Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Fehér Miklós versei
  2019-02-16 19:30:50, szombat
 
 





FEHÉR MIKLÓS VERSEI


Nem voltam barátja, nem voltam közeli ismerőse... Mégis úgy tiszteltem, mint a legjobb barátot, a legközelebbi ismerőst.
Örülök, hogy a virtuális térben megismerhettem őt.
A Héttorony versszerkesztője volt, és itt volt, amikor én beléptem a toronyba.
De ott volt ő még sok-sok irodalmi oldalon, verseskötetei is megjelentek... És aki megismerte őt, szót váltott vele, abban nyomot hagyott nyílt, őszinte egyénisége.
Szurkoltunk neki két héttel ezelőtt...
De...
Túl sokan mennek el, akiknek még nem szabadna...

H.Pulai Éva : Elhunyt Fehér Miklós
2017.09.14.








AZON A NAPON


Azon a napon,
Amikor először érzed,
Hogy oly' csupasz vagy,
Mint aki most született,
Akkor érted meg a zsoltárt:
A megfoghatatlan éneket,
Mely jajban szól lent,
Majd fönt sikolt
Az ég felett,
A semmiben,
Szádból a szót,
Mi dadogva szól
Értelmetlen,
Senkihez,
Mint vaknak az ég méla kékje,
Vagy siketnek rigó dala,
Sziklának az anya szenvedése,
Mikor belőle egy kő kiszakad.
Akkor érted meg a zsoltárt:
A megfoghatatlan éneket;
És azon a napon
Azt is megérted,
Hogy halkan hulló cseppjeikkel,
Érted sírnak némán az égen,
A feketeszárnyú fellegek.







BOCSÁNAT...


Ma tedd meg azt, amit lehet,
ne várj jövő hetet.
Ma adj szeretetet, annak ki kér,
mert holnap lehet már nem él.

Ma és ne holnap tedd, amit tehetsz.
Ma mert holnap már nem lehet,
és sírhatsz, hogy miért nem tetted.
Ma örülj, légy boldog és szeress,
adj köszönetet, és dicsérd, akit lehet,

Ma és nem holnap, vagy egy év után
találd meg azt aki téged utál.
Ma kérdezd meg tőle miért teszi,
hisz rövid az élet ezt ő nem teheti.

Ma mond el annak kire haragszol
bocsánat... tovább nem haragszom.
Ma tedd meg, ma mond meg,
ma ... ne várj holnapot, mert nem lehet.

Ma szeressétek egymást emberek,
ma... ezzel várni nem lehet.







CSAK KÖLTŐ VAGYOK


Ha asztalos lennék, vígan fütyülnék,
Ritmusra verném a szöget a fába,
Enyvet főznék rossz zománcedényben,
Bútort álmodnék minden szál deszkába.

Ha takács lennék, csattogó szövőszék
Lenne a forrás szorgalmas kezemben,
Szőném, szőném végtelen folyamát,
Míg tengerként terülne elém a kelme.

Ha kovács lennék, tüzet szítanék,
Szikrát vernék a makacs vasakból,
Páncélvágó kardot - kardvédő páncélt
Vagy ásót, kaszát, egyszerű patkót.

De csak költő vagyok, kezemben toll,
Hitvány papírra zokogok sorokat
S irigyen nézem a kétkezi embert
Ki valós anyagból épít világokat.







ELFELEJTVE - MEGIDÉZVE


Egy este ezerszer megnéztelek,
De ahhoz kevés volt az az este,
Hogy agyamba égjenek a részletek,
Hogy megőrizhesselek.

Csak nyakad ívére, bársonyára,
Fénylő szemedre, hangulatodra,
Vagy tán a pillanat adta vágyra
Emlékszem néha, már lenyugodva.

Lehet, hogy gondolatjáték voltál,
Mellyel képzeletben játszadoztam,
Mert oly jó volt boldognak lenni,
Még gondtalan gondolatokban.

