|
 1/1 oldal 
|
Bejegyzések száma: 4
|
|
|
|
|
|
2020-03-17 19:46:52, kedd
|
| |
| |
Cseh Tamás - Micsoda útjaim voltak
Micsoda útjaim voltak nekem..
szólt Désiré, most, hogy emlékezem,
micsoda egy zűrzavar, hány tévedés,
tán hazudtam is, és volt egy kevés,
volt egy kevés, nem is tudom, hogy hívjam azt,
talán volt egy-két este...
ami nincs megnevezve,
és valószínű, hogy már így is maradnak,
nevezetlenül...
Ha én meg nem nevezem, más senki sem
meg nem nevezi azt a kevés,
azt a kevés, nem is tudom, hogy micsodát,
amiben voltam szereplő...
Márpedig, ahogy ez kinéz, megnémulok,
s az a kevés is tűnni fog,
Az a kevés, nem is tudom, hogy hívjam azt,
talán csak így: volt egy-két este...
(dalszöveg)
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2020-03-17 19:35:07, kedd
|
| |
| |
Csepeli Szabó Béla - Emberként élni
Élni szeretnék, élni,
kis csárdákba betérni,
tiszta asztalnál ülni,
jókedvben elmerülni,
menni, dalolva egyre,
Nap-aranyozta hegyre,
rónán, erdőkön által,
néhány hű jó baráttal,
élni, felemelt fejjel,
vívni fergetegekkel,
pásztortüzeknél állni,
kovácsként kalapálni,
leülni hidak alján,
makadámkövek halmán,
élni: félelem nélkül,
esőt várni az égbül,
pirult kenyeret szegni,
folyóknál tekeregni,
eldőlni nagyszerűen,
s hemperegni a fűben,
megbámulni a várost,
a párától homályost,
őszi avarban járni,
s békés egekbe szállni,
óvni kisfiam, lányom,
s anyámat, meg ne fázzon!...
Élni szeretnék, élni,
fészkembe hazatérni,
lesni a naplementét,
vetkőző párom keblét,
s úgy ölelni, hogy benne
Ő is örömét lelje,
élni, vágyban lobogva,
vénen is mosolyogva,
élni, emberként, szépen,
s meghalni hóesésben.
1958/1998.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Csepeli Szabó Béla |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2020-03-17 19:19:40, kedd
|
| |
| |
Azért nagy játékos az "Öreg" odafent...
Egy darabig elnézte valamelyik felhőről lógatva a lábát , hogy mit is csinálunk mi idelent, mit művelünk élet néven.
Végignézte, hogy százszámra lövöldözünk mindenféle rakétákat ide-oda, háborúzunk milliárdokért, csak hogy még több milliárd legyen.
Amikor az ember elérte az ostobaságnak azt a szintjét, hogy úgy gondolja ő irányít, mert már megteheti, mivel wc-re is autóval járunk, állatokat és egymást öljük, pusztítunk mindent amit lehet. Digitálisan irányítjuk a saját életünket, a gyerekeikkel, családunkkal már nem személyesen beszélünk, csak telefonon, össze-vissza repkedünk a világban null huszonnégyben több száz géppel, mindenki folyton rohan, üvölt, tapossa, bántja a többit.
Azt hisszük, mi irányítunk mindent, időjárást, mi forgatjuk a világot, megyünk neki mindennek, mint borjú az anyjának.
Zabálunk két pofára, a maradékot kidobjuk, mert tegnap is azt ettük, cigire, alkoholra, drogra milliárdokat költünk, utána gyógyszerre, orvosra, még egyszer annyit, hogy az elcseszett egészségünket gyógyíttassuk.
A gyerekeink telefonnal a kezükben születnek, de nem tudják megkülönböztetni a málnabokrot a diófától, pár "felnőtt" embernek meg az a legfontosabb, hogy milyen kocsija és ruhája, cipője van és hogy van-e freewifi...
Kérkedni valamiféle tudással, hatalommal, lenézni a másikat, aki nem gazdag, szép, diplomás, fehér, sárga, fekete esetleg zöld.
Hajtjuk azt a rohadt pénzt szakadásig.
Eltávolodtunk a természettől, az emberektől, egymástól, Istentől (hívjuk bárhogy), és az "Öreg" idekoppintott.
Aztán most baj van, mert kiderült, hogy nem irányítunk mi semmit, porszemek, semmik vagyunk mindannyian, mindegy kinek mennyi pénze, tudása vagy "hatalma" van.
