|
2018-01-16 15:00:31, kedd
|
| |
| |
A TÉL SZÉPSÉGE 
Téli versek
Minden évszaknak megvan a maga öröme. Csend van, de néha hallani lehet a madarak csicsergését, és látni lehet ahogy megrázzák tollaikat a hideg miatt. Messze, a nagy fehérségben kitűnik a csipkebogyótermés a bokrokon, látni lehet, hogy megcsípte a dér. Esteledik. Az erdőre friss hótakaró hull. Az ezüstös holdfény úgy esik a földre, mint a legfinomabb selyemből szőtt fátyol.
A hidegnek, a fagynak is vannak kellemes pillanatai, melyek feledtetik velünk, hogy jégcsappá vált az orrunk, vagy esetleg a szempillánkon hópihék díszelegnek. Gyerekkorunk élményei villannak be, és főként az, hogy akkor sosem fáztunk?
A tél csodákra is képes. Valóságos ékszerként ragyogó jégvirágokat rajzol ablakunkra, és "Mint menyasszony, talpig csillogó fehérben, úgy öltözteti a tél a tájat"
És hogy ne csak a reggeli jégvakarás maradjon meg az emlékezetünkben a télről... Íme: egy szép csokor kedvenc költőink kedvenc verseiből
A tél a legnagyobb magyar költőket is megihlette. A megnyugtató csend, a tél hófehér, érintetlen szépsége az átlagembert is elvarázsolja, nem meglepő, hogy a legnagyobb magyar költőket is megihlette. Egy szép csokor /hát/ Tőlük.
ESS HÓ, ESS! 
Ess hó, ess három napig!
Vagy egy hétig egyfolytában!
Öltöztesd szűzi-fehérbe a tájat!
Mint a tiszta gyermeki lélek,
mit nem fertőzött be a földi mocsok,
úgy ragyogjon fehéred, bármerre nézek,
mindenhol!
Ess hó, ess! Ne is egy hétig: 
egy hónapig! Térdig szeretnék gázolni benned,
mint a gyermek, ki voltam,
hógolyóztam és szánkóztam!
Feledtesd el, hogy a hó alatt
feketeség van... latyak lesz belőle,
Kiábrándító...
De most... most szeretnék megállni...
csak állni a hóesésben,
megtisztult lélekkel
a hófehér térben...
Ady Endre: TÉLI MAGYARORSZÁG
Magyar síkon nagy iramban át
Ha nyargal a gőzös velem
Havas, nagy téli éjjelen,
Alusznak a tanyák.
Olyan fehér és árva a sík,
Fölötte álom-éneket
Dúdolnak a hideg szelek. 
Vajon mit álmodik?
Álmodik-e, álma még maradt?
Én most karácsonyra megyek,
Régi, vén, falusi gyerek.
De lelkem hó alatt.
S ahogy futok síkon, télen át,
Úgy érzem, halottak vagyunk
És álom nélkül álmodunk,
Én s a magyar tanyák.
Arany János: TÉLI VERS
Ej, ej, garázda tél apó!
Ki ördög hítta kelmedet,
Hogy sz. Mártonnap tájba' hó
Borítja házi telkemet?
Hogy bámul a vén vaksi hold
Hópelyheken át, mint szitán!
Pedig milyen jó szeme volt
Nyáron, szerelmesek után!
Mily villogó szemmel lesett
Minden sovárgót, csintalant;
Tudta nélkül alig esett
Szerelmi légyott és kaland.
De most bezzeg bámulhat ám,
Míg, amivel lát, kiapad, -
Mégsem jön ifju és leány:
Nagyon szabad künn a szabad.
Sőt a fakó poéta sem
Motollál a négy végivel,
Hanem bent ül kedélyesen
S tollmardosó dolgot mivel:
"Óh, természet halála, tél!
Emígy kapaszkodik bele -
"S te hófehér hó, mint Adél
Fehér, hideg hókebele..."
Pedig jól tudja, a kötél,
Hogy a lány keble nem hideg:
Csak, persze, tiltja szép Adél
Körmét annál hevitni meg.
De én kemencém oldalán
Csak fumigálom a telet;
Megfér kivül szobám falán!
Ne bántsa ezt a kis helyet.
Most fázok, mert van benne mód
Mig el nem ég félölnyi fám:
Akkor... ha elrontom a szót
És fázom, - nem az én hibám.
Aranyosi Ervin: ÖNTSD SZÍVED MELEGÉT A FAGYOS VILÁGRA!
Mindegyik évszaknak van valami bája.
Van aki leszólja, van ki megcsodálja!
Ha kívül hideg van, öltözz melegebben,
a lelked sem fázik, ha van szeretet benn.
Gyújts tüzet, ha fázol, s tested átmelegszik,
lelked is gyújtsd lángra, mert, ha szeret, tetszik!
Arcod a tűz lángja, s mosoly melegítse,
mosolyod más szívét, jobb kedvre derítse.
Hagyd a zord világot, hagyd át melegedni,
fagyot felolvadni, kivirulni, lenni!
Találd meg az okot derűre, vígságra,
öntsd szíved melegét a fagyos világra
Aranyosi Ervin: A TÉL MARKÁBAN
Hópaplan takarja szerte a vidéket,
minden élő bújik, keres menedéket.
Fagyos öleléssel fog át a tél karja,
az élő szíveket kitépni akarja.
Jéghideg a Föld most, gyenge fény pislákol,
eltűnt a melegség a kinti világból.
Csak egy helyen találsz fényt és melegséget,
ami belülről fűt, s át melegít téged.
Ott, a szívek mélyén, ott van az elrejtve,
s talán, hogyha hagynánk, hosszú útra kelne,
s biztos megtalálna elesettet, gyengét,
te is a dolgodat szíved szerint tennéd.
Öltöztesd a szíved te is tiszta fénybe,
szeretet melege szálljon a sötétbe,
szeretet melege gyújtson tiszta lángot,
melegítsd hát szebbé a megtört világot.
Áprily Lajos: TÉL INTEGET
Hajnalban deret hint az égi kék.
Eltűntetek már, mókusok, pelék?
Befogadott-e régi odvatok?
Dióimtól szörnyen meghíztatok.
Vajjon szigoru lesz-e teletek?
Szeretnék elaludni veletek.
Csak lelnék barlangot, mely befogad,
hogy zsibbadásba öljem gondomat.
Sziklás, védő odut, hol alhatom,
hol nem tudom: van háború s atom.
Aludnám, míg indul a hó-zene,
éber patakszó felébresztene,
a betömött odut kibontanám,
kilépnék és új nap ragyogna rám.
Babits Mihály: AZ ELŐKELŐ TÉL
Olyan halk és hideg idő van,
halk és hideg, halk és hideg:
hallani szinte suhanóban
a gyöngyház égen a telet.
Selymesen száll ő rongyaink közt
s arcba legyez, bár semmi szél...
Óh láthatatlan, hűvös angyal,
előkelő, gyönyörü Tél!
S a hó is itt lesz nemsokára
s minden egyszerre eleven.
Aki rápillant ablakára, 
fehér apácák végtelen
meneteit véli vonulni,
s ki boltbul az utcára lép,
lágy-fehér könnyek ostromolják
kemény csomagjait s szivét.
Estefelé kitisztul néha,
a csillagok kilátszanak
s mint gyermekek állunk alélva
egy nagy karácsonyfa alatt,
amelynek ágát föl nem érjük,
de gyertyás fénye ránk sajog:
gyertyásan és csufolva néznek
a karácsonyi csillagok.
Babits Mihály: EMLÉKEZÉS GYERMETEG TELEKRE
Telek jutnak eszembe, telek,
régi, kemény, csillagos telek,
murijáró szép falusi utcák,
deres bajszok s nagy piros fülek.
Parasztszagú éjféli misék,
mennyi süllyedt, jámbor semmiség,
nagykendőbe bugyolált cselédek,
cukorbundás házak, tejes ég.
Bocsmód, még mint egész csöpp gyerek,
Pesten is átbújtam egy telet.
Csillagok és lámpák kavarodtak,
félelmes volt a sok emelet.
Nappal kezdődtek az éjszakák,
csilingelt és búgott a világ,
cicázott az ablakok visszfénye:
Mikulás ment a hátsó gangon át.
Később, kisvárosi zsúrokon,
mikor összejött a sok rokon,
lányokat kellett hazakísérni
s én hallgattam az egész úton.
De másnap, mint röpülő-cipős
Merkur, versre lengtem a csípős
ködben a magányos jégen - mit ma
nemcsak lábam, de szívem se győz.
Ó teleim, gyermeteg telek!
mily bolondul elfeledtelek.
Úgy megfakultatok, mint a gyöngy ha
nem ringatja eleven meleg.
Némelyik már, mint egy szertehullt
láncnak szeme, halkan elgurult...
Pedig amint fogy-fogy a jövendő,
egyre-egyre drágább lesz a múlt.
Bella István: HOGY DIDEREG A HÓ
Hogy didereg a hó, s a hóban
az eszméletlen fehér.
Mintha hullana a valótlan:
sárgaráncú gyerektenyér;
rézpénz a szemre, szeptemberlevél.
Hogy didereg a tó, s a tóban
a fehér ráncai.
Mint egy kihűlő fény elaluvóban,
nem akar látszani
másnak, mint ami.
Hogy didereg a jó, s a jóban
az, ami emberi.
