Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac / Menus Gábor
1940.08.11
Online
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Farkas Imre versei
  2019-02-14 20:30:42, csütörtök
 
 










FARKAS IMRE VERSEI


Farkas Imre (írói álneve: R. Cassim, Debrecen, 1879. május 1. - Budapest, 1976. március 25.) magyar költő, operettíró, zeneszerző. Már fiatalon írt nagy sikernek örvendő érzelmes dalokat. Az Ady-ellenes körök kihasználták népszerűségét.

Írt még operetteket, daljátékokat, zenét is szerzett hozzájuk, melyeket a Népszínház, a Király Színház, Fővárosi Operettszínház és a Budai Színkör mutatta be. Operettek: Pünkösdi rózsa (1920); Rózsika lelkem (1922); Túl a nagy Krivánon (1924); Királyné rózsája (1925); Májusi muzsika (1925); versei: Tűnő évek 1905-1908 (Bp., 1909); Melódia (Bp., 1920); Összegyűjtött költeményei (Bp., 1921); Virágzó fák (Bp., 1923); Városliget (Bp., 1940).

Farkas Imre szerelmi verskötetét rokonszenvvel fogadta a korabeli sajtó és a közönség is. A történet maga nem új: az elvesztett kedves mindig szívfáj­dalmat okoz. A magára maradt szerelem pedig a legtöbbször ékes rímekben mondja el fájdalmát. Azután idővel s az önbizalom erősbödésével tán begyógyul a seb is. Az emlék persze megmarad és él: fájó öröm az. Öröm, mert ideig-óráig a lány szerelmet mutatott; fájdalom, mert vége lett. A keret tehát eléggé ismeretes: hűtlen leány, csalódott ifjú poéta.


Nevét mégis sokan nóta szövegiróként és nótaszerzőként ismerik, ezek Szól a nóta cimmel 1-22 füzetben jelentek meg:

Link



Ahogy én szeretlek, nem szeret úgy senki...
/... ahogy én vártalak, nem várt úgy még senki - a híres nóta keletkezésének története Kellér Dezső tolmácsolásában. Figyelem: kabarétréfa!/

Link








,,Van nekem egy kedves, jó barátom. A barátságon kívül egy közös malőr is összefűz bennünket: mind a ketten poéták vagyunk. Ő könnyebben hordja ezt a terhet mégis, mint én. Csengő-bongó, olykor pikáns, de mindig kedves, szellemes verseivel az asszonyok s lányok poétája."

(Ady Endre: Álom-ária)


"Ezen a drága magyar földön egy-két dalom tudom, hogy élni fog!"

- Sírfelirata - Farkasréti temető









AZ ÁLMATLANSÁG ÉJSZAKÁIN


Az álmatlanság éjszakáin
Dalokba foglalom neved.
Ilyenkor megnyugvás derül el
Bús, meggyötört szivem felett.

Ilyenkor jössz meglátogatni
Kibontott hajjal, hallgatag.
Ilyenkor szinte átkarollak
És csókolom az ajkadat.

Ezer virág virit köröttünk
s az éj mosolygó, kéjtele -
Az álmatlanság éjszakája
A dőre álmok éjjele.







BORUS PERCZEK


Hogy irjak én dalt? Fázva, megtörötten
Hogy kezdjek szines, tarkálló mesét,
Mikor elborit mindent körülöttem
Ez a nyomasztó, ólmos szürkeség?
Hogy énekeljek tavaszi pompáról,
Szerelemről, nyiló virágról... igy
Amikor ez a nedves, ködös fátyol
Köröttem mindent, mindent elborit?

Hogy irjak hozzád vidám, szárnyaló dalt
Sötét szemű, hullámos haju lány
Mikor a lelkem vágyva, félve sóhajt
Egy édes, tiszta ideál után
S mikor te is olyan vagy mint a többi...?
Leroskadok gyáván a féluton.
Az, ki az egész lelkemet betölti
Tovább keresni, nem, már nem tudom.

Némuljon el a dal hát mindörökre
És törjön össze ez az ócska toll.
Hogy ezzel tán a szivem törik össze...?
Az én szivem. Nem tudják meg sehol.
Mért vonszolják hosszu időkön által
A dalok összetépett szárnyukat,
Mért várjak addig, amig lassu gyásszal
Kivész lelkemből minden hangulat...?







BÚCSÚPOHÁR


Hófelhő száll Pest felett -
Szívem immár este lett.

Elnézem az ablakomból,
Ott lenn mindent hogy belombol

A kristályos szűz dara
A szikrázó zúzmara.

Egy-két lámpa lángja néz föl
Lengő-rezgő szürkeségből.

A jégpántos vén folyam
Vert rőt ezüst. Most olyan.

Csúszós télben, zúgós éjben
Egykor régen én is éltem.

Halkkal, könnyű lakktopánba,
Dallal, ami akkor járta.

Zajjal, ami ujjongás volt,
Jajjal, ami boldogság volt.

Piros ablakok alatt
Úgy tiportam a havat.

Hidak ívén, kocsik mélyén,
Régi bástyák kőszegélyén.

Báli termek kékes árnyán,
Márvány páholyok homályán

Csók és eskü mennyi várt rám -
Az se baj, hogy elmaradt.

Csörgő emlékszánkó cseng itt
Haj, még ki mulatott ennyit?

Nem bántam meg semmit-semmit,
Minden jajból dal fakadt.

Szép virágos régi Pestem,
Jégvirágos téli esten

Rádköszöntöm önfeledten
Ezt a búcsúpoharat!







DAL


Itt bolyongok a nyírfás hegytetőn.
Ködös homály borong a völgyeken.
Bolyongok elhagyatottan, szenvedőn,
A fejemet meghajtom csöndesen
És könnyezem.

Ha meghalok szerelmesem miattad,
A sírom itt, a hegytetőn legyen.
Itt, hol az első, forró csókot adtad,
S hol azt a csókot mostan csöndesen
Megkönnyezem.







DAL


Jelentéktelen vallomások -
Egy csomó szines semmiség,
Titok, melyet mindenki sejt már
- De oly édes titkolni még.

Pillanat, melyben akaratlan
Egymásba simul a kezünk.
Tekintet - édes, hosszu - melyre
Szivünk mélyén megreszketünk.

Csók, amely ott ég a nekem szánt
Hervadó jázmin levelen -
Ti azt mondjátok rá: gyerekség,
Mi ugy hivjuk, hogy: szerelem










DIÁKSZERELEM


Ezek az ódon, kőkockás falak!
Ezek a kihalt, akácfás terek!
Itt voltál te mosolygó kisleány,
Itt voltam én apró diákgyerek.

Ott lebbent meg kis kék karton ruhád
A mohbelepte boltivek alatt,
S tanúi, hogy mennyit lestem terád,
Ezek az ódon, kőkockás falak.

Te fölnéztél, én köszöntöttelek,
Lestem alakod, amint tovavész . . .
Néha leejtettél egy ibolyát
És én fölvettem. Ez volt az egész.

Amikor aztán leborult az éj,
Mikor a többi kis diák tanul,
Az első bús, szerelmes dalokat
Én eldaloltam öntudatlanul.

Karomra hajtva izzó homlokom,
Álmodtam rólad. Igy talált az éj.
Ez volt az első forró szerelem
És az utolsó tiszta szenvedély,

. . . Kihűlt szívvel, csalódva, szomorún
Itt járok újra. A lelkem beteg.
A virágos fák és a vén falak
Régi barát gyanánt köszöntenek.

És ugy szeretném elsiratni most
Mindazt, ami örökre ittmaradt
Az ódon, kőkockás falak között,
A mohbelepte boltivek alatt.