Ha majd minden bezár, egy kicsit ráérünk gondolkozni, elcsendesedni, lelassulni, visszatérni az alapokhoz, ha okosak vagyunk.
Tisztelni egymást, a természet erőit, alázattal élni, újra köszönni egymásnak, kérni és megköszönni - talán.
Az "Öregúr" újraosztotta a paklit, mások a lapok az asztalon, ÉBRESZTŐ EMBEREK!
( By: Ring Richard)
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2020-03-17 19:04:43, kedd
|
| |
| |
Faludy György(1910-2006) - Tanuld meg ezt a versemet
Tanuld meg ezt a versemet, mert meddig lesz e könyv veled? Ha a tied, kölcsönveszik,
a közkönyvtárban elveszik, s ha nem: papírja oly vacak, hogy sárgul, törik, elszakad,
kiszárad, foszlik, megdagad, vagy önmagától lángra kap,
kétszáznegyven fok már elég — és mit gondolsz, milyen meleg, egy nagyváros, mikor leég?
Tanuld meg ezt a versemet. Tanuld meg ezt a versemet, mert nemsokára könyv se lesz,
költő se lesz, és rím se lesz, és autódhoz benzin se lesz, és rum se, hogy leidd magad,
mivel a boltos ki se nyit,
s kivághatod a pénzedet, mert közeleg a pillanat, mikor képernyőd kép helyett halálsugarat közvetít,
s mert nem lesz, aki megsegít, ráébredsz, hogy csak az maradt tiéd, mit homlokod megett
viselsz. Ott adj nekem helyet.
Tanuld meg ezt a versemet. Tanuld meg ezt a versemet, s mondd el, mikor kiöntenek
a lúgtól poshadt tengerek,
s az ipar hányadéka már beborít minden talpalat földet, akár a csiganyál, ha megölték a tavakat,
s mankóval jön a pusztulás, ha fáján rohad a levél, a forrás dögvészt gurguláz, s ciánt hoz rád az esti szél:
ha a gázmaszkot felteszed, elmondhatod e versemet.
Tanuld meg ezt a versemet, hogy elkísérjelek. Lehet, s túléled még az ezredet, s pár kurta évre kiderül,
mert a bacilusok dühödt revánsa mégse sikerül,
s a technológia mohó hadosztályai több erőt mozgatnak, mint a földgolyó —
memóriádból szedd elő,
s dúdold el még egyszer velem e sorokat: mert hova lett a szépség és a szerelem?
Tanuld meg ezt a versemet, hadd kísérlek, ha nem leszek, mikor nyűgödre van a ház,
hol laksz, mert nincs se víz, se gáz,
s elindulsz, hogy odút keress, rügyet, magot, barkát ehess, vizet találj, bunkót szerezz,
s ha nincs szabad föld, elvegyed, az embert leöld s megegyed —
hadd bandukoljak ott veled, romok alatt, romok felett, és súgjam néked: tetszhalott,
hova mégy? Lelked elfagyott, mihelyst a várost elhagyod.
Tanuld meg ezt a versemet.
Az is lehet, hogy odafenn már nincs világ, s te odalenn, a bunker mélyén kérdezed:
hány nap még, míg a mérgezett levegő az ólomlapon meg a betonon áthatol?
S mire való volt és mit ért az ember, ha ily véget ért?
Hogyan küldjek néked vigaszt, ha nincs vigasz, amely igaz?
Valljam meg, hogy mindig reád gondoltam sok-sok éven át, napfényen át és éjen át,
s bár rég meghaltam, most is rád néz két szomorú, vén szemem?
Mi mást izenhetek neked?
Felejtsd el ezt a versemet.
Elképesztő és kegyetlen ez a vers, pont olyan katasztrofális jóslat, mint amikor Zolnay Pál Nagy Lászlóval készített portréfilmjében megkérdezte a költőtől, hogy mit üzen az ezredforduló utáni nemzedéknek és Nagy László azt válaszolta, ‘csókoltatom őket, ha lesz emberi arcuk...'
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Faludy György |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
1/1 oldal
|
Bejegyzések száma: 4
|
|
|
|
2020. Március
| | |
|
|
| ma: |
0 db bejegyzés |
| e hónap: |
158 db bejegyzés |
| e év: |
1777 db bejegyzés |
| Összes: |
10025 db bejegyzés |
|
|
|
| |
- Ma: 1036
- e Hét: 2891
- e Hónap: 6641
- e Év: 75561
|
|
|
Offline