Mint egy eltévedt űrhajó,
ahogy a Föld, e Trójai Faló
velünk: foglyaival
a végtelent szeli.
Benedek Elek: AZ ERDŐ TÉLEN
Oh, erdő, erdő, sűrű rengeteg,
Nem tud betelni a lelkem veled!
Szép vagy, a fáid daltól hangosak,
Legszebb vagy télen, mikor néma vagy.
Hogy nyergel át a szél hókebleden,
Te meg sem mozdulsz, alszol csendesen:
Hahó! Hahó! Vadászok kürtje szól.
Mit bánod azt te? Tovább aluszol.
Nem, nem, nem alszol, te csak álmodol,
S a lelked messze, messze jár, ahol
Örök tavasz van, rózsák nyílanak, 
S dalos erdőre mosolyog a nap.
Hej, a te álmod milyen bús lehet!
Némán szenvedi át a zord telet!
Sem dal, sem rózsa, semmid sem maradt
Száraz levél csak, az is a hó alatt!
Szenvedsz és hallgatsz, oh, e némaság
Az emberek közt milyen ritkaság!
Üvölt a szél, s tűröd fenségesen,
Vársz a tavaszra nyugton, csendesen.
Oh, erdő, erdő, sűrű rengeteg,
Nem tud betelni a lelkem veled!
Szép vagy, ha fáid daltól hangosak,
Legszebb vagy télen, mikor néma vagy.
Benedek Elek: HÓNAPOK - részlet
Január
Száll az idő, száll fölöttünk,
Sebesebben, mint a madár,
Gyűlnek az évek mögöttünk.
S vajon, hol a véghatár:
Nem tudja ezt a halandó,
Csak annyit tud, hogy mulandó
Minden itt az ég alatt -
Életünk egy pillanat.
Február
Félre innét, gond, búbánat,
Most vigadjunk, vagy soha!
Táncra perdülnek a lábak,
Szöknek ide meg oda.
Öregek is pattintgatnak,
Ifiakra kacsintgatnak -
Ez az élet! Ó be kár,
Alig kezded s vége már...
December
Erdőt, mezőt hó takarja,
A földanya szendereg.
Sem ekevas nem zavarja,
Sem dalos madársereg.
Betlehemnek tájékárul
Csillag ragyog sugarárul
Messziről megismered -
Örvend szülő és gyerek.
Csorba Győző: HÓ-HÍVOGATÓ
De jó volna ha volna
ha hó hullna halomba
ha már fű sincs levél se
betakarna a tél mindent fehérbe
Kétkarácsony utolján
ünnepnapok kihunytán
fakó végén az évnek
de jólesne kevés derű a szívnek
Hét álló nap havazna?
Ha tenné is mi haszna?
A hó alól csak-újra
az a csúf sár a hó alól kibújna
Kevés derű mi lenne?
Szépségtapasz a sebre
Alatta mint előtte
ami sajgott úgysem engesztelődne
Azért mégis ha így is
ez csöppet segít is
de jó volna ha volna
ha a friss hó falut-várost bevonna.
Csukás István: HIDEG SZÉL FÚJ
Hideg szél fúj, hogy az ember
majd megdermed.
Kinek jó ez? Csak a kövér
hóembernek!
Szeme szénből, az orra meg
paprikából,
lába nincs, de minek is, ha
úgysem táncol.
Ütött-kopott rossz fazék a
tökfödője,
megbecsüli, hiszen jó lesz
még jövőre;
seprűnyél a nagyvilági
sétapálca,
el is mehetne, ha tudna,
vele bálba.
Ilyen ő, az udvarunkon
nagy gavallér,
bár rajta csak ujjal rajzolt
az inggallér,
mégse fázik, mikor minden
majd megdermed,
el is mennék, ha lehetne,
hóembernek!
W. H. Davies: A TÉL SZÉPSÉGE
Ugye, szép a tavasz, mikor
rügy születik s madár dalol?
S ha daluk némul, szép, ugye,
nyáron a méh- és virágzene?
És nem szép, ha elmúlt a nyár,
hogy a levél, lehullva már,
cipőnk orránál kavarog
vagy sarkunkban ireg-forog?
Most tél van, beállt a patak;
sétálgatok a fák alatt:
öles hóban áll mindegyik,
odvukban mókus aluszik,
s bármily kicsiny az ág, a gally,
mindent fehér szirom takar.
Köszöntlek, tél! Te szépíted,
nagy virággá te építed
ezt a fát, ötven fekete
karját fehérrel vonva be,
míg a gallyakra millió
kis fehér kesztyűt húz a hó.
Devecsery László: ITT A TÉL
Szakállából hull a hó,
fehér öröm: csuda jó!
A hóember nem fázik,
lyukas pipán pipázik.
A madár-nép didereg,
egy picit sem csicsereg. 
Jégcsapok az ereszen:
összebújnak csendesen.
Csillog-villog a világ,
s ablakon a jégvirág;
a fák ágán dér-levél,
havat hoz az esti szél.
Dsida Jenő: TÉL KÖZEPÉN
Csörren a cserfák csupasz ága,
Kegyetlen a hideg!
Csikorgó tél van, s zordon éjjel,
S a világ didereg;
Gyémántmezőket lát az ember,
Amerre elhalad;
A hókristályok ezre csillog,
Ropog a láb alatt.
Mint oszlop, mely a természetnek
Ékíti templomát,
Halvány, fehér füst száll magasra
A messzeségen át;
Felette néma fenségében
Az ég hatalmas boltja,
S a tájra titkos szürke fényét
A hold világa ontja.
Ó, fantasztikus, égi festmény! -
Az apró csillagok
Pislogó szeme - mint megannyi
Kis gyertyaláng - lobog,
Oltára fent a havas orma
A büszke szentegyháznak,
És zúgó dalt a rengetegben
Viharok orgonáznak.
A szünetek közt néma csend lesz,
Nem rezzen semmi hang,
Egy szárnycsapás sincs fent a légben,
Egy lépés sincs alant...
De mégis!... Vagy csak látomás tán?...
A sápadt holdvilágnál
Prédáját lesve jő egy ordas
és meglapulva járkál.
S. Farkas Zsuzsanna: AZ ELSŐ HÓ
Fehér a hó, fehér a ház
fehér a gondolat, mi rám talál.
Az első hó fedte, nyugalmas táj
békével tölt el, s rám kiabál:
megállj!
Tedd le most gondod, békítsd meg lelked!
Pihentesd tested, tárd nagyra szíved!
Szorongó fájdalom szálljon most messze.
Suhanjon kavargó, fehér pihével.
Űzd el a bánatod hótakaró alá!
Minden rosszat fedjen,
s hozzon jót és áldást!
Fehér a hó, fehér a táj...
Fehér a lélek... fehér varázs...
Gazdag Erzsi: HÓEMBER
Udvarunkon, ablak alatt
álldogál egy fura alak;
hóból van keze-lába,
fehér hóból a ruhája,
hóból annak mindene,
szénből csupán a szeme.
Vesszőseprű hóna alatt,
feje búbján köcsögkalap.
Honnan jött, tán Alaszkából
vagy a déli-sarki tájról,
hol a jegesmedve él,
s télen-nyáron úr a tél?
Uramfia, ki ehet?
Mondjátok meg, gyerekek!
"Sem a Péter, sem a Pál,
egy hóember álldogál."
Cézár kutya sunyít, lapul.
Rá nem jönne, ki ez az úr.
Mert hogy úr, az bizonyos.
Olyan kövér, totyakos. 
Tisztességgel megugatja.
Meg se billen a kalapja
a nagy úrnak. Rá se néz.
Hej, de bátor, de vitéz!
Cézár most már tiszteli;
borjúcsontot visz neki.
Az csak sután áll a hóban.
Nem hallgat az okos szóra.
Nem eszik, és nem beszél.
Szegény Cézár, jaj, de fél!
Szederfánkon ül a veréb.
Ő ismeri meg legelébb.
Könnye csordul, úgy nevet,
s nevetik a gyerekek.
"Ejnye, Cézár, hát nem
látod?
Hóember a barátod!
Ne félj tőle nem harap!
GAZDAG ERZSI: JANUÁR
Január, január
Mindig hócsizmában jár
Jégbajusza, jégkabátja
Zúzmara a jóbarátja.
Január, január
Palotája nyitva
Jégtükörű padlóján
Korcsolyázik fiú, lány.
Áll a tánc, áll a bál
Kicsi szánkó csengve száll
Meg sem áll tán tavaszig
Mindaddig, míg havazik.
Gazdag Erzsi: TÉL A FALUN
Hófehér most a határ.
Kinn a réten kánya jár.
Nincs az úton semmi nyom,
csak amit a kánya von:
finom krikszkraksz a havon
Hósuba van mindenen,
mint a fázó emberen.
Mint a csőszön zord időn,
kicsi házon, háztetőn,
suba van a temetőn.
Subás házban emberek.
Padkán cica szendereg.
A sarokban kapanyél.
Nagyanyóka most mesél:
"Jaj, gyerekek, itt a tél!
Itt a tél, s lám itt a a hó;
habfehér, mint a cipó.
S nézzetek csak ide, hej,
olyan habos, mint a tej,
mit az Örzse néni fej."
A kemence sustorog.
Hallgassuk meg, mit morog!
