bennem te érzesz,
Eszméiddel gondolkodom,
Alakodat tündökli vissza
Erényem, jó tulajdonom.
Bár életem megszűn a sirnál,
Te akkor sem szűnsz meg velem,
Túlzengi síromat neveddel
A röpke dal s a szerelem.
S ha belőlem a más világra
Átpattan egy szikrácska még,
Te fennmaradsz, mert e szikrába'
Lényed dicsőbb sugára ég.
IV.
Elveszett az a nap, a melyen nem látlak,
Nincs fenye nélküled a fényes világnak,
A mi szép és jó van, mind tebenned látom,
Szerelmed e földön legdrágább sajátom.
Ifjan s hervadatlan él képed szivemben,
A felett az idő csak kiméivé lebben;
Bájaid virágát der meg nem ütötte,
Mintha nem is volnál föld gyenge szülötte.
Hogy utánad esdem, ne itélj meg érte,
Hogy miattad vérzem, ne felelj azért te :
Örömért, bánatért, mely rám tőled szállott,
Légy örökké boldog, mindörökké áldott !
V.
Az éjet sem szerethetem,
Az is csak elveszett nekem,
S velem bizony hiába szállna
Tündértájon szeszélyes álma;
Az is kietlen s elhagyott,
Ha látom, hogy te nem vagy ott.
Reggel, midőn felébredek
Szivem nehéz s félig beteg,
Bosszúsan néz vissza az éjre,
Hogy vesztett üdvét tőle kérje ;
Mért nem veled jött ? faggatom,
S az álmot ébren folytatom.
VI.
Ah ! nem lehet megpihennem,
Egyre sir az érzés bennem
S álmomból is felsikolt.
Éjjel, midőn nyugtom' várnám,
Tövissel van tömve párnám,
Szánva pillant rám a hold.
A mit ég s föld nyújta részül,
Most köddé oszolni készül
Mind az a szép, drága, jó . . .
Küzdve zord habok zajával,
Életem kincs-halmazával,
Sülyedőben a hajó.
Égre nézek, meg nem ismer,
Földre nézek, még az is ver,
Biztató szót egy sem ád:
Némán hallgat mind a kettő
S szívemet ketté repesztő
Könnyek közt mutat reád !
VII.
Szerelmem nagy kincsét apró pénzzé vertem,
Oh ! ne kérdezzétek, hogy vele mit nyertem :
Híven elosztottam utolsó fillérig,
Most még ráadásul életemet kérik.
Életemet kéri sok keserű bánat,
Sok zsibongó emlék, mely ellenem támad
S odadnám szívesen életemet is, ha
Kincsemből egy fillér kerülne még vissza.
Budapesti Szemle. 1880.
A RÉVPART
"Imhol van, a mit esdve kértél,
A boldogító békepárt!
S most innen újra visszatérnél
Szemben fogadni a vihart,
Csatázni bősz hullám zajával,
Mely szebb reményid elnyelé,
S evezni vészes szirten által
Egy titkos új világ felé!?"
A békepártot esdve kértem,
Míg sors űzött vándor valék;
De íme! hol nyugtot reméltem,
Forró nap éget, fojt a lég
Üdítő kelyhet a szerelmek
Nem nyújtnak itt hűs lomb alatt
S búcsúzva, gúnyosan lövelnek
Szívembe mérgezett nyilat.
Rég alszik a tenger haragja,
Habot nem vét a sík határ,
Fészkét nem tudni merre rakja,
Nem vijjog a viharmadár;
De hozzám némán is beszélitek
A tört hajók darabjai
És annyi széttépett füzérnek
Vizszínen úszó lombjai.
Zokogva búg az esti szellő
Kidult mezők s halmok felett
S az ébreteg tavasz ha eljő,
Nem költhet itt új életet,
Sietve száll kiesb vidékre,
Hol majd vidám eget talál
És itt marad, szint nem cserélve
A téli gyász, a bús halál.
Itt a magány is rósz barátom,
Gyógybalzsam nála nem fakad,
Keblén föl-föltámadni látom
Sirjokból a régmúltakat. -
Mély csend borul künn a világra,
Bús némaság mindenfelől;
A fölriadt vészek csatája
Szívemben tombol itt belől.