Most újra és újra előveszlek:
Álmodozva - vágyakozva,
De egyre fogynak a részletek,
Ijesztőn gyorsulva, egyre fogynak.

Már szemed fényét sem tudom,
Már bőröd ízét sem emlékszem,
Nem ragyog mosolyod, hangulatod,
Homályba fakultak a régi képek.

Még:

Hiányzol, hogy elűzd a magányt,
Hiányzol, hogy tűzet élessz,
Hiányzol, hogy vágyam legyél,
Hiányzol, mert nem emlékszem:

Sem nyakad ívére, bársonyára,
Se kacagásra, se őrült éjre,
Se kölyökálmú boldogságra,
Elfelejtve - megidézve.







ÉJJELÜNK


Jó volt ez az éjszaka;
vadak voltunk és mohók.
Testedbe vesztettem magam,
mint vérszagba bódult ragadozó,
aki tép-mar bőrt, csontot, izmokat,
hogy elérje a lágyhúsú részeket;
őrület volt: fogammal martalak,
karmoltam hátadat, s melledet
szívtam, mint csak csecsemő tud,
anyjából szívni életet.

Te úgy fogadtál, mint föld az esőt:
engedve, ködfényű mosollyal.
ha tehetted volna, méhedbe fogadsz,
hogy újra és újra világra hozhass.
Jó volt ez az éjszaka,
melybe belehaltunk és feltámadtunk,
és ebben az élet-halál harcban,
örök tiszták, ártatlanok maradtunk.







FELNÉZTEM...


Felnéztem,
És megláttalak a fényben.
Káprázat képeden
Csorbul szemem éle
Könnyhomályba.
Mondd, miért e fény,
S mitől látom a fehér
Minden színeit benned?
Talán, mert szeretlek,
Mint fecskék röptük ívét,
Vagy a halálba nyugvók,
Az értük ejtett könnyet.
Hidd el, így se könnyebb
Elfogadni,
Csak álmodott léted.
Tudom, megérted
A lehetetlen vágyat,
És rajtad mosoly árad,
Mint napsugára,
A hajnali nyárnak.







FULDOKLÓ SZAVAK


Hangod, jajongó hajókürt szava,
Leng erőtlen magában,
Nehéz ködökbe fuldokolva,
Sorsunk monoton alkonyában,
S nincs aki feleljen.
Így olvadsz fel a semmiben.
Nyomodban elsimult vizek,
Mint sohasem volt jelen,
Úgy veszve el életemből.
A sós víz - milliárd könny,
Valóságod nyomát is lemarta,
Hogy ne maradjon színes-tarka,
Emlékszemét se utánad

Ha kikötőd lehettem volna,
Világítótorony a hegy tetején,
Dokk, hol fáradtan megpihensz,
Móló, mely acélos kötelek
Nehéz, karvastag sorával
Köt sziklamagába,
Talán megmaradsz, nem fakulva,
A horizontba olvadó homályba.

Állok a parton, nézem a vizet,
Hol csobbanó hullámok nyelik el,
Fuldokló, búcsúzó jajszavad.
Fent az égen sirálycsapat
Már láthatatlan nyomodban.
A mólón asszonyok állnak,
Ölükben hirtelen vágyak
Ritkán adatott emlékeivel
Néznek a ködszőte semmibe,
És már megfogant bennük,
A nehéz tenyerek esetlen,
Rumszagú, durva simogatása







HAJNALKÉP


Ha most virágot tennék asztalodra,
Vagy illatos kávét szép pohárban,
Kusza sorokat papírra róva,
Hajnalt festve aranyló sugárral,
Vagy csak föléd hajolnék csendben,
Belémerülve álom-illatodba,
Mondd, megértenéd-e érted-szerelmem,
Ahogy lopva emelném takaródat?







