|
2020-02-05 20:30:19, szerda
|
| |
| |
BAGI TIBOR VERSEI
ÉLJEN A MAGYAR-HON! 
Könnyeit hullatja Magyar-hon...
Mikor kelünk fel? Melyik hajnalon?
Mikor tépjük szét láncaink,
s simulnak ki könnyes ráncaink?
Véreink hullottak Magyar-honért...
De mi elfeledtük a hullott vért!
Szabadság! Nem szól magyar szája,
fél, hogy elsodorja az árulók árja.
Magyar-hon! Drága föld nekem!
Ha kell, adom érted a vérem.
Büszkén mondom: Magyar vagyok!
De szabadságot is akarok!
Könnyeit hullatja Magyar-hon...
Mikor kelünk fel? Melyik hajnalon?
Üzenj nékem, s kardot rántok...
De nem üzensz. Így nem leszünk szabadok. 
Csak elnyomott, bús magyarok,
kik nem mondják: "Magyar vagyok."
Szabadság! Szólj magyar száj!
Most tenni kell, most muszáj!
Kelj fel és rázd le láncaid,
vasald ki szabadságod ráncait!
Vérünk hullott Magyar-honért...
Ne felejtsük el, a hullott vért!
Megcsillan a hajnalfénye kardunkon,
s érted hullik vérünk, Magyar-hon!
Holnap felkelünk, megtisztul a lelkünk...
s újra szabad magyarok leszünk.
Büszkén mondjuk, s szabadon:
Éljen Isten! Éljen a Magyar-hon!
FENNKÖLT(ÉSZET)
Távolból üvöltsd nevem, hogy ne hallja más,
csak a halál!
Etesd magad, és itasd! Mások
szánalmát nyelje szád!
Fejedre hull ezer átok,
mit szeretőid mondnak; a hű barátok.
Ne szólj! Szád büdös szavai mardosnak,
s mint rothadó fogak
hullnak papírodra.
Fényt keres kék-halál ruhád, keringőre
hív a pőre,
vad lelkű nőcske, s becsavar
vörös köntöse...
Ólom hangja, füledbe marja
kéjes bájait, mely új nevet magasztal.
Opulens jutalmad napokig elég...
mit szavaidból merítettél,
s mit publikum elé vetettél!
KEDVESEM
Puha kis szád csókolná szám.
Már csak három nap, s miénk a pillanat.
Tudom, várod már, drága Debohrám.
Hallom vágyakozó hangod...
Szeretlek! Érzem, hogy akarod.
Barna hajad, égő ajkad,
bőröd puha selymét szomjazom.
Két karom lesz oltalmad, 
s szívem, mely most is szeret,
Teérted dobog és verdes!
Jöjj, Kedvesem! Szeress engem!
Csókold szomjas szám!
Bújj ide, szerelmem!
Már csak két nap, s miénk a pillanat,
miénk lesz minden varázslat.
A KIS HERCEG
A vad világ, s a néma ég,
Csak futok, futok még.
Istent keresi a halál,
De csak egy kisfiúra talál,
Kezében egy vörös rózsa...
Futnék (hogy ne lássam), futnék tova!
Csókot lehel pici szájára a halál,
S kezében hervad a rózsaszál.
Szemei, a sötét üvegkoporsók lecsukódnak.
Még utoljára fájón, az
Arcán gördül könnye árván,
S lelke száll az égbe angyalszárnyán.
Pityergő kicsi száján a szó,
Már csak bennem szunnyadó
Apró gondolat, melyet én hallottam,
Mikor éjjel róla álmodtam.
NEM HISZED
Tudom, nem hiszed. Minek is hinnéd?
De ha egyszer kicsi szívem kezedbe vennéd,
Rájönnél, mennyire szeretlek, 
Akkor megtudnád, hogy mióta kereslek!
Tudom, nem hiszed. De most fáj!
Szívem még dobban egyet, majd megáll...
NÉMA IDILL
Mélykék szemed tengerén
Oly sokszor elvesztem én.