A vágyódást, a hitet, a reményt,
Amelyet többé már nem érezek . . .
A szerelmet, az igazit, az elsőt,
Mely a legtisztább s a legédesebb.







DÚS HAJADBAN...


Dús hajadban
Fehér rózsa,
Úgy vittek a
Kézfogóra.

Összeadtak,
Megeskettek.
Csak a hangod
Remegett meg.

Csak azt súgtad:
Mindörökre...
Csak a szívem
Törted össze.







AZ ELSŐ VERS


Tóth Pali verset írt. A versben
Lángolt a forró érzelem.
Csillag, virág volt benne bőven
S a címe ez volt: Édesem.
Sötét képek, bús lángolások
Viharzottak a versen át -
Tóth Pali verset írt. A nagy hír
Fölverte a főiskolát.

Bonckés alá vette a verset
Az önképzőkör csakhamar.
Kisült róla - minek tagadjam? -
Hogy értelmetlen hangzavar.
Sehol egy rím, sehol egy metszet,
Egy eszme, vagy egy hangulat...
Kétszáz diák és nyolc tanár
Mind egy szegény költőn mulat.

Szegény kis vers! Bizony, szomorú
Csillagzat alatt született
Megjelent a helybeli lapban
Egy szerkesztői üzenet.
És az üzenet hangja sértő
És bántó vala módfelett:
,,T. P. úr! Az Istenre kérjük
Ne írjon többé verseket."

Odaát, a lányiskolában
Nagy titokban, kis asztalán
Szétteríti Tóth Pali versét
Egy piruló, kékszemű lány.
Olvassa... elolvassa százszor,
Könnycsepp csillan meg a szemén
S azt suttogja: Ez a világon
A leggyönyörűbb költemény...







ELŰZHETSZ, ÉDES


Elűzhetsz édes, megtagadhatsz,
Szép csöndesen megyek odább.
Nem ostromollak könnyeimmel,
Ajkamról nem fog érni vád.

Ám belőlem valami mégis
Követni fog egy életen -
Az én szomorú, az én keserves,
Az én szerelmes énekem .

. . . És ha majd mindkettőnket egykor
A sírnak örök éje föd
S a temetőre szemfedőként
Leszáll az őszi nedves köd.

Megcsendül majd fölötted újra
Bús, csillagtalan éjeken
Az én szomorú, az én keserves,
Az én szerelmes énekem.







ELVÁLÁS


Hagyd a csókot, a suttogást.
Hidd el, csak fáj most nekem ez,
Emeld föl bátran a fejed,
Nézz rám. Úgy-e már nem szeretsz?

Míg oda voltam, belopózott
A lelkedbe valaki más.
Szívedbe látok. Ne tagadd,
De ne félj. Hisz' nem vagy hibás.

Én is másnak a kebeléről
Szakítottalak el, tudom,
Ifjú vagy, szép vagy. Miért is jönnél
Velem a megszokott úton.

Az emlékek ne bántsanak.
Semmire sem emlékezem,
Nem vagy külömb a többinél.
Látom. De ez a végzetem . . .

Csókolj meg. Így. Ahogyan szoktad
Hunyd le még csodás kék szemed . . .
S most búcsúzzunk fölemelt fővel,
Őszinte szóval. Ég veled.










1915 JANUÁR

Linsingen:


Nohát - ilyet sohase láttam.
Kik ezek a golyók záporában?
Jégzajlásban, hóförgetegben
Törnek előre rendületlen.
Egyforma kedvvel, ma mint holnap
Csak verekednek és csak dalolnak.
Mi az a mámor
Ami setét szemükbe lángol?
A föld szíve szinte megdobban
Itt, a kárpáti havasokban -
Soha ilyen vad bátorságot
Ilyen nemes, szent haragot,
Kik ezek? Ördögök?
Kik ezek? Istenek?

Szurmay: Magyarok.







ÉDES APÁM


Egy vén katonáról mondok mesét nektek,
Ki most tőlem távol.
Egy vén katonáról, egy öreg huszárról,
Az édes apámról.

Hej, délceg vitéz volt. Kis gyermekkoromba
- Emlékezem rája, -
Büszkélkedve néztem, amikor fölpattant
Jó Rigó lovára.

Büszkélkedve néztem s gyermekszívem mélyén
Színes ábránd támadt:
Huszár leszek én is, méltó követője
Az édes apámnak!

...Katona se lettem, sőt verselni kezdtem
Álmokért hevülve.
Dohogott az öreg, mire vetemedett,
Nemhogy lóra ülne.

Nemhogy huszár lenne, mint az édes apja,
Ugyan hogy nem átall
Foglalkozni azzal a sok léhasággal,
A versfaragással.

...De mikor megjelent egy-egy költeményem,
Ha senki se látta,
Csillogó szemekkel, reszkető kezekkel
A lapból kivágta.

Olvasta, olvasta, tán könnye is perdült
A fakó papírra,
S megmutatta titkon egy-egy ismerősnek:
Az a ,,kölyök" írta...







ÉJSZAKA


Éjszaka. Homály borong a szobámban.
Perczeg a lámpa. Végre kiég.
Szívem, - te szegény, te bolond, dobogó szív
Meddig fogsz érzeni, vérzeni még?

Mért nem hamvad ki a láng, amely éget,
Mint a hogy a lámpa lángja kiég?
Hiszen a szőke leány, a ki végett
Kínlódva dobogsz, sohse lesz a tiéd!







AZ ÉJSZAKÁBAN


Lázban reszketve, halott halaványan
Gondolok álmodott, sejtett csókra
Az éjszakában.

Nyughatlan, rajongó szívemre szállnak
Forró, sohase teljesülő vágyak
Az éjszakában.

Köröttem csönd, ijesztő némaság van -
S én dalt hallok s szívet dobogni érzek
Az éjszakában.







ÉNEK A SZEPESSÉGRŐL


Füstös-mohos óratorony.
Platánok az utcasoron.
Boltívek az út felett.
Nyájas derü, halk szivesség:
Ez a szép, magyar Szepesség,
Hogy az Isten áldja meg!

Szíve olyan, mint a vidék:
A hegyet hó teriti még
S tátrai szél rezgi át.
De a lankás-kékes völgyben
Pompáznak a lombok zölden
S tarkán nyilik a virág.

Öreg lantom ujra csendül
Boldogságrul, szerelemrül,
Régen álmodott rege.
Vén Biedermeyer-szobákba
Föllobogó szivek álma,
Drága virágünnepe.

Öreg lantos deres fővel
Ide vágyik, ide jő el,
Lelkét emlék rezgi át,
S tudom, hogy e pillanatban
Ott jár véle meghatottan
Sok vén szepesi diák.

Szőke lányok, barna médik
Zsörtölődő öreg nénik,
Csupa mosoly, szeretet,
Nyájas derü, halk szivesség:
Ez a szép magyar Szepesség,
Hogy az Isten áldja meg!







A FAKIR


A sietségnél jobban szeretem
A lassan-járást, s inkább mégis állok
Vagy leülök és semmitsem csinálok.
De minek üljek, hogyha fekhetem.

Elnyujtózom. És hogyha jönnek álmok,
Az álmokat is messze kergetem,
Mert álomtalan álom kell nekem,
A semmiségben mindent föltalálok.

Nincs a földön nagyobb kincs, mint a Nincsen
S ki előre néz, vissza mért tekintsen,
Ha rá a végnek végtelenje vár?

A küzködésnél jobb az ámulás,
A születésnél jobb az elmulás
S az életben a legszebb a halál.