HAJNALI VÁGY


lehunyom szemem
így jobban látlak
ujjhegyemmel
képet vések a vágyba
ahogy tétova kezem
végigfut mezítelen
hátadon, gerinceden
ezen a bársonyos
surrogó selyemúton
és mint lágy ívű dombok
borzongnak a szélben
tölti be szép melled
rebbenő tenyerem

talán a Szahara
tud déli napsütésben
ily lebegve remegő
lassú hullámokat
ahogy magadba fogadsz
ránk csodálkozva
lustán bámul a Nap
a vibráló horizont felett
a percek úgy peregnek
mint karcsú homokóra
üvegtestében a
surranó kvarchomokszemek
öled felől a pára
hajnali friss monszunszelek
fűszeres illatát sodorja
sprőd fahéj lágy vanília
csípős ánizs
gyömbér egyveleg

p.s.
szemem nyitom
a vaksin hunyorgó
öreg monitor
árnyképed szórja
a hajnali falra

megtörlöm kezem







HA NEKEM...


Ha nekem kincsem van,
Nem mutogatom,
Nem használom kápráztatásra.
Féltőn óvom, eldugom,
Mást ne vakítson csillogása.

Ha nekem bánatom van,
Nem mutatom,
Nem kell idegen sajnálkozása.
Lelkem mélyére temetem,
Hogy senki meg ne lássa.

Ha nekem gyászom van,
Nem zokogok,
Nem várok paplitániára.
Imámat magamban mondom,
Részvétet mástól nem várva.

Ha nekem örömöm van,
Körbe hordom,
Hogy fényét mindenki lássa.
Szemem ragyogását adom,
Szívemet tárom a világra.







ÍTÉLETRE VÁRVA


Ha majd ott állunk bíránk előtt,
Az utolsó ítélet napján
És várjuk a megmérettetés,
Hogy lesz-e helyünk az Isten balján
Vagy lehullunk, mélybe hullunk,
Mint sziklából leszakadt kövek,
Mi magával sodor mindent mi volt:
Az elkövetett bűnöket,
Akkor talán, de csak talán
Megértjük, mit kellett, volna tenni,
A rászoruló mellett megállni,
Nem elfordulni, nem elmenni,
Nem magunk mutatva templomba járni,
Hogy ott hagyhassuk vétkeinket,
A feloldozás még nem megbocsátás,
A térden állás sem mutat hitet
Ha lelkünk csak koldustarisznya,
Mely üres, szakadt és lapos,
A szakadáson kihullt belőlünk,
Az életnek értelmet adó
Szeretet,
Mely önmagáért fakad,
Mint sziklából a forrás,
Fák alján a csendes árnyék,
Mint a magunkban emelt oltár,
Mely előtt most némán állunk
Ítéletre várva,
Még nem tudva hol lesz helyünk,
Lesz-e létünknek folytatása?







KELL NEKEM EGY SAJÁT ISTEN


lehajtom fejem hogy imát mondjak
kell nekem egy saját isten
kell egy isten hogy örömben-gondban
szólhassak ha feltekintek

legyen jóban-rosszban társam
fogjon kézen ha felé nyújtom
szeretettel telve - ne akarással
fogadja el hogy gyenge vagyok

tudja jól viselni istenlétet
legyenek hibái mint nekem
hogy ne röstelljem gyarlóságom
elcsituljon lelkiismeretem

ne báb legyek önképére formált
bár mindenem belőle fakad
hogy magamba nézve őt lássam
társam legyen ne felsőbb akarat

mert ki tökéletes - felfoghatatlan.
a bánthatatlan meg nem bocsáthat
ki mindent tehet nem lehet célja
a mindenség semmit se vágyhat

hát kell nekem egy saját isten
kit nem kell imádnom szerethetek
ha ránézek, magam lássam benne
és meghagyja szabadnak életem







KÉRDÉSEK


Mondd,Uram, merre nézzek,
Ahol látni is érdemes,
Hogy ne kelljen szemem lesütnöm,
Hol nem tükröződik szégyenem?

Mondd,Uram, hogyan adjak,
Hogy senkit meg ne bántsak,
Hogy méltó legyek tekintetedre,
És megmaradjon az alázat?