Oh hadd csüggjek a ködbe szállott
Látkörnek távol árnyain,
Hol szebb hajnalt s dicsőbb világot
Rajzolnak éber álmaim!
S míg orzott fényű csillagával
Dereng az éj a táj felett,
Más partra hadd röpítsem által
Pillantásimban telkemet!
Hölgyfutár 1859.
RONGYOS ZÁSZLÓ
Hol vagy, öreg zászlótartó?
A hű sereg hol maradt!
Elveszített lobogódból
Íme egykét rongy-darab.
Vihar tépte, por belepte,
Nincsen a ki védje már;
Nem buzog s nem érez a nép,
Mely körülte félve jár.
Szabad mező volt lakása;
Most egy zug, egy puszta sír,
Sírjából most messze fénylik
A dicsőség és a hír.
Róla most is minden porszem
Ugy sugárzik, ugy ragyog,
Mintha rája hulltak volna
Az égből a csillagok.
Tiszta légben s napsugárban
Úsztak egykor szárnyai,
Megtanultak győzelemről
Győzelemre szállani.
Öldöklő csaták tüzében
Lelkesültek általa .. .
Védelmében közelében
Halni is dicső vala.
S most reája sürü fátyol -
Elfelejtés nehezül,
A sok régi fényes emlék
Búsan lengi most körül.
Gyászos éjfél hü barátja,
Az susog titkon vele,
Vagy az elhullt ifju hősek
Harczra vágyó szelleme.
1857.
A SORS
Mindig láttam, ma is látom,
Nekem a sors jó barátom,
Életemnek bölcs vezére:
Nyugton bíztam azt kezére.
Bár fenyíte néha zordul,
Még az is javamra fordult;
Magától el nem vadított,
Nem csüggesztett, csak tanított.
Szebb napjaim már letűntek,
De jósága ma sem szűnt meg.
Hű gonddal csügg szeme rajtam,
Ha nem is ép' úgy, mint hajdan.
Oly egykedvű, mintha únva
Nézne már a hosszú múltra,
Nem a hajnalt várja, mint én,
Elmereng a nap lementén.
Éjjel álmom' hímezgeti,
Reményemet szövögeti,
Szövögeti, hímezgeti,
De ez már csak játék neki.
Mert a mit sző s hímez éjjel
Lelket ámító szeszélylyel,
Nincsen annak foganatja :
Nappal mind kibontogatja.
Budapesti Szemle. 1938.
A SZÁNTÓVETŐ
Hol van a szelid boldogság,
Oh ki tudja, hol van,
Hogyha nincsen a te csöndes,
Egyszerű lakodban?
Néked ég, föld jó barátod,
Sőt igaz testvéred;
Nem tagadja meg szerelmét,
Hogyha tőle kéred. -
Jámborság és tiszta erkölcs
Utaid vezére,
Léptedet nyugottan bizod
Gyámoló kezére.
Nem visz kényelmes lapályon
Vészes ingoványba,
Sem bérczek között, a mélység
Széditő fokára. -
Fütyörészve szántogatod
Földed szük határát,
Piros maggal hinted a mély
Porhanyós barázdát.
S a mit lelked gondol ekkor,
Csöndesen sohajtva:
Dalban zengi azt fölötted
A pacsirta ajka.
A mezők, a zöld vetések
Várnak dus reménynyel
És betöltik jámbor szived
Hála-érzeménynyel.
Gondját nem tevé le rólad
A természet atyja,
Ha mit elvőn tőled a mult,
A jövő megadja. -
Nagy, nehéz fölleg ha dördül
S villám tüze árad,
A paloták fala rendűl
És lakója sápad:
Im az ég neked megáldó
Permetegjét szánja
S fölötted leng a szivárvány
Tarka pántlikája.
És ha ollykor nyomja vállad
Sulyos napok terhe,
Nem tör utat zugolódva
Szived mély keserve.
Balzsam csöppjét szivsebedre
Kis családod hozza
S tűzhelyednél könnyüvé lesz
A teher, megosztva.
A mi másnak gyötrelem s ki
Melly sebezve éget,
Uj meg uj öröm forrása
A hű munka, néked.