Puha gyöngy ujjaid közt,
Vágyam, mint érett gyümölcs,
Izzott.
Remegőn szóltam... mégsem. 
Nem szóltam semmit. Most nem.
Fáradt ajkamról mohón,
Pici piros szád csókot
Ivott.
SZEGEDI VIRÁGSZÁL
Kedvesem! Néked írok késő este,
gondolataim közt elmerengve.
Édes álomhoz bort töltöttem poharamba,
de szívem Rád gondol, vadul dobogva.
Bőröd selymét keresem kezemmel,
arcod mosolyát, barna szememmel. 
Vöröslő ajkaid ízét számon,
s álmaidban megtalálom álmom.
Szép virágok nyílnak Szegeden,
és én a legszebbet szeretem.
SZERELEM
Elkap az érzés, hogy szeretnél valakit,
És ezért a lányért, megtennél valamit.
Bizseregsz belül,
S szíved van felül.
Eszed most tompul,
Szíved is gyorsul. 
Gombóc torkodban,
Láttad álmodban.
Keresett szempár,
Egyszer megtalál.
Szíved akkor, majd úgyis eladod neki,
Látja majd mindenki, de nem érzi senki.
TIÉD
Itt vagyok, láthatod.
Arcomat nem takarják bársonyok.
Itt vagyok, mezítelen látomás,
Álmaid völgye következő állomás.
Imáid fűzére gyöngyözve hull paplanodra,
Vágyaktól vörösen izzó arcodra,
Ajkaim lehelnek vigaszt,
Szerelmet, mely igaz,
Vad és önzetlen.
Tudom, hogy együtt fürdünk a könnyekben,
Melyek arcod díszítik előttem némán.
Majd mosolyod feszül, mint kőbevésett gyémánt.
Itt vagyok, láthatod.
A kedvedért, feketére színeztem a Napot.
Itt vagyok, mezítelen látomás,
Ajkamon meg nem vallott vallomás. 
Zöld zafírszemek, vértől duzzadó erek,
Pirospozsgás arcok, s hófehér kezek,
Halk suttogás és jóleső fájdalom,
Most nem kell egyszer sem mondanom,
Mit magadtól is tudsz kedvesem:
,,Tiéd a lelkem, Tiéd mindenem!"
Arcom nem takarják bársonyok,
Itt vagyok, láthatod.
Itt vagyok, láthatod.
A Hold ezüstös fénye rám ragyog.
Itt vagyok, mezítelen látomás,
Beteljesülés a végállomás.
Ha megszólnak a csillagok
Hogy szerelmünk túl hangos,
Ha bánt a hajnali fény,
Bújj ide, karom megvéd!
Hisz magadtól is tudod kedvesem:
,,Tiéd a lelkem, Tiéd mindenem!"
Itt vagyok, s Tiéd mindenem!
Tiéd mindenem, ó, Istenem!
TŐLED ERED
Döbbenek, mint oly sokszor már,
de ilyen még nem volt. Tán?
Biztosan, hogy Tőled ered,
oltalom, s féltő szeretet...
S több, még annál is több, mit
felfogni képes vagyok, s lehetek...
érzést... nem egyet! Tengernyi
mi átölel, körbefonja lelkemet.
Döbbenek, most újra és újra,
gyermekként rád borulva,
ölellek szorosan... ajkamon a szó
lassan ajkadra fonódó, vágyakozó 
vad leheletként járja át,
csókban teljesült álmaid egét,
mézédes ajkad vonalát,
finom nyelved peremét.
Döbbenek... miként dobban szívem
egyre hevesebben, mikor fölém ível
tested vonala, s miként súgod újra,
s újra, hogy szeretsz... hozzám bújva.
Meghajlunk, mint térben az idő,
egymásba fonódva szerelmesen.
Sugaraival a Hajnal, mint őriző,
betakargat színeivel kegyesen.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Bagi Tibor |
|
|
|
|
|
Offline