"Én mindenkit szeretek;
adok egy kis meleget,
jertek körém, gyerekek!"
Most a falu kiscsibe,
pihés hó rajt a pihe.
Tél az anyja, takarja;
szárnya alatt altatja.
- Hadd ébredjen tavaszra!
Gábor Andor: HULL A HÓ - Részlet
"...Ablakokon jégvirág van,
művészkedő hideg csípte
Domb lejtőjén hóból dunna,
faágakon hóból csipke.
Képzelhetsz-e ennél szebbet,
szemnek, szívnek ékesebbet?
Ékesebbet? édesebbet?
ennél békességesebbet?...
Élni ilyen környezetben,
ó milyen szép, ó be jó!
Hull a hó, hull a hó,
hull a... hull a... hull a hó!"...
Gárdonyi Géza: TÉLI NÓTA
Esik a hó! Nincs mán virág!
Temető az egész világ.
Én is a főd alatt vagyok:
a pintzébe búslakodok.
Sárga levél az faágon.
Elmúlik az ifjúságom!
Sárga levél fődre lehull.
Az én kedvem de beborul!
Mikor én még legény vótam,
hermanyikás tsizmát hordtam;
hét tulipány a szűrömön;
Fodor Ilka a szivemön!
Ha beléptem a kotsmába,
hej kotsmáros, ami drága!
Tsókot adtam a Martsának,
ötforintost a Kátsának.
Vén asszony mán az én Ilkám.
Botskor a szép legény-tsizmám.
Vájogvető lött a Kátsa.
Hej! ez a világ fojása!
György Emőke: JANUÁR, JANUÁR
Hideg téli Január,
Vajon reánk még mi vár?
Borzongató jeges hideg,
Csak szívünkben van még meleg?
Nincsen virág, nincsen zöld,
Nagyon meztelen a föld
Kihűlt lelke jéghideg, holt,
Az égen is reszket a hold
Ágon egy fagyott madár,
Nem melegíti semmi már
Etetőben finom magvak,
Körötte szállnak a varjak
Zord a táj és színtelen,
Hideg ordít szüntelen
Farkas szalad el, vonítva,
Bőszen fogát vicsorítva
Didereg a természet,
Sok szép ünnep ért véget
Szeretetláng sem éli túl,
Kialszik és hóba hull...
Élessz tüzet január,
Kell a szeretetsugár
Egész évben szerethessünk,
Hogy így boldogok lehessünk!
Heltai Jenő: DECEMBER
Nem pesti hónap: budai hónap,
Kisvárosi, falusi hónap,
Nem jazzal, rádióval hangos
Vásáros, mai hónap:
Százévelőtti, régimódi, biedermeierhónap,
Gyermekéveink hónapja,
A szülei ház hónapja és a nagy téli szünidőé,
A Megfagyott Gyermek hónapja,
És Andersen kis gyufaárus lányáé,
A fehérszakállú Mikulásé
És a küsded Jézusé,
Jóság és szeretet hónapja,
A megfogyatkozott jóságé és a
megcsappant szereteté.
Mert kihűlt a remény kemencéje a Földön,
Nincs, aki újra befűtse.
Didereg az Ember,
Haldoklik a világ.
Ez a melegségre szomjas jégvilág,
Mely időtlen idők óta koldusan nyeli
Az áldott Nap maradék-tüzét,
A türelmes föld gyérülő szenét
És a jóság és szeretet isteni kenyerének morzsáit.
Hová lett az isteni kenyér,
Mely azért volt, hogy mindenkinek
Jusson belőle egy karéj?
Alig maradt belőle egy decemberre való
Egy napra való
Egy estre való,
Egy karácsonyestre való!
Talán imádkozni kellene!
Vagy visszanézve arra, mi mögöttünk van,
Megfogni egymás kezét,
Összebújni, egymást megölelni
És utolsó szikrájából annak, mi bennünk emberi,
Új tüzet rakni új jövőhöz
És friss kenyérsütéshez.
HULL A HÓ, HULL A HÓ
Dalszöveg
Hull a hó hull a hó
Mesebeli álom
Télapó zúzmarát
Fújdogál az ágon
A kis nyúl didereg
Megbújik a földön
Nem baj az ha hull a hó 
Csak vadász ne jöjjön
Parányi ökörszem
Kuporog az ágon
Vidáman csipogja
Süt még nap a nyáron
Jobbné Nyilas Ildikó: NEM VAGY SEHOL
Fagyos télen, hideg szélben,
lábam visz egy kis ösvényen,
szívem hevesen dobog,
érzem mindjárt ott vagyok.
Felvillannak az emlékek,
már csak egy perc, s odaérek,
utam egy parkba vezet,
hol régen együtt voltam Veled.
Az a kis pad most is ott áll,
talán ma is kettőnkre vár,
lekotrom a havat róla,
s leülök egy pillanatra.
Körülnézek, nem vagy sehol,
könnycsepp csordul az arcomon,
fájdalmas a felismerés,
soha többé nem látlak én.
Elvitt tőlem a zord halál,
lelkem mint sebzett kismadár,
nem szárnyalhat soha többé,
párját siratja örökké.
Hull a könnyem a kis padra,
felnézek a csillagokra,
kézen fogom a bánatot,
s lassan hazaindulok.
József Attila: TÉLI ÉJSZAKA
A nyár
ellobbant már.
A széles, szenes göröngyök felett
egy kevés könnyű hamu remeg.
Csendes vidék.
A lég
finom üvegét
megkarcolja pár hegyes cserjeág.
Szép embertelenség. Csak egy kis darab
vékony ezüstrongy - valami szalag -
csüng keményen a bokor oldalán,
mert annyi mosoly, ölelés fönnakad
a világ ág-bogán.
A távolban a bütykös vén hegyek,
mint elnehezült kezek,
meg-megrebbenve tartogatják
az alkonyi tüzet,
a párolgó tanyát,
völgy kerek csöndjét, pihegő mohát.
Hazatér a földmíves. Nehéz,
minden tagja a földre néz.
Cammog vállán a megrepedt kapa,
vérzik a nyele, vérzik a vasa.
Mintha a létből ballagna haza
egyre nehezebb tagjaival,
egyre nehezebb szerszámaival.
Már fölszáll az éj, mint kéményből a füst,
szikrázó csillagaival.
A kék, vas éjszakát már hozza hömpölyögve
lassudad harangkondulás.
És mintha a szív örökről-örökre
állna s valami más,
talán a táj lüktetne, nem az elmulás.
Mintha a téli éj, a téli ég, a téli érc
volna harang
s nyelve a föld, a kovácsolt föld, a lengő nehéz.
S a szív a hang.
Csengés emléke száll. Az elme hallja:
Üllőt csapott a tél, hogy megvasalja
a pántos égbolt lógó ajtaját,
melyen a gyümölcs, a búza, fény és szalma,
csak dőlt a nyáron át.
Tündöklik, mint a gondolat maga,
a téli éjszaka.
Ezüst sötétség némasága
holdat lakatol a világra.
A hideg űrön holló repül át
s a csönd kihűl. Hallod-e, csont, a csöndet?
Összekoccannak a molekulák.
Milyen vitrinben csillognak
ily téli éjszakák?
A fagyra tőrt emel az ág
s a pusztaság
fekete sóhaja lebben - -
varjucsapat ing-leng a ködben.
Téli éjszaka. Benne,
mint külön kis téli éj,
egy tehervonat a síkságra ér.
Füstjében, tengve
egy ölnyi végtelenbe,
keringenek, kihúnynak csillagok.
A teherkocsik fagyos tetején,
mint kis egérke, surran át a fény,
a téli éjszaka fénye.
A városok fölött
a tél még gőzölög.
De villogó vágányokon,
városba fut a kék fagyon
a sárga éjszaka fénye.
A városban felüti műhelyét,
gyártja a kínok szúró fegyverét
a merev éjszaka fénye.
A város peremén,
mint lucskos szalma, hull a lámpafény,
kissé odább
a sarkon reszket egy zörgő kabát,
egy ember, üldögél,
összehúzódik, mint a föld, hiába,
rálép a lábára a tél...
Hol a homályból előhajol
egy rozsdalevelű fa,
mérem a téli éjszakát.
Mint birtokát
a tulajdonosa.
Kacsó Sándor: ENYEDI TÉL
Nagyenyedi szőlők felett
Varjú károg, szarka csereg.
Valaki ott valahol
Valamiért bujdokol.
Lába nincsen - elkopott.
Szája nincsen - befagyott.
Ködköpenye, jégszeme
Nem is ő, csak szelleme.
Nyög a köd az Őrhegyen,
Sápad az arc idelenn,
Bethlen utcán tétován
Sír a szív a szó után.
Édes vérem, Sándorom,
Könny karmol a torkomon,
Míg kerestél odaát -
Így vesztettél egy hazát.
Rettent kemény tél nesze,
Ha pattan a venyige,
Dardzsiling árnyéka vet
A lelkekre felleget.
Kollégium ablakán
Most kitekint valahány
Jó diák van, mélyszemű,
Nyughatatlan szellemű.
Tág fülükbe súg a szél,
Látod, látod, mit tevél,
Csomakőrös nagy fia?
Rajtunk fekszik Ázsia.
(1942)
Kamarás Klára: TÉL KÖZEPÉN
Még túl hosszú a tél:
ez január,
s beláthatatlan a hóförgeteg.