FÉNYSUGÁR AZ ÉJBEN


Visszanézek a házatokra még,
Világos folt a sötét éjszakában -
Csönd van. Az ablakodban lámpa ég.

Vad felhők szállnak tolongva, rohanva -
Kocsim befúródik az éjszakába.
Az éjszakába. A bizonytalanba.

Át a sötéten még felém ragyog
Szemed, a jóságos, a megbocsájtó -
Nem látok abban mást, csak bánatot.

S a szívem gyötrő önvád lepi meg:
Mért keresztezem én a csöndes utad?
Miért rabolom én meg a hited?

Mért súgom a füledbe, hogy imádlak?
Én, - tétova, bús, lázas embere
Egy hiu, lármás, idegen világnak?

Szavam hazugság. A szerelmem átok.
Megtagadom amire esküszöm
És eldobom a letépett virágot.

Ma mámorosan borulok elébed
Holnap kaczagok, - elfelejtelek
S másvalakit sodor elém az Élet!

Ott élek hol örök izgalom ég!
S te itt. Bokrok közt. Templom közelében.
Visszanézek a házatokra még...

És aggódva, reszketve , féltve, áldva
Ragyog, sugárzik messziről felém
A fényes sáv a sötét éjszakába.







HAJDAN...


Hajdan, ha jött szines alkonyat
S végigderengett a vizek felett,
Virággal ékitvén a lantomat
Dobogó szivvel daloltam neked.

S a lemenő nap sugárözönében
Hol kék virágtól himes volt a part,
A mohos, vörös sziklafal tövében
Behunyt szemekkel hallgatád a dalt.

Vége van. Egy hur megpattant a lanton.
Fonnyadt virágot visz a szél tova.
A régi vágyról ah, a régi hangon
Nem fogok én dalolni már soha.







HAJNALI DAL


Emlékezem rátok szépszemű nők,
Ragyogó, kaczagó, könnyelmű nők,
Muzsika mellett hajlani pírban
Értetek hányszor zokogva sírtam
Ti édes, ti karcsú, gyönyörű nők.

Rabotok voltam egy életen át
Imádtam rajtatok a drága ruhát
Piros szátokon a hazug szókat,
Bolondul hittem a fizetett csóknak
Oh ti édes, karcsú, gyönyörű nők.

Nékem is nyilott egy fehér virág....
Rajta már közönnyel gázoltam át,
Semmit sem értem el, semmit se várok....
De mily gyönyörűséggel emlékezem rátok
Ti édes, ti karcsú gyönyörű nők.







HALDOKLÁS


Az anya szólt:
>Fiam az arcod, forró lázban ég.<
A fiú szólt:
>A haja szőke volt, a szeme kék.<

Az anya szólt:
>Oh, nézz rám, a szivemet ne gyötörd.<
A fiu szólt:
>Hazudott, megcsalt, elhagyott, megölt.<

Az anya szólt:
>Fiam, hát már nem ösmersz én reám?<
A fiú szólt:
>Imádkozz érte, édes, jó anyám.<







HA MEGHALOK . . .


Ha meghalok majd - szinte látom -
Csöndes lesz kis legény tanyám.
Nincs szeretőm, nincs barátom,
Ki könnyet hullatna reám.

És mondják szerte majd a házban
A férfiak s az asszonyok:
Odafönn a padlásszobában
A szegény versiró - halott.

Cikket is irnak rólam itt ott:
Nyomorgott és dalokat irt -
S a szobaasszony majd kisöpri
A sok, telefirkált papirt.

Ahol ösmertek, mondogatják:
No most már megnyugszik szegény.
Hisz annyi dőre vágyat, álmot
Hordott a szive rejtekén.

. . . S a lány, akihez eldaloltam
Annyi jorró, szerelmi dalt,
Egy pillanatra elmélázik
Sőt, talán még jöl is sóhajt.

A koporsóm után se jön majd
Senki búsongva, könnyezőn,
Ha csak nem néhány fejcsóváló -
Hoppon maradt hitelezőm.

Valaki fog sajnálni mégis -
Az én hűséges kis kutyám,
Érzi szegény majd, hogy még rosszabb -
Sorja lesz neki ezután.







A HOSSZÚ ASZTAL EGYIK VÉGÉN . . .


A hosszú asztal egyik végén
Vidám dalt húzott a cigány.
Fejecskéjét meg-meg bólintva
Úgy merengett a muzsikán.
Oly vidám volt körötte minden,
Hangulattal a lég tele
És mégcsak hogy felém se tévedt
Édes szelíd tekintete.

A hosszú asztal másik végén
Jóval gyöngébb a lámpafény.
Mindenki által elhagyatva
Ott ültem egymagamban én.
A víg, szerelmes, játszi nóta
Búbánatról beszélt nekem
S egy régóta szőtt édes álmot
Temetni kezdtem csöndesen...







IDEGEN SÍR


Bedőlt kis sírhalom... tenger virág rajta.
Nyíló sok virágot öregasszony hordja.
Egy jó öregasszony minden este-reggel,
Fohászkodó szóval, ájtatos lélekkel.

"Kinek hordja néni ezt a sok virágot?
A legkedvesebbje hideg sírba szállott?
Talán a férjének, fiának a sírja,
Hogy így ápolgatja elgondozza sírva?
Kinek adták ezt a korhadt kis keresztet?"

Szól az öregasszony a hangja is reszket:
"Nem tudom, nem tudom, hogy kinek a sírja,
Vén már a keresztje név nincsen rá írva,
Ami volt, az idő mind lehordta róla..."

"Miért ápolja hát ilyen féltve, óva?"
Valamikor hajdan, valamikor régen
Volt egy szép, volt egy jó, derék fiam nékem.
És elvitték messze idegen országba,
Idegen országba nagy háborúságba
Buzgón imádkoztam napról-napra érte
Idegen országból nem jött haza többet.
A vére pirosra festette a földet,
Bús trombita-szóval ott el is temették,
Messze más hazában hideg sírba tették.
Hátha ott valaki nagy messzi országba
Virágokat ültet jeltelen sírjára.
Hátha valakinek a résztvevő könnye
Hull ott is, arra a drága, szent göröngyre
S ápolgatják, úgy, mint én ezt a sírt itten...
Áldja meg a porát a jóságos Isten."







IDYLL


Liza kisasszony szöghajába
Tűzött egykor virágokat,
És udvarolt egy ifjú néki,
Egy hajporos, finom lovag.
De a papa . . . meg a rokonság . . .
- Egyhangú apró kis regény,
Szóval: Lizából vén leány lett.
S a János úrból agglegény.

Találkoznak a széles utczán,
János lovag bókol, köszön.
Tovatipegnek, lépegetnek,
A léptük koppan a kövön.
Liza kisasszony ósdi, csipkés
Mantilleja a szélben lobog,
János úron lapos czilinder
S a kezében ébenfa bot.

A gyerek valamennyi vásott
- Nevetik a két öreget.
János lovag a botját fogja:
Lurkók, gyertek csak közelebb !
Liza kisasszony csillapítja:
Most ne lennének pajkosok ?
S a tollas legyezőn keresztül
A gyerekhadra mosolyog.

A ligetben, az öreg fák közt,
Törött, mohos tölgyfapadon
János úr a Himfyből olvas -
A párja ül hallgatagon.
S midőn az est bíborpalástja
A nagy fák közé bevonul,
Liza kisasszony jojszakát mond
S mélyen meghajlik János úr.

Egy nap János úr elmaradt.
Másnap szintén. S harmadnap este
Liza kisasszony a lakásán
- Oh, egek ura ! - felkereste.
Száraz virággal felékített,
Színes rokokkó kép alatt,
Keskeny, szegényes nyoszolyáján
Épp haldoklott János lovag.

