|
 1/1 oldal 
|
Bejegyzések száma: 9
|
|
|
|
|
|
2019-09-20 08:18:11, péntek
|
| |
| |
"Megbocsátani és felejteni" - tartja a mondás, és idealizáltan nemeslelkű énünknek nem is kell más. Csakhogy a valódi énünk számára már egyáltalán nem olyan egyértelmű a kettő közötti kapcsolat. Rendszerint felejtenünk kell egy kicsit ahhoz, hogy megbocsássunk. Ha már nem olyan friss a fájdalom érzése, könnyebb megbocsátani, ettől nem él már bennünk olyan elevenen az emlék, satöbbi, satöbbi. Ez a pszichológiai visszacsatolási lánc az, ami utólag visszatekintve megbocsáthatóvá teszi az olyan vétkeket, amelyek először feldühítettek minket.
Ted Chiang
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: IDÉZETEK,Mondák |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2019-09-20 07:06:35, péntek
|
| |
| |
ÖREG PINCE
A darazsak egy öreg pince padlásán laktak, és tolvajok voltak, de ezt nem tudták. Az ember nevezte így őket, mert a darazsak mindenféle gyümölcsöt ettek, de elsősorban szőlőt, hiszen ezért laktak a pince padlásán. A pince a szőlőben volt, két kis szobával, hiszen e nélkül padlása sem lehetett volna. A szoba előtti térségben üres hordók voltak, kádak, kármentő, tőtikék és egyéb szüretelési szerszámok, amelyeknek olyan szaguk volt, mintha örökké szüret lenne a világon, bár ez - sajnos! - nincs így. Végül a pincéhez pince is tartozott, egyszóval: tökéletes pince volt.
De a darazsak ezt sem tudták.
Szúrni azonban remekül tudtak, építkezésük pedig tökéletes volt. A méhekkel nem tartottak rokonságot - pedig rokonok voltak -, de ez az emberek között is előfordul.
Ettek tehát nagy csendben a padláson, ahol nem zavarta őket senki - ez nem is lett volna tanácsos -, és akkora fészket építettek maguknak, mint egy óriás sonka, amelyben tízezer kis szoba van. A padláson mindig homály volt, enyhe, édes viaszszag, s a darazsak állandó zsongása úgy hallatszott, mintha ez az illat szülte volna - nem tudom, mikor -, és nem is hallgat már el soha. Melegben melegebb volt a mérges viasz lélegzése, de ilyenkor szinte zúgott a darazsak ezer gordonkája, míg ha megdermedtek kint a fák, s a tőkék úgy lapultak a hó alatt, mint a nyulak, a meleg muzsika is bezárkózott a meleg fészekbe, és szinte nem is lehetett hallani. A hideg azonban sose ártott meg nekik, mert a fészek tízezer sejtje megőrizte a meleget, de a padláson nem is volt soha nagyon meleg vagy nagyon hideg, mert nádteteje volt, melyet hiába süt a nap, vagy szorongat a fagy, nem ereszti át egyiket sem.
Így élt a darázsderekú, sárga csíkos nép látszólag muzsikáló semmittevésben, valóságban azonban szorgalmas munkában, a maguk hasznára. Mert igaz az, hogy az embernek semmi hasznot nem tettek. Meglopták a cseresznyét, az édes körtét, a ringlót, a kint felejtett húst is, de mindez csak várakozás volt a szőlőre, amelynek érését gondosan figyelték, hogy lecsaphassanak rá, mint a kirakott cukorra vagy a bábosok mézes süteményére. Közben megrabolták a méheket is - néha meg is ölték -, és nagy hozzáértéssel vadásztak a legyekre, amelyeket úgy kaptak el a levegőben, mint a sólyom a verebeket.
Ebben az időben azonban még nem lehetett látni nagyobb darázsgyülekezetet, csak a fészek körül, amelyet egyre építettek, nevelték a fiatalságot, és tömték élelemmel.
Egyszer azután megváltozott a dolgok rendje, megváltozott kint minden, de bent a nádtető alatt ekkor sem változott semmi.
Szokatlanul elcsendesedett a határ.
A szőlőbogyók földje sárgára enyhült, a diók burka meghasadt, a telt hasú szilvák a földet nézték, és csend lett a tőkék között, mintha a nagy levelek valami titokról hallgattak volna.
Az öreg diófák elengedtek egy-egy levelet, éjszakánként ködöt ásított a világ, és nappal ezüst pókhálók utaztak dél felé, mint a vándormadarak, akiknek útjelző szólongatása olyan fájdalmas volt, mint maga á búcsúzás.
A virágok megfakultak az út mellett, a kukorica sasos levele úgy suttogott egész éjjel, mintha tolvajok jártak volna benne, a pásztortüzek füstje tétován lengett, és keserű volt, mint a tegnapi mámor, a lapályokon lila virágát hintette el a kikerics, és a patak menti nyárfán varjú károgott, de hogy mit, azt csak egy másik varjú tudta volna megmondani.
A károgás elszállt a tájon, s a nyárfáról peregni kezdtek a levelek, pedig nem volt szél.
A szőlőhegyen néha emberek jártak, hordók kongtak, kinyíltak az öreg pinceajtók, s a délutáni nap aranyos ragyogása megsimogatta a vén falakat, s emlékeket keltett szárnyra, amelyeknek mustárszaguk volt, mint a régi szüreteknek.
A darazsak megrezegtették szárnyaikat.
- Készül valami... készül valami - zengték a kis hegedűk -, érik a cukor, és édesség szaga van a világnak.