Világunk álma mély,
és dermedő
minden tavaszra váró gondolat,
de hinni kell,
mert egyszer minden bánat végetér.
Legyen bár hóözön,
jég, fagy, lavina, köd:
a Nap előbb-utóbb kisüt,
és az ágak között
bimbózik a remény.
Kálnoky László: HÓ
Lágy szél fúj nemsokára.
A télidő halála
szívet szorongató.
Születve és kimúlva,
fogyó időnk tanúja
a hó, a hó, a hó.
Kányádi Sándor: AKI FÁZIK
Aki fázik, vacogjon,
Fújja körmét, topogjon,
Földig érő kucsmába,
Nyakig érő csizmába!
Burkolóddzék bundába,
Bújjon be a dunyhába,
Üljön rá a kályhára,
Mindjárt megmelegszik!
Kányádi Sándor: BETEMETETT A NAGY HÓ
Betemetett a nagy hó
erdőt, mezőt rétet.
Minden, mint a nagyanyó
haja, hófehér lett.
Minden, mint a nagyapó
bajsza, hófehér lett,
csak a feketerigó
maradt feketének.
Kányádi Sándor: FEBRUÁR HÓNAPJA
Február hónapja
azért olyan kurta,
fogyatékján már a
kolbász meg a hurka.
Márpedig a télnek,
azt mindenki tudja,
nemcsak kívül, bévül
is kell a jó bunda.
Addig tart tehát, míg 
akad a padláson,
minek jó étvággyal
a nyakára hágjon.
De ha már se gömböc,
se kolbász, se hurka,
február hónapja
magát összehúzza.
Mintsem hogy tengődjék
spenóton, salátán,
inkább egy-két nappal
hamarabb odébbáll.
Fölül az utolsó
ródlira, szánkóra,
nehogy még a hó is
kifogyjon alóla.
Kányádi Sándor: TÉL DEREKÁN
Összenőtt a föld az éggel,
csupa fehér, csupa szürke.
Ég és föld közt oszlopokként
feszül a kémények füstje.
Farkasordító hideg van.
Csattog a fagy, mint a fejsze.
Kibújni a jó melegből
kinek van kedve, mersze?
Szégyen volna mégis-mégis
egész nap bent rostokolni:
mire való a jó csizma
meg az a sok meleg holmi?
Lám, a varjú milyen bátor,
se csizmája, se bundája,
mégis kiült károgni a
fehér lombú diófára.
Kányádi Sándor: ÜL A TÉL A HEGY TETEJÉN
Ül a tél a hegy tetején.
Fehér kucsma van a fején.
A hátán meg fehér suba.
Készülődik a faluba.
Tápászkodik, fölkel s jövet
fehér terveket szövöget.
Szórja, hinti, hol elhalad,
két marokkal a friss havat.
Fehéredik domb és lapály.
Olykor-olykor a tél megáll.
Gondos gazdaként széttekint,
aztán munkába fog megint.
Ahol kilátszik a vetés,
vet oda egy marokkal, és
mire a mi falunkba ér,
mögötte már minden fehér.
Egy kicsit még tipeg-topog,
befagyasztja a patakot.
Lepihen és a szürkület
csöndjében füstöt ereget.
Komáromi János: ŐSZBŐL A TÉLBE
Őszi zöldek vörösbe,
Sárgába vegyülnek.
Levelek az ágakról
A fák tövébe ülnek
Párás sötét felhők
A magasban úsznak,
Az ég csatornái
Meg-meg csordulnak
Szél zöget kopaszodó
Fa-csontvázakat,
V betű vonul az égen
Távozó madárcsapat.
A fények fátyolosak, 
Opálos-mélabúsak,
A virágos kertek
Tej-nedves ködbe burkolódznak
A Napkorong nem izzik,
Csak fáradtan parázslik.
Fénye gyakran nehéz,
Sűrű párákon át látszik.
Dér csípte meg
A barna naspolyát,
Reggelente hó nélkül
Hófehér a határ.
A Nyár heve messze,
Az ősz szendereg.
Minden a télre vár,
Pedig már megérkezett.
Kormos István: TÉLI ESTÉN
Tél van,
Nagy, kemény, hideg tél.
Szürke a határ,
Süvölt a szél.
Ülök a szobámban
Ablakom előtt,
Nézem a tájat,
Melyet lassan betakar az éj.
Egy-két lámpa villan
Távol a messzeségben,
Kigyulladnak a fények
Az utcákon, a téren.
A sok kis apró házból
Szürke füst csíkok úsznak,
Melyek lassan eggyé válnak,
Fenn a magasban.
Szertenézek
E néma szürkeségben,
Nem látni embert
Sehol a vidéken.
Nocsak egy hópehely
Párkányomra hullik,
Még egy, s még egy,
És ezernyi többi.
Hull már a hó
Halkan, csendben, szépen,
S takaróvá gyűlik
A kopár vidéken.
A tél fehér leple
Telepszik a tájra,
Betakar mindent,
Maga alá zárva.
Nézem a gomolygó,
Csillogó pelyheket,
Amint elsuhannak
A lámpafény alatt.
Messzi arrább,
egy kis dombot hordott össze a szél,
Lassan építheti,
Ki tudja, miért.
Gyönyörködöm, gondolkodom,
Bárcsak ilyen volna minden,
Fehér és tiszta,
Mint ezen a tájon.
Kosztolányi Dezső: TÉLI ALKONY
Aranylanak a halvány ablakok...
Küzd a sugár a hamvazó sötéttel,
fönn a tetőn sok vén kémény pöfékel,
a hósík messze selymesen ragyog.
Beszélget a kályhánál a család,
a téli alkony nesztelen leszállott.
Mint áldozásra készülő leányok,
csipkés ruhába állanak a fák.
A hazatérő félve, csöndesen lép,
retteg zavarni az út szűzi csendjét,
az ébredő nesz álmos, elhaló.
S az ónszin égből, a halk éjszakában
táncolva, zengve és zenélve lágyan,
fehér rózsákként hull alá a hó.
Krecsmáry László: HÓEMBER
December, december-
Nézzétek csak hóember!
Hóból van a pocakja,
hóból van a kobakja,
hóból van a nadrágja,
hóból van a kabátja,
hóból van a keze, lába,
hóból van a nyaka, válla,
hóból van a füle, szája.
Csak az orra répa,
csak a szeme szén,
s egy nagy lyukas lábas
csücsül a fején!
Kosztolányi Dezső: TÉLI ALKONY
Aranylanak a halvány ablakok...
Küzd a sugár a hamvazó sötéttel,
fönn a tetőn sok vén kémény pöfékel,
a hósík messze selymesen ragyog.
Beszélget a kályhánál a család,
a téli alkony nesztelen leszállott.
Mint áldozásra készülő leányok,
csipkés ruhába állanak a fák.
A hazatérő félve, csöndesen lép,
retteg zavarni az út szűzi csendjét,
az ébredő nesz álmos, elhaló.
S az ónszín égből, a halk éjszakában
táncolva, zengve és zenélve lágyan,
fehér rózsákként hull alá a hó.
Kosztolányi Dezső: SZERENÁD
A kormos égből lágy fehérség
szitálja le üres porát.
Didergve járok ablakodnál
a hófehér nagy úton át.
S amint megyek itt éji órán,
lépésem mégsem hallható,
mert zsongva, súgva, és zenélve
halkan szitál alá a hó.
S körülvesz engem, zordon árnyat
egy hófehér, szelíd világ:
angyalpárnáknak tollpihéje,
zengő, szelíd melódiák,
habpárna selymén szunnyadó arc,
mit angyalok fényszárnya ó,
minek szelíded altatóul,
halkan zenél a tiszta hó.
Oly mély a csend, a város alszik,
mind járjatok lábujjhegyen!
Pihék, zenéljetek ti néki,
hogy álma rózsásabb legyen.
Egy hófehér hálószobává
változz át csendes utca, ó!
Fehér rózsákként hullj az éjben
reá, te szálló, tiszta hó!
Kovács András Ferenc: ERDÉLYI TÉL
Mindent befújnak, fednek zord havak.
Jégcsap-szakáll csüng bölcs kunyhó-ereszrül:
Karmos szelek zimankót hordanak
Aggult időben, Erdélyen keresztül.
Vén fák az erdőn fölcsikorganak,
Hunyt csillagképek régi fénye rezdül,
S az égi órák visszaforganak...
Aggult időben, Erdélyen keresztül
Karmos szelek zimankót hordanak,
Jégcsap-szakáll csüng bölcs kunyhó-ereszrül:
Mindent befújnak, fednek zord havak.
Kulik Tamás: TÉL
Nagy pelyhekben hull a hó,
Kopár, zimankós a táj,
Fehér lepel takar mindent,
Fagytól csillog a határ.
Tél van ismét, zord és ködös,
Mégis oly szép évszak ez,
Zúzmarás fák közt sétálva,
Szíved örömtáncba kezd.
Elbüvöl e buja szépség,
Foglyul ejt a pillanat,
A tél ezer szépségétöl,
Lélegzeted elakad.
Sosem láttad még ilyennek,
Meseszépnek a telet,
Gyönyörével elvarázsolt,
Rabul ejté szívedet.
Kun Magdolna: DECEMBER
Fagyos ez a december,
már levél sincs az ágon,
s egyre jobban közeledik
a hófehér Karácsony.