A csipke mantilleon, a ritkás
Fakó csipke-virágokat
Áldó, tétova két kezével
Megérinti János lovag.
A ligetben, az öreg fák közt
Ragyogva fölbukkan a hold
S első-utolsó, hosszú csókban
Az ajkuk végre összeforrt.







JÓ VOLNA MÉG EGYSZER...


Jó volna még egyszer
Kisdiáknak lenni,
Miskolcon, Kassán át
Szepességre menni.
Diákkamarában
Álmodozni ébren
Cicerót, Tacitust
Leégetni szépen
Az első vallomást
Elrebegni halkan,
Mindent eldalolni
Egy most támadt dalban.

Jó volna még egyszer
Búsan útra kelni
"Ballag már..." vasútnál
Halkan énekelni.
Betyárbútor-faláda
Befér minden holmi
Szőke kis cipzer-lányt
Sirva megcsókolni
Jó volna még egyszer!

Jó volna még egyszer
- Se gond, se baj semmi -
Ifjú nótás kedvvel
Kolozsvárra menni.
Vén színházban meghallgatni
Vén Szentgyörgyi bátyát.
Juratus év. Egyetem,
Új hely, új barátság!
Mátyás-szobor körül
Ott járni, kereken
Elhinni a legszebb
Szót, azt, hogy: szeretem.
Pongrác Lajit, Csikait
Hallgatni mélázón
(Jön Fráter Lóránd ur
Jön Szamosújvárról,
Hogy este nótázzon).
Jogi könyvek fedelére
Csengő rímet róni,
Házsongárdnak tetejébe
Kislányt megcsókolni
Jó volna még egyszer
Nóta, virág, álom,
Minden ami szép volt
Kincses Kolozsváron

Jó volna még egyszer
Elmenni ragyogva
A csodavárosba
A magyar Pozsonyba.
Virágok völgyéből
Hozni a virágot,
Egy gyönyörű leánynak,
Akit úgy imádok!
Kékes esthomályban
Lámpa fénye mellett
(Künn a Dunán tutajosok
Magyar nótát énelkelnek).
Mihály-kapu öreg
Boltivei alatt.
Jó vón tudni, hogy ő
A jobbomon halad.
Megkérem: örökre
Mellettem maradjon
Könny van a szemében -
Azt mondja: menyasszony.
Hej, szép könnyes bánat,
Szenvedés, virágos -
Hej gyönyörü multam -
Drága Pozsony város!

Jó volna még egyszer
Csillogó szemekkel
Szép levelet irni,
Ha a tündér multat
Mesékbe fakultat
Vissza tudnám hivni.
Jó volna csak egyszer,
Ha valóra válna
Vén fiu szívének
Szivárványos álma.
Jó volna még egyszer -
Nem kéne más semmi,
Csak még egyszer irni,
Még egyszer izenni,
Mégegyszer mondani
Halkan érzéstelten
Mint az imádságot:
Édesanyám, lelkem!...







JÓZANSÁG


Ugy, csak hazudd a könyeket!
Majd én hazudom a mosolygást
Mig szivem mélyén könyezek -
Csak csaljuk egymást, csaljuk, folyvást.

Fogsz te azon kaczagni még,
Hogy most a könyed árja folyt
S én meg fogom siratni még
Százszor - tudom - ezt a mosolyt.







KATONATEMETÉS


Egy katona meghalt. Jó fiú volt szegény.
Jókedvű, mulatós, víg falusi legény.
Dalos volt a kedve, dalos volt az ajka,
Meghalt... a szenvedés meg se látszott rajta.

A kapitány úrhoz özvegy asszony megyen,
Most jött falujából nagy, ponyvás szekeren.
Meghalt a gyermekem... adják vissza nékem
Hadd nyugodjék otthon, a szülőföldjében.

Szólt a kapitány úr: ,,Mért vinné el néni?
Szebb temetése lesz itt minálunk néki.
Ékesen, díszesen kivonul a század,
Szép a temetése a magyar huszárnak.

Bús katonazene lesz a siratója,
Meghajlik az ezred büszke lobogója,
Koszorút is tesznek fejfa tetejébe,
A magyar huszárnak szép a temetése."

Öreg asszony felel s megreszket a hangja:
,,Ismerősebb néki a falunk harangja.
Jobban megsajnálják, jobban megsiratják,
Még a temetőt is ismerősök lakják.

Koszorút is kap majd mezei virágból,
Könnyet is egy kedves, szőke kis leánytól.
Tudom azt a könnyet ott lenn is megérzi
S édesebb lesz akkor a nyugovás néki."







A KIS KADÉT


Szerelmes volt a kis kadét
Szerelmes volt szegény - nagyon.
Gyakran felejté ott szemét
Az átellenes ablakon.

És egyszer éjjeli zenét
Ablak alatt amint adott,
Elmulasztá a kis kadét
Az éjjeli gyakorlatot.

Rögtön raportra rendelék
S kiált az ezredes nagyot:
,,Miért mulasztá el, kadét,
Az éjjeli gyakorlatot?"

Felelt a kedves kis kadét
S a hangja meg-megremegett;
,,Ezredes úr, már rég, de rég
Egy szőke kis lányt szeretek.

Az irodával vis-á-vis
Egy virágos kis ablakon,
Ottan szokott kihajlani
Az én szép, szőke angyalom.

Ha ezredes úr elmegyen,
Már én azonnal ott vagyok
S nézem hosszan, szerelmesen
Az átellenes ablakot.

Húzattam tegnap éjjelen
S könnyeztem hozzá, óh nagyon...
Ezért nem voltam én jelen
Az éjjeli gyakorlaton."

És meglepé az ezredest
Egy édes emlék, régi dal,
Eszébe jut sok kedves est.
Ő is volt egyszer fiatal.

Hány éve már... tudj' azt az ég,
- Tűnődik édes álmokon -
Igen, volt ő is kis kadét,
Szerelmes volt ő is nagyon.

Hogy megfútták a trombitát
S a svadron büszkén elhaladt,
Meg-megtáncoltató lovát
Egy zöldzsalus ablak alatt.

S egy zöldzsalus ablak alatt
Szerenádot ő is adott...
Ő is mulasztott e miatt
Sok éjjeli gyakorlatot.

S büntetni kell ilyesmiért,
A regula kívánja ezt.
Remegve áll a kis kadét
Szólni hallja az ezredest.

Az őrnek szól rosszkedvűen:
,,A kadét büntetést kapott,
Elmulasztá könnyelműen
Az éjjeli gyakorlatot.

És lecsukhatják már ma őt,
Kap három éjet és napot!
...Csukják az irodába őt
S hagyják nyitva az ablakot!"







LEGENDA


Nagypéntek volt. Tavasz. Az ágon
Szép virággá bomlott a bimbó.
Csöndesség ült a nagy világon,
Áhitatos, elandalitó.
Imakönyvvel, kettős sorokba
Haladt egy ifju lánycsapat.
Mély, ünnepélyes hangulat
Nehezedett a kis városra.
A templom ajtaja kitárva.
A gyász sötétlő szövetén
Átcsillogott a gyertyafény -
Harang nem kondult est-imára.
Üvegkoporsójában, áldó
Kezein tátongó sebekkel,
Szeliden lecsukott szemekkel
Fekszik a Megváltó.
Künn a napfény küzd a homálylyal.
A szines ablakokon által
Százféle sugárkévét szór a
Félhomályban imádkozókra.
A kis város apraja-nagyja
Ma ájtatosan ide járul,
Buzgó fohász tör a magasba
A hivő lelkek ajakárul.
Szürke felhőkben száll a tömjén.
A templom áhitatos csöndjén
Áttör a csengettyű szava
És a nyomában halk ima,
A vigasztaló, az egyetlen:
Mi atyánk, ki vagy a menyekben...

