|
2020-03-30 19:00:24, hétfő
|
| |
| |
.
EDGAR ALLAN POE VERSEI
Edgar Allan Poe (Boston, Massachusetts, 1809. január 19. - Baltimore, Maryland, 1849. október 7.) amerikai költő, novellista, szerkesztő és kritikus, a romantika korának egyik legfontosabb szerzője, a klasszikus horror szülőatyja. A leginkább misztikus, hátborzongató történetei révén ismert Poe az első amerikai novellisták egyike volt, emellett őt tartják a detektívregény ,,feltalálójának" is. Ezen kívül a korban újnak számító sci-fi területén is alkotott.[1] Az első közismert amerikai író volt, aki pusztán az írásból akart megélni; emiatt szinte egész életében anyagi gondokkal küzdött.
Negyvenévesen meghalt, ugyanakkor, mint Petőfi Sándor.
Edgar Allan Poe válogatott művei
Link
ANNI 
Hál Isten, a válság
elmult, tovaszéledt
a lassu betegség
a néma veszélyek -
legyőztem a lázat,
melynek neve "Élet"
Sajnos, tudom én,
erőm veszitettem:
moccanni se bírok,
fekszem merevedten:
sebaj, hiszen érzem,
jobban vagyok itten;
itten az ágyban,
testem pihen itt már
akárki ha lát,
holtnak hihet itt már
borzadva tekinthet
s holtnak hihet itt már.
Nyögés, pihegés,
sóhaj, zokogás,
elcsöndesedének,
s a nagy dobogás
a szívben, a szívben, a
szörnyű dobogás!
A kórok, az undor,
a kín, a veszélyek
s a velőben az őrült
láz: mind tovaszéledt
a velőben a láz,
melynek neve "Élet".
És óh! az a kínok
kínja, a szomjnak
kínja is elmult
az iszonyu szomjnak
kéj naphtha-folyóját
nyaló csunya szomjnak:
ittam a forrást,
mely oltja e szomjat -
ittam a forrást,
melynek szava csittit:
nem mélyen a földben
folyik ez, itt, itt,
pár lábnyi üregben
a föld alatt, itt, itt.
És senki se mondja
nekem ostobán,
hogy keskeny az ágyam,
sötét a szobám: -
nem aludt jobb ágyban
még senkise tán:
aludni, ily ágyban
alhatsz igazán.
Itt Tantalusz-lelkem
nyugalma valóság:
feledte talán vagy
nem bánja a rózsát-
nem bánja a mirtuszt,
nem bánja a rózsát.
Törődik is ő már
sok régi bajával:
szentebb zamatokkal
tell most, ibolyával,
rozmarin-illattal,
vegyest ibolyával,
árvácskavirággal és
szerény ibolyával.
S boldogan alszik itt
fürödve megannyi
álomba rólad
te szép, te hiv Anni;
fürteid fürdetik
s fulladoz, Anni!
Annica csókolt,
simogatott,
szívem a szívén
elnyugodott -
szivének egén
szivem elnyugodott.
Hogy a fény kialudt, ő
puhán betakart,
kérvén a királynőt
s az angyali kart,
hogy árva fejemről
üzzék el a bajt.
És testem az ágyban oly
nyugton hever itt már
(tudva szerelmét)
hogy holtnak alitnál,
és testem az ágyban oly
békén pihen itt már
(szerelme szivemben)
hogy holtnak alitnál
borzadva tekintenél
s holtnak alitnál.
De csillog a lelkem
mint mind a megannyi
csillag az égen,
mert csillaga Anni,
mert csillaga szerelem
csillaga, Anni,
szép szemed csillogó
csillaga, Anni!
Ford. Babits Mihály
Az angyalok - úgy érzem - odafenn,
Ha suttognak szerelmesen, puhán,
A lángoló igék közt sohasem
Lelnek oly ájtatosat, mint "Anyám".
Edgar Allan Poe: És bebújt az ördög - a könyv egyik mottója
ÁLOM
Vízióm sötét éjben,
Szűnt örömök álma volt,
Éber álmom a fényben,
Mitől szív és ész megbomolt.
Ó, nappal mi nem álom hát,
Ha nincs szemrebbenés,
Mivel te bármit bárhogy látsz,
Mely nem a múltba néz.
Drága álom - drága álom,
Míg átkozott a világ,
Ő vidított szép sugáron,
Mint szellem, vigyázva rám.