A nyugalom, melly ittamott
Szűl nehéz unalmat,
Tündér kézzel meg-megedzi
Jó erőd, ha lankad. -
Hervad, ujul a természet,
Minden évben látod
S a végálmot szemeidre
Biztonbizva várod.
Jobb hazába vágyó lelked
Nem szoritja kétség
S fényes utat tár elődbe
Az örök setétség!
A SZOBOR BESZÉL
Áll a szobor magas talapzaton,
Hozzám beszél, figyelve hallgatom :
>Isten hozott, te régi hű barát!
Gondoltam én itt is gyakorta rád,
Itt, hol sok év előtt szülő hazám
Porondján ércz-alakká változám,
Halott érczczé, de melyben nincs kihalva,
Él s működik még szellemem hatalma.
A gyors idő folytát szemlélem itt:
Árján viszi a lét küzdelmeit.
Hulláma föl-fölhág, meg' visszahull,
így foly örökké változatlanul.
Ezt tükrözi, bármint tekintem is,
Rég-rég lezajlott földi éltem is;
De mindarról, mit így látok, vagy érzek,
Senki másnak, csupán neked beszélek.
Mily élet volt az! .. . te jó ismeréd
Örömeit, fájdalma tengerét,
A gyötrött szívet, a tarolt mezőt,
Melyre díszt csak képzelmem fénye szőtt:
De most már, íme lásd, köröskörül
Lábam alatt virágszőnyeg terül.
Tövisei mind eltűntek előlem,
Mert hű valék, mert szobor lett belőlem.
Éjféli csendben jő egy pillanat,
Zendülni hallom néma lantomat;
Balzsam volt egykor bűbájos szava,
Midőn sebektől vérzett a haza:
Most a múltat felejti a jelen,
Uj hangok mellett régi küzdelem,
Lázas erők egymásra törve forrnak;
Oh ! mondd, nem jobb-e itt állnom szobornak ?<
Rimaszombat, 1911, junius.
TAVASZI MENNYDÖRGÉS
Zűrzavargó márcziusnak
Még csak alig kezdete,
Hó csillog a hegytetőkön,
A mező még fekete.
S im' az éji zord sötétben
Egyszer megdördül az ég;
Villám tüze fel- fellobban,
Egyre gyúlad s reng a lég.
Nagy, nehéz felhők csoportja
Egymást űzve kergeti,
S verítékét a szorongó
Földre sűrűn pergeti. ..
Nemde az öreg, mogorva
Tél csatázik oda fent,
Aki az ifjú Tavaszszal
Most végső birokra ment?
S amint egyre zúg, viharzik
Felettünk a bősz elem,
Dörgés, villám azt jelenti:
Tavaszé a győzelem!?
Megenyhül a lég körültünk.
Csodás hévség hatja át,
Mintha benne érzenők már
A kikelet illatát. . .
S megdöbben a földi ember....
Elmereng... és kétkedik,
Lelkét sejtő aggodalmak
A jövőn hányják-vetik.
Félve olvas a jelekből:
Istenem! mi vár reánk?
Boldogabbak, nyomorúbbak
Leszünk-e, mint rég valánk?
Bőség áldja-e az évet,
Áldott lesz hegy és mező,
Felvidul a népek arcza
S kevés lesz az éhező?
Vagy ne várjunk jót az égtől:
Kenyér botja eltörik,
Meddő lesz a bor vesszője
S alá hullunk a porig!
S bár villámmal, dörrenéssel
Megszűnt ott fenn a harag:
Sziveinken, tereinken
A komor tél itt marad!?
1885. márczius 6.
TITOK
Titkod ha van, ne bizd madárra,
Szivébe azt madár nem zárja ;
Csacsogja erdőnek, mezőnek
S róla ott majd meséket szőnek.
Szellőre se: ne higyj szavának,
Hizelgve suttog a világnak,
El-elhallgat, de fölkel újra,
Titkodat ő is elárulja.
Virágra bizd s nyugodj bele,
Megőrzi ő s elhal vele.
Vasárnapi Ujság 1910. augusztus 2.
