Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Szabó Magda versei
  2019-11-25 20:00:12, hétfő
 
 







SZABÓ MAGDA VERSEI


Szabó Magda (Debrecen, 1917. október 5. - Kerepes, 2007. november 19.) Kossuth-díjas magyar író, költő, műfordító, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja.

Amikor 1917. október 5-én megszületik, lángol Európa. A debreceni bábaképezdében az orvosok a haldokló katonák és a szülő nők között szolgálnak felváltva. Dúl az első világháború, a cári Oroszország összeomlik, alig több mint egy hónappal később kitör az októberi forradalom, az éppen ötvenéves Monarchia fennállása utolsó évébe lép, a trónon a harmincéves, a béke lehetőségeit hasztalan kereső IV. Károly, az utolsó magyar király. A magyar irodalomban pedig ezt hozza az 1917-es esztendő: Arany-centenáriumot ünnepelnek, a tizenkét éves József Attila papírra veti első verseit, Kosztolányi Dezső megírja a maga ,,harminckét éves vagyok" költeményét márciusban - idillt ábrázol a világégés közepén, Ady tollából megszületik az Emlékezés egy nyár-éjszakára, Babitsot beperelik - istenkáromlással vádolják a Fortissimo miatt.

Ezek a kezdet díszletei. És az életút kilenc évtizede nem kevésbé vész- és viharterhes világban telik: újabb, még veszedelmesebb háború következik, melyet az újjáépítés lázas hite, majd a keserű csalódás és az elhallgattatás követ. Később mégis tűrik, műveit generációk olvassák majd és adják kézről kézre, számtalan nyelvre lefordítják, rangos hazai és külföldi elismerésekkel jutalmazzák. A gazdag, ,,borzasztólag szép pálya" Vörösmarty Mihály halálának napján ér véget, 2007-ben.

Két verseskötettel kezdte Szabó Magda az irodalmi pályát - ironikus, hogy a magyar irodalom Jókaihoz mérhető nagy mesélője költőként indult el. 1949-ben Baumgarten-díjjal jutalmazták, de az akkor hatalomra kerülő kommunista kultúrpolitikus, Révai József utasítására még abban az évben visszavonták tőle, és állásából is elbocsátották. A politikai fordulat évétől egészen 1958-ig nem publikálhatott.

Az eredetileg költőként induló Szabó Magda 1958 után már regény- és drámaíróként tért vissza. Ettől fogva szabadfoglalkozású íróként élt. Az egyik legtöbbet fordított magyar íróként regényei számos országban és nyelven megjelentek.

Az író élményanyaga számtalan forrásból táplálkozik. Szabó Magdára gondolva szavak hangzanak fel bennünk - varázsszavak, varázsnevek, melyek az irodalommá vált élet forrásvidékeire visznek: Debrecen, ókút, Abigél, Szobotka, ajtó, bárány, Jablonczay Lenke, tündér, Tihany, régimódi, Katalin utca, őz, Cili, Dóczy-intézet...

Szabó Magda retteg az emberért, ezért a törékeny teremtményért. És azt kiáltja: ,,Ne bántsd!" Ezt kiáltja minden műve a másik ember, a felebarát vonatkozásában. Saját magunk vonatkozásában pedig az édesanyjától tanult leckét ismételgeti egyre: ,,Ne félj!"

,,Mindennel, amit írtam, írok, segíteni akarok abban, hogy tisztább, szebb, becsületesebb legyen az élet. (...) Bárhogy fogalmazom, ugyanazt üzenem: Vigyázz a világra!"








Ki is volt Szabó Magda valójában?

Link



Almazöld ajtóra írt versektől a nagyregényig: Szabó Magda

Link



Szabó Magda összes művei

Link








AMIKOR


Amikor minden odalett,
naponta írtam levelet,
naponta írok levelet,
mert hogy mindenem odalett.
És mivel semmi sem maradt,
csak ez a gyilkos pillanat,
mikor holt szádat figyelem,
mit mond nekem a szerelem,
hát firkálok, mert semmi más
nem segít már, csak a csalás,
amivel magam áltatom,
hogy itt állsz a hátam megett
és olvasod a levelet,
a naponta írt levelet,
miben beszélek teveled,
mert hogy mindenem odalett.







A belső érték számít csak, az nem pótolható semmi öltözékkel, semmi múló csillogással.

Szabó Magda: Abigél










BÚCSÚZÁS


Azt hiszed drágám, az a régi dallam
elnémulhat? Többé nem énekel?
Szerettelek. Szerettél. Áll a két szó,
Nincs hatalom, mivel ne bírna el.
Kettőnk testéből két szép fa eredt.
ők mindketten megjegyezték a dalt.
Nem szállt tova, mint langyos fellegek,
s ajkaikon aratnak diadalt.

