|
2019-01-30 17:00:33, szerda
|
| |
| |
Tóth Krisztina : Sajnálom
- mondta.
Nincsen több beszédem
az egymás szavába vágó évszakokkal,
a lépcsőn lepörgő levéllel:
mindenre van már hallgatásom.
A szó nélkül hagyott virágzás,
nem mondom, zavarba hoz néha,
ilyenkor félrefordulok, vagy
úgy teszek, mintha mit se tudnék.
Memorizálok.
Megjegyzem a dombot,
ahogy a domb is elismétli
a vonatot, naponta kétszer,
és az eloszló füst után
a látvány helyreáll.
Keret vagyok.
Megőrzök, átfogok.
Bevéstem régen tenyerembe
az összes járható utat:
csukott, járhatatlan tenyér.
Az időt úgy mérem, ahogy
a kérgen megtett hosszú-hosszú nap
után a gyantacsepp
leér.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Versek 4. |
|
|
|
|
|
Offline