Mondd,Uram, hol keressek,
Valamit, mi igazán tiszta,
Melynek fénye irányt mutat,
Hogy ráleljek az igaz útra?

Mondd,Uram, Te jóságos vagy,
És valóban végtelen hatalmad?
Hogy hagyhattad kereszten halni?
Kin segített az áldozat?

Mondd,Uram, kitől várjak,
Bűnös lelkemnek kegyelmet,
Ha TE is elfordulsz tőlem,
Térden kúszva, hová menjek?

Mondd,Uram, még kérdezhetek,
Nem unod nyöszörgésemet?
(bevallom, én a fülem befognám,
untatnának e hitvány szóhegyek)

Miért alkottad így az embert,
Tele hibával, gyengének, rossznak?
Magamban folyton Téged kereslek,
Kereslek, és nem tudom, hol vagy.







KÖLTŐ VAGYOK


Költő vagyok.
Bennem, mint hordóban a bor,
mámorítóvá érnek a szavak.
Előbb zavaros must pezseg,
majd letisztul, fényes lesz a dal.

Költő vagyok,
hát megszenvedem,
mi másoknak csak szenvedély.
Szavakat fonok rímes sorokká,
s lehet, egy sem lesz költemény.

Költő vagyok,
érzelmek koldusa,
ki imát farag képzelt istenekhez.


Szállni vágyom földhöz ragadva,
fájva égve, kirekesztve.

Költő vagyok
és tehetetlen,
nem harcolhatok a gonosszal.
A toll nem fegyver kezemben.
Szavaim fúlnak közönyhomokba.







LEHET HINNI


Lehet álmodni bolond szívvel,
Fénybe hullott mondatokkal,
Viharban, kacagva víg táncot járni,
Hinni a nem jövő holnapokban.

Lehet nappal is álmokat látni,
Bízva, hogy ébren is élnek álmok,
Melyben csillagléted, napfényléted
Magadban örökké megtalálod.

Lehet a bajban, pusztulásban
Életben tartani reményeket,
Elhinni, hogy már megváltottak
És bűntelen élheted életed.

Lehet hinni, álmokat látni,
Lehet remélni hívők hitével,
De tudod-e, hogy más az álom
És ritkán édesek az ébredések?







LEHETTÜNK VOLNA


tegnap üzentél nekem
nem tudsz róla
falevél hullott elém
sután peregve a porba
nem csókot üzentél
sem sete-suta várakozó vágyat
nem álmokat vagy ígéretet
semmit ami fájhat
csak éle veszett
tompára koptatott élvezetet
elmosódott párarajzot
szeretem a kora őszi csendet
a levelek halálhoz színesedve
múlt időt zizegnek
arrébb az úton
egy hajladozó ember
a szeszélyes széllel morogva
komótosan sepreget
suttogó halomba
ezernyi alvadt
rozsda-rőt szerelmet







MEGLÁTNI A SZÉPET


Ha eljön a hó vége nyomorúsága,
Tíz deka párizsi korgó délibábja,
Maradék forintok újraszámolása,
Iskolás gyermeked semmi uzsonnája,
Akkor is próbáld meglátni a szépet.

Amikor szíved teli szerelemmel,
Adás vágyával, boldog reményekkel
És tudod, nem jön vissza, aki elhagyott,
Helyette csak fényképét csókolod,
Akkor is próbáld meglátni a szépet.

Ha egyedül fekszel, koldus szürke álmod,
Reggel morcosan kelsz, a napfényt sem vágyod,
Az egész napodat már előre utálod,
Tudva, hogy este otthon vár magányod,
Akkor is próbáld meglátni a szépet.

Mikor orvosodnak papos lesz a hangja,
Hogy fogadd el, mi elfogadhatatlan,
Beismeri Néked: a tudomány mily kevés
Megvédeni Téged még egy kis életért,
Akkor is próbáld meglátni a szépet.