Most semmi sem fáj. Úszom hűs habok közt.
Víz sodra enyhít. Jó itt. Ne sirass!
Fiaim, rátok nézek holdsugárból,
s nevetek, ha köröz a réti sas.
Amíg szerettek, akárhol kerestek,
én ott leszek: megleltek, így ígérem,
búvár vagyok, elbújtam bú elől,
s nevetésem felcseng, mint egy érem.
Amíg szerettek, ahányszor kerestek
szólítotok, annyiszor nézek vissza,
felelek is az állatok szavával,
a sose múló szeretet szavával,
míg érintésem könnyetek felissza.

Olyan nehéz még nélkületek élnem,
nem ízlelni édeset meg keserűt.
De ott leszek a házban. Láttok engem?
Én szólok, ha a tücsök hegedül.







ELFOGADLAK


Ki vagy te, aki visszafogtad
futásomat?
Mért vagy erősebb, mint az ösztön,
mely mást mutat?
Iszonyodásom menedékét,
mért szegetted velem a békét,
amelyet a földdel kötöttem,
hogy bírjam, ha föld lesz fölöttem?

Szóba se álltam az idővel,
most alkuszom vele;
hiába érzem, hogy vulkán e föld,
hogy füstöl krátere,
riadozó álmom felett
neveli suta magzatát, lebeg
az együgyű reménység,
hogy te meg én s a jegenyék talán,
akik hallgatták vad szívünk verését,
mi mégis, mégis, mégis...

ó, talány,
ki fejt meg téged?
Ha körülnézel, kiborul a táj,
feldőlt kosár,
mikor mosolyogsz, jó mezőn
futkos valami nyáj,
ha megszólalsz, felemeli fejét
a folyó, úgy lesi beszéded.

Téged szeretlek? Téged, vagy a
mindenséget?

A karcsú hegyek hajlatán
úgy lebben, mint a láng
ez a hajlékony, nyári éjszaka.
A ház. Haza. Világ.
Futni szerenék, be az éj alá.
Ki van ott, aki hív?
Ha láthatnál most szívemig!
Milyen zavart e szív.

Én nem örömökre születtem.
Neked mért örülök?
Rég nem lehetnek terveim.
Most mire készülök?
Bokám és útjaim szilárdak.
Most miért szédülök?
Jaj, mennyire félbemaradtam!
Hát mégis épülök?

Még nem tudom, mi vagy nekem,
áldás vagy büntetés.
De elfogadlak, mint erem
e lázas lüktetést.
Hát vonj a sűrű méz alá,
míg szárnyam-lábam befenem,
s eláraszt villogó homállyal
az irgalmatlan szerelem.







Emlékezz mindenre, aminek örültél, ami jó volt, emlékezz arra, amit érted
tettek, a nehéz órákra, amelyek szerencsésen elmúltak, és azokra, akik
segítettek abban, hogy elmúljanak. Emlékezz arra, hogy segíteni kell azokon,
akik rászorulnak. Emlékezz arra, hogy önzetlen légy, fáradhatatlan, becsületes,
igazmondó és önfeláldozó. Felejtsd el, ha félsz! Felejtsd el, ha gonosz
indulataid vannak! Emlékezz arra, hogy mi a jó, és sose felejtsd el, hogy
csak jót szabad tenned, ártanod soha.

Szabó Magda: Sziget-kék







Az élethez kétségtelenül kell bizonyos emberi méltóság és fegyelmezettség,
és az is, hogy az ember normálisan reagáljon arra, ami éri, mindig tudva,
mi igazán baj, és mi csak bosszúság.

Szabó Magda: Abigél







Én azt hiszem, gyereket csak úgy lehet nevelni, ha az ember megtiszteli
azzal, hogy komolyan veszi.

Szabó Magda: Álarcosbál







ÉRIK-E MÁR A PILLANAT


Lennék szelíd, de nem tudom,
hogy kell szelídnek lennem,
csak harapdálom a magot
ez érett szerelemben
csikorgó foggal, míg reped.
Nem bízom? Persze, hogy nem.
Hol tanulnék bizalmat én,
kitől? Ha három isten

kürtölne rám, vagy tűzszemű,
beszédes csillagok,
akkor se tudnék hinni már.
Mióta megvagyok,
rázkódik alattam a föld.
Mért lennék én szelíd?
Honnan tudnám a szerelem
szelíd törvényeit?

Mindenki megcsalt, még a ház is,
hiába volt beton
meg vastraverz, mint a tojás,
szétpukkadt egy napon,
s miről azt hittem, fenn azért száll,
hogy két távol vidék
közt szárnyon mozgó híd legyen,
bombát górt rám a gép.