Bár e fény, viharban, éjben
Oly távol s úgy remeg,
Tiszta s igaz fénnyel ég el
E fényremek.
Ford: Dvorcsák Gábor Imre
ÁLOM AZ ÁLOMBAN
Vedd csókom homlokodon,
s míg bucsúzom, angyalom,
hagyj ennyit vallanom -
igazad van im,
álmok voltak napjaim,
de ha elment a reményem,
nappal ment-e vagy csak éjben,
vízióban, vagy valóban:
nincs-e épúgy pusztulóban?
Hisz látszat a látomás
álomban álom, semmi más.
Állék hullámgyötört
parton - a hab zúgva tört.
Szorítám kezemet
s pár arany homokszemet.
Míly semmi! mégis mint oson
a mélybe ujjamon,
míg siratom! - míg siratom!-
óh Istenem! hát nem lehet
jobban szorítni kezemet?
óh Istenem! nem sikerül
megvédni egyet ez elül?
Minden látszat s látomás
álomban álom? Semmi más?
Ford. Babits Mihály
ÁLOMORSZÁG
Bús, magányos úton át,
Hol jó lélek sohse járt,
Hol az Éj, egy ős eidolón
Fenn uralg gyász-színü trónon,
Most érkeztem épp, egy távol
Ködös Óperenciából,
Világtalan vidékről, hol vad varázs terem,
Túl időn - túl teren.
Fenéktelen völgyek, folyók,
Szurdok, mosás, titán-bozót,
Formákkal, miket senki sem sejt,
Mert a harmat mindent elrejt;
Partnélküli tengerek,
S rájuk hulló meredek;
Tengerek, mik nem hevernek,
Tűz-egekre habot vernek;
Tavak, melyek hányják folyton
Holt vizük, mely holt és zordon,
Hűs vizük, mely halk és fáradt
S rajt a lenge liljomszálat.
S e tavaknál, mik így folyton
Holt vizet, mely holt és zordon,
Hűs vizet, mely halk és fáradt
S lengetnek lenge liljomszálat;
E hegyeknél - e folyóknál,
Lassan, egyre mormolóknál -
Vak bozótnál s hol a rossz
Béka és gyík táboroz -
E lápoknál és tarlóknál,
Hol manó jár -
Mindez átokvert helyekben -
Minden méla szögeletben -
Rémült utas mit lel itt?
Multja leples rémeit -
Szemfedős formákat, mellyek
Sóhajtanak s tovább mennek -
Holt barátaiért, kik rég be-
Költöztek a földbe - s az Égbe.
Ha szivünk száz sebe fáj
Ez nyugtató és enyhe táj,
S a sötét és árny-imádó
És a csupán árnyat látó
Szellem számára Eldorádó.
De szétnézni nyílt figyelemmel
Az utas benne nem bír, nem mer
S titkát halandó gyenge szem
Nem issza tárva sohasem,
Mert tiltja szigorú királya
Rojtos pillát emelni rája
S a vándor itt csak lopva lát
Fekete szemüvegen át.
Bús magányos úton át,
Hol jó lélek sohse járt,
Hol az Éj, egy ős eidólon,
Fenn uralg gyász-színű trónon,
Most érkeztem épp, e távol
Ködös Óperenciából.
Ford. Babits Mihály
ÁLMOK
Bár volna örök álom életem!
S ne kelnék fel, csak majd, ha reggelem
Az öröklétnek hozza egy sugára. Sőt!
Ha e hosszú álom kínra válna,
Az is jobb volna, mint a lét rideg,
Éber világa, annak, akinek
Szíve ez édes földön csupa mély
Érzés káosza volt s lesz, míg csak él.
S ha lehetne ez örökkévalón
Sodró álom, akár gyerekkorom
Szép álmai, ha épp olyan lehetne:
Balgaság volna vágynom szebb egekbe.
Hisz örvendeztem én - míg nap tüzelt
A nyári égen - vágyakkal-betelt
Hő álmaim közt, s szívem ott maradt
Az álmok tájain - otthonomat 
Messze-hagyva - oly lényekkel, kiket
Én lelkem szült, s ennél mi volna szebb?!
S egyszer volt bár - egyszer! -, azt a vad órát
Sose felejtem el; varázs karolt át,
Bűvös erő, a hűvös szél, talán
Az volt, mely rám fuvallt egy éjszakán
Lelkemen hagyva képét, vagy a hold,
Mely - delelvén - túl hűs fénnyel hatolt
Álmomba, vagy a csillag: meglehet,
S ha szellő volt is álmom, egyre megy.
Mert bár álmok közt: boldog voltam ott!
Boldog, s ezért szeretem ezt a szót:
Álom! - míg benne eleven szinek
Kuszán, ködben, árnyban tülekszenek
Valónak látszani, s e forgatag
Kábult szememnek sokkal többet ad
Mennyből, vágyból - mely mind csak az enyém! -
Mint legszebb órán az ifjú Remény.
(Ford.: Tellér Gyula)
DAL
Menyegződ napján láttalak,
Láttam bús arcod bús tüzét,
Pedig a boldog ég alatt
Minden szerelmes volt beléd.
Futó fény lobbant szemeden,
S akármi volt is az a fény,
Nem látott szebbet sohasem
Borús szemem e földtekén.
Lányos szemérem volt talán
Arcod parázsa, meglehet,
De tőle forróbb lett a láng,
Forróbban marta szívemet,
Mert nászod napján láttalak,
S láttam bús arcod bús tüzét -
Pedig a boldog ég alatt
Minden szerelmes volt beléd.
EGY FOLYAMHOZ
Jelkép vagy, villódzó folyam!
Kristályos vándor habjaidban
Meztelen emberszív suhan,
A Szépség izzó fénye fut,
S mit vén Alberto lánya tud,
Bűvészet játszi képe villan.
De ha Kedvesem tükrödbe néz,
S csillámaid rezegni látja,
Olyan vagy, zsongó-fürge víz,
Olyan mint az, ki őt imádja:
Annak is éppen úgy lebeg
Szivén ez arc tündéri mása,
S úgy rezzenti e szép szemek
Lélekbe ásó villanása.
/Kardos László fordítása/
ELDORÁDÓ
Valaha rég
Egy drága-szép
Lovag nagy útra szállott.
Ment, mendegélt,
Száz útra tért,
Kereste Eldorádót.
Azóta agg
A szép lovag,
Szívében átok, átok.
Bármerre ment,
Se fönt se lent,
Nem lelte Eldorádót.
És végtire
Lankadt szive,
Egy árny eléje állott.
Szólt: ,,Áldalak,
Bús árny-alak,
Mutasd meg Eldorádót."
,,Ott messzi túl,
A Hold kigyúl,
Az Árnyak Völgye vár ott.
Vágtass el, el",
az árny felel,
,,Eléred Eldorádót."
Ford. Kosztolányi Dezső
EMLÉKSOROK FRANCIS SARGENT OSGOODHOZ
Ha szerettetni vágysz, maradj,
maradj meg, amilyen vagy,
maradj meg minden, ami vagy,
Semmi se légy, mi nem vagy:
igy mindig e mély báju szem,
ez enyhe kellemesség
dicsérni téged tárgy leszen
s szeretni - kötelesség.
Ford. Babits Mihály
EULÁLIA . . . . . . . . 
Laktam magam
kinok odvaiban
- lelkem, mint rest tó, álmatagon -
mig a könnyü, vidám Eulália nem lett drága menyasszonyom,
mig a sárgahajú Eulália nem lett ifju menyasszonyom.
A csillagos ég
szebben nem ég
sugaras tüzü szemeinél;
s köde pelyheivel
mit gyöngybe kever
s biboros holdszinbe az éj,
a szerény piruló Eulália egy pici fürte fölér,
lobogó szemü szép Eulália egy hajaszála fölér.
Se bú - se gyász
többé nem igáz,
mert lelke sóhaja lelkemét
ekhózza hiven;
s fénnyel szegi fenn
Astarte az ég peremét,
ha szép Eulália ráveti asszonyi lángu szemét,
ha vidám Eulália fölveti rá ibolya szemét.
Ford. Babits Mihály
A HARANGOK
1
Halld, a szánon a harang,
szép ezüst-harang!
Mily világát a vigságnak zengi ez a hang!
halld, mint pendül, kondul, csendül
át az éj jeges legén,
míg a csillagnak, mely fent ül,
fénye kristályfényesen dül
keresztül a lég egén.
Ritmussá fut ám
mintegy titkos rím után
össze a csilingelés itt, melyre bong a sok harang,
sok harang, giling-galang,
gingalang -
és e csengés és e bongás, melyre bong a sok harang.
2
Halld, az esküvő-harang,
lágy arany-harang!
Mily boldogság bőségéről búg e lanyha hang!
Át a balzsam-éj legén
kéj kereng az énekén!
S az arany-harang alól
hinta-hang
olvatag patakja foly,
melyet holdat nézve hallgat a komoly
him-galamb.
Óh, e rezgő érc alatt
mennyi gazdag, enyhe hangzat-ár fakad!
S mint dagad!
Mint szakad
a jövőbe! S ingatag
mámorába mint ragad
e merengés, e csapongás,
melyre cseng e sok harang,
sok harang, giling-galang,
gingalang -
és e zengés és e zsongás, melyre leng e sok harang.
3
Halld, a hangos vészharang,
réz-harang!
Milyen rém-regét regél e zord zivatar-hang!
Vad sikoly, vad rémület
veri, hökkent éj, füled!
Oly nagyon fél, nem beszél:
hogyha ily nagy a veszély,
minden hang
lármás kegyelem-kiáltás a kegyetlen tűz felé.
Rémült irgalom-könyörgés a siket-vad tűz felé,
melyet egyre fellebb-fellebb
őrült vágya űz felé,
hogy - ma, vagy sohsem - de fellebb
tán a sápadt hold-arc mellett
égne és nem itt alant.
Óh, e sok harang.
Mely kétséget kong a hang!
Rettenet!
Mind mint búg és bong és bőg!
Milyen borzalom, mit ők
a vonagló lég keblébe öntenek,
mégis érzi jól a fül
e zugásból,
pattogásból:
nő-e a vész, vagy elül;
mégis jelzi jól a hang,
mint sikoltás,
lárma, oltás,
árad a vész, vagy lappang,
amint árad, vagy kifárad a haragban a harang,
sok harang,
sok harang, giling-galang,
gingalang -
és zugásban és bugásban mind a kongó sok harang.
4
Halld, a harsány nagyharang,
vas-harang!
Mennyi ünnepélyes gondolatra hí e hang!
Hányszor csendes éjjelen
borzadunk, ha hirtelen,
mint egy néma jóslat kél a vad harang-moraj,
mert minden hang, mely ömöl
a rozsdás torok mögöl
egy sohaj
s a harangozók csapatja,
amely fenn a tornyot lakja.
Ah, e raj!
mely nagy érc-nyelvet lenditve
monotón zenére csal,
s ember-szivre hengeritve
köveket, tell kedve - jaj!
Ez nem ember, nem is állat,
nem is asszony - ó utálat!
Ez a raj: manó
és királyuk a harang-vonó
vonja - csingi - lingi - lang
lang!
vonja, mert övé a rang -
s egy peánt ver a harang.
S keble tágul, gingalang,
úgy mulat, hogy víg a hang
táncol és fel-felrikkant -
ritmussá fut ám
össze titkos rím után
hangja s a harang-peán
gingalang!
Ritmussá fut ám
össze titkos rím után
mind a sok nyögő harang,
száz zugó harang,
mind a zokogó harang -
ritmussá fut ám
össze mind a, mind a hang,
boldog titkos rím után
száz nyögő, zugó harang,
mind a, mind a sok harang,
sok harang, giling-galang,
gingalang -
mind a kongás, mind a bongás, melyre bong a sok harang.
Ford. Babits Mihály
HIMNUSZ
Reggel - délben - vak éjeken
Mária! hallád énekem!
Ha kéj, ha kín, ha jó, ha rossz
ér: Isten anyja gyámolozz!
Mig minden óra kedvre folyt
s felleg az égen egy se volt:
voná hogy lomha ne legyek,
lelkem jövőm felé kegyed.
Most hogy a sorsvész megjelent
felverve multat és jelent:
hadd vonja, szép remény elé
lelkem jövőm - Kegyed felé!
Ford. Babits Mihály
A HOLLÓ
Egyszer - unt éjfél közelgett - bóbiskoltam elfelejtett
tudományok furcsa könyvén, ellankadva, terhesen,
fejem csügge... egyre jobban... s im egyszerre ajtóm roppan,
mintha egy kéz félve koppan - dobban ajtóm csöndesen.
S szóltam: "Éji vendég toppan küszöbömre csöndesen:
- az lehet, más semmisem."
Ah, jól emlékszem valóban! Tél volt, bús december hóban,
szellemét a szén hunyóban földre himzé véresen.
Lassan nyult az éji óra; könyvem nem nyujtott a búra
enyhülést, óh holt Lenóra, érted, égi kedvesem,
kit a mennyekben Lenóra néven hívnak, kedvesem,
- itt lenn nincs már neve sem.
S bibor kárpit selyme rezzen, bizonytalan zajra zizzen;
fájó, vájó, sohsem ismert félés kinját érezem.
S míg szivem dobbanva retten, mind ismétlem önfeledten:
"Éji vándor vár ijedten ajtóm előtt, azt hiszem -
késett vendég kér ijedten bebocsátást, azt hiszem
- az lehet, más semmisem."
Most kicsit magamhoz térvén nem haboztam, így beszélvén:
"Jó uram, vagy drága hölgyem, ne akadjon fenn ezen:
tény hogy kissé szunditottam, és ön olyan halkan koppan:
s amint könnyű lépte dobban - koppan ottkünn csöndesen,
szinte képzeletnek vélném" - s ajtót tártam csöndesen:
- künn az éj, más semmisem.
Hosszan néztem ott az éjbe bámulva, kétkedve, félve,
álmodva amilyet nem mert még álmodni senkisem;
de a csöndesség töretlen, s a homály nem ad jelet, nem
hangzik más szó, mint egyetlen név: "Lenóra!" - kedvesem
neve, melyet én rebegtem, s visszanyögte édesen
a visszhang - más semmisem.
Visszamenve a szobába - lelkem ég, a fejem kába -
ujra koppanást hallottam, már nem is oly csöndesen.
"Valamitől bizonyára megzörrent az ablak zára:
rá kell jönnöm az okára, nosza - mondtam - meglesem!
Nyughass, szívem, pillanatra, míg e rejtélyt meglesem:
- csak a szél, más semmisem... "
S széttárván a rácsos táblát, íme, furcsán verve szárnyát
egy nagy, őskort-látott Holló szállt be rajta peckesen.
Rám se biccent, meg se hökkent, csak jött, mint egy idecsöppent
ur vagy hölgy: ajtómra röppent s megtelepült odafenn -
ott egy vén Pallas-szobor volt, a madár megült ezen,
ült, csak ült - és semmisem.
Akkor bánatom mosolyra csalta furcsa ében tolla,
ahogy ott morc méltósággal ült nagy ünnepélyesen.
"Bár megtépve, zord kóborló - szóltam - te se vagy utolsó,
éji partok küldte Holló: ur-neved hadd kérdezem:
hogy hivnak, ha ottlenn röpködsz a plutói bús vizen?"
- Szólt a Holló: "Sohasem."
Néztem a szárnyas bolondot, hogy egy szót ily jól kimondott
s válaszolt szavamra - bárha nem is túl-értelmesen:
meg kell adni, ilyet élő még nem ért, hogy egy beszélő
madár ajtaja fölé jő s rátelepszik kényesen -
ajtó fölött egy szoborra rátelepszik peckesen,
- és a neve: "Sohasem"!
De a Holló fönn a szobron csak ez egy szót mondta folyton,
mintha abba volna lelke beleöntve teljesen.
Máskép csőrét nem nyitotta s szárnyait sem mozditotta;
s nyögtem: "Hozzám senkisem hü, még szivem reménye sem:
majdcsak elhagy e madár is - nem lesz reggel nyoma sem!"
- Szólt a Holló: "Sohasem."
Megdöbbentem hogy talál az elsirt szóra ez a válasz:
"Persze - mondtam - ennyi ennek kincse tára összesen;
tán egy régi bús gazdája oktatá, kit sors viszálya
dult és mart, míg síró szája erre járt rá, másra sem-
holt remények gyászdalához nincs is jobb rim semmisem,
- mint hogy: 'Soha - sohasem'."
De a bölcs madár mosolyra csalta méla lelkem ujra
és egy zsöllyét görditettem szembe, hogy majd ott lesem;
s bársonyába besüppedve képzeletet képzeletre
halmoztam: hogy hol szerezte s mért ismétli vészesen -
ez a baljós vén vad holló mért ismétli rémesen
ezt a szót, hogy: "Sohasem."
Ezen tűnődtem magamban, noha egy betüt se mondtam
a madárhoz - s már szivembe furt a két fém-élü szem.
Óh ha titkát eltalálnám! S így fejem ledőlt a párnán,
melynek bársonyára lámpám fénye hullott kékesen,
violaszin bársonyára, melyen óh! már kedvesem
nem pihen meg sohasem.
Most, ugy tetszett, langy szellő kel s lengve titkos füstölőkkel
angyaltánc a szőnyeg bolyhát csiklandozta kéjesen:
"Bús sziv! - nyögtem - égi vendég szállt le hozzád: lám a szent Ég
angyalokkal küld nepenthét, elfeledni kedvesem:
idd, óh idd e hűs nepenthét és feledd el kedvesem!"
- Szólt a Holló: "Sohasem."
Jós! - hörögtem - választ kérek! jós, madár vagy gonosz lélek!
- Sátán küldött vagy vihar vert hozzám, én nem keresem,
ki büszkén, bár megtépázva, érkeztél e puszta házba,
hol rémek dúlnak csatázva - mondd meg nékem kegyesen:
van-e balzsam Gileádban? megenyhűl-e zord sebem?"
- Szólt a Holló: "Sohasem."
"Jós! - hörögtem - választ kérek! jós, madár vagy gonosz lélek!
Hiszen egy égbolt borul ránk s egy Urunk van odafenn:
mondd meg, vár-e még e búra messze mennyben édes óra,
vár-e majd a szent Lenóra ölelése odafenn?
kit az angyalok Lenóra néven hivnak odafenn?"
- Szólt a Holló: "Sohasem."
"Legyen hát e szód utolsó! - szöktem föl - sátán vagy holló!
Menj, röpködj az éjviharban, a plutói bús vizen!
Itt ne hagyd egy árva tollad, nehogy arról rágondoljak,
mit hazudtál e szobornak vállán ülve peckesen!
Tépd ki csőrödet szivemből s hagyj magam, mig elveszem!"
- Szólt a Holló: - "Sohasem!"
És a szárnya meg se lendül, és csak fent ül, és csak fent ül,
fent ajtóm fölött a Pallas sápadt szobrán, csöndesen.
Álmodó rémhez hasonló szemmel ül a szörnyü Holló,
míg a lámpafény elomló árnyát veti rémesen
s lelkem e padlómon-ingó árnyba fullad csöndesen:
nem szabadul - sohasem.
Fordította - Babits Mihály
Edgar Allan Poe: A holló - Előadja Latinovits /Ford. Tóth Árpád/
Link
A HOLTAK LELKE
Lelked majd egymaga marad
A sír sötét gondjainak
Óráján és senkise lesz,
Ki titkaidba beleles.
Viseld csendesen e magányt,
Mely nem egyedüllét - hiszen
Az életben melletted állt
Holtak lelke veled leszen
Holtodban, s akaratuk ott
Ismét árnyba von; légy nyugodt.
A tiszta éjszaka
Kihuny s sok csillaga
Magasló trónusáról
Nem reménysugárral világol,
De a sok fénytelen,
Rőt gömb mint gyötrelem
S láz hullik csömörödre,
S rád ég majd mindörökre.
E gondolatot el ne vesd,
E látomást ne hessegesd;
Soha el nem hagyhatod
Tűnni: mint fű a harmatot!
Isten lehe: a szél elállt,
S a köd - amely a dombra szállt,
S az árnyak, az árnyak szét nem osztják -
A tanújel és a bizonyság.
A fák közt is mily lebegő:
A rejtélyek rejtélye ő!
Tellér Gyula
A KÍSÉRTETES PALOTA
1
Legzöldebb völgyünk ölében
- jó angyalok laktak ott
hajdan büszkén, büszke-szép
drága kastély ragyogott.
Földjén Gondolat királynak
fölszökött!
Sohse lengtek szeráf szárnyak
gyönyörűbb torony fölött.
2
Ormain zászlók lobogtak,
sárga, gőgös, víg-arany.
Mindez rég volt - tünt kor
távolaiban!
Ahány enyelgő játszi szellő
ment arra át,
a dús, bokrétás bástya mellől
mint szárnyas illat szállt tovább!
3
Lantzenére ott a vándor,
ki e boldog völgybe jött,
láthatta, hogy szellem táncol
a lángablakok mögött
egy trón előtt, amelyen ülvén
bíborbanszületett
királyuk trónolt, ki körül fény
árasztott méltó ünnepet.
4
És gyönggyel a kastély kapuja
és rubinnal rakva volt,
melyen át egyre s egyre s ujra
édes visszhangok árja folyt
szikrázva a terembe; - rájuk
egy munka várt,
s egy öröm: örökké királyuk
eszét zengni, a bölcs királyt.
5
De búruhás átkok sereggel
szállták meg a király honát:
sirassuk őt! mert soha reggel
nem süt már éjszakáin át!
s háza körül a halk dicsőség
ma már csak oly
mód zengi őt, mint rege hősét
kit elhantolt a kor.
6
S csak rémes árnyak bálja, mellyel
a véres ablakokon át
ma itt disszonáns zene mellett
az utas kavarogni lát,
a sápadt ajtóból ma rémek
folyója foly
örökké, s hova azok érnek,
van kacagás - de nincs mosoly.
Ford. Babits Mihály
KÜLÖN
Gyermekkoromtól fogva nem
Olyan vagyok, mint más. Szemem
Nem úgy lát, nem közös kutak
Habja bennem az indulat.
Nem közös forrásból ered
Bánatom. Gyújtva szívemet
Más fokra izzik örömöm.
S ha szeretek: azt is külön.
Ott - gyermekkoromban - a vad
Élet hajnalán: ott fakadt
Ez a varázs - a jó s hamis
Mélyekből -, mely kötöz ma is:
Forrásból lett, gyors patakból,
Sziklahegyen rőt falakból,
Napból, mely lekörözött
Őszi aranyfény között,
Villámból az ég alatt,
Amint elszállt, elszaladt,
Dörejből, vihar ha forrt,
S fellegből, mely olyan volt
(Bár kéklettek az egek)
Szemre, mint egy szörnyeteg.
(Tellér Gyula fordítása)
LEE ANNÁCSKA . . . . . . . . . . . 
Sok-sok hosszú esztendeje már
tengerpart bús mezején
élt egy kis lány - ismerhetitek
Lee Annácska nevén
s csak azzal a gondolattal élt,
hogy szeret s szeretem én.
Gyermek volt s gyermek voltam én
Lee Annácska meg én.
De szerelmünk több volt mint szerelem
Tengerpart bús mezején -
Irigyeltek még az angyalok is
Fenn a felhők tetején.
S ez lett oka, hogy, sok éve már,
Tengerpart bús mezején
Felhők közül jött egy csunya szél
S meghült Annácska, szegény;
S elvitték úri rokonai
S egyedül maradtam én:
Koporsóba csukták el őt
Tengerpart bús mezején.
Irigyeltek az égi angyalok,
Hogy boldogabb ő meg én,
Az lett oka (mind jól tudjuk ezt
Tengerpart bús mezején),
Hogy jött felhőből éjjel a szél
S meghült s meghalt szegény.
De szerelmünk több volt, mint soké,
Ki nagyobb, mint ő meg én,
Okosabb, mint ő meg én
S sem az angyalok a felhők felett,
Sem az ördögök tenger fenekén
Nem tehetik, hogy szívtől a szív,
Elváljunk, ő meg én.
Mert ha kel a hold, nekem álmokat hord,
Annácska küldi felém;
S csillag ha ragyog, már véle vagyok.
Annácska szemét lesem én;
S igy az éj idején veled éldelek én,
Jegyesem, szivem élete, szép kicsikém,
Melletted a sír fenekén,
Tengerpart bús mezején.
Babits Mihály
Kaláka Lee Annácska
Link
A LEGBOLDOGABB ÓRA, NAP...
A legboldogabb óra, nap
Tört szívemben otthont talált,
De az erő és öntudat
Már messze szállt.
Erő? Igen! Úgy véltem, az;
Jaj, eltűnt, többé nem felel;
Tőle feszült a vad tavasz -
Hadd múljon el.
S az öntudat ma már mit ér?
Öntse maró mérgeit új
Agyakba, hol még friss az ér -
Szivem, csitulj!
A legboldogabb óra, nap,
Mit szemem látott, láthatott:
A fényes erő, öntudat
Múltban ragyog.
De ha erő és öntudat
Oly kínnal kelne fel,
Mint egykoron - sugarukat
Nem bírnám újra el.
Mert ólom volt éj-szárnyukon,
S míg verdesett, lehullt
A szívbe, mely törni rokon
Kínokban megtanult.
Fordította: Vajda Endre
TÜNDÉRORSZÁG
Árnyas folyók, völgyek vak odva
S erdők, ködökben gomolyogva...
Alakjuk elvész: ellepik
Szünetlen omló könnyeik.
Az éjben rém-holdak sora
Fogy és nő, nem pihen soha -
Pillanatonkint megcserélve
Égi helyüket, itt vagy ott:
Fakó arcuk lehelletére
Hamvadoznak a csillagok.
S amint feléhez ér az éj,
A legsötétebb leplü hold
(Amely különb a többinél
És versenyük győztesse volt)
Meglibben, lejjebb szállva egyre,
Míg súlypontja egy szörnyű hegyre,
Egy óriás oromra ér,
Ott roppant kőlapját fehér
Fátyolként bontja szét a tájon,
Kastélyokon, tanyán, lapályon,
Mindenfelé az idegen
Pagonyokon s a vizeken,
S hol álom ül
S szellem röpül,
Befonja fénye
Szövevénye -
S aludna minden: csoda-mély
Mindenben ez a szenvedély!
S hajnalban ha kél e táj,
Holdas fátyla égre száll,
Száll a széllel, mintha szállna
Albatroszok sárga szárnya...
Már a tájnak az a hold
Nem kell arra, ami volt.
Tudniillik: furcsa sátor
Volt e fátyol.
De most záporként bomol
Atomokra e gomoly,
S ebből ama földi lepkék,
Kik a menny-eget keresték
És a földre szállnak ismét,
(Fáj nekik a nyugalom!)
Ebből hoztak valamicskét
Fürge-fínom szárnyukon.
(Kardos László fordítása)
VALAKINEK A PARADICSOMBAN
Te voltál minden, édes,
miért törődtem én,
forrás a szirten, édes,
sziget a viz szinén,
csupa gyümölcs, csupa virág,
s minden virág enyém.
Ah csillagos remény!
Tulfényes álom, mely csupán
leszállni tűnt elém.
"Tovább! tovább! a fény után!"
kiált jövőm felém
s multam vak mélyein sután,
némán vergődöm én.
Mert jaj! jaj! mécsesem kimúl
és életem lejár.
"Már vége - vége már! "
(igy szól, mig parthomokba fúr,
a pompás tengerár)
villámütött fa nem virúl,
nem száll a lőtt madár.
És napjaim csak álmok
és éjjel álmaim
lábad nyomába járnak,
holott táncába hín
valamely égi árnak
valamely légi rím.
Ford. Babits Mihály
IDÉZETEK
Akadnak (...) olyan titkok is, amelyek nem hagyják magukat elmondani.
Aki nappal álmodik, sok olyasmit tud, ami rejtve marad a csupán éjszaka álmodók számára.
A bánat - a mult A semmibe hullt...
De szerelmünk több volt mint szerelem Tengerpart bús mezején - Irigyeltek még az angyalok is Fenn a felhők tetején.
Hogy uralkodnék szíveden, Ha a magamé sem szabad?
Holt remények... Fáj az Élet... Éjbe vész a fénysugár... Kár ma élni, kár ma már!
A költészet a gondolat és a zene kombinációja.
A lelki kötelékek közül azok bizonyulnak a legtisztábbnak és legtartósabbnak, amelyek egyetlen pillantás nyomán fogantak.
Mert a teknősbéka biztosan jár a lábán, ok ez arra, hogy szárnyát szegjék a sasnak?
Minden, mi van e bús világon, Álomba ködlő furcsa álom.
Mit ér a napvilág, Ha szemünk a jelenbe néz, S ködön át csak a múltba lát?
Nagyon hiszek a bolondokban; ezt hívják a barátaim önbizalomnak.
Nem a tudásban van a boldogság, hanem a tudás megszerzésében.
Síri csöndbe semmisülve, kábulattal elgyötörve, Álmot éltem, tébolyálmot, mint halandó senki más...
S nem mondtam már nektek, hogy amit ti őrületnek néztek, az csak érzékeim túlzott élessége?
Szeretnek majd! Csak járt utad Járatlanért ne hagyd el! Őrizd örökké önmagad, Ami nem vagy, máris add fel.
Vannak különös éjszakák, mikor az emberek csak árnyak, míg az árnyak talán emberek.
Vedd még e csókot, édesem! Mostan megyek, elbúcsuzom És ez legyen a búcsuszóm: Igazat mondtál énnekem, Bús álom az én életem...
A verses költészet egyetlen legitim birodalma a Szépség.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Világirodalom |
|
|
|
|
|
Offline