Lehetsz szegény, betegségben fájó,
Mindenben csalódott jövőre vágyó,
Társadtól becsapott, hűtlenül elhagyott,
Kiürült lélekkel magányos bujdosó,
Akkor is próbáld meglátni a szépet.

p.s.
Mert minden hóvég után jön új elseje,
Amíg élsz, remélhetsz gyógyító kezeket,
Az eltűnő téllel messze száll a magány,
Madarak éneklik az új szerelem dalát,
Akkor már könnyű meglátni a szépet.







MÉG


Hiányzol, hogy elűzd a magányt,
Hiányzol, hogy tűzet élessz,
Hiányzol, hogy vágyam legyél,
Hiányzol, mert nem emlékszem:

Sem nyakad ívére, bársonyára,
Se kacagásra, se őrült éjre,
Se kölyökálmú boldogságra,
Elfelejtve - megidézve.







MIKOR MINDEN OLY BIZONYTALAN


Mikor minden oly bizonytalan,
Mert körbe vesznek félelem-falak,
És nem mersz dönteni a válaszútnál,
Hol bármerre indulsz, mindenütt fáj
Tudni, hogy soha vissza nem térhetsz,
- Sorsod marad minden tévedésed! -
Elveszett, mi mellett elmentél egyszer
És a tudás kulcsát sem kapod kezedbe,
Nincs kristálygömb, hogy jövődbe láthass
De döntened kell, mert meg nem állhatsz,
Hisz a választások egyre csak fogynak,
Életed, sorsod a gyors idő foglya,
Hol minden változik,
És senki sem várhat
Elmét megvilágító, fényes csodára;
És Te csak állsz bizonytalan magadban,
Gondolkodnál, de a gondolatok elszaladnak,
Csak a kételyek, a kételyek gyűlnek,
A biztosnak hitt falak magukba dőlnek,
(Mert az álmodott-élet lehet csak álom,
Fonákját is látva, a túlsó oldaláról,
Hol bőröd még őrzi volt sebek nyomát,
Lelked szégyellt-tetteid égető parazsát,
A gyermekálmokból való ébredést,
A jövőben reszkető, ismeretlen veszélyt,)
De tudod, itt az idő : döntened kell!
Döntened szívből vagy hideg, józan fejjel,
Csukott szemekkel, felhőkkel szállva
Vagy földön állva, nem hivőn csodákban,
Élni nyugalomban, unott-szokottan
Vagy őrült, szenvedélyes holnapokban,
Melyek, ha álmok és nem teljesülnek,
Páros-magányod mélyére süllyedsz







MONDD, URAM


Mondd, Uram, merre nézzek,
Ahol látni is érdemes,
Hogy ne keljen szemem lesütnöm,
Hol nem tükröződik szégyenem?

Mondd, Uram, hogyan adjak,
Hogy senkit meg ne bántsak,
Hogy méltó legyek tekintetedre,
És megmaradjon az alázat?

Mondd, Uram, hol keressek,
Valamit, mi igazán tiszta,
Melynek fénye irányt mutat,
Hogy ráleljek az igaz útra?

Mondd, Uram, Te jóságos vagy,
És valóban végtelen hatalmad?
Hogy hagyhattad kereszten halni?
Kin segített az áldozat?

Mondd, Uram, kitől várjak,
Bűnös lelkemnek kegyelmet,
Ha TE is elfordulsz tőlem,
Térden kúszva, hová menjek?

Mondd, Uram, még kérdezhetek,
Nem unod nyöszörgésemet?
(bevallom, én a fülem befognám,
untatnának e hitvány szóhegyek)

Miért alkottad így az embert,
Tele hibával, gyengének, rossznak?
Magamban folyton Téged kereslek,
Kereslek, és nem tudom, hol vagy.