Elmerengve nézem odakinn
a frissen esett havat
és arra gondolok,
nincs már, aki elhozza a nyarat.
Ablakomra jégvirág szirmával
festek neked szívet,
és tűzből éledt fényszikrákat
csókkal rálehelek,
hogy a benne lévő melegség
újra hozzád érjen,
akkor is, ha elmentél már
nagyon-nagyon régen.
Kutatom a lábad nyomát,
mely az emlékeket őrzi, 
de csak sárral telt útra lelek,
mi az érzést is felőrli.
Most köd homály tölti be
a reménytelen napokat,
melyek sötét árnnyal burkolják
a kettétört vágyakat,
s én hiába keresem a megújuló tavaszt,
csak a szállingózó hó szemcse az,
mi kezeimre tapad.
Pedig még érzem,
ahogy az erdő felől fenyőillat árad,
és egy-egy tovatűnő alkonypír is
újra téged láttat,
de mikor a narancssárga felhők
szakadozni kezdenek,
csak a hideg szél szárítja
könnyező szememet.
Kun Magdolna: TÉLI KÉPEK
Jeges az út, szürke az ég,
amott egy meglódult szán útra kélt.
Libben a lány, szeme talány,
csillog a hó pirult arcán.
Százéves fenyőn ezernyi ág,
ugráló mókus friss utat vág,
ahogy lábával töri a hóakadályt.
Őz lépked bátran, megy a határban,
megáll a hóban rémültté váltan.
Jön a vadász, puska a vállán,
szalad az állat, oda a zsákmány.
Csobban a víz, merül a vadász,
rohan a kutya, ő most a halász,
s kihúzza fogával az embert a barát.
Zizzen a bokor, vaddisznó röfög,
akit egy sündisznó oldalba bökött,
mert csúszik a jégen, kedve vidám,
ilyen az élet a tél folyamán.
Lupsánné Kovács Eta: TÉL
Dér palástja hullt a fákra,
foszlott volt és szaggatott;
zúzmarává lett a pára,
mit a hajnal ott hagyott.
Tél a rónát fogva tartja,
a szél fákat feszeget,
kopár pusztát dér takarja,
jég őrzi a hideget.
De a tavasz hamarosan
nyújtja fényes tenyerét,
zöld rügyekkel óvatosan
gyógyítja a fák sebét.
Lupsánné Kovács Eta: TÉLI KÉP
Ó, de jó,
ó, de szép,
szikrázik
már a jég!
Hull a hó a háztetőre,
friss levegő a tüdőbe!
Harsog, zúg a szélduda,
nyomot hagy az őzsuta;
ide lép,
oda lép,
előtte
szakadék,
átugorja Ő naponta,
amikor zöld a falombja,
az erdő nagy sétatér,
de most minden hófehér;
hideg kék,
téli kép, 
ó, de jó,
ó, de szép,
fa mögül a nyuszi kiles,
mező, s bokor csupa deres,
de van vastag bundája,
így a telet nem bánja.
Majtényi Erik: HÓPEHELY
Hópehely, csillogó,
hull a földre millió,
táncra perdül szüntelen
táncos kedvű ünnepen.
Hópehely, csillogó,
hull a földre, jaj de jó,
vígan készül villogó
kékszegélyű takaró.
Hó alatt a lágy mező,
hó alatt a háztető,
pehely lebben, könnyed
táncos
bálterem az egész város.
Elcsitul a fagyos szél,
hej, ilyenkor szép a tél,
jégvirága lombosodik,
hóvirágról álmodozik.
Marosi Ágnes: TÉL
Gyönyörű a havas táj,
kis hópihe táncot jár.
Sok pihéből fehér takaró,
nagy az öröm, hull a hó!
Nézem a végtelen hótengert,
gyere építsünk hóembert!
Elő a szánkót, korcsolyát,
vívjunk meg egy hócsatát!
Kicsi dombos szánkópálya,
minden gyermek alig várja,
hogy leessen az első hó,
a hóban játszani csuda jó!
A meleg szobából is szép,
ahogy hótól csillog a rét.
Télen a hónak van ideje,
sárnak, latyaknak nincs helye!
Mentovics Éva: A HÓEMBER
Álldogál egy vidám legény,
jégcsap lóg az orra hegyén.
Hó a keze, hó a lába,
deres minden porcikája.
Körülötte mély a hó,
pocakja vagy hét akó.
Messze virít répa orra,
cakkos sálját vígan hordja.
Éjfekete szén a szeme,
vasfazék a cilindere.
Füléig ér mókás szája,
a hófúvást büszkén állja.
Egy cseppet sem didereg,
jól bírja a hideget.
Söprűnyél a sétapálca,
hómezőket azzal járja.
Móra Ferenc: A KÍVÁNCSI HÓPELYHEK 
A nap éppen lement, mikor az erdő felett elkezdett esni a hó.
- No, anyó - mondta varjú apó a feleségének a nyárfahegyben -, azt hiszem, holnap fehér abrosznál esszük az egérpecsenyét.
Nemsokára a búzamezők fölött kezdtek táncolni a hópihék.
- Gyertek, gyertek - csalogatták őket a szántóföldek -, jó ám a vetésnek a jó puha hó. Az tart meleget a búzaszemnek, hogy meg ne fagyjon a földben.
A falu már rég elcsendesedett, mire a hófelhők odaértek föléje.
- No, ezt a falut megtréfáljuk - mondták a hópelyhek. - Reggel maga se ismer magára, olyan fehérre meszeljük még a háztetőket is. 
Voltak kíváncsi hópelyhek is. Messze az ég alján nagy világosság látszott. Ott a város lámpái világítottak, s ezek a kíváncsi hópelyhek a várost akarták látni.
- Majd meglátjátok, hogy megbecsülnek ott minket - mondták a falura, mezőre hulló testvéreiknek. - Még székkel is megkínálnak, talán hintóba is ültetnek.
Azzal a kíváncsi hópelyhek elszálltak a város fölé, s ott lehullottak a háztetőkre, az utcákra, a terekre. Alig várták a reggelt, hogy szétnézzenek a városban.
De mire kireggeledett, akkorra a hópelyheknek beesteledett. Jöttek a hóhányó munkások, megkínálták a havat seprűvel és lapáttal. Aztán rakásra rakták, úgy hordták ki a városból.
Lekotorták a havat a tetőkről is, és elsárosodva vitték a többi után. Mire delet harangoztak, locspocs lett a városi hóból, így járták meg a kíváncsi hópelyhek!
Az erdők, mezők hava pedig tavaszig megmaradt ragyogó fehéren.
Nemes Nagy Ágnes: HÓESÉSBEN
Szakad a hó nagy csomókban,
veréb mászkál lent a hóban.
Veréb! Elment az eszed?
A hóesés betemet.
Nem is ugrálsz, araszolsz,
hóesésben vacakolsz.
Fölfújtad a tolladat,
ázott pamutgombolyag.
Mi kell neked? Fatető!
Fatető!
Deszka madáretető.
Orgoványi Anikó: JANUÁRI VACOGÓS
Fázik a Január lába,
tipeg, topog, de hiába,
vacog foga, keze, álla,
libabőrödzik a háta.
Ne vacogjál Januárka,
inkább még ma kezdj mozgásba,
pattanj fel a hódeszkádra,
csusszanj át a Februárba!
Osváth Erzsébet: MENNYI APRÓ TÉLAPÓ!
Hull a hó, hull a hó
mennyi apró télapó!
Igaziak, elevenek,
izgő-mozgó hóemberek.
Nagykabátjuk csupa hó,
honnan e sok télapó?
Kik ezek, kik ezek az
apróka télapóka emberek?
Óvodások mennek sorban,
záporozó habos hóban.
Osvát Erzsébet: TÉLKERGETŐ
Fuss, te tél!
Fuss, te tél!
Jön a Tavasz, utolér.
Jön óriás
sereggel,
hóolvasztó meleggel. 
eső dobol
hátadon,
a Nap sem lesz pártodon.
Hányszor mondjam,
tűnj el gyorsan,
szépszerivel, míg lehet.
Mert ha vársz - hát jaj neked!
Pete László Miklós: RÖPKE JANUÁRI TAVASZ
Sápadt napfény,
Kemény szél;
Januárban
Szabadságra ment
A Tél.
Méltóságos, szép hitek,
Talán mégsem lesz hideg.
Hideg hajnal,
Fényes ég;
Fájdalmasan integet
A Messzeség.
Vén ködös felhő-zárvány,
Csapdában a szivárvány.
A meleg sál
Kelendő;
Súlyos felleg fölöttünk
A Jövendő.
Békét könnyez ránk az ég, 
Ám a tavasz messze még.
Nem tudjuk még,
Hogy mi vár;
Ezért hozott
Röpke tavaszt
Január.
Sok jót talán nem várunk,
Ha elesünk, felállunk.
Esti felhő
Bozontos,
A világnak
Az életünk
Nem fontos.
Röpke téli Kikelet,
Isten szava szól veled.
Tavaszias január,
Nem nyomasztja a lelkünket
Most se a hó
Se a sár.
A világ a fagyos telet rettegte,
Januári tavaszt kaptunk helyette.
Ha félnénk most a világunk romlását;
Isten ritkán eszi forrón a kását.
Petőfi Sándor: A PUSZTA TÉLEN
Hej, mostan puszta ám igazán a puszta!