Azt hittem, fényes csecsemők
az életre születtek,
s láttam széthullni csontjukat,
mielőtt szólni kezdtek;
láttam a térdeplő világot,
hogy köszönti a békét,
s míg galamb szállt, a hadigyár
termelte lövedékét.

Miért hinnék valakiben?
Miért hinnék tebenned?
Egész mivoltom keserű,
keserűen szeretlek,
mert másképp nem tudok. Gyanakszom.
Éjjelente, ha alszol,
feléd dőlök, szimatolom
gyanútlan, alvó arcod.

Mi van mögötte? Meddig állsz még,
meddig várod, hogy testemet
átdobjam, légtornász, naponta
feléd e szörnyű föld felett?
Ma még elkaptál. Tegnap is,
ha szálltam. Nő-e benned,
érik-e már a pillanat,
amely zuhanni enged?










Oly kis lelkem van, hogy ilyen parányi
nincs senkinek talán.
Beszélek én, de hangom is pici,
hát nem figyelsz reám,
azt sem tudod,
hogy katona vagyok,
mert én nagyon kis katona vagyok,
engem nem is látsz, csak a kardomat;
van ám sok kardom, forgatom,
villogtatom, suhogtatom,
még tisztelgésre is kirántom,
szigorú az én kapitányom,
nem szól, de süvölt cudarul,
fél ám a bokor, lelapul.
S tudod,
én olyan katona vagyok,
hogy nem magam ülöm meg a lovat,
hanem a lovam engem:
csiga meg lepke meg esőcsepp
meg szöcske ül a nyeregben,
de nem haragszom, oly piciny szívem van,
nem fér abba harag,
ha indulok, megyek gyalog,
viszem a lovamat,
s ha fáradok
se búsulok,
inkább dúdolgatok,
este, ha feljön a csillag,
elhallgatok.

Hajolj felém, tanulj meg engem,
próbád meghallani csepp hangomat,
hogy rám ismerj, ne légy olyan magad,
olyan tökéletesen egymagad,
ha egyszer neveden szólítalak
a föld alatt,
s feléd fordítom sose látott,
igazi arcomat.







Ha baj van, sose embert kérdezz, mindig csak Istent, az ember esetleg téved, Isten soha, legfeljebb saját érdekedben késik a válasszal.

Szabó Magda: Für Elise








HINNI


Hinni szeretnék a kimondott szóban,
Hinni az emlékekben, egy régi fotóban.
Hinni szeretnék egy darabka kőben,
Egy száraz faágban, vagy épp zöldelőben.

Hinni szeretnék a könyv betűiben,
A madarak dalában, a tiszta levegőben,
Hinni a szóban, a segítő kézben,
Hinni szeretném, hogy van miben hinnem.







IDÉZETEK

,,Minden látható eredmény mögött áll egy láthatatlan személy, aki nélkül nincs életmű.
Az ajtó

Csak azt lehet kényszeríteni, aki engedi.
(Mózes egy, huszonkettő)

Szerettelek... úgy szerettelek, ahogy nem tudok és nem is akarok szeretni többé, kritikátlanul. Mindig én voltam a tiéd és nem te az enyém, akkor is távol tőlem, mikor a karomban voltál.(Pilátus)

Nincs szebb és ártatlanabb valami, mint az első harmatos szerelem, amelynek emléke akkor is mindennél fényesebb marad, ha nem lesz belőle házasság.
(Abigél)

Otthon rossz volt az élet. Erről se kérdezték soha se hivatalosan, sem a magánéletben, valahogy mindenki azt érezte, mivel apja-anyja élt, felnevelte, mért ne lett volna harmonikus élete.
(Danaida)

Nem tudom, meddig élek, de ameddig még élek, meg kell tanulnom, milyen az, amikor az ölel magához, akinél ott felejtettem a lelkemet.
(Für Elise)

Dicső ember volt, aki kitalálta, hogy minden szabad, ami egy szent könyvből származó idézettel igazolható.
(A macskák szerdája)

Mindenkinek csak egyvalaki jut, akinek a nevét elkiálthatja a halál pillanatában.
(Katalin utca)

Jó uram, oly messze a szivárvány, oda nem jut el a vágyak szárnyán, az az ég, ahova szíve vágyik, nem ér el oda soha, hiába vágyik.
(Régimódi történet)

Az én valódi arcom sokkal szörnyűbb, mint amit festeni szoktam magamnak.
(Az őz)


Az írás nem szelíd gazda, a mondatok, ha abbahagyjuk őket, sosem folytathatók eredeti minőségükben, az új fogalmazásban a szöveg íve elgörbül, statikája nem biztosít többé semmit.
(Az ajtó)

Link








Isten mindig mind a két kezével belenyúl az ember életébe. Amikor elvesz, ad is, és amikor ad, el is vesz.