NAPLEMENTE


Fogd a kezem visszavonhatatlan
Csodákat várva halálra váltan
A lebukó Nap szétfolyó vére
Fogadja éltünk szépséges magába
Fűszeres illatok szárnyán szállva
Magunktól tiltott beteg szerelemben
Ajándék napok talány csodája
Köt egymáshoz folyton dideregve







NEKEM A SÁRKÁNYOK SZÉPEK


Mára már mellékes, hogy most mit érzek,
hogy maradt-e vágy
vagy szánalom bennem
és az átfutó gyomorremegésben
hiányod az elviselhetetlen
vagy a kutyahűség a szemedben?

Már nem nyúlok magamhoz gyors indulatban
a felvetülő képre, ahogy fölém guggolsz,
hogy lassan, igen, türelmetlen lassan
robbants magadba,
élvezve, hogy nem vagyok
sem a te,
sem hímbüszkeségem fölényes ura.

Nem tudom hol, kitől tanultad
rafinált hetérák titkos tudását:
A folyondár-ölelést kagylóba zárva,
hogy készséges öledben
gyöngyöt növesszen
teremtő cseppjeivel a gyönyör,
és mitől lettél az egyetlen,
aki túl ezernyi idegen ágyon,
más örömet ad, mint bárki más,
szinte elviselhetetlen.

Elkergettelek, mert nappal untalak.
Akarattalan ragaszkodásod nehéz sara
és szinte hangtalan engedelmességed
felemésztette vágyamat.
Türelmetlen és oktalan dühös lettem,
hogy csak ülsz, némán lesve,
mikor intelek magamhoz,
hogy egyetlen tudásoddal leigázz.







OLY RÉGEN KERESTELEK


Oly régen kerestelek
Fák susogó sóhajában,
Rét hullámzó füvében,
Hajnali lágy napsugárban.

Megálmodtalak én százszor
Üres éjek magányában,
Testem reszketett a vágytól
Bőröd elképzelt bársonyában.

Számra képzelem csókodat,
Jácintnak érzem illatod,
Szemed lágyan cirógat,
Mikor vágyón fölém hajolsz.

Mosolyod csendes nyugalma,
Mint a tenger, oly végtelen,
Hajad sátrába elbújva
Messzire száll a félelem.

Hangodban boldog biztatás,
Szép holnapok ígérete,
S ahogy Te is válaszra vársz,
Rebbenő madár a szemed.

Vártuk ezt a találkozást,
Mint gyermek este a mesét,
Ne szóljon hangos áldomás,
Csendben fogjuk egymás kezé







ÖNZŐN ŐRZÖM


Most majd átölellek, most úgy szeretlek,
Mint, ki téged hisz utolsó kapaszkodónak
A mélység feletti görgetegben,
Hol halk fohászba szakad a sóhaj,
És csak ölellek konokul, kétségbe esve,
Folyondár erővel körbefonva.

Menedékem lettél akaratlan,
Nem tudott, óvó menedékem.
Hangtalanul - csak magamnak
Megtartalak álmodott szépnek,
Nem lebbentem fel a fátylad,
Nem nézek mélyen szemedbe,
Nem bűvöllek lángoló szóval,
Önzőn őrzöm, hogy szeretlek.

Most majd átölellek, most úgy szeretlek,
Mint, ki téged hisz utolsó kapaszkodónak
A mélység feletti görgetegben,
Hol halk fohászba szakad a sóhaj,
És csak ölellek konokul, kétségbe esve,
Folyondár erővel körbefonva.







PRÓBÁLTAM ÉN...


Kergettem én sok furcsa álmot,
Boldogságos bolondságot,
Nap fényében csillag létet,
Súlyának lenni hóesésnek.

Akartam én tiszta maradni,
Magamból csak igazat adni,
Szerelemben jól szeretni,
Boldogságon megosztozni.

Szerettem én szívből szépen,
Lelkem dala pacsirtaének
De díszes kalitkába zártak.
Fogolysírás nem madárdal.

Próbáltam én jónak maradni,
Mindenkinek önzetlen adni,
Kik elfogadták, mit adni tudtam,
Adósságukért rám haragudtak.