- Most már csak eső ne legyen - mondta egy kis öregember, akinek egyik zsebében most is metszőolló volt, a másikban pedig kötözőháncs, pedig ezekre most már nem volt semmi szükség, hiszen a metszésnek és kötözésnek is régen elmúlt az ideje. - Most már csak eső ne legyen...
Nem is lett!
De az éjszakák hűvösek lettek, s a palacsintaképű hold úgy járt az égen, mintha az egész világ az ő szőlőskertje lenne, s éppen most nézné, hogy milyen lesz a termés.
A csillagok szeme szigorúbb lett, mintha fölöslegesnek tartanák a földi csillagokat: a pásztortüzeket, a patakok némán siettek, mintha valami sürgős üzenetet vittek volna, s az egész égen áthajolt a Tejút csodálatos, fénylő selyempántlikája.
Eső azonban nem lett, s a nappalok még olyan melegek voltak, mintha a nagy búbos kemencében még élő lenne a nyári parázs, és megérkeztek a seregélyek is, mert szüretszaga volt a világnak, s a seregélyek naptárjában (amelyet a begyükben őriznek) pontosan fel volt jegyezve a szőlőérés ideje.
De ekkor már idei rókakölykök ugatták meg a holdat, amíg csak eszükbe nem jutott, hogy éhesek, s hogy ilyenkor az éhség ellen legjobb a kiadós szőlőkúra.
És másnap mérgesebben szóltak a darázshegedűk:
- Lopják a szőlőt! Lopják az édességet... - És körülzúgták a megrágott fürtöket, amelyeknek édes illata úgy lengett a tőkék között, mint az ígéret ideje.
A kis öregember figyelmesen megnézte a fürtök körül rajzó darazsakat s rókanyomokat.
- Fene ezt a bitang rókát, hát itt mindenki szüretel? A seregélyek is, rókák is, darazsak is. Nem várok!
És leszüretelt.
A darazsak minden puttonyt lekísértek, minden kosarat, minden fürtöt. Megkóstolták a mustot, és amikor a csősz odacsapott a kalapjával, megcsípték a csősz fülét. A nevezetes fül estére emlékezetes nagyra nőtt, de ez már nem segített, mert reggelre, mire a darazsak kialudtak a mámort, üres volt a szőlő. Tegnap még éjszaka is szóltak a hegedűk, s a darazsak kissé későn ébredtek, de azonnal kirepültek egy kis utómulatságra, a tőkéken azonban nem maradt egyetlen biling, a fákon egyetlen szilva. A pinceajtó zárva volt, a vén diófáról lekoppant egy-egy szem dió, és a holt leveleket a hűvös szél olyan csendesen ringatta le a földre, mint a koporsót a sírba.
A darazsak már nem voltak mámorosak, és nem voltak mérgesek se.
- Mi ez - kérdezték szomorúan -, mi ez?
A szél fellendült a fa koronájába, és szelíden megpendítette az ágakat.
- Ősz... - zendültek meg az ágak. - Ősz! - susogtak a levelek, és a darazsak hegedűi is búcsúzóan zsongtak fel, egyhangúan, mintha semmit sem mondtak volna, pedig mindent megmondták:
- Ősz... ősz... ősz...
Fekete István: Tarka rét
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Szüret |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2019-09-20 06:35:15, péntek
|
| |
| |
Vajda János: Napirend....
A nap legszebb része bizonnyal a reggel,
Régi mondás, hogy ki korán kel, kincset lel.
De hogy ember ezt a szabályt követhesse,
Szükséges, hogy jókor feküdjék le este.
Éjfél előtt egy-egy jó órai álom
Bizony majd annyi, mint éjfél után három.
Hogy pedig alvásból mennyi elegendő,
Az életkor szerint különböztetendő.
Legtöbbre van szükség az élet két végén,
A csecsemő-korban, meg ha az ember vén.
Mikor "még" nincsen, vagy "már" fogy az ereje,
Rászorul, hogy hosszú álommal nevelje.
A természet ezt is maga megmutatja,
Legkevesbet alszik a déli nyár napja.
Télen, mikor fénye, ereje halványul,
Alig bír megválni a nagy éjszakátul.
Azt tartotta már a hajdani bölcs Róma,
Aludni hét órát elegendő volna.
Nyolc óra hosszáig hevernek a restek,
Kilenc óra való csak tunya nemesnek.
Délelőtti idő minden perce drága,
Testi - de kiváltkép észbeli munkára.
Az ember ilyenkor leginkább alkalmas,
Mikor még el nem kezd munkálkodni a has.
Nem jó kora reggel mindjárt sokat enni,
De az is árt, ha nincs a gyomorban semmi.
Egyél, ha éhes vagy, de sohase sokat,
Találd el mindenben a bölcs középutat.
Ebéd után magad ne szoktasd álomra,
E szokás rabságát hagyd a késő korra.
Könnyedebb mozgásban telhet egy fél óra,
Azután indulhatsz erősebb dologra.
A vacsora legyen könnyebb, mint az ebéd,
És a lefekvésnél pár órával elébb.
A szegény embernek nem való tivornya,
Jó munkára való erejét megrontja. |
|
| |
|
0 komment
, kategória: VERSEK |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
1/1 oldal
|
Bejegyzések száma: 9
|
|
|
|
2019. Szeptember
| | |
|
|
| ma: |
0 db bejegyzés |
| e hónap: |
279 db bejegyzés |
| e év: |
3944 db bejegyzés |
| Összes: |
69029 db bejegyzés |
|
|
|
| |
- Ma: 1993
- e Hét: 7650
- e Hónap: 47262
- e Év: 276199
|
|
|
Offline