Mert az az ősz olyan gondtalan rossz gazda:
Amit a kikelet
És a nyár gyűjtöget,
Ez nagy könnyelműen mind elfecsérli,
A sok kincsnek a tél csak hült helyét leli.
Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával,
Sem a pásztorlegény kesergő sípjával,
S a dalos madarak
Mind elnémúltanak,
Nem szól a harsogó haris a fű közül,
Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedül.
Mint befagyott tenger, olyan a sík határ,
Alant röpül a nap, mint a fáradt madár,
Vagy hogy rövidlátó
Már öregkorától,
S le kell hajolnia, hogy valamit lásson...
Így sem igen sokat lát a pusztaságon.
Üres most a halászkunyhó és a csőszház:
Csendesek a tanyák, a jószág benn szénáz:
Mikor vályú elé
Hajtják estefelé,
Egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül,
Jobb szeretne inni kinn a tó vízébül.
Leveles dohányát a béres leveszi
A gerendáról, és a küszöbre teszi,
Megvágja nagyjábul: -
S a csizmaszárábul
Pipát húz ki, rátölt, és lomhán szipákol,
S oda-odanéz: nem üres-e a jászol?
De még a csárdák is ugyancsak hallgatnak,
Csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak,
Mert a pince kulcsát
Akár elhajítsák,
Senki sm fordítja feléjök a rudat,
Hóval söpörték be a szelek az utat.
Most uralkodnak szelek, a viharok,
Egyik fönn a légben, magasan kavarog,
Másik alant nyargal
Szikrázó haraggal,
Szikrázik alatta a hó, mint a tűzkő,
A harmadik velök bírkozni szemközt jő.
Alkonyat felé, ha fáradtan elülnek,
A rónára halvány ködök települnek,
S csak félig mutatják
A betyár alakját,
Kit éji szállásra prüsszögve visz a ló...
Háta mögött farkas, feje fölött holló.
Mint kiüzött király országa széliről,
Visszapillant a nap a föld pereméről,
Visszanéz mégegyszer
Mérges tekintettel,
S mire elér szeme a túlsó határra,
Leesik fejéről véres koronája.
Petőfi Sándor: TÉLI ESTÉK
Hova lett a tarka szivárvány az égről?
Hova lett a tarka virág a mezőkről?
Hol van a patakzaj, hol van a madárdal,
S minden éke, kincse a tavasznak s nyárnak?
Odavan mind! csak az emlékezet által
Idéztetnek föl, mint halvány síri árnyak.
Egyebet nem látni hónál és fellegnél;
Koldussá lett a föld, kirabolta a tél.
Olyan a föld, mint egy vén koldús, valóban,
Vállain fejér, de foltos takaró van,
Jéggel van foltozva, itt-ott rongyos is még,
Sok helyen kilátszik mezítelen teste,
Ugy áll a hidegben s didereg... az inség
Vastagon van bágyadt alakjára festve.
Mit csinálna kinn az ember ilyen tájban?
Mostan ott benn szép az élet a szobában.
Áldja istenét, kit istene megáldott,
Adván néki meleg hajlékot s családot.
Milyen boldogság most a jó meleg szoba,
S meleg szobában a barátságos család!
Most minden kis kunyhó egy tündérpalota,
Ha van honnan rakni a kandallóra fát,
S mindenik jó szó, mely máskor csak a légbe
Röpűl tán, most beszáll a szív közepébe.
Legkivált az esték ilyenkor mi szépek!
El sem hinnétek tán, ha nem ismernétek.
A családfő ott fenn űl a nagy asztalnál
Bizalmas beszédben szomszéddal s komával,
Szájokban a pipa, előttök palack áll
Megtelve a pince legrégibb borával;
A palack fenekét nem lelik, akárhogy
Iparkodnak... ujra megtelik, ha már fogy.
Kinálgatja őket a jó háziasszony,
Ne félj, hogy tisztjéből valamit mulasszon,
Hej mert ő nagyon jól tudja, mit mikép kell,
A kötelességét ő jól megtanulta,
Nem bánik könnyen a ház becsületével,
Nem is foghatják rá, hogy fösvény vagy lusta.
Ott sürög, ott forog, s mondja minduntalan:
,,Tessék, szomszéd uram, tessék, komám uram!"
Azok megköszönik, s egyet hörpentenek,
S ha kiég pipájok, ujra rátöltenek,
És mint a pipafüst csavarog a légben,
Akkép csavarognak szanaszét elméik,
És ami már régen elmult, nagyon régen,
Összeszedegetik, sorra elregélik.
Akitől nincs messze az élet határa,
Nem előre szeret nézni, hanem hátra.
A kis asztal mellett egy ifjú s egy lyányka,
Fiatal pár, nem is a mult időt hányja.
Mit is törődnének a multtal? az élet
Előttök vagyon még, nem a hátok megett;
Lelkök a jövendő látkörébe tévedt,
Merengve nézik a rózsafelhős eget.
Lopva mosolyognak, nem sok hangot adnak,
Tudja a jóisten mégis jól mulatnak.
Amott hátul pedig a kemence körűl
Az apró-cseprőség zúgva-zsibongva űl,
Egy egész kis halom kisebb-nagyobb gyermek
Kártyából tornyokat csinál... épít, rombol...
Űzi pillangóit a boldog jelennek,
Tennapot felejtett, holnapra nem gondol.
Lám, ki hinné, mennyi fér el egy kis helyen:
Itt van egy szobában mult, jövő és jelen!
Holnap kenyérsütés napja lesz, szitál a
Szolgáló s dalolgat, behallik nótája.
Csikorog a kútgém ott kinn az udvaron,
Lovait itatj' a kocsis éjszakára.
Húzzák a cigányok valami víg toron,
Távolról hangzik a bőgő mormogása.
S e különféle zaj ott benn a szobába'
Összefoly egy csendes lágy harmóniába.
Esik a hó, mégis fekete az útca,
Nagy, vastag sötétség egészen behúzta.
Járó-kelő ember nem is igen akad,
Egy-egy látogató megy csak hazafelé,
Lámpája megvillan az ablakok alatt,
S fényét a sötétség hirtelen elnyelé,
Eltűnik a lámpa, a bennlevők pedig
Buzgón találgatják: vajon ki ment el itt?
Petőfi Sándor: TÉLI VILÁG
Megölte valaki magát,
Az hozta ezt a rút időt.
Fuj a szél, táncol a tányér
A borbélyműhelyek előtt.
Hol a boldogság mostanában?
Barátságos meleg szobában.
A napszámos, napszámosné
Tuskót fürészel és hasít;
Daróc pólyában gyermekök
A szélvésszel versenyt visít.
Hol a boldogság mostanában?
Barátságos meleg szobában.
Jár nagy léptekkel föl s alá
A katona az őrhelyen,
És számlálgatja lépteit;
Kínjában mást mit is tegyen?
Hol a boldogság mostanában?
Barátságos meleg szobában.
A hosszulábu drótostót
Kopott gubáját cepeli;
Az orra érett paprika,
S hidegtől folynak könnyei.
Hol a boldogság mostanában?
Barátságos meleg szobában.
Barangol a vándorszinész
Egy falutól a másikig;
Meleg ruhája nincs ugyan,
De mindazáltal éhezik.
Hol a boldogság mostanában?
Barátságos meleg szobában.
Hát a cigány?... vacog foga
A rongyos sátorok alatt;
Kopogtat a szél és bemegy,
Bár a cigány nem szól: szabad!
Hol a boldogság mostanában?
Barátságos meleg szobában.
Megölte valaki magát,
Az hozta ezt a rút időt.
Fuj a szél, táncol a tányér
A borbélyműhelyek előtt.
Hol a boldogság mostanában?
Barátságos meleg szobában.
Pósa Lajos: A HÓ
Kiszakadt az angyaloknak
Párnája, dunnája,
Hull a pehely az udvarra,
Erdőre, pusztára.
Nyisd ki, baba, tenyeredet!
Fogd meg jól, fogd meg jól!
Vigyázz, vigyázz, el ne szálljon
Rózsás kis markodból!
Megy a baba pelyhet szedni
Párnába, dunnába:
Jól megfogja, de elolvad
Rózsás kis markába. 
Álmélkodik, bámészkodik
A baba, a bohó -
Nem pehely az, kis báránykám,
Hanem hó, hanem hó.
Nini! nézd csak, de szépek a
Mezőcskék, hegyecskék!
Az angyalok fehér hóval
Behúzták, befedték.
Száll az égből, szállingózik,
Hull a hó, hull a hó -
Szegény földnek a hidegben
Jó meleg takaró!
Pósa Lajos: IMÁDSÁG
Uram, ki a földet
Teleszórod hóval,
Betakarod vele,
Mint egy takaróval,
Hogy a vetés ki ne vesszen,
Hogy kenyerünk megteremjen:
Dicsőség nevednek,
Gondos jó kezednek!
Minket is, óh, Atyám,
Tarts meg kegyelmedben,
Adj meleg ruhát
A téli hideg ellen!
Kemencénkben láng lobogjon,
Szívünk hozzád feldobogjon,
Zengve zengjen ajkunk!
Légy a mi oltalmunk!
Könyörülő szívet
Adj a gazdagoknak!
Hadd segítsék, akik
Fáznak, nyomorognak!
Jótevőt a sok árvának,
Menedéket a madárnak!