Kerestem én igaz embert,
Testre, lélekre oly igényest
Kinek szava biztos szikla,
Szélvihartól sem inoghat.

Imádkoztam én istenekhez,
Csalfa sorshoz, szerencséhez,
Zokogva szóltam néma falnak,
Nem jött válasz, a kő hallgat.

Már nem adok, nem is kérek
Könyörögve emberhez, éghez,
Nem küzdök és nem próbálok
Változtatni a világon.







RÁTALÁLVA AZ IGAZ ÚTRA


Ahogy az éjszakából kilépek,
Szoktatom magam a fényhez,
Vaksin, könnyben úszó szemmel,
Kezemmel kapaszkodót keresve,
Tapogatózva, botladozva;
Saját lábamban is megbotolva,
Oly bizonytalan, mint a gyermek
Idegenben - félelemben.

Mennék előre vagy más irányba,
Iránymutatót nem találva,
Egyedül vagyok, tehetetlen,
Hol mindenki ismeretlen,
Nem kérhetek segítséget,
Utamhoz nincs térképem,
Sem iránytűm, se jó tanácsok.
Bizonytalan meg-megállok.

Nem tudom, hogy hol keresek
Célt magamnak, életemnek,
Tanuljak, vagy tapasztaljak,
Szálljak, vagy földön maradjak,
Alkossak, vagy gyarapítsak,
Habzsoljak, vagy megtakarítsak,
Adjak mindent, vagy elvegyek?
Nem találom helyemet.

Példákat keresek és példaképet,
Testközelben és messzeségben,
Alkotót vagy ki használja mindazt,
Mit tehetséggel megalkottak,
Feldicsértet, kit most dicsérnek,
Felejthetőket, kik elvetéltek,
És tudom, hiába találok fényre,
Semmit se látok, bármerre nézek.

Mert időm fogy - döntenem kell,
Hogy mit kezdjek az életemmel.
Nem érdekel, mennyi van hátra,
Esélyt kérek a megmaradásra.
Öröklétre végtelen éjben,
Mint állócsillag fent az égen,
Hogy rátalálva az igaz útra,
Ne nyeljen el a feledés kútja.







SOHASEM CSÓKOLT SZERETŐM
/részl./


Te a szeretőm vagy,
Bár még ujjam sem érintett,
Csak szemem kócolta hajad.
Veled hálni csak lelkem mer:
Közénk éveket mért a pillanat.
Utamon az időmérföldkövek
Végtelen sora - beláthatatlan,
De segít álmodó képzeletem,
Mely úgy hoz elém, mint távcső
A távolban rejtező messzeséget.

...én magamba ölellek
Oly erővel, hogy két testünk
Szétválaszthatatlan egy lesz.
Így lettél meg sem érintett,
Sohasem csókolt szeretője
Veled álmodott életemnek.







SZEPTEMBER


Ötkor ébredtem:
Még az előtt, hogy a hajnal
Belefénylene szemembe.
Napról napra késik a reggel.
Mikor felkelek, még alszik a táj,
(csak délidőben eszmél a nyár)
És süket a csend...

A madarak,
E nemrég még jókedvű,
Zajos csapat,
Most felborzolt tollal,
Némán gubbasztanak.

Már nem lehet meztelen testtel
Átsétálni, kávéval kezemben
A hálószobából a reggelekbe:
Fázósak a hajnalok.
Megborzongok,
Libabőrös vagyok.

Lehangoló egy idő,
Ez a nyárelűző
Koraősz.
A kandalló,
Kormos szemével rám kacsint;
De hát még zöldek a fák!
És különben is
Délben még él a nyár,
És akár
Vad meleg lehet.
Csak a hajnal...,
Meg az est...

Éjszakára,
Csukott ablakokkal kizárom,
A kellemetlenkedő,
Nyirkosra hűlő levegőt
És az őszirózsák
Nehéz, ravatal illatát.

Magányos gesztenye koppan a palán...

