|
2020-09-04 20:00:46, péntek
|
| |
| |
ÖZVEGY PETŐFI SÁNDORNÉ ÉLETÉNEK SZOMORÚ REJTÉLYEI
A legenda nyomasztó súlya, a méltatlan viselkedés vádja, majd az őt érő baráti árulás, boldogtalan második házasság, de szeretnivaló gyermekek, halálos betegség és egy vigasztaló, végső szerelem - sokféle rejtély kísérte Petőfi Sándor özvegyének életét abban a majd két évtizedben, ami a segesvári csatáról érkező tragikus hírtől a méhnyakrák győzelméig tartott. De hasonlóan szövevényes a történetet alátámasztó dokumentumok históriája is. Hogyan bukkant elő az asszony utolsó szerelmének titkos levele 1962-ben egy íróasztal rejtett rekeszéből? Miért menekült el Szendrey Júlia lánya 1945-ben végleg Magyarországról? Hogyan sikerült Németországban megtalálni Júlia asszony ükunokáját? Budapest múltjának egyik legjobb ismerője, Búza Péter segítségével nemcsak az egykori emberi drámák tragikus fordulatai tárulnak fel előttünk, de annak az izgalmas nyomozásnak a folyamatába is beavatást nyerünk, melynek során sikerült felgöngyölítenie e lenyűgöző történet minden fontosabb eseményszálát.
A HALOTT MEGVÉDI EMLÉKÉT
"Ma már Júlia megkövetelheti azt, amit megkövetelhet minden ember, akinek életét tulajdonába vette a nyilvánosság, hogy az igazságot tudják róla. Az igazság pedig csak akkor igazság, ha teljes és csonkítatlan."
Herczeg Ferenc: Szendrey Júlia és a közvélemény. (Petőfi-Almanach. 1909.)
Az alábbi könyv, amely részben életrajz, részben ismeretlen források közzététele és feldolgozása, azt akarja bebizonyítani, hogy Szendrey Júlia méltó hitvese volt Petőfi Sándornak és megmaradt mindhaláláig annak az eszményi, tisztalelkü nőnek, akinek Petőfi dicsőítette. Minthogy az irodalomtörténet már régen lezárta súlyosan elitélő döntésével Júlia problémáját, ez a könyv voltaképpen - pörújitás. Újra fölveti a Júlia-problémát és teljes reviziót követel.
Júliát köztisztelet övezte 1867-ig, így Júlia emlékének elhomályosítása mai napig is érthetetlen, így az alábbi könyv, ami a lenti Link alatt teljes egészében is megtekinthető és elolvasható, megpróbál mindezekre választ adni, betekintést adva az özvegy Petőfi Sándorné életének rejtélyeibe.
SZENDREY JÚLIA ISMERETLEN NAPLÓJA, LEVELEI ÉS HALÁLOS ÁGYÁN TETT VALLOMÁSA
Régi mondákban, népmesékben vissza-visszatérő jelenség a kis királykisasszony, kinek bölcsőjénél megjelennek a tündérek, hogy elhalmozzák őt ajándékaikkal. Végül pedig a meg nem hívott gonosz tündér egy szavával tönkreteszi mindazt a szépet, jót, melyet a többiek neki szántak. A mese végén aztán rendszerint mégis csak jóra fordul minden, s a gonosz tündér átka semmissé válik. De hát ez a mesében van igy, az életben sajnos...
Ez jut eszembe mindég, mikor Szendrey Júlia élete történetét olvasom. A sors, a szeszélyes tündér, látszólag mindent megadott neki: szépséget, bájt, szellemet; látó szemet, hogy meglássa a nagyságot; bátor szívet, hogy kiküzdje boldogságát, minden előítélet dacára; szárnyaló erőt a lángész követésére röptében és mindezek fölött a lehetőséget, hogy korának legnagyobb költője belőle merítsen ihletet halhatatlan költeményei számára. Csillagkoronának fejére pedig Petőfi Sándor szerelmét. És azután...
Lehet, hogy van ebben valami törvényszerúség. Hogy minden ember életére csak bizonyos adag fény és boldogság van kimérve. Ha ezt aztán néha, ritkán, túlsüritve kapjuk... akkor utána aránytalanul hosszú és sötét az éjszaka. Talán. Nem ismerjük a törvényeket, melyeknek jegyében élünk. De a népmesékben sok igazság rejlik és ezért jogosnak érzem, hogy az átok egyik része, mely szegény királykisasszonyt annyi éven át sújtotta, a rágalomnak átka, végre feloldassék.
Feloldassék pedig magának a királyleánynak szavával, melyet rég elporladt ajkával kiált felénk.
Ember voltam én is, érző, vérző szívü ember, mondja a néma száj; szerettem és szenvedtem. Ki az, aki az első követ dobja rám?
Bűnül rótták fel nekem, ami minden ember szent joga: leélni a saját életét. És még nagyobb vétkül azt, hogy mindenek dacára ez mégsem sikerült. Vergődtem a béklyók ellen, lehunytam szemem, hogy feledni tudjak, lázadoztam, mint a börtönbe zárt rab a berácsozott ablak előtt... mindhiába. Az óriás reám sütötte bélyegét, és én nem Szendrey Júlia voltam többé, hanem Petőfi hitvese, akárki nevét viseltem is. Hozzája mértem mindenki mást és senki sem ütötte meg a mértéket.
Igen, ez világlik ki mindabból, amit ír. És ez volt életének tragédiája is. Szeme hozzászokott a fényhez, mely a csillagúton járóknak világit és sötétnek tűnt fel előtte azóta a földi út. Csak azokat és addig érezte méltóknak magához, ameddig az óriás csillagköntösében közeledtek feléje. Mikor aztán azt levetve, egyéni életet kezdtek élni, nem ismerte őket többé meg.
Mi embertársainkat tetteik után itéljük meg. Az indokokat rendszerint sem nem ismerjük, sem nem keressük. Pedig a lényeg abban rejlik. Talán igazságosabban fogunk itélkezni Szendrey Júlia felett, hogyha elolvassuk azt, amit egyedül saját magának irt.
Majdnem egy századon át hordozta magán a hűtelenség bélyegét. Kiknek szívéhez legközelebb állott Petőfi Sándor, azok sütötték reá. Pedig ha olyan lett volna, amilyennek azok őt hitték és mutatták, a nagy költő szerelme nem szállhatott volna ép őreá. Ezt hinni lekicsinylés volna Petőfi Sándor iránt. Nem. Ők rokonlelkek voltak. Szárnyaló fantáziával megáldva, vagy megverve, büszkék, erősek, lázadók. És ezért nem tudtak elszakadni egymástól soha, bármennyire cáfolni látszanak is ezt a tények. Ez erényekből és ezen erények visszájából van összeszőve Szendrey Júlia élete. Mi hosszú éveken át csak a fonákját láttuk eme szövésnek. Ideje már, hogy megvizsgáljuk a színét is. A fekete alapon világító arany szállal beléhímzett írásjegyeket.
Nem tudom, hogy igazam van-e, de én úgy érzem, hogyha Petőfi visszatérne a síri világból az özvegyi fátyolért, melyet szerelmese hűtlenül eldobott, nem találná fejfájára akasztva, mert Júlia, bár levette azt fejéről, a lelkét burkolta belé és az azóta is ott van, elsötétítve körülötte a világot.
Szegény királykisasszony. Szegény, árva, elátkozott királyleány. Vajon azóta eljött-e hozzád a túlvilágon a királyfiú, hogy csókjával újra a szerelem és dicsőség ragyogó, fénylő, csillagos aranypalástjává változtassa a lengő, libegő, szomorú fekete fátyolt?
A könyv ITT olvasható:
Link
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Petőfi Sándor |
|
|
|
|
|
Offline