Az alkonyat estébe olvad,
Hazatér az imádkozó had
Megkönnyebbülten, csöndesen.
A gyertyákat lassan kioltják,
Fonnyadni kezdenek a rózsák
S amoda lenn a völgyeken
Hüs esti szél kibontja szárnyát...
A templom ajtaját bezárják.
Nyugaton még az ég világos -
De már az ódon szürke város
Lámpái sorra gyulanak.
Némán, komoran, hallgatag
Borul a csönd a nagy templomra.

Kendőjét kebelén összevonva,
A széltől lebegő ruhába
A vadgesztenyefák alatt
Közelg egy karcsu lány alak.
A csipkeverő Marikája:
Támolyog a templomajtóig,
Keze imára kulcsolódik
S könytelen sirásba kitörve
Leroskad a hideg lépcsőre:

"Uram, szenvedő Jézusom,
Én nagyot vétettem, tudom.
Nem én vagyok a bünös...hidd meg.
Te láttad...kisértésbe vittek.
Oly bóditó ez a tavasz,
Oly szép, oly sugaras.
A réten sok-sok virág nyit,
Az égen csillagfény világit.
Az ember lelke oly nehéz lesz
És a csók...a csók olyan édes.
Az erdőn jártam...átkaroltak,
Csókkal zárták le a szemem.
Mit tudtam én, mit hoz a holnap?
Átengedtem magam a csóknak
Bolondosan, szerelmesen.
Óh én szenvedő Krisztusom
Tudom mi vár rám itt, tudom.
Öreg szülém keserves könye,
A gunynak, szitoknak özönje.
Nincs helyem templomodban sem -
Virágaim a porba hulltak
És elsirathatom a multat
Egy hosszu emberéleten.
Uram, én nem vagyok hibás,
A szivem vitt rá, senki más,
A szavam esdekelt, sóhajtott,
De a szivem karjába hajtott...
Itt, néma templomod előtt
Mer csak fohászt rebegni ajkam,
Az elkárhozót, szenvedőt
Óh szándd meg! könyörülj meg rajtam!"

S im...a templom ajtója nyilik,
Fényesség támad a szent sírig.
Szelid mosolylyal, szótlanul
Lebegve közelg az Úr.
Minthogyha csak a légbe járna,
Sugárból szőve a ruhája,
A feje körül fényözön,
Megáll a templomküszöbön
S halk ige kél az ajakán:
"Ne rettenj meg szegény leány,
Minden vétked a szerelem.
A szivednek vagy a martirja
És bünöd nincs másutt fölirva
Csupán a rózsalevelen" - -

A sápadt leányt kézen fogja
És bevezeti a templomba. - - -

Odabenn ragyog minden immár,
Tűz fényben uszik mind a csillár.
Ilyen fényt nem látott soha
Ez a vén templom...tétován
Halad az Úr után a lány
S im bugni kezd az orgona.
Köröttük felhő gomolyog,
Ezer kis angyal mosolyog.
Az Úr jobbjával fölmutat,
Csillagfény jelzi az utat...
Lép a lány virágról-virágra,
Mosolyog...a karját kitárja.
Leomló fürtjei körül
Valami csodás fény derül,
Az arczán szent öröm sugárzik -
Kettéhasad a templomkárpit
S ő lebeg, lebeg fölfelé
A kavargó felhők fölé...

...Másnap, midőn a templomot
Reggel miséhez kitárták
A szent sirnál halva találták
A csipkeverő Marikáját.







LEVÉL


>Édes fiam, hogy érezed magad?
Nem hagyta még el szívedet a hit?
Nem vagy beteg ? Van-e meleg szobád?
Nem csaltak-é meg fényes álmaid?
Miért nem írsz, ha pár rövidke sort is?
Aggódva lessük itt mindannyian -
Hideg a tél, metsző a levegője,
Vigyázz magadra édes kis fiam <

>Apád egy kissé gyönge, beleges,
A régi bajt még nem heverte ki.
Ha rólad van szó, mindég mosolyog,
Te vagy a legfőbb öröme neki.
Ha jön egy versed, elolvassa százszor
A nővérednek uj ruhája van,
Tudod, nagy újság az ilyesmi nálunk -
Vigyázz a pénzre, édes kis fiam.<

>Egymás között ugy elemlegetünk,
Kivált ha jő a hűvös este szárnya.
Mit csinál Imre ? Van-e most neki
Meleg szobája, meleg vacsorája.
Ilyenkor aztán elborong a lelkünk
S terád emlékszünk hosszan, szótalan . . .
Megyek feküdni . . . imádkozni érted . . .
Isten megáldjon, édes kis fiam.<




-





LÍRA


Az illatos kis selyemkendőt,
Míg kacagott a bálterem,
Ott hordoztam, némán, kesergőn,
Szomorú, büszke szívemen.

Az illatos kis selyemkendőt,
Mely az én gyászom fátyola,
Itt esküszöm, bizonyos célra
Én nem használom, nem, soha!

1907







LYRA I-III.

I.

Terjeng az alkonyi ború,
Sugár tűz át a könnyű függönyön -
Fáradt vagyok és szomorú.

A czéltalan, mindennapi robot
Úgy kimerített ma, akárcsak tegnap,
De már nem lázongok, nem zokogok.

Oh, hogy unom e régi képeket,
A zongorát, a mindig lecsukottat. . .
Tudtam egykor rajt' sok víg éneket.

A falon száradt babérkoszorú . . .
Már felé kúszik, homályba takarja
Ez a terjengő alkonyi ború.

Nincs senki, a ki szóljon hozzám,
Magam vagyok, oly igen egyedül
Néhány dal kisér, néhány emlék-foszlány.

És hirtelen, szomorún, önfeledten,
Egy asszony mosolyára gondolok.

Oh, hogy szerettem !

II.

Haldokló szirmokra irtam
Az én szivem történetét,
A szél fölkapta és vitte,
Ragadta szerteszét.

A szirmok lehulltak, oda borultak
A lábaid elébe,
Fehér czipőcskéd rájuk tapodott . . .
S nem vetted észre !

III.

Vendégség van tinálatok,
Csupa vígság a házatok.
Lenn járok az utczasorba -
Lehallik egy öreg nóta.

Ezt a nótát én daloltam,
A mikor még boldog voltam,
Néked irtam, rólad irtam -
A lelkemet belesírtam.

Hejh, csak ép ezt ne dalolnád.
Ezt a szegény öreg nótát,
Tán a könnyem se omolna
Ide lenn az utczasorba.







LYRA...


1.

Egy ifju bolyong a hegyek magasán.
Kezében a lantja -
lépve a hur,
Várja hogy eljő -
S szótalanul
Kebelére borul
A lány, az édes, a kékszemű lány.

Pedig a lány csapodár, valahány.
Mindenik csókja egy
Könybe kerül,
Ölel és elhágy
Hűtelenül -
S szüntelenül
Várja az ifju a hegy magasán.

2.

Dús hajfonat, lebontva szépen.
Szőke fej, mely a vállamhoz tapad,
Csodás, rejtelmes, tiszta kék szem,
Amely lezárul csókjaim alatt.

Sziv, mely a leghűbb, arcz, a legszebb,
Ajak, amelyen elhalkul a szó,
Kis kéz, melg az enyémbe reszket . . .
Van-e boldogság ehhez fogható?


3.

Mikor ajakadról
Elröppent az eskü,
Nem hallotta senki, csak a fehér szegfű,
Csak a piros szegfű.