Szabó Magda: Kiálts, város!







JANUÁR


A tó beállt, a tó türelmes,
bólint, ha a tél szól neki,
ám a patak nem engedelmes,
az fut, ha a fagy kergeti,
s mikor fehér inát harapják
a jég fogai, felkiált;
visszarengik ringó haragját
az aranyszemű vadlibák.

A hegy alját levágta a
köd fodros szélű kése:csak
a csúcs beszédes vonala,
a vár falai látszanak,
a pára tartja tenyerén,
a semmin ül a csúcs, a rom,
egy felleg kusza szövetén,
laza pára-boltozaton.

Minden fehér,csakhogy törékeny,
kemény fehér ez, nem puha.
Karját lóbálja a fenyéren
egy állig üveg körtefa.
A fia is, egy csepp bokor,
színjátszó, szűk üvegzekében,
ott csend, nevetgél,ott guggol,
és térdét öleli a szélben.







KETREC


Hiába dobálsz a rácsokon át
falatot: békítő szavakat,
nem gyúl ki áram szemem fenekén,
fekszem, kedvetlen fenevad.

Már enni se húz, ha a hús bezuhan,
nem én vertem csapra a torkát,
futva a csorda után. S nem iszom,
mert tálba kínálod a forrást.

Fekszem, de agyam mezején szabadon
legelészik a kép: odabenn
látom, kitörök e nyársakon át,
amiken felakadt az egem,

és kergetem újra, ha száll a veszély,
csapok árnya után le a földre,
s viszem tűzön át kölyköm, a magányt,
fogaim között, menekülve.

Moccan a karmom tokjaiban,
s el is ernyed. Elfut a kép.
Ízekre elemzi csíkos koponyám,
és elveti lendületét.

Hiába ugornám. E szűk szerelem
rácsát el sose rontom.
Meg-megmutatom fogamat tefeléd,
ki elálltad tág horizontom.











KI HOL LAKIK

/Egy vers gyermekednek Szabó Magdától/


Hátán tarka csíkocska, hol lakik a gyíkocska?
Nem lakik az szobában, hanem kövek zugában,
ki-kipislog, nézeget, lesi a szép kék eget,
mert ha süt a napocska, napozik a gyíkocska.

Hát a róka hol lakik? A lakása róka-lik.
Oda búvik ha esik, ha vadászok kergetik.
Benn a lyukban megpihen, amikor elfárad,
csirkehúsról mesélget három kisfiának.

Hát a kis sün hol lakik? Falevél alatt.
Be sötét a lakása, sosem éri nap.
Hogyha álmos, lefekszik, van jó moha-ágya,
álmos kis feje alatt falevél a párna.

Hát a gólya hova fészkel? Kémény tetejére!
Hogyha lenéz meglátja, mi fő lenn ebédre.
Benn a házban levest esznek, meg túrós puliszkát,
ő mást ad a két fiának: békát meg gilisztát.

Hát a mackó hol lakik? Házát hol leled?
Óriási kertje van: zúgó rengeteg.
Télen, hogyha szél dudál, barlangjában szundikál,
nyáron járja a hegyet, édes málnát szedeget.

Hol lakik a méhecske? Háza be fura!
Nincsen annak ablaka, csak egy kapuja!
Úgy hívják, hogy méhkaptár, nemcsak ház, de mézraktár:
amit hord a méhecske, ott gyűlik a mézecske.

Hol lakik a halacska? A lakása tavacska,
tenger, folyó, kék patak, lent lakik a víz alatt.
Vízben alszik vízben kel, vízi nótát énekel,
vízből van a párnája, buborék a labdája.

Hát a bagoly lakása? Egy vén tölgyfa odvába'.
Ott lakik a homályba', nincsen neki lámpája.
Akkor indul vadászni, ha eljő az éjjel,
nézi-nézi az erdőt, óriás szemével.

Hát a csiga hol lakik? Hátán a lakása,
ha elindul sétálni, vele megy a háza.
Kövön- földön gyalogol, fűszál a hintája,
tapogatja az utat két kis szarvacskája!

Az őzike merre él? Vajon hol lakik?
Ágyát erdő közepén pázsitból vetik.
Ha a tisztáson suhan, szél sem ér nyomába,
Bársony füvön illan át barna kis patája.

Hát a nádirigónak merre van a háza?
Sűrű nádas rejtekén fészek a lakása.
Hogyha szél fú, leng a nád, susog a sás nótát,
s mint bölcsőben, rengenek a rigófiókák.


Link











KINEK MÁR ÁLMA SINCS




Rólad, terólad. Míg erőm tart,...
s a lopott pillanat szabadsága
szavakra bomlik, megnyitja torkomat.
Ó, hadd kiáltsam messzire,
mi vagy nekem e súlyos ég alatt!

Talán utólszor. Mert a nappal
kiszopja csontjaimat,
mert ébren várom, a hegyen
hogy gázol át a virradat.

Kinek már álma sincs, meddig tart élete?
E test meddig lesz még erős?
Itt lassan-lassan minden ismeretlen,
csak a halál, meg te vagy ismerős.

Hogy írjon verset, aki fél?
Hogy írjon verset, aki fáradt,
hogy írjon, aki nem remél,
ki úgy tölti az éjszakákat,
hogy mire új reggelre kél,
várja, valaki nekitámad?

Lásd, rólad írnék, s szüntelen
másról beszélek én,
világunk iszonyú vizében
gázol e költemény.

Ó, mennyire szeretlek, hogy miattad
sorsunk keserű kortyait nyelem,
rémült testem meg tud pihenni
békítő testeden, s az éjjel
szörnyei közt lehelleted a védelem.

Mily sötét van mindenütt!
Csak az ablakunk fénylik.
Csak dadogok. Szeretlek,
annyira, hogy még kívánok élni.

Vezess! Támaszd meg homlokom
szelíd homlokodon, ha
mint a részeg, dülöngőzve járok,
s kiáltozom.

Átláthatatlan téli reggelek:
alig virrad, hogy munkába megyek;
csiszolja ifjú érdességemet a város.
Egyszer oly kerek leszek, oly síma,
mint a többi odalenn.
Őrizd lelkem épségét, szerelem!







LÁTOD-E MÁR


A voltak voltak, és a múlt halott.
Az építettek mind rommá omoltak,
virággá bomlanak a vaksi holtak,
ámulva nézik selymes csillagok.

Lomha korom közt gördül a kiholt nap,
a hidak árba fúltak a folyókon,
az emlékeken béklyó, béna ólom,
véresre botlik tegnapon a holnap.

Tudod-e még az utat, merre jöttünk?
Az életet, mely szertehullt mögöttünk?
A völgy szelídjét, túl a vad hegyen?

S látod-e már, mint köti néma szájjal,
síró mosollyal, köddel és halállal
sarkantyúját az ifjú szerelem?







MADÁR


Azt kérdezed, hogy ki vagyok,
micsoda kis lélek vagyok,
ki ablakodon kopogok,
és mint a gránát, tüzelek,
és lengek-ingok-libegek,
és hámba fogom a szelet,
és hintálom a levelet,
összekuszálom a leget,
s azt a suttogó szövetet,
amit a hajnal tereget,
min villogás az erezet?

Vagyok az élő suhanás,
vagyok az élő zuhanás,
lengés vagyok, kerengés,
zengés meg visszamerengés
arra, amiről azt hazudod,
azt hazudod, hogy elfeledted,
ám én megszólalok feletted,
ám én átsuhanok feletted,

megvillantom szárnyaimat,
a selyem kardokat,
melyek átmetszik az eget
és hazugságodat,
és akkor már tudod,
akkor rögtön tudod,
hogy az angyal vagyok,
aki gyerekkorodban
úgy magadra hagyott.







Nem tudom, meddig élek, de ameddig még élek, meg kell tanulnom, milyen az, amikor az ölel magához, akinél ott felejtettem a lelkemet.

Szabó Magda: Für Elise







ŐSZ


Ilyenkor már csak a felleg kövér
meg az eső, mely bő kontyát kibontja,
ám apad a víz a rakpart kövén,
s a hegyek és fák sorvadnak naponta.
Fogy az erdő, a színét váltja, bágyadt,
sovány a város, olyan egyszerű lett:
nyurgább a kémény, horpaszak a házak,
hajnal s alkony közt a rés egyre szűkebb.
A tömör levegő is lefogyott,
keskeny, hasít, és hajlik, mint a penge,
a szenvedély nem tombol, csak morog,
vackot keres, megbúvik a szívekbe.
A vidék is sovány. Diója csörren,
a mustja csorran, mégis ösztövér.
Benned nézem magam már, mint tükörben,
s oly mindegy, én sovány vagyok, kövér.
Köd birkózik az ideges szelekkel;
meddő az írás. Mégse voltam meddő.
Csörög a vers. A termésem kinek kell?
Te gyűjtöd be s a kékszemű jövendő.
Mit feleljek, ha megkérdez az ősz?
Kopár a hegy, vetkőzik a faág.
A visszhang sem volt sosem ismerős,
mért volna ismerős a némaság?










PÁVA, SZIGET, BOKOR


Nincs a kincsed. Jól elástad. Mélyre ástad. Félve ástad.
Ó, be jó, hogy megtalálták, elrabolták, nincs veled.
Mid maradt meg? Szórd szemétre. Jön a szél és szertehordja,
elkavarja sárba, porba, osztja, fosztja, nem leled.
Kid maradt meg? Fogd marokra. Összeroppan gyönge torka,
egy sikoly, vagy egy sikoly sem - holtan meg sem ismered.
Lélek? Itt? Neked? Mi végre? Sárt hajítasz messzi égre,
fúrd fejed a messziségbe, állj magad és élj magad.
Híd, folyódra? Jobb a csolnak. Álmos fűzek ráhajolnak
pödri ösvény sárga sodra, megszeret és elragad.
Dobd az árba puszta melled. Volt világod és szerelmed?
Volt sziget és sárga bokra, s bokrok alján páva szólt?
Holt a páva, tört a szárnya, szigeted befúlt az árba,
mért taposnál régi sárba? Él az élő, holt a holt.
Futni még? A csúcsra jutni? Táncba állni, tőrbe bukni?
Lenge lángként hajladozni, hogyha rádlehel a vágy?
Nincs erőd. Ne is legyen már. Ingoványra mért üvegvár?
Üvegvárba tört harang mért? Mért legyen, ha nincs tovább?
Állj magad és élj magadba. Bámulj éjbe, virradatba,
és ha járják balga táncuk boldogok és ostobák,
hallgatózz az éjszakába. Valahol most gyújt a láva,
valahol most csóva lobban valakinek homlokán.
Mártsd az éjbe hűvös arcod. Nincs se harcod, se kudarcod,
s fújja-fújja messzi sípját puha száján a magány.







Pilinszky: AZT HISZEM


Azt hiszem, hogy szeretlek;
lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz.
De láthatod, az istenek,
a por, meg az idő
mégis oly súlyos buckákat emel
közéd-közém,


hogy olykor elfog a
szeretet tériszonya és
kicsinyes aggodalma.

Ilyenkor ágyba bújva félek,
mint a természet éjfél idején,
hangtalanúl és jelzés nélkűl.

Azután
újra hiszem, hogy összetartozunk,
hogy kezemet kezedbe tettem.

/Pilinszky János/







POCSOLYA


Az eső táncolt, énekelt,
a fűvön körbe járt,
átvonta, húzogatta
a gally között haját,
aztán kavics sértette fel
szelíd lábát, megállt,
elhalt ártatlan éneke,
nem táncolt már tovább.

Elsántikált a hegy felé,
s az izgatott
homály sem maradt itt magában,
utána baktatott,
s az ég,
az ég,
az is rohant nyomába,
futott a nyáj, a vasszínű
üsző fellegek nyája,
dobogott, kopogott, topogott
az a sok pata ott,
s a kunkorodó,
villámfényt lobogó
kis szarvakon röpült előre
az ég kifeszült lepedője.

És kivillant mögüle a derű,
a csupaszvállú, gyönyörű,
a nevető,
a kékszemű,
s az arany szarvast üldöző
rőt agarak,
a kürtölő, pirostorkú
napsugarak.

Derékig ködben állt a
palástos hegytető,
hogy száradjon ruhája,
alábújt az eső,
s hogy itt járt, nem maradt egyéb nyoma,
csak ott, ahol az út lejt,
egy kerek pocsolya.

Egy gyöngebőrű, csillogó,
nyujtózkodó,
örökös lázban borzadó,
kerékforgásnyi tó,
egy cseppnyi, villanó,
sarló formájú és sekély,
vízből kovácsolt, élő pengeél,
amelynek metszése nyomán
elválik látszat és való.

Talppal egymáson, egybeforrva
egy lenti kép, egy fenti kép,
egy fenti ég, egy lenti ég,
egy dupla búra
homorúja meg domborúja,
egy fenti nyírfa, lenti nyírfa,
s magasban-mélyben levelek,
kocsányuk két szélben rezeg;
két szél motoz, egy fent és egy alant,
és két galamb,
két kékszárnyú galamb
hussan, az egyik idefenn,
a másik odalenn,
két rebbenés, két villanás,
egyetlen, mégis iker suhanás
a levegőben s a vízfeneken.

Egy semmi víz, olyan sekély,
akár egy sovány pengeél,
s két világ határsorompója,
mely talppal egymásnak feszül:
csak guggolok felette, s nézem,
amint arcom is elmerül,
amint vállam is elmerül,
térdem is elmerül,
és elmerül
minden köröskörül.

És elindulok odalenn
valami nedves homokon,
és víz alatti falevél
árnyékozza be homlokom,
neszez a víz alatti szél,
s ha felnézek, fejem felett
a gyöngebőrű pocsolya,
mint a kútkáva, oly kerek,
s akárha egy kút fenekéről
tekintenék fel, csillagok
rezegnek a káva körében,
csepp holdak, vándorló napok,
s fú fenn a víz feletti szél,
kis hullám túrja a vizet,
a zöld körön átfénylenek
az ezüsthasú levelek.

Aztán, akár a hal, megperdülök,
és feldobom fejem,
s már ismét ott vagyok
a fényes felszínen,
vállam kiemelem,
hátam kiemelem,
és túlhágok a fénylő peremen.
S talppal egymásnak, egybeforrva,
rám villog a két ugyanaz:
s rezeg a pocsolya vizén
a káprázat meg az igaz.







SÍRFELIRAT


Én sose jártam nélküled,
csak most jöttem előre;
az ifjúságod elgurult,
azt őrzöm itt a földbe.
A szál, mely fogta lelkemet,
a fényes szál kibomlott,
ne sírj, ha e kövek felé hajolsz,
s nevem kimondod.
Mert jössz te is. Úgy várlak itt,
mint otthon, odafenn,
s nem tudta más, hogy közeledsz,
csak szívem és fülem.
Majd rádnézek, mint annyiszor,
hogy mit hoztál nekem,-
ó, hozd magaddal a napot!
Hideg van idelenn.







SOHASEM


Én nem akartam sohasem.
Nekem nem olvadt ereszem,
ha március jött, s szerteszét
tördelte a szomszéd jegét.
Én nem akartam emberi
sorssal, mint hinta, lengeni
mélyből magasba s újra le;
tengerbe vágytam szüntelen:
fövénybe fúrni hátamat,
hallgatni, mint a nagy halak,
és nem bukni a fénybe fel,
és nem követni éneket,
ha lengenek a fátyolok,
ha zengenek a távolok.

Én nem akartam sohasem,
s most olvadt testtel, részegen
sodorsz sodroddal, szerelem.
Látsz ismeretlen szívemig,
forgatod fénylő csontjaim,
pörgeted súlyos súlyomat,
mosdatsz magadban, áradat,
szemem kútjába fényeket
dobsz, nyelvemre beszédeket.

Én nem akartam, szerelem,
szájadból inni sohasem,
s most tikkadt szájjal keresem
hűvös szád ízét, szerelem.
Sósszagú, zúgó felszínen
lebegve - néha - a vízen
lefele fordul a szemem,
s a némaságom keresem,
mely lenn maradt a víz alatt,
őrzik szigorú kardhalak,
s körötte hunyt szemű csigák
s fehér korallok alszanak.

Szabó Magda: Sohasem - Szabó Sipos Barnabás

Link








A szeretet kötelezettség, tulajdonképpen veszedelmes és kockázatos szenvedély.

Szabó Magda: Az ajtó - Lomtalanítás







SZILVESZTER


Ki mindig háttal álltál önmagadnak,
köszöntsd magad,
míg átlendít holt évedből az újba
a pillanat.
Ha nem bírja tartani súlyod,
hulltodban ne csodálkozz:
a táncoló mezítelen,
de tükröt tart magához.
*
Sötétedik. Láss orrodon
tömör illaton át.
Igyál. Ne mard meg az ebet,
ha érzed a fogát.
Hosszú hajuk és pallosuk
usztatják elemek,
gázolj velük a vizeken tovább.
Nincs másod, akid megmaradt,
csak önmagad. Veszítsd el.
Mért fonnyasszák homlokod
a születő nyarak?
Igyál. Köszöntsd magad felé a bort,
amely ezen az órán átsegít, s figyelj.
A távolban lovak: már tépdesik zablájukat,
jövendő tévedéseid.







A szomorúságnak ki kell nyitni ajtót-ablakot, hogy elszállhasson, nem pedig a szívünkbe elzárni, hogy örökre emésszen bennünket.

Szabó Magda: Régimódi történet










SZONETT


Ha eljössz, összezúgnak a komoly fák,
és felrettentik lombjukon a csöndet,
a síró felhők halkan rádköszönnek,
fürge csikók zablájukat kioldják.

Piros gyertyáit lobbantja az ünnep,
a lepkék szomjas csápjuk mézbe tolják
minden vízen feszülnek a vitorlák,
torony körül vad csillagok keringnek.

Ha jössz, villámmal gyúlnak messzi fáklyák
álmos virágok kelyhüket kitátják,
az érhetetlen égből gyöngy pereg,

a napraforgók szirmuk fényre tárják,
az Óra összecsukja csöndbe szárnyát,
lábadhoz ejti arcát s szendereg.

Szabó Magda - Szonett [ Déri Tamás ]

Link








SZÜLETÉSNAPI VERS


Október köd, októberi illat,
októberi, ferde sugár!
Hát örüljek, hogy a körbefutó év
térdet hajt holnapután?
Hát örüljek, hogy egy napja az évnek
az enyém, a sajátom egészen,
s hegyi szél, pörgő falevél meg szőlő
kiáltja szét születésem?

Hasad a gesztenye burka, a szilva lepottyan,
csapdos a vízbeli páva a Dunán a habokban,
széttárja a farkát, csupa gyöngy meg olajsáv,
fátyol a hegyen, megvédi harmatos arcát,
köd, köd, puha köd...
Ez a nap az enyém.
Mi enyém, mi? Még ez a vers sem.
Nem azé, ki megírja, hanem ki megérti,
a költemény.
Csak a hit, a tudat,
hogy majd ha megfutottam
útjaimat,
jut tán nekem sír, temető,
elnyughatom majd a kemény
deszkán, mint dédem, üköm, mint annyi elődöm,
azt még hiszem én, hogy lesz sírom az itthoni földön,
s nem kell lerogynom idegen
felhők alatt,
és nem idegen ég
rontja el tagjaimat.

Örüljek? Kivánjak magamnak


még hosszú életet?
Fogom fülem, hogy én se halljam,
amikor nevetek,
fogom szemem, hogy meg ne lássam a
jövendő éveket.

Te, aki élnem segítesz,
te, óvó oltalom,
kinek törékeny mosolyába
kapaszkodom,
irgalmatlan esztendeimben
egyetlen irgalom,
őr rettegő nappalomon,
rettegő álmomon:
köd guggol a hegy ormán,
nem tudom, mit takar.
Valami jön. Mikor jön?
Soká jön? Vagy hamar?
Te minden veszteségen
átfénylő diadal,
erősebb, mint a törvény,
mint minden ravatal,
ki élet helyett voltál életem,
e tébolyban egyetlen értelem,
kiáltsd el, hogy a földnek nem voltam én nehéz,
hát majd a föld is könnyű lesz nekem!







TERÍTSD ARCOMRA ÁLMODAT


Ó álmodó, micsoda álmokat
szoríthatsz fáradt szemhéjad alatt,
míg a nappalok szörnyű szőttesét
meg nem nyugvó agyad úgy fejti szét,
hogy mégis, újra, szebben összeáll,
rívó élet és mosolygó halál
a képen összebékél, elpihen,
s magára lel a sértett értelem.
A múltra hág az új fényben derengő
puhaszájú és érzékeny jövendő,
s nyomában ott léptet félénk lovon
a rózsástalpú, szelíd hajadon,
a hajnali reménység, szép húga;
az ég meggyűrődik, alázuhan,
a szél csücskeit összehúzza,
meg is köti, botjára szúrja,
elindul vele vándorútra,
s a föld ott marad egymaga,
se teteje, sem ablaka,
s akkor kinyitja viola
szemét a bársony szerelem,
s ott lebeg súlyos mosolya
a föld felett, mint kupola.
Ó, álmodó, nincs hit szivemben,
nincs isten, aki óvna engem,
anyámnál is öregebb lettem,
s a halál egyre közelebb, -
terítsd arcomra álmodat majd,
mint egy szemfödelet







Tudom, hogy meghaltál, de nem hiszem,
még ma sem értem én;
hogy pár kavics mindörökre bezárhat,
hogy föld alatt a hazád és a házad,
ugyan hogy érteném.

Szabó Magda - Idézet







Úgy kell élni, hogy míg a világban forgolódunk, ne súroljuk le más emberről a bőrt.

Szabó Magda: ÁLARCOSBÁL







ÚTRAVALÓ


Ernyedt kezed elejti
az évet és napot.
Fordítsd a mélynek arcod,
mint hallgatag vakok,
málló ruhád fürösszed,
lazult húsod eresszed,
hullám sikamló hátán
utazz, makacs halott.

Rengette ifjú képed,
mohón felitta hab.
Kutasd fel a fövenyben
szép pillantásodat.
Barátkozz bölcs habokkal,
hínárral és halakkal,
merülj le s merd kimerni
a régi arcodat.

A véges végtelen lett,
a végtelen maradt
végesnek és szelídnek,
s ha visz az áradat,
vakultan esti naplót,
ne irtózz meg magadtól,
haladj, halott, a vízen,
békülten és magad.







VALÓBAN


Mi van fejünk felett?
Mi van? Micsoda jel?
A tavasz puha szája
csak sír, és nem felel,

és nem felel a nappal,
és nem felel az éj, -
de hallgat-e valóban,
aki csak nem beszél?










 
 
0 komment , kategória:  Szabó Magda  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2019.10 2019. November 2019.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
252627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 22 db bejegyzés
e év: 253 db bejegyzés
Összes: 4830 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 504
  • e Hét: 8741
  • e Hónap: 35364
  • e Év: 172736
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.