|
2018-07-01 17:41:22, vasárnap
|
| |
| |
Szalai Péter
Feltámadásra várva
Kicsit megszaporodtak a nemek,
és a nem szabadok az életemben.
Ne szeress, mert megbánod! Legyek
más, mint ami vagyok! Egyetlenem
már egyre több volt és egyik sem...
Még gondolatban sem, hiszen vége,
és ha vége lesz egyszer, el sem kezdem
inkább többé. Vágyaimnak nincs része
sorsom alakításában, és kívánni,
netán képzelni se merjek! Képtelenül
képzelgek. Mint ködös álom, olyan átvészelni
most a nappalt, éjszaka meg szenvtelenül
játszom el, hogy ma is éltem valahol,
legbelül talán, vagy egy lehetséges
világ markában. Majd csak alakul
valahogy. Valami mindig lesz.
De minél több a nem, annál kevésbé
érzem, hogy élek. Egyre szűkebb
börtön ez a komfort-zóna. Fény (, az Istené)
egyre neonosabban világlik meg.
Egyre művibb a kinti világ már,
és egyre reálisabbak az álmok.
Leledzek, még létezek, talán vár
a túlparton már, az angyalok
bódító, bor-mámoros serege.
De énekük vész-trombitaszó,
hangjuk érces, csendül a refrénre,
mint kard, hogy igent mondani, az lenne jó.
Habár szétesett minden, s megromolt
lelkemet követve testem is,
még csak jel ez, nem koporsót
szegeznek, csak a rest is
kétszer fárad, én kétszer halok
meg minden feltámadás előtt, hiszen
olyan kényelmesek a barlangok,
és a köveket nincs, ki eltolja helyettem.
...hacsak nem maga az Isten
a barlang,
és én volnék a kő
lelkem teteme előtt...
Forrása: Link
Link |
|
| |
|
0 komment
, kategória: vers |
|
|
|
|
|
Offline