Ha tavaszszal újra
Kivirit a kerted,
Milyen arczczal mégy el fehér szegfű mellett,
Piros szegfű mellett ?

4.

Kifáradtam a küzdelembe,
Lépésem lassú, roskatag.
Az érzés, mely hevité lelkem,
Az ábránd, melyről énekeltem
S a vágy - valahol elmaradt.

Nyit még virág, süt még a napfény,
De dal szivemben nem fakad.
Te is csak néha jutsz eszembe . . .
Kifáradtam a küzdelembe,
Lépésem lassú, roskatag.

5.

Még nemrég zokogtam -
Már csak könyezek.
A dal egyre halkabb,
Egyre csöndesebb.

A dal egyre halkabb,
Egyre szomorúbb,
Valakinek kötik már a
Mirtuszkoszorut . . .







LYRA


1.

Hajdan, ha jött a színes alkonyat,
S végigderengett a vizek felett,
Virággal ékítvén a lantomat
Dobogó szívvel daloltam neked.

S a lemenő nap sugárözönében
Hol kék virágtól színes volt a part,
A mohos, vörös sziklafal tövében
Behunyt szemekkel hallgatád a dalt.

Vége van. Egy húr megpattant a lanton,
Fonnyadt virágot visz a szél tova.
A régi vágyról ah, a régi hangon
Nem tudok már dalolni én soha.

2.

Dús hajadban
Fehér rózsa,
Úgy vittek a
Kézfogóra.

Összeadtak,
Megeskettek,
Csak a hangod
Remegett meg.

Csak azt súgtad:
Mindörökre .. .
Csak a szívem
Törted össze.

3.

>Túl a hegyen van a fény, van a pompa,
Itt hiú az álom, ott szép a valóság.
Oh jer oda . . .. elviszlek én a karomba,
Hidd el, nekünk ott is teremnek a rózsák.<

>Túl a hegyen zajos, lázas az élet,
Elvész a dal ott, el a hű szerelem,
Itt vágyom örökre bolyongani véled
A völgybe lenn s fönn a sötét hegyeken.<

4.

Nem hat el ide a város zajából
Semmi, de semmi. .
Újság az is, ha fecske száll tetőnkre
Itt megpihenni.

Újság az is, ha nyitni kezd a jázmin
S köd ül a rét felett,
De legnagyobb újság az, hogyha néha
Te írsz egy levelet...

5.

Ah, nem az fáj, hogy csalódtam tebenned,
Hogy hazug volt a csók, a szerelem.
A szívem most még bárhogy is vonaglik,
Érzem, hogy nemsoká kiheverem.

Tovább megyek és fölveszem a harczot,
És nem kereslek majd minden virágban.
Elmosódott bús álom lesz az arczod
S a két szemed, amelyet úgy imádtam.

Csak az bánt, hogy ezután engem is majd
A kétkedés nagy éjjele fogad
S hogy véled együtt el kell majd temetni
Ezernyi színes, boldog álmomat.









LYRA


1.

Rácsókoltam egy hervadó virágra
Az éri hangtalan vallomásomat.
Borús szerelmem, nyitó rózsaszálam
Ezt a virágot oh fogadd, fogadd.

Van egy kis csontfedelű imakönyved,
Benne a szent szűz képe . . . oda tedd :
Úgy sem volt még e szótlan vallomásnál
Imádság soha tisztább, soha szebb.

2.

Te víg vagy s téged mindenki szeret,
Én bús vagyok és elhagyott.
Te csak a boldogságot ismered,
Én csak a bánatot.

Kaczagva mulatsz te a bálokon,
Én szűk szobának vagyok bús lakója, -
Őrültség az, hogy rólad álmodom.
De nem tehetek róla.

3.

Van egy kis kékruhás leány,
Akinek a szeme sötét.
Ezer tavasz lehelte rá
Minden báját, költészetét.

Olyan törékeny és fehér
Mint az oltár fölött a kép,
Bólint felé minden virág
Amerre jár, amerre lép.

Kérditek, hogy mi a bajom ?
Mért hogy szemem könnyektől ég ?
- Mert van egy kékruhás leány,
Akinek a szeme sötét .. .

4.

Nem akarlak én a karomba zárni
S csókolni szenvedélylyel ajkadat,
Csak igy kívánlak messziről imádni,
Ilyen csöndesen, ilyen hallgatag.

Ne csapjon meg a szenvedély lehe,
Ne tudd meg még: a mámor mit jelent -
Maradj az álmok halvány gyermeke,
Maradj tovább is ilyen tiszta, szent.

5.

Megálltam ott, hol rózsák nyillanak még,
A parton, melyet a víz árja mos.
Ha most a lábaidhoz borulhatnék
Te hü, te jó, te szent, te bánatos !

És fölnézhetnék hozzád esdve, óva,
Hozzád, ki maga vagy a tisztaság ! . .
Alkonyat. Mély csönd. A szél messze szórja
A hervadó virágok illatát.

6.

Mikor elváltam tőled, alkonyult már.
Átreszketett a völgyön a tavasz.
Szemedbe néztem, vállamra borultál...
Nem az volt a mi végbúcsúnk, nem az.

Most ősz van .. . A mezőkön őszi sejtés,
Csillog a dér a hulló levelen . . .
Ez a mi búcsúnk, ez a bús felejtés,
Ez a bánatos, múló szerelem.

7.

A szenvedélyből, szenvedésből
Immár egy szikra sem maradt.
A láng, mely hevíté titokban
Éveken át lelkem - kilobbant,
Kihamvasztá egy pillanat.

Egy pillanat. .. bús józanságát
Helyre nem hozza semmi már .. .
Azt mondják: végre észretértem,
Azt hiszik: szép, nyugodt az éltem . . .
S csak én tudom milyen sivár.







MÁMOR


Szomorú városban sötétszemű asszony -
Meséljetek róla.

Nyit-é a hajában rózsa, fehér rózsa?
Beszéljetek róla.

Gyönggyel varrott övét megbontja, megoldja?
Meséljetek róla.

Mondjatok el mindent. Tépjétek a lelkem -
Illessétek váddal gyönyörű habtestét,
Szidjátok a lelkét. Gondoljatok engem!

Mondjátok hazugnak, bűnökbe esettnek.
Kinek a csókjáért arannyal fizetnek
És hittel fizetnek. És hittel fizetnek.

Aztán mondjátok meg, merre ment, hova tért...
Hadd csókoljam föl ott a port,
Hová a lába ért...







MESE


Volt egyszer egy ember
Egy megtépett ember.
Szeretett egy asszonyt
Égő szerelemmel.
Gyanakodott rája
Aggódva vigyázta,
Föllobogó szemmel . . .
Volt egyszer egy ember.

Gyötörte, zaklatta
Kín volt a szerelme
Fakgatta, hogy hű-e ?
Kételkedett benne
Nem tehetett róla
Hiszen oly aggódva
Oly nagy szerelemmel
Szerette az ember.

Az asszony nevetett
Azután meg sírt is.
Megpróbálta úgy is,
Megpróbálta így is -
Csak vergődtek búsan
Örökös borúban
A kékszemű asszony
S a szomorú ember.

Talán most ölelik,
Talán most csókolják.
Eh, ha halált hoz is,
Jobb a bizonyosság
Oh, a csókos szájja -
Más is megkívánja . . .
Csalfa minden asszony,
Hát még ez az asszony !