Énekben, imában
Dicsérünk mindnyájan.
Radnóti Miklós: NAPTÁR - részlet
JANUÁR
Későn kel a nap, teli van még
csordúltig az ég sűrü sötéttel.
Oly feketén teli még,
szinte lecseppen.
Roppan a jégen a hajnal
lépte a szürke hidegben.
FEBRUÁR
Újra lebeg, majd letelepszik a földre,
végül elolvad a hó;
csordul, utat váj.
Megvillan a nap. Megvillan az ég.
Megvillan a nap, hunyorint.
S íme fehér hangján
rábéget a nyáj odakint,
tollát rázza felé s cserren már a veréb.
DECEMBER
Délben ezüst telihold
a nap és csak sejlik az égen.
Köd száll, lomha madár.
Éjjel a hó esik és
angyal suhog át a sötéten.
Nesztelenül közelít,
mély havon át a halál.
Radnóti Miklós: TÉLI NAPSÜTÉS
Az olvadt hó beroskad
és szertesündörög,
kondérok gőzölögnek,
mint bíbor sült tökök.
A jégcsap egyre nyúlik,
a csöppje már nehéz,
egy-egy kis tócsa pattan
s szelíden égre néz.
S ott fönn az égi polcon
hátrább csúszott a hó,
kevés beszédű lettem
s ritkán vitatkozó.
Ebédre várok-é, vagy
talán meg is halok?
lélekként szálldosom majd
horzsolván éjt s napot?
Árnyékom rám tekint, míg
borong a téli nap.
Kincstári sapka rajtam,
a nap fején kalap.
Reviczky Gyula: TÉLEN
Hópelyhek szállnak, szálldogálnak,
Megint egy évet sírba zárnak.
Lágy szemfedője hólepel,
Bent lobogó láng fénye mellett
Talán a szép nyárról csevegnek,
Kiket fagy, hó nem érdekel.
Ha zúg a szél, havat söpörve,
Megtérnek csöndes házi körbe,
Feledni szélvészt, zúzmarát.
Ha künn a vihar egyre jobban
Tombol, megfér egy kis sarokban
Az ellenség s a jóbarát.
Óh, mindig igy van e világba'!
Kiket baj ér vagy sors csapása,
Együtt busúlnak rendesen.
Boldog, kinek van púha fészke,
Ki, ha bu gond szállott fejére,
Egy kis sarokba' megpihen.
Schvalm Rózsa: SZÉP EZ A VILÁG!
Oly gyönyörű, szépséges a tél,
mikor minden csillogó, fehér.
Szél szárnyán hópelyhek repdesnek,
álomszép orma a hegyeknek..
Káprázatos, szép ez a világ,
legyen ősz, tél, tavasz, nyár akár.
Felfoghatatlan ennyi szépség,
Isten szeretete a mérték.
Mely a világot körülveszi,
teremtményeit kényezteti.
Zamatos gyümölccsel táplálja,
gyönyörű otthont ad számára. 
S az ember nem óvja, rombolja.
lelketlenül kizsákmányolja.
Mértéktelen, önző igények
rombolják, létét a jövőnek.
Hála Neked azért, Istenem,
hogy gondoskodó szereteted,
fenntartja még a mindenséget,
formáld embertermészetünket!
Hogy megköszönve kegyelmedet,
kíméljük meg környezetünket,
hogy élhető élete legyen,
a jövő nemzedékeinek!
Schvalm Rózsa: A TÉL CSENDVILÁGA
Oly hívogató a tél csendvilága
lelket érintő a természet álma.
Dacolva, bátran hideggel s a széllel,
téli vasárnap kirándulni mentem.
Hulló hópelyhek táncoltak a szélben,
arcomhoz értek játszi könnyedséggel.
Lombfosztott fáknak csipkefátylat szőttek,
vagy a föld ölén némán megpihentek.
Madarak serege repült felettem,
velük szárnyalt szabadon képzeletem.
Hófehér hegy ormára feltekintve,
elbűvölt a táj szűzies szépsége.
A nap is felvillantotta sugarát,
áttörve a felhők sűrű homályát.
Miként ezernyi ragyogó csillagfény,
szikrázott szerte január hóleplén.
Ám csak egy pillanat volt a káprázat,
elbújt a nap s én egyre jobban fáztam.
Élménnyel telve, kissé dideregve,
otthon melegére vágytam sietve.
Szabó Lőrinc: ESIK A HÓ
Szárnya van, de nem madár,
repülőgép, amin jár,
szél röpíti, az a gépe,
így ül a ház tetejére.
Ház tetején sok a drót:
megnézi a rádiót,
belebúj a telefonba,
lisztet rendel a malomba.
Lisztjét szórja égre-földre,
fehér lesz a világ tőle, 
lisztet prüszköl hegyre-völgyre.
Fehér már a város tőle:
fehér már az utca,
fehér már a puszta,
pepita a néger,
nincs Fekete Péter,
sehol,
de sehol
nincs más
fekete,
csak a Bodri
kutyának
az orra
hegye
és reggel az utca, a puszta, a néger,
a taxi, a Maxi, a Bodri, a Péter
és ráadásul a rádió
mind azt kiabálja, hogy: esik a hó!
Szabó Lőrinc - Esik a hó
Link
Szalai Borbála: MESEVILÁG
Fehér lett a kert, az udvar,
fehér lett a
nagyvilág!
Mesebeli kristályoktól
mesések a kerti fák.
Csakhogy nem hó hullott rájuk,
nem is dér és
nem dara...
Mesés kertbe mesés fákat
varázsolt a
zúzmara.
Széles Kinga: HIDEGBEN...
Télidőben sosem fázva
Élvezem a hó hűsét,
Mert az idő nálam hagyta,
S
Mindörökre nekem adta,
Egy régi szép nyár melegét...
Szép Ernő: HÓ
Ó, de szép,
Ó, de jó,
Leesett
Nézd, a hó!
Hull a házra, hull a fára,
A lámpára, a járdára,
Mint az álom, oly csuda
Fehér lett Pest és Buda.
Ó, de szép,
Ó, de jó,
Gyúródik
Hógolyó.
Fiúk, lányok meg nem állják,
Egymást vígan hajigálják,
Olyan harc ez gyerekek,
Amit én is szeretek.
Szilágyi Domokos: JANUÁR
Csíp a dér, fagy az ér,
csupasz ég feketéll,
pihenő cinegék
szeme még feketébb,
s a nyitott kapunál
didereg január.
Szuhanics Albert: FEBRUÁR JEGES SZELE
Dermesztő hideged
csontig hat február.
Hiába hiteget
a csábos napsugár.
Jég csillan a fényben,
sziporkázik a hó.
Sarki szél kezében
ostor leng... csattogó...
Korbácsolja testem
észak éles szele.
Nem véd meg most engem
ruhám több rétege.
Arcomba havat hord,
karmaival has'gat.
Úgy ül győzelmi tort,
fát, bokrokat szaggat.
Békülj meg február,
látod ajkam lila.
Ne legyek végre már
a fagyhalál fia!
Enyhüljék a kemény
orkánok ereje.
Kezdődjék új remény,
s olvadás ideje!
Csorduljék az eresz,
napsugár melegíts.
S hogyha nagyon szeretsz,
új tavaszba repíts!
Szuhanics Albert: TÉL
Egy hópehely az arcomra hull,
Újra itt a tél.
Sok könnyű pihe száll a földre,
Már minden fehér.
A faágakon maradt egy-két
Sárga falevél,
Az autóbusz mély nyomot hagy
Az úttest közepén.
Átöltözött a rét mi zöld volt, fehér már,
Szürke gúnyába bújt a látóhatár.
Hósapkát kap a fa, háztető, kerítés,
Eljött a nagy téli állomba merítés.
Kéményfüst imbolyog, messze... ott a város,
Fenn varjúhad károg, odatart az már most.
Boldog gyermeklárma, szánkózás, s más egyéb,
A havas fákon gubbaszt néhány fázós veréb.
Tompa Mihály: A TÉL
Felhők borongnak a magas bérc tetején;
Virágok ünnepe - s az oltárok helyén
A tél uralkodik, s törvénye oly kemény!
Aludjatok! - kiált a föld erőihez -,
Napfény, ne légy meleg! harmat, ne permetezz!
Foganást, születést irígyen ellenez.
Ibolya kis virág, szine halványlila,
Nem hozna ő tavaszt a tél pusztáira,
S ha kidugná fejét: meg kéne halnia!
Tücsökszó nem tüzes, magas pacsirtadal,
Nesz, mit nem a határ, csak a barázda hall;
Mezők órája te, hallgass el! még hamar!
Deli volt a bokor, s állt zölden, csokrosan,
- Dal s szerelem lakott keblében titkosan -
Most talpig meztelen: regény, dísz oda van!
Magas tölgy lombjait letépték a szelek,
Hogy idegen földön hányatva vesszenek...
Tóthárpád Ferenc: A szél és a hóember
Szól a szél: - Hát jöjj velem
csillagszórós éjjelen!
Én játszom a lombokon,
te csúszkálsz a dombokon.
A hóember válaszol:
- Látsz tollat a hátamon?
Ezt a rétet szeretem,
itt a legjobb énnekem.
Hiába hívsz, nem megyek,
sötétek a fellegek.
Véled sosem szaladok,
hiába csalsz, maradok!