ÚJFI BAJNOKOT TEMETNEK
Újfi bajnokot temetnek,
Jertek a temetésére.
A hazáért lángolt szive,
A hazáért fojt ki vére.
Gyásszal bevont koporsóján,
Keresztbe van téve kardja.
Gazda nélkül maradt a kard,
Azt ő többé nem forgatja.
S ki csókolja le könnyeit
Otthon maradt kedvesének?
Ki óltja el bánatát
Párja vesztett gerliczének?
A távolban ágyu dörög
Harczolnak bajnoktársai...
El innen a koporsóval,
Mert felpattantak zárjai!..
S megdobbant a kihamvadt szi
A hős ifju kebelén,
Hol elvérezzék még egyszer
A háború szélvészében.
Szélvész után ha földerül
A szabadság napsugára,
Az majd fényes oszlopot sző
Az elhúltak sirhalmára...
ÚTLEVÉL
Feljutottál a tetőre,
Onnan már ne nézz előre,
Az már egy arasznyi tér:
Merengj inkább a vidéken,
Mely utánad maradt régen,
Ott merengni többet ér.
Ködfátyol leng bár a tájon,
Ám azért csak bízva szálljon
Vissza rá tekinteted;
A tárgyak körrajza még ott
Végképen el nem mosódott,
Mind-mind fölismerheted.
Küzdelem, zaj, öröm, bánat,
Hű törekvés, hű kívánat -
Egy egész világ van ott;
Mind az, mit elvett az élet
Szemed előtt újra éled
S nyugodt képben láthatod.
Mosolyogd a jelen gondját
S mosolyogd, ha néha mondják:
<Nem számítnak éveid!
Agg kebelben ifjú lélek,
Friss virága fagyos télnek> -
Ha rád mondják, oh! ne hidd.
S a magasból nézz hazádra:
Képe, bár szivedbe zárva,
Nem biztat, mint az előtt;
Forrva pusztul drága vére,
Lelni balzsamot sebére
Se reményed, se erőd.
Az se háborítsa álmod,
Mikor önmagad bírálod :
Mit mulasztál? mit tevél?
Haladj utadon nyugodtan,
Vezérül kezedben ott van
Nyolczvan év, az útlevél.
Útlevél, de tudod, látod.
Nem soká lesz az sajátod,
Nem! talán csak perczekig ;
Hogy itélő székre hozzák,
Tőled a közel menyország
Kapujánál elveszik.
1905.
A VÖLGYBEN MARADTAM
Nem jártam a nagy világot,
Engem az nem igen látott...
Egy égbolt felettem, egy hű föld alattam,
Én a Sajó partján a völgyben maradtam.
Nem is bánom, hogy így esett,
Hogy itt éltem egy keveset:
Szűk mederbe szorult örömim patakja,
De annál üdébb volt gyorsan ömlő habja.
Szeretetben gazdag voltam,
Kincseit én szét nem szórtam;
Itt áradott heve egész melegének,
Mint napsugár, melyet egy pontba gyűjtének.
Drága zálogi szívemnek
A föld alatt itt pihennek;
Itt domborul sirjok, látogatom őket,
Nem tekintém másként, csak mint szendergőket.
Szent nekem e pihenő hely,
Kíméltetem az idővel...
Keblére hozzájok engem is majd felvesz
S együtt várom velök, ami lesz, vagy nem lesz.
ZÁSZLÓTARTÓ MISKOLCI INDULÓJA
Indul már csapatunk
Fel Galiciába,
Megmutatjuk ott, hogy
Nem indult hiába.
Erős a két karunk,
Erősebb a lelkünk,
Száz ellenséggel is
Győztes harcra kelünk.
Virágos az útunk,
Virágos a sipkánk,
Harsog a dal, vígan
Ragyog a nap is ránk.
Három szín a zászló,
Én magam emelem;
Ahol e zászló jár,
Ott jár a győzelem.
Köteles hűséget
Esküdtem én neki,
Kezemből őt csak a
Halál ragadja ki.
Örömest meghalnék
Miskolc városáért,
Miskolc városában
Egy szomorú lányért;
De legörömestebb
Szép magyar hazámért.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Lévay József&Lévay László |
|
|
|
|
|
Offline