S kezdődik a mese:
Aranyos ruhába
Egy parányi tündér
Kaczag a szobába :
>Felhőlovon jöttem
Napsugár a kengyel. . .
Eljöttem tehozzád
Te szomorú ember.<

>Falakon sétálok.
Kulcslyukon becsúszok.
Meglesem a titkon
Lopva adott csókot.
Megszántalak téged,
S ím, megmondom neked,
Hol jár most az asszony
A kékszemű asszony.<

Ijedt borzalommal,
Szörnyű félelemmel
Lecsapott öklével
A szomorú ember.
Elterült a tündér
Elnémult az ajka,
Az az áruló szó
Nem lebbent el rajta.

Jött haza az asszony,
Várta még az ember.
A szomorú ember
Izzó gyötrelemmel.
Merre voltál, merre ?
>Erre voltam, erre . . . <
Hazudott az asszony
Mosolygott az ember.

És tovább kérdezte
Kínozta, ríkatta.
Gondolatát leste,
Álmait firtatta.
Tovább élt mellette
Gyáván behunyt szemmel
A szerelmes ember,
A szomorú ember.







MODERN ESKÜVŐ


Sáppadt a menyasszony. Haragos daccal
Még a másiknak a csókjára gondol.
Hosszú a szertartás. Fáradt a férfi -
Nem tud hová lenni az unalomtól.

A férfi szíve már régen kiégett -
Kiélt pénzsóvár, üres léha ember -
A lány szivében titkolt szenvédelyek
Szeret valakit bűnös szerelemmel.

S az orgona búg. A zsolozsma száll.
Napfény ömlik el a Maria-képen -
A pap imát mond s összeadja őket
Az isten szent nevében ...







OH, HOGY IRIGYELLEK...


Oh, hogy irigyellek én titeket
Koldustanyák vidám királyai,
Akiket csak egy álom hiteget -
A tündöklő magasba szállani.

Az csak az élet, a ti éltetek...!
Lepkeszárnyalós nem nehéz robot.
Rongyosak vagytok, avagy éhesek?
Mindegy. - Ti vagytok csak a boldogok.

Nincs gond, amely lenyűgöz és leköt.
Szabadok vagytok. Ma itt, holnap ott.
Nem föd bé ez a nyirkos, szürke köd -
Hisz minden fény fölöttetek ragyog.

A köny, amely pillátokon fakad
Lelketek mélyén dalba ömlik folyvást.
Könyetek ezer új könyet fakaszt,
S a jókedvetek jókedvű mosolygást.

A ti mosolytok, a ti vergődéstek
Kincs, - mert édes dalokat ád nekünk -
Adósaitok vagyunk mind tinéktek,
Adósok, akik nem fizethetünk.

...Az én lelkemben csak szomoruság van.
Az én lelkem fárasztó robot.
Oh, hogyha egyszer én is vigan, bátran
Megragadhatnám a vándorbotot!

Ha letépve a lánczokat magamról
Lehetnék vidám, koldus és szabad,
S járnék dalolva, mig az ócska lanton
Az utolsó zengő húr megszakad...!







OTTHON


A nagy téren ott az öreg templom.
Körötte a vadgesztenyefák.
A vén harang is a régi hangon
Kongatja az Ave Mariát.
A templomtér csak olyan mint régen.
Olyan kihalt, olyan néptelen.
A vén, félkaru gesztenyeárus
Ott áll még az utcaszögleten.

Az utczákon most is azok járnak,
Akik egykoron, három év előtt.
Nagy csoportban most is erre jönnek
Hat órakor a csipkeverők.
Az utszélen garmadába hordták
A csillogó gránátköveket...
Bizony itten minden csak a régi,
Épp hogy három évvel öregebb.

Eljutok egy keskeny sárga házhoz,
Ahol egyszer lakott egy leány.
Lefüggönyözött, három keskeny ablak
Szomoruan tekint vissza rám.
Szinte várom, hogy mint egykor...akkor
Kinyissák az egyik ablakot...
Azután az eszembe jut minden
S szép csöndesen odább ballagok.







ÖNVÁD


Tépd meg ruhádat. Átkozz meg ezerszer.
Legyen az átkod tűz és kárhozat;
Vesd a szememre minden őrültségem
És minden bűnös hazugságomat!

Sirass meg szívettépő zokogással,
Ahogy még nem sírt megtört szívü lány,
Hogy könnybe boruljon minden szem érted
És váddal és dühvel nézzen én reám.

Vess meg! Kaczagj ki, szilaj kaczagással,
Amely hangos panaszba, jajba ful . . .
Csak így ne nézz rám! Ilyen szomorúan.
Ilyen szelíden. Ilyen szótlanul.







ŐSZI RÓZSA


Temetnek, temetnek, virágot temetnek,
Elhervadt virágját nyiló kikeletnek.
Halvány rózsaszirom, fehér őszi rózsa
Konyult le a sötét, gyászos koporsóba.

Tavaszát élte még s elhervadolt őszre,
Viszik ki, viszik ki széles temetőbe,
Széles temetőnek is a legszélére . . .
A temetőszélen sötét sir ölébe.

Beszélget a szellő sárguló haraszttal -
Huszárok jöttenek az elmúlt tavasszal
Kard az oldalukon, vállukon meg mente,
Mind szép magyar legény, szálas szép levente.

Nyalka huszárkáplár, suttogó a szója,
Hajtott rá, hajlott rá a legszebbik rózsa.
A lány megszerette, az meg hitegette
Elbúcsúzott tőle már ötödnap este:

Isten veled lelkem, szép falusi rózsa,
Válnunk kell hajnali bus trombitaszóra,
Idegen vidékre, mesze megy a század -
Bodrog vize mellől busulok utánnad.

Gyönyörű szép szemed csak eszembe leszen;
Piczi piros ajkad emlékembe veszem,
Ha tengeren túlra, nagymessze vinnének,
Még onnét is, rózsám visszajönnék érted.

Várja a lány, várja . . . minden áldott este
Az országút felé ugy néz, epekedve.
Holnap megjön bizton, szép pej lován titkon,
Éjfélbe, hajnalba csak itt terem, itthon.

Tudom én, várom én akármit is szólnak.
Ha nem jön meg már ma, majd csak megjön holnap,
Ha holnap nem, máskor - őszi hervadáskor, -
Ne mondjátok hogy nem, tudom én azt mástól.

Hervad már, fonnyad már virágos kis kertem.
Nyissa ki a zsalut édes anyám lelkem.
Lássak ki az útra, széles országútra -
Érzi lelkem hogy még boldog leszek újra!

Fehér őszi rózsát tegyenek hajamba,
Fényes, piros klárist szép fehér nyakamra,
Adják rám hószinü uj babos ruhámat
Hadd várjam ünnepi diszben a babámat.

Ottan jön, látom már fuvó paripáját,
Érttem jön, elviszi hűséges babáját.
Hah! a trombitaszó! Legyetek csak csendbe -
Hogy villog a kardja, hogy lobog a mente . . .

Szerte hűlt, szerte száll a levél, falevél,
Szálltában, röptiben mit susog, mit mesél?
Szedjetek leányok fehér őszi rózsát,
S tanuljatok meg egy temetési nótát.

Mert hiszen temetnek, virágot temetnek,
Elhervadt virágját nyiló kikeletnek -
Szomorún kongatják az öreg harangot,
. . . Siratva temetnek egy fehér galambot.







SÓHAJ


Mindennap egy bolondos álmodozással
Egy színes ábránddal leszek szegényebb.
Kimerülök az áldatlan tusában
Sóhajtva látom: küzdelem az élet.

Nehéz munkában, nagy viaskodásban
Szürkül a lelkem, fárad két kezem.
- Az én bús, örömtelen ifjúságom
Utolsó álma: Te vagy édesem...