Egy lépést sem mozdulok,
még csak meg se' moccanok.
Lábam fagytól nehezül:
szaladgálj csak egyedül!
Tóthárpád Ferenc: TÉLI CSEND
Jég ül a fákon,
fagy dala cseng.
Csend van a földön,
s csend odafent.
Hó-puha réten
Roppan az ág,
büszke agancson
Fagy muzsikál.
Szökken a szarvas,
s szétveti az
ég peremén a
csillagokat.
Ujvári Lajos: TÉLI KÉP
Megfagy a harmat a jégfogú tájon,
Zúzmara jajdul lógva az ágon.
Szárnyaszegetten ül a madárka,
Jégben a fészke, fagyva a párja.
Szél dere dermeszt hóra palástot,
Tél szava kondul jégben a sás most.
Mélyen a vízben halkan halaknak
Álma igéz, már tavaszt akarnak.
Reggel a Napnak csillog a háza
Fényfuvoláján izzik a táj ma.
Oldja a fagynak szürke bilincsét,
Szól kikeletnek szín-teli kincsért.
Váji László: TÉLI TÁJ
Emlék
Eljött a Tél megint.
Havas már a tájék,
hóval takart fenyő
a téli ajándék.
A kis széncinegék
vidáman röpködnek,
fittyet hányva hónak,
fagynak és a ködnek.
Fákat és bokrokat
betakarja a hó.
Mint kis unokáját
a jó, öreg nagyanyó.
Megfagyott már a víz,
s a jeges föld nem ázik.
A havas buckák között
hideg szél tanyázik.
Néha föl-föl ébred,
és fújja a havat.
Jéggé dermeszti
az öreg halastavat.
Fagyott dér lepi el
a száraz akácot,
János bácsi vígan fütyül,
mert éppen disznót vágott.
Forr az abálólé
a hatalmas üstbe`,
öltöztet a Tél
szikrázó ezüstbe.
Az ágakat szorítják
a dérből font jégpántok,
szórják a fényüket,
mint sok pici gyémántok.
Hó lepi, s szél süvít
a halvas puszta fölött.
A réti varjú kényszerből
a városba költözött.
Feketén kavarog
a fehér házak felett.
Hangosan károgja
a hideg, fagyos telet.
De nem sokáig tart ez,
mert egy-két hónap múlva.
Kizöldül a vidék,
és Tavasz lesz újra.
Várady Lilly: TÉLI SZÉP!
Bandukolni térdig érő hóban,
gyönyörködni hósapkás oromban,
utazni kedves, csilingelő szánon,
ez az igazi téli álom.
Hóembert rakni kinn a kertben,
részt venni havas, téli örömökben,
siklani szikrázó, fényes havon,
ez az igazi téli vigalom.
Csúszkálni fényes korcsolyákon,
nevetni fehér hólabdákon,
nézni szállongó hópihét
ez az igazi téli szép!
Várnai Zseni: HULL A HÓ
Hull a hó, hull a hó,
lesz belőle takaró,
ráborul a vetésre,
hogy a fagytól megvédje.
Vastag hóbunda alatt
kenyérmagvak alszanak,
puha ágyban telelnek,
s kikeletkor kikelnek.
Vitó Zoltán: TÉLI MONDÓKA
Vastag, nehéz hó-paplanok
alatt a föld most tetszhalott;
vagy havasálmú sóhajok
között alszik egy jó nagyot.
Most én is hó-ruhát kapok:
s a szívem tán azért sajog,
azért ily árva, elhagyott,
mert olyan tiszta, jó vagyok,
ahogyan csak a hó ragyog; -
de majd telnek a hónapok,
s ha engednek a zord fagyok,
a bánatom eloldalog,
én is, én is "felolvadok",
sugárba, fénybe roskadok, -
s megkönnyeznek - a csillagok...
Wass Albert: TÉL
Templomi csöndben,
Éjjeli ködben
Aszkéta-ágat zörrent a szél,
Valahol messze,
Csillag szemekre
Szürke ködfátylat borít a Tél.
Túl a tetőkön,
Dárdás fenyőkön:
Zöld diadémon, pára lebeg,
Sűrű vadonban
Halkan, titokban,
Fenyő-óriások könnye pereg...
Néma a szikla,
Kristály patakja,
Jeges páncélban tompán zubog,
Mogorva ormon
Nincs rhododendron,
Csak sötét árnyak: Tantalusok.
Mélyen a völgybon,
Fűzfa berekben,
Néha, titokban zörren a szél,
S fent a magasban
Pára alakban
Halkan suhanó szellem: a Tél.
Weöres Sándor: A MEDVE TÖPRENGÉSE
Jön a tavasz, megy a tél,
barna medve üldögél:
- Kibújás, vagy bebújás?
Ez a gondom óriás!
Ha kibújok, vacogok,
ha bebújok, hortyogok:
ha kibújok, jót eszem,
ha bebújok, éhezem.
Barlangból kinézzek-e?
fák közt szétfürkésszek-e?
lesz-e málna, odu-méz?
ez a kérdés de nehéz!
Weöres Sándor: NŐL A DÉR, ÁLOM JÁR
Nől a dér, álom jár,
hó kering az ág közt.
Karácsonynak ünnepe
lépeget a fák közt.
Én is, ládd én is, ládd,
hóban lépegetnék,
ha a jeges táj fölött
karácsony lehetnék.
Hó fölött, ég alatt
nagy könyvből dalolnék
fehér ingben, mezítláb,
ha karácsony volnék.
Viasz-szín, kén-sárga
mennybolt alatt járnék,
körülvenne kék-eres
halvány téli árnyék.
Kis ágat öntöznék
fönn a messze Holdban.
Fagyott cinkék helyébe
lefeküdnék holtan.
Csak sírnék, csak rínék,
ha karácsony volnék,
vagy legalább utolsó
fia-lánya volnék.
Weöres Sándor: TÉL
Hó a mező takarója,
hűvös a nap, fogy a láng.
Délen a fecske, gólya
gondol-e ránk?
Nincs dal az ég hidegében,
károg a varjusereg.
Mégis a szán fut a jégen,
gyerekek!
Zelk Zoltán: HÓVIRÁG
Tél eleje, tél közepe:
havas a hegyek teteje,
sehol egy árva virág -
zúzmarás a fán az ág.
Ám télután egy reggelen,
csoda történik a hegyen:
kibújik a hóvirág,
s megrezzen a fán az ág.
Öröm rezzen ágról ágra:
itt a tavasz nemsokára,
kizöldülnek mind a fák -
Isten hozott, hóvirág!
Zelk Zoltán: TÉLI FÁK
Nem fáztok, ti téli fák,
Mikor meztelen az ág?
Eldobtátok a nyári zöld
S az őszi aranyruhát.
Ejnye, ejnye, téli fák,
Ez aztán a furcsaság:
Hideg télben levetkőztök,
Nyáron viseltek ruhát!
Zelk Zoltán: ZÚZMARA
Mikor az első zúzmara
megül a rózsafákon,
töpreng az ember, mit tegyen,
hogy ami fáj, oly nagyon mégse fájjon.
De tudja, fájni fog soká,
mert büntetlenül nem lehet szeretni,
az ész végülis megadja magát,
ha a szív már nem s nem akar feledni.
Mert zúzmara a rózsafán,
mert varjúszárnyak árnya hull a hóra. -
A nyári tücsökcirpelés
most ér a csillagokba.
Zsigmond Tibor: TÉLI EMLÉK
Lágy hó szitál
Komor téli tájon,
Minden utca kihalt
E hűvös délutánon.
Egy földre hulló pehely
Megpihen a szélben,
Bármerre is nézünk
Körül fehér minden.
Nyugalom száll alá
A behavazott tájra,
Rá sem lehet ismerni
Az út menti fákra.
Közelít az este
Fáradt már a szél,
Zord téli éjszakán
Nyugovóra tér.
Elcsendesül minden
A nyugalmat érzem,
És az otthon melegében
A téli tájat nézem.
Davies, William Henry: A TÉL SZÉPSÉGE
Ugye, szép a tavasz, mikor
rügy születik s madár dalol?
S ha daluk némul, szép, ugye,
nyáron a méh-, s virág-zene?
És nem szép, ha elmúlt a nyár,
hogy a levél, lehullva már,
cipőnk orránál kavarog,
vagy markunkban ireg-forog?
Most tél van, beállt a patak;
sétálgatok a fák alatt: 
öles hóban áll mindegyik,
odvukban mókus aluszik,
s bármily kicsiny az ág, a gally,
mindent fehér szirom takar.
Köszöntelek, tél! Te szépíted,
nagy virággá te építed
ezt a fát, ötven fekete
karját fehérrel vonva be,
míg a gallyakra millió
kis fehér kesztyűt húz a hó.
Ford: Szabó Lőrinc
Vivaldi - Tél
A tél ölelésében tudja meg az ember, hogy lelke mélyén a nyár soha nem múlik el.
Albert Camus
Link
Hull a hó - ST.MARTIN
Link
A tél szépsége
Link
ITT VAN A TÉL ITT VAN ÚJRA
Link
Vivaldi - Tél
Link
A fehér tél.
Link
Wass Albert: Tél
Link
Szabó Lőrinc - Esik a hó
Link
VERSEK A TÉLRŐL
Link
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Évszakok |
|
|
|
|
|
Offline