A kirakatok fél áron kínálják
A nyár maradékát.







SZERETLEK - ÉRTED?


Bőrömön,
Ahogy simogatsz,
Mint tóvizén,
Ha szél támad,
Borzongások kelnek.

Szeretlek
- érted?
Annyira szeretlek!

És mert kedved
Vágyat rejt:
Elmerülök benned.

Szemedben,
Hajnali fények,
És szellő lebben
Hajad éjseregében.
Karodba bújok,
Mint ki vigaszt keres,
A magányból való
Menekülésben,
S kereslek téged is,
Zavaros,
Széthullott magamban.

Gyújts fényt,
Jelzőtüzeket:
Légy fáklyám,
Irányt mutatva!







SZÉTHULLTAK A SZAVAK


Széthulltak a szavak
Értékvesztett betűk a porban
Söpörném halomba
De szétgörögnek
Szedném össze,
Mint szakadt
Gyöngysorom maradékát
Kígyóhangon sziszeg az SZ
Felejtve szerelmet vezető
Bársony simaságot
Minden hang átok
Támadó várakozás
Tegnap, még
Dalba szedve zengtek
S mára
Halálba feketedtek
É-le lett az L-nek
Dárda már az I
Dübörög, döng a D
Elég, elég!
Sikolt az E, az É
És én
Rettegve menekülök
Szemem takarom -
Eltűnök
A sorokba rendeződött
Betűseregek ostromolnak
M-ek morognak, V-k vicsorognak
Az O-k ijesztve körbefognak
F-élek
Hol van már
Amikor én tereltem
Agyam vágyai szerinti rendbe
Szolgaseregem







TÉTOVA PILLANAT


ha most virágot tennék paplanodra
és illatos kávét szép pohárban
kusza sorokat papírra róva
hajnalfényt festve napsugárral
vagy csak föléd hajolnék csendben
belé merülve álomillatodba
megéreznéd-e érted-szerelmem
ahogy lopva emelem takaródat







TUDSZ-E ŐRIZNI


Tudsz-e őrizni illatot,
Régi csókot, elszállt pillanatot,
Felszáradt könnyet, eltűnt álmot,
Elviselve a valóságot?

Tudsz-e őrizni örömöt,
Kezedben parazsat, öledben gyönyört,
Feledve múltad fájdalmait,
Lelkedben szerelmünk hamvait?

Tudsz-e őrizni fényeket,
Első ölelést, boldog perceket,
Szeretkezésünk apró titkait,
Távolodó léptek hangjait?

Tudsz-e őrizni álmokat,
Sötétben fényt, hívó hangomat,
Féltékeny sértést, bántásokat,
Meggondolatlan átkokat?

Elmentél, és itt hagytad,
Tükrömben arcod, árnyadat.
Egy befejezetlen ölelést.
A rólunk szóló szép mesét.

Elvitted a szivárvány színeit,
Méhed gyümölcstermő vágyait
És nem kérdezted meg soha tőlem:
Tudsz-e őrizni valamit belőlem?







ÚGY HAGYOM


mint a már szűk, kinőtt ruha,
úgy szorítanak mindennapjaim.
gúzsba kötnek a megszokások,
ismétlődő rossz unalmai.

emléket nem érő üres percek,
porban fuldokló hétköznapok
gyűlnek kupacba, mint a hamvak
gyászoló nélküli gyásznapon.

jeltelen sírba hullnak az évek,
nyomot sem hagyva maguk után.
észrevétlen fogy belőlem az élet,
teszem a dolgom monoton bután.

körbe nézve, nincs mit látnom,
szavaim csak kiürült hangok,
emelném karom ölelésre,
majd leejtem... úgy hagyom.














 
 
0 komment , kategória:  Fehér Miklós  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2019.02 2019. Február 2019.04
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 33 db bejegyzés
e év: 253 db bejegyzés
Összes: 4830 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1418
  • e Hét: 9655
  • e Hónap: 36278
  • e Év: 173650
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.