RÓZSÁK


Az apám rózsát hozott az anyámnak,
Harmat rezeg a rózsalevelén.
Az anyám mosolyog, és szép szemében
Fölsugárzik a régi szerelem.
Visszaálmodják egy perczre a múltat;
Oh, szent szívüknek az emlékezet...
Fiatalok még . . . hisznek és szeretnek,
Bár a hajuk rég meg fehéredett

Elnézem őket titkon, szomorún.
Az életem örömtelen, sivár,
Nincs emlékem, mely boldog, tiszta volna...
Kételkedem . . . nem tudok hinni már.
Vége a dalnak és a szerelemnek,
Szívemben összetépve a remény . . .
Fehér hajú, két jó öreg szülém,
Ti vagytok a poéták és nem én!







RÓZSÁKAT KÖTÖTTEM


Rózsákat kötöttem
Szép, szines csokorba.
Rózsákat tettem egy
Mária szoborra.

Te reád gondoltam
Lelkem, kicsi lányom -
Ez volt az én minden
Minden imádságom.







TÉLI ÁLMOK


Itt járok magamban a hóban, a télben.
A kerten a pusztulás fellege ül.
Merengve, tünődve az álmon, a képen
Járok szomorun, búsan, egyedül.
Mély csend van az uton, csend a lugasban
Nem hajt a virág, nincs lomb, susogó,
Járok szomorun, dideregve s alattam
Zizegve, ropogva besüpped a hó.

Leszáll a szivemre az álom, az emlék.
...Már nincs körülöttem a hósivatag.
Kihajt a virág... Ah, van szerelem még!
És szól a madár is a lombok alatt.
Árnyas, susogó, nyíló ligetekben
Derűl a sugáros, a nappali fény
És járjuk az utakat szent szerelemben
S hiszem: az enyém vagy, örökre enyém.

Ezernyi virágszál nyilt körülöttünk
Ringva bólint mifelénk valahány.
Elröppen a felhő suhanva fölöttünk
Hallod a dalt remegő sohaján?
Napfény a virágot mosolyra fakasztja
Boldog sóhaj hagyja el a kebelem,
Ajkam odatéved barna hajadra,
Ez a tavasz, a gyönyör, a szerelem.

S karom mosolygva, gyönyörbe kitárom
Felém kaczag a szemed, az ajkad
De ime... szétröppen egyszerre az álom
S elém terül búsan a hósivatag.
Elmult a tavasz, a kerti lugasban
Elhangzott rég a gyönyörteli szó...
Járok szomorun, kimerülve s alattam
Zizegve, ropogva besüpped a hó.







TITKOLT SZERELEM


Az én rajongó, forró, nyughatatlan
Szerelmemet te soha meg nem érted.
Te megmaradsz üvegházi virágnak,
Rejtelmesnek, csodásnak, hófehérnek.
Sokszor vágy fog el - vad, eszeveszett -
Hogy megragadjam átlátszó kezed
S vigyelek magammal - szívemre vonva -
Uttalan utakon, a bizonytalanba.

De te vagy az erősebb, te a gyönge,
A csodálatos és a hófehér
Imádsággá válik a szenvedélyes,
Lángoló dal, mire hozzád elér.
S csókkal borítván lábaid nyomát,
Csak így imádlak szótlanul tovább.
Körülfog titkolt szerelmem remegve,
Mint a liliomot a gyászos este...







ÜVEGFESTMÉNY


Befuttatott, vén oszlopos ház,
Rezedás, ólmos ablakok.
Mögöttük egy csuf öreg asszony
S egy édes ifju lány lakott.
A vén ház rácsos kapuján,
Nagynéha, reggeli misére
Csattos imakönyvvel kezébe
Kijött az aranyhaju lány...

Ilyenkor lesett rá egy férfi -
Bátor, szerelmes dalia.
A lány ráösmert: ő az álmok
A mesék bus királyfia.
S a vén ház hátsó kapuján
Egyik homályos, csöndes éjjel
Szivében lázzal, szenvedéllyel
Kijött az arany haju lány...

Valahol zokognak...a völgyön
Nehéz harangszó rezeg át,
Az ólompántos ablakokban
Elfonnyadtak a rezedák...
Át a temető kapuján
Ezernyi rózsával befödve,
Fehéren, némán, mindörökre,
Most megy az arany haju lány...







VALLOMÁS


Mikor láttam, hogy jár utánam,
Hogy szeret, hogy imád,
Hogy hervad, mint a napsütésben
A szomjuzó virág,
Mikor láttam könnyet remegni
A szeme szögletén,
Mosolyogtam és elfordultam
És azt mondtam: szegény -

De mikor félve, öntudatlan
Kezdett szeretni mást
És halvány arcán észrevettem
Új bimbófakadást,
Mikor láttam, hogy mosolyog
S nem hal belé a szenvedésbe,
Lassan-lassan szeretni kezdtem ...
S most majd meghalok érte.







VÉGRENDELET


,,A tárcámban egy hervadt rózsaszál van,
Azt hagyjátok meg a szívem felett.
Ő adta azt egy őszi éjszakában
És azt hazudta hozzá, hogy szeret."







A VÉN CIGÁNY


Szellős kis viskóban fekszik a vén cigány,
Keskeny szalma-ágyon;
Fájdalommal telve, úgy zihál a melle -
Kerülgeti szemét a jótékony álom.

Keskeny szalma-ágyon haldoklik a cigány,
Hiányos a rongya -
Zokogva siratja, úgy búsul miatta
Szíve vérén nevelt két kicsi porontya.

Megmozdul az ajka, nehéz szó kél rajta,
Alig-alig rezdül,
Régi szép világról, tünde csillogásról,
Ragyogó teremről, tündérfényes estrül.

Barna cigányfiú - piros dolmány rajta -
Szomorú a nóta...
Cifra uraságok, fényes asszonyságok
Hallgatták... Nagy idő telt el már azóta.

Hogy volt az a nóta...? oly szép volt a szója,
Könny gyűlt a szemekbe...
Tilos nóta volt az, csak nagynéha szólt az:
Kossuth azt izente, nincs már regementje...

Haldoklik a cigány. Hegedűjét kéri,
Alig mozdul ajka...
Akaszd le a szegrül... a kopott húr rezdül,
Régi-régi nóta zendül íme rajta.

Úgy mozog az ujja, olyan szépen húzza,
Szeme fölvilágol,
Sírva sír a dallam, épp úgy szól mint hajdan
Ragyogó időkről, szép, szabad világról.

Megríkatja a húrt... megélénkül a múlt -
Száll a sok levente
Lobogó zászlóval, ajkukon a szóval,
Ajkukon a dallal: Kossuth azt izente!

Leborul az este s nótázásba kezdve
Elpihen a tábor.
Most pedig riadó... lobog a lobogó -
Viadal... diadal, győzedelmi mámor.

Húzta a seregnek... a dobok peregtek,
Lebegett a mente...
Kasza volt a kardjuk és a csatadaljuk
Ott zenget a húrján: Kossuth azt izente.

S ott a vészbe, tűzbe, húzta lelkesülve,
Húzta diadallal...
Húzta egy seregnek... be sokan elestek
Ajkukon a szóval, ajkukon a dallal!

...Keskeny szalmaágyon meghalt egy vén cigány
Hiányos a rongya,
Zokogva siratja, úgy búsul miatta
Szíve vérén nevelt két kicsi porontya.








 
 
0 komment , kategória:  Farkas Anna&Árpád&Éva&Imre  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2019.01 2019. Február 2019.03
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 33 db bejegyzés
e év: 253 db bejegyzés
Összes: 4830 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1624
  • e Hét: 7968
  • e Hónap: 34591
  • e Év: 171963
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.