|
2019-12-27 11:52:37, péntek
|
| |
| |
Igaz történet!
Időutazásom
- Drága, édes kisfiam, szeretnék neked mutatni valamit, ami számomra nagyon értékes.
Így hívott be magához 2010 karácsonyán kedves édesanyám, mikor megérkeztem szüleimhez.
- Hiába! Az ember mindig gyerek marad a szülei szemében. Erre gondoltam, miközben lassan haladtunk a szobája felé!
Annak ellenére, hogy persze mi is sietve éljük kényszerű életünket, mindennapjainkat, azért néha egy-egy fontosabb pillanatban megállítjuk az időt azért, hogy valóban megélhessük azt! Éreztem, hogy most ez is egy ilyen pillanat, úgyhogy nagy érdeklődéssel fordultam édesanyám felé, aki időnként meg szokta velem osztani a számára oly fontos, érdekes, kissé titkos emlékeit, gondolatait.
Leültetett az ágya szélére és vártam. Ő lehajolt az ágy mellé és nyöszörögve kihúzott alóla egy régi barna,
csatos, repedezett bőröndöt, s közben mosolygó szeretettel nézett rám. Együttes erővel feltettük az ágyra, aztán kicsit nehezen ugyan, de sikerült kinyitni! Ahogy felnyílt a fedele, szinte azonnal megcsapta az orromat a múlt illata és valóban újra gyermeknek kezdtem érezni magam. Egymás után nézegetni kezdtük a soron következő szép vagy éppen szívfacsaró emlékeket, s ámuldoztunk felettük. Édesanyám elég sok mindent megőrzött gondosan, ügyesen. Papírok, képek, tárgyak, mind arra vártak, hogy újra felfedezzük őket!
Aztán egyszer csak egy kis fekete fémdobozkát vett elő a bőrönd mélyéről.
- Ez az! - mondta, s az ágyra tette éppen közénk.
Összenéztünk. Én meglepetten, kissé zavarba esve néztem rá, Ő pedig örömmel és izgatottan énrám. Kicsit várt, majd kinyitotta.
Kivett belőle három, nagyon réginek tűnő, furcsa papirost, és ezt kérdezte:
- Emlékszel még ezekre kicsi fiam? Csönd lett, mert hirtelen nem tudtam mit válaszolni, csak bólogattam össze vissza, de közben hamar megnéztem őket jobban és akkor már rögtön tudtam mik azok és igenlően bólogattam.
- Hát persze, hogy tudom. - feleltem miközben a könnyeimet nyeltem és akkor kezdetét vette az én időutazásom!
1991 decembere volt.
Családunk kritikus időszakát élte, a szétesés szélén állt, szó szerint haldokolt. Minden romokban hevert. Nem részletezem miért.
Már nagyon megviselt mindenkit az akkor egyre csak romló helyzet! Felnőttet, gyereket egyaránt!
Én ekkor 14 éves érző szívű fiúcska voltam, aki érezte a nagy baj közeledtét, s elkeseredettségében minden lelki erejét összeszedve próbálta menteni a talán még menthetőt, hátha helyre lehetne hozni mindazt, ami elromlott és írt három verset. Olyanokat, amilyenek tőle csak teltek.
Azokat adta át szenteste ajándékba szüleinek és nővérének, melyek egyben az első versei is voltak.
Tudom, hogy ezek nem a világ legjobb, legszebb költeményei, de az biztos, hogy szívből születtek és lélekből szóltak.
Te vagy (Testvéremnek)
Te vagy az életem
egyik fontos része,
mely nélkül az élet
nagyon nehéz lenne.
Szükségem van rád,
a szeretetedre,
jó lenne e világon,
ha mindenkit így lehetne
szeretni, mint téged
édes testvérkémet.
Vigaszom (Édesanyámnak)
A szenvedés tengerén
te vagy a vigaszom.
Oly fontos e támasz,
hogy veszni nem hagyom.
Megvédem őt mindentől,
ha kell az Istentől,
mert többet ér ő nekem,
mint maga az Isten.
E-világnak kincse
a legfontosabb nekem,
múltam, s reményem
a világmindenségben.
Van Hely (Édesapámnak)
A lelkemnek mélyében
maradt egy kis hely,
még nem töltötted be
sosem teljesen.
Ha kell a tiéd lehet,
én csak örülnék neked,
te is lennél támaszom,
szívemből úgy kívánom
S ha kell, ígérem kivárom!
Bár azt mondhatnám, hogy ezek a versek oly nagy hatással voltak akkor, amitől minden rendbe jött, de sajnos nem így történt.
Pár hónappal később, egy kora tavaszi napon jött egy teherautó. Édesanyám és én felpakoltuk rá mindazt, amiről úgy gondoltuk, hogy számunkra szükséges lehet, majd hátrahagytuk örömeink és szenvedéseink helyszínét. Nem tarthatott már vissza minket semmi és senki!
Nagyon fájó volt mindezt megélni, de egyben felszabadító érzés is, mert így megnyugodhattunk.
Aztán persze csakhamar hiányozni kezdett nekem több mindenki, akik ott maradtak.
A legtöbbet a már felnőtt testvéremre gondoltam, aki úgy döntött. hogy ottmarad és persze a kiskutyánkra, akit szintén nagyon szerettem!
Kis idő múlva el is látogattam hozzájuk, aztán ez rendszeresebbé is vált, de már nem volt ugyan az az érzés, mint korábban! Teljesen más volt ott lenni! Minden megváltozott. Valószínűleg bennem!
Az igazság az, hogy rövid időn belül kiderült, rám ez a környezetváltozás akkor nagyon jó hatást tett.
Javult a kedvem és egyre jobban kezdtem tanulni!
Aztán jött a nyár, s édesapám odaköltözött hozzánk az albérletbe! A nagy házat elcseréltük egy másikra, kisebbre, távolabbira.
Ezek után még azért sok évig eltartott, s több hullámvölgyön át vezetett az út odáig, hogy már csak a rendes és jó állapotok uralkodhassanak.
A többszöri környezetváltozás, költözés és az idő múlása is meghozta végül a régóta várt nyugalmat, amelyet kiérdemelt a család minden tagja!
Most már hosszú évek óta nagyon jó a viszonyom édesapámmal is. Sokat nevetünk, beszélgetünk, emlékezünk vissza a régi időkre egy-egy sör mellett. De csak a jókra és ez így helyes!
Vége
Veniam
A próza forrása: http://www.veniam.hu/proza1
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: December |
|
|
|
|
|
Offline
