|
 1/1 oldal 
|
Bejegyzések száma: 9
|
|
|
|
|
|
2019-09-24 15:10:36, kedd
|
| |
| |
Nem sajnálni azt, hogy olyanoknak is adtál, kik később bebizonyították nem érdemelték meg. Erő.
Látni a hazugságukat és hagyni, hogy hazudjanak. Tanítás.
Nem megmagyarázni a tévedőknek, bántóknak, hálátlanoknak, mennyire embertelenek. Tartás.
Átlátni a játszmáikat és hagyni, hogy játszanak, miközben azt hiszik bolondot csinálhatnak belőled. Intelligencia.
Hallgatni az indokaikat, miért nem képesek a szeretet szerint viselkedni, átlátni, hogy ez mennyire nyomorult. Hit.
Magukra hagyni őket, ítélet nélkül mind ebben, látva a zuhanásukat, mert nem fogadják el a kinyújtott kezed. Bátorság.
Nem sajnálni, hogy adtál annak is, ki elárult. Nemesség.
Igaznak maradni, és végignézni az összes mocskukat, amiről azt hiszik elrejthetik. Tisztaság.
(Barna Berni)
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: FÓKUSZBAN "A NŐ" |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2019-09-24 09:25:26, kedd
|
| |
| |
Legyél saját magad edzője...
Indulj el, és ne állj meg! Ha az első lépések kicsik és esetlenek, akkor se add fel, menj tovább és nyújtsd meg őket, amennyire csak lehet, mindaddig, amíg az apró lépéseket fel nem váltják a hosszú, magabiztos, határozott léptek! Légy önmagad jószívű és támogató mentora! Ha esetleg elakadsz, hagyj időt magadnak, rendezd a soraidat, de mindenképp folytasd az utat! Képzeld azt, hogy egy jóbarát, vagy egy szeretett személy felkészítésében veszel részt, és bánj úgy magaddal, ahogy vele bánnál, ha a helyedben lenne! A legjobb edzők türelmesek, megértők, képesek megbocsátani és inspirálják a tanítványaikat. Legyél saját magad edzője, lelkesítsd, és ünnepeld magad a partvonalról! (William Pulle)
A képen a következők lehetnek: fa, növény, túra/szabadtéri és természet
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: IDÉZETEK,Mondák |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2019-09-24 09:05:32, kedd
|
| |
| |
Reményik Sándor
Viszontlátásra
Viszontlátásra, - mondom, és megyek.
Robognak vonatok és életek -
Bennem, legbelül valami remeg.
Mert nem tudom,
Sohasem tudhatom:
Szoríthatom-e még
Azt a kezet, amit elengedek.
Viszontlátásra: mondom mégis, mégis.
Viszontlátásra - holnap.
Vagy ha nem holnap, - hát holnapután.
Vagy ha nem akkor - hát majd azután.
És ha aztán sem - talán egy év mulva.
S ha még akkor sem - hát ezer év mulva.
Viszontlátásra a földnek porában,
Viszontlátásra az égi sugárban.
Viszontlátásra a hold udvarán,
Vagy a Tejút valamely csillagán -
"Vidám viszontlátásra" mégis, mégis!
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: VERSEK |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2019-09-24 09:00:26, kedd
|
| |
| |
Tudod, mennyire lesugárzik rólunk a társunk? Vagy ha nincs, a magányunk? Egy nő, ha jól éli meg a magányát, kifejezetten megszépül. Az anyaságtól is persze, de főleg, ha egy olyan férfi mellett él, akinek a lénye gazdagítja. Egy nőn látszik, milyen "kezekben van". És az asszony hatását is látni a férfin. Lehúzhatja, föl is emelheti a férjét. Például úgy, hogy nem engedi méltatlan dolgokat művelni.
Minden, de minden látszik rajtunk! Még az éjszakai szeretkezés minősége is. Ne feledd, hogy a párkapcsolat: alkímia, ahol egymást kölcsönösen átváltoztatjuk.
Egyszerre vagyunk varázslók és elvarázsoltak."
(Müller Péter)
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: FÓKUSZBAN "A NŐ" |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2019-09-24 08:38:39, kedd
|
| |
| |
Az őszi napéjegyenlőséggel rálépünk a színes avarral borított belső utunk csodaszép ösvényére. Mától rövidebbek lesznek a nappalok, és ha szívünkkel-lelkünkkel követjük a természet ritmusát, magunk is szívesebben vonulunk vissza. Kezdődik a számvetés kint is-bent is, feltesszük a kérdéseket hol tartunk az életünkben, learattuk-e amit elvetettünk, azt arattuk-e, amit vetettünk.
Csodaszép időszaka ez az évnek, elmélyedhetünk az önismeret folyamatában, szembenézhetünk a múltunkkal, megálmodhatjuk mit tennénk jobban, ráláthatunk hogyan uraljuk erőinket, ösztöneinket.
Csodás utazást!
/Ősanya/
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Ősz 2 |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2019-09-24 08:02:49, kedd
|
| |
| |
ŐSZI VÍZPARTON
A szél élesen kaszált a nyár végi réten, és hidegre borzolta a folyó hátát. A víz elsötétült, reszketett, s a békák dülledt szeme aggodalmasan pislogott.
- Jönnek az "emberes" hónapok - mondta az öreg Máté, aki birkát őrzött a folyóparton, és kampósbotjával ráütött egy vakondtúrásra, pontot téve a mondat után. A birkák odanéztek a bot mozdulására, aztán letették újra fejüket, őrölni a cérnaszáraz füvet.
- Eső nincs, odébb kell menni - legyintett az öreg, s ebben a legyintésben búcsúzás volt. "Odébb": az egy másik határ. Erre a szóra felemelte fejét a puli is, mert ez a szó beletartozik a puliszótárba.
- Indíts, Bogár!
A puli úgy ugrott fel, mint a legszolgálatkészebb katona, csak a bokáját nem vágta össze, mert a puliregula kerül minden felesleges mozdulatot. Felugrott tehát a koloncos szőrcsomó, enyhe ívet vágott a kapkodó birkaorrok előtt, mire megfordult a falka, a puli pedig visszanézett.
- Csak lassan! - csökkentette a buzgalmát Máté.
Mire a puli halkan vakkantott kettőt, ami annyit jelentett:
- Még nem haragszom, de mozogjunk...
A vezérürü bambán ránézett a Bogár nevezetű parancsnokra, és menetre indította a kolompot, a puli pedig az öreg csizmák mellett helyezkedett el. A kolomp mérni kezdte a távolságot s az időt, és rekedt zengése széthullt a tájon, mint a belenyugvó panasz.
Ment a falka s az öreg Máté egyik határból a másikba, a nyárból az őszbe.
Enyhült a szél, kibukkant a nap is a felhők közül, de ragyogása nem melegítette már meg a világot. Búcsúztunk.
A víz felett fecskék jártak még, de lábam alatt repedezett és elhasznált volt a gyalogút, s én nem mondtam már semmit a fecskéknek, mert ők se mondtak nekem semmit. Nem a mi fecskéink voltak, északról vándorlók. Úgy néztek a tájra, mint fáradt utasok a vonatablakból.
A falka már beért a füzesek közé, s a kolomp halk zenéje már csak itt-ott bukkant elő, mint a messzeségből integető búcsúkendő.
Megyek odébb, de alig tudom, hogy megyek. Bíbicek csapata suhog el felettem némán, egyenesen dél felé. Nem jajonganak már, mint tavasszal, nem csaponganak a gólyahírtől sárga rét felett, mert oda a rét, oda a fészek, s előttük az út. Az idő kihúzta alóluk a nyarat, s most mennek a nyár után. Mennek az asztal után, amely valahol mindig terítve van.
A levegőben nagyobb madár úszik, csendes, széles csapásokkal.
Nini! Egy bakcsó, azaz "vakvarjú", mivel néha azt mondja: "kvak-vak".
Most nem mond semmit, mert a csőrében nagy béka kalimpál, s időnként tornászik.
Felhúzza két lelógó lábát, s ilyenkor úgy "ül" a levegőben, mint a lányok a motorbicikli hátsó ülésén.
Tűnődő hangulatom feloldódik, és elnevetem magam, persze csak úgy befelé. Tudom, hogy ez kegyetlenség - végeredményben a béka is búcsúzik -, de újabban kitettem a békák nemzetségét a nemtörődömség szikkadt partjára. Mert mi történt? Az történt, hogy üldögélek a parton, s egyszer csak kétségbeesett nyekergés csapja meg a fülem.
Kígyó! - ugrom fel, mert utálom a kígyót, és osonok a hang felé, hogy megmentsem a békát. De kígyó nincs sehol, csak nyögés van, s amikor végre megtalálom a panaszost, felháborodásom feketén kezd kavarogni. A panaszos egy nagy béka, és a szájából egy másik, majdnem ugyanakkora béka két hátsó lába lóg ki. A falat nagy, s a kannibál siránkozik... Azóta nem sajnálom a békát, és nem sajnálom azt se, amely a bakcsó csőrében kalimpál.
A nádas mellett öreg halász szűri a vizet. Csendesen leülök mellé, és homlokomhoz emelem a kezem, mire ő is megböki a kalapját.
- Na? - mondom.
- Hát-hát... - válaszol ő, s ebben pontosan benne van, hogy fogás ugyan volt, de nem kielégítő. A háló néha kiemelkedik a vízből, aztán surrogva ereszkedik újra le. - Pedig a nádban nagy mozgás van - mondja az öreg -, de már lassan búcsúzik a potyka. Egy már van, nem veszi meg?
-Hát...
A potyka szép, kövér, de kilón alul.
- Van egy tízesem...
Az öreg elém tartja a halat. Az ügylet létrejött, és Petőfi a tízesről morcosan néz rám. Úgy látszik, nem tudja, hogy a túloldalon egy könnyelmű halász furulyázik, búcsúztatva árva bankjegyem.
Ballagok hazafelé. A nádbugák utánam integetnek, és meghajolnak, mintha félnének, hogy a leszálló nap lángra lobbantja őket.
Mert búcsúzik a nap is. Egy hónappal ezelőtt ilyenkor még lángolva szállt az égen, de elöregedett már a nyár, és kívánja a hosszú éjszakát. Kívánja, és egyszer csak elalszik, a reggel kiterítve találja a rétaljában, és ravatal lesz az egész messze táj.
Megzendül majd a szél, gyászosan kárognak a varjak, és siránkozva szaladnak a széljárta úton a búbos pacsirták. S a levegőben mennek, sietve mennek dél felé az utolsó vándorok.
Alszik a nyár, s a pásztortüzek füstje puhán ráterül a ravatalra. S a jeltelen sírt másnap hajnalban a dér hideg, száraz könnyeivel hinti be az ősz...
Fekete István: Rózsakunyhó
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Ősz 2 |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
1/1 oldal
|
Bejegyzések száma: 9
|
|
|
|
2019. Szeptember
| | |
|
|
| ma: |
0 db bejegyzés |
| e hónap: |
279 db bejegyzés |
| e év: |
3944 db bejegyzés |
| Összes: |
69029 db bejegyzés |
|
|
|
| |
- Ma: 1144
- e Hét: 9112
- e Hónap: 28085
- e Év: 257022
|
|
|
Offline